//Érkezés//
*Nem is olyan nehéz meghallania amit beszélnek. Olykor csak mondatfoszlányokat csíp el belőle, de szerencséjére a szél is megfordul, és felé viszi a hangokat. Az emberek a nagy csicsergésben nem is gondolnák, mennyire egyszerű kiszűrni a világ zajait, és meghallani csak azt, amit hallani akarnak. Az emberek olyan együgyűek. És semmi más nem érdekli őket saját magukon kívül. És velük, Ryrrel van bajuk? Mert tudja mit szeret, mire vágyik, mit akar, és meg is szerzi azt? A emberek olyanok, mint az összes faj női. Nem tudják mit akarnak, de azt rögtön, azonnal. Csak magukért.
Szerelem. Na innentől, ahogy lassan közelebb is érnek, egyre tisztábban hallja a mondatokat.
Miféle szerelemről beszél ez a meggárgyult fickó? Na persze, hogy nem szerezhetett tanúbizonyságot a képességeiről, és mivel fél-elf, így a korát sem könnyű megsaccolni, azaz a tapasztalatait sem. Hogy kiismerni őt? Magában nevetnie kell ezen.*
~Nagyon helyes, ha úgy véled ismersz, Morfiusz cimborám. Remélem nagyon sokáig ezt fogod gondolni.~
*Myna ittléte kerül szóba. Aztán pedig a lány kezd el beszélni, Ryr tekintete pedig egy csapásra sötétté változik.*
~Hogy inkább őt akarta volna helyettem? Ezt a pelyhes állú ember kölyköt? Azt hiszed, jobb lett volna nálam? Hát legyen, kismadaram. Gondoskodni fogok róla, hogy ezt megtudhasd, ne aggódj. Az édes mindegy, kivel hálsz, amíg én is megkapom a részem. De, hogy másra cserélnél? Megbocsátanám a büszkeséged, ha nem sértetted volna meg most az enyémet.~
*Nagyszerűen látja innen az andalgó jelenet is. Bosszankodik, maga elé meredve, ám hirtelen őrült vigyor jelenik meg az arcán.*
~Úgy érzem remekül fogunk szórakozni, kicsi kicsi emberkék.~
*Odasétál Morf üresen hagyott hordójához, és kámzsáját hátralökve felugrik rá, hogy leüljön. Aztán maga mellé támasztja faragott botját, és kinyitja táskáját, amelyből szinte nyomban, álmosan pislogva kukucskál ki a fekete orrú vadászgörény.*
- Ébredj Azzu! Unatkozunk! Táncolj nekünk egyet! *mondja, miközben az állatka végig surran a férfi lábán, és megáll a kis csapat előtt, nagyokat pislogva rájuk.*
- Mutatványos a szentem, nem bírja, ha nem kelthet egy kis feltűnést. És vidámabban telik az idő. Ki ismeri a Vén tengerészt? Gyerünk, Azzu! *tapsol egyet, s máris dalba kezd.*
- Rút vizeknek hosszú árján,
ősi hajó ringatóz,
fedélzete nedves fáján
sündörgött ím, sok matróz.
De egy közülük, egy vénséges
régi napok fényeit
látta már, s a szépséges
horizont ég jeleit.
Ám egy éjjel, csillagoknak
tengernyi szép sugarán,
hozott a víz zajt: dalolnak,
s előttük egy szép leány.
Szeme tenger, bőre márvány,
naparany a hajában,
tündér éjből születő bálvány,
hold villan át ajkában.
Futott a matróz, ó de szép,
neki dalolt a hűs leány,
oly csodát, hogy szívet tép,
és minden más már csak talány.
Ámult a nép, sajgott érte
minden egyes férfi szív,
s a vén matróz révbe érve
elindul hát:"engem hív!".
Szökkent a vén, szökött más is,
sorban együtt hullottak,
s úszott nyomban a hűs lány is,
körötte ifjak ugrottak.
Tengerbe vesztek mindahányan,
ám ölelő karok fonódtak
a vén matrózra, s nyakában
ezernyi színt csókoltak.
Ölelt a lány, s a matróz már
nyomban ifjú férfi lett,
alattuk a roppant nagy ár,
s a leány ekkor nagyot tett.
Csókolta őt, s elindultak
messze le a víz alá,
tengernépek felvidultak,
új szirén jön, bizony ám!
Ringott tovább, üresen ím
az ős hajó a tengeren,
s vitte hírét, túl a semmin:
gyilkos ez a szerelem!
*Ahogy énekel, lábával veri a hordón az ütemet mellé, Azzu pedig hol körbe körbe forog rá, hol pedig két lábra áll, s ritmusra ugrabugrál. Mintha kezdenének felfigyelni is rájuk az emberek, s Ryr csak szemmel jelzi, hogy ha akarják, tegyenek ki egy kalapot, vagy bármit, hiszen adakozónak tűnik a nép. Nem aggódik amiatt, hogy a csapat bárkinek is megragadna így az emlékezetében. Azzu tökéletesen lefoglalja az embereket. Semelyikük arcára nem emlékeznek majd, csak a kedves kis táncoló görényre.*