*Arcába húzza csuklyát, amint macskakövet érez a lába alatt. Nem lenne meglepve, ha a Testvériség most is minden lépését követné. A tapasztalat azt súgja, ha még nem is tudják, hogy visszatért, hamarosan értesülni fognak róla. A rajtaütésük talán megmutatta nekik, hogy nem vehetik félvállról a sötétség szolgáit, de sokan vannak... Hozzájuk képest legalábbis mindenképp.
Érzi már a sós, langyos szellőt, a tenger közelségét. Egészen megkedvelte az illatot, mi életében itt csapta meg először orrát. Akkor még halszagúnak s mocskosnak találta e helyet, most már sokkal inkább az... Otthona lett. Minden zordsága, keménysége s piszkossága ellenére, sokkal inkább találja már otthonának, mint Lihanechet.*
"-Semmi baj. *Ismét csak a vödörbe mártja a kendőt, majd kicsavarva azt, gyengéden végigsimítja a férfi homlokát vele. A lázat nem fogja lejjebb vinni, de a hűvössége talán csillapítja némileg a fájdalmát.
Amilyen hamar kezdődött, olyan hamar elült kinn a lárma. Nem hallatszik már más, csak az éj hangjai, s ahogy a lágy szellő a sátor oldalát csapkodja szaporán.
Verekedtek. Sosem gondolta volna, hogy a férfiak így tudnak egymással civódni, ha magukban vannak. Pedig igazán megszokhatta volna már, hisz jó néhány hónapja kíséri már a lihanechi katonákat a peremvidéken. Bárhogy is, a zajongással felverték álmából szegény Gordiant.
A férfi már napok óta szenved, s sem gyógyír, sem ima nem segít a baján. Minden kísérlete kudarcba fulladt, s hiába fohászkodott a Fény Úrnőjéhez, nem lelt rá a megoldásra. Az éjfekete penge, mi az elf harcos lábát érte, valamiféle méreggel lehetett átitatva, legalábbis Lornil nővér szerint.
Megnyugtatónak szánt mosollyal arcán nyomja vissza az ágyba a felkelni igyekvő, verejtékben úszó férfit, miközben egy gondolat motoz csak elméjében, de az egyre zajosabban.* ~Ma éjjel meghal.~