Kikötő - Dokkok és kikötő
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Tenger és szigetek (új) Kikötői erdőség (új) Csatornarendszer (új) | Dokkok és kikötő | Lakónegyed (új) Vámház (új) Világítótorony (új) |
900. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 15:18:02
Üzenet elküldve: 2024-07-07 15:18:02
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Már semmissé vált a szél érintése, a körötte formálódó élet, vagy épp annak hiánya, itt félrehúzódva a rakományok óvó árnyékában. Neki nincs mire odafigyelnie túlzottan ugyan, de még abból is kivonja a másik szemének villanása. A kérdésre úgyis tudja a választ, de eszébe jut az a néhány szó, amit a városról váltottak. A másik néma egyetértése a tömegre vonatkozóan. Igyekezett nem sokat gondolni ilyesmire az eltelt időben, de most csőstül törnek rá az elhalványodott emlékképek, szinte minden szó nyomán. Semmi nem úgy történt a nap óta, ahogyan azt tervezte és messze űzte a lehetőségét, hogy lehet még az a béke rajta. *
- Húzom, amíg lehet. Úgy tűnik már nem tudom sokáig.
*Játszott lemondással sóhajt, de már jön is a terv, amit elméje dobott fel neki, hogy talán még egy napot kivehessen az emlékőrből, amit magában hord.*
- Ebédtájt vissza is érünk, ha dolgod van. *Fejével a nyugati irányba bök, hogy a hordók takarása fölé magasodik a félvér tekintete, akkor kiszúrhassa magának az örökké lángoló tornyot. Bár a terep nem egyszerű, de a másikat már látta ádáz viharban közlekedni, cseppet sem barátságos útvonalon, így nem annak lassúságával, vagy épp az erőnlét hiányával lesz a gond. Nem tudja meddig érhet rá, így a legközelebbi időpontot mondja, amikor még éppen eleget tudják csodálni a lábaik előtt heverő kikötőt, aminek koszlottsága odáig már nem ér fel. Távoli, de onnan még ez is szép.*
- Mh.
*Bólint egyet beleegyezően, csak sikerült megakasztania a dolgában, de majd csak végez. Nem teketóriázik sokat, még egy fürkésző pillantással méri végig az arcot, majd sarkon fordul, hogy csendes gondolatai közepette sétáljon el a megbeszélt helyig. Onnan még arra is lesz ideje, hogy a szemeivel új kereskedőre bukkanhasson, akit talán megkörnyékez, hátha hajlandó valaki a segítségére lenni, de lévén nem rejtett pengéket, vagy drágább szeszt akar, így már kezdi elveszíteni a hitét, hogy sikerülni fog valaha. Viszont néhány stand mellett is elvonul, ahol mindenféle tengeri herkentyűk mellett volt, aki gondolt azokra is, akiknek nem ez a kedvenc csemegéjük. Talán a matrózok és dokkmunkások is rettenetesen unhatják már az ízét. Néhány frissnek tűnő, ismeretlen eredetű pékáru is ki van pakolva, így választ belőlük egy pogácsára hasonlító, még ehetőnek kinéző darabot. Nem is egyet, inkább kettőt. Talán a férfinek is jól fog jönni. Kiér végül a dokkok legelejéhez, és onnan bámulja a vizet és a vonuló hajókat, háttal mindennek. Feladta a keresést, majd máskor folytatja. Magát nem félti, hogy itt érné a vég, nem olyan feltűnő a fekete köpenye takarásában, mint anélkül. Még a szemei sem világítják meg az utat másnak, hiszen a víz tükrére vetül.*
//Második szál//
*Már semmissé vált a szél érintése, a körötte formálódó élet, vagy épp annak hiánya, itt félrehúzódva a rakományok óvó árnyékában. Neki nincs mire odafigyelnie túlzottan ugyan, de még abból is kivonja a másik szemének villanása. A kérdésre úgyis tudja a választ, de eszébe jut az a néhány szó, amit a városról váltottak. A másik néma egyetértése a tömegre vonatkozóan. Igyekezett nem sokat gondolni ilyesmire az eltelt időben, de most csőstül törnek rá az elhalványodott emlékképek, szinte minden szó nyomán. Semmi nem úgy történt a nap óta, ahogyan azt tervezte és messze űzte a lehetőségét, hogy lehet még az a béke rajta. *
- Húzom, amíg lehet. Úgy tűnik már nem tudom sokáig.
*Játszott lemondással sóhajt, de már jön is a terv, amit elméje dobott fel neki, hogy talán még egy napot kivehessen az emlékőrből, amit magában hord.*
- Ebédtájt vissza is érünk, ha dolgod van. *Fejével a nyugati irányba bök, hogy a hordók takarása fölé magasodik a félvér tekintete, akkor kiszúrhassa magának az örökké lángoló tornyot. Bár a terep nem egyszerű, de a másikat már látta ádáz viharban közlekedni, cseppet sem barátságos útvonalon, így nem annak lassúságával, vagy épp az erőnlét hiányával lesz a gond. Nem tudja meddig érhet rá, így a legközelebbi időpontot mondja, amikor még éppen eleget tudják csodálni a lábaik előtt heverő kikötőt, aminek koszlottsága odáig már nem ér fel. Távoli, de onnan még ez is szép.*
- Mh.
*Bólint egyet beleegyezően, csak sikerült megakasztania a dolgában, de majd csak végez. Nem teketóriázik sokat, még egy fürkésző pillantással méri végig az arcot, majd sarkon fordul, hogy csendes gondolatai közepette sétáljon el a megbeszélt helyig. Onnan még arra is lesz ideje, hogy a szemeivel új kereskedőre bukkanhasson, akit talán megkörnyékez, hátha hajlandó valaki a segítségére lenni, de lévén nem rejtett pengéket, vagy drágább szeszt akar, így már kezdi elveszíteni a hitét, hogy sikerülni fog valaha. Viszont néhány stand mellett is elvonul, ahol mindenféle tengeri herkentyűk mellett volt, aki gondolt azokra is, akiknek nem ez a kedvenc csemegéjük. Talán a matrózok és dokkmunkások is rettenetesen unhatják már az ízét. Néhány frissnek tűnő, ismeretlen eredetű pékáru is ki van pakolva, így választ belőlük egy pogácsára hasonlító, még ehetőnek kinéző darabot. Nem is egyet, inkább kettőt. Talán a férfinek is jól fog jönni. Kiér végül a dokkok legelejéhez, és onnan bámulja a vizet és a vonuló hajókat, háttal mindennek. Feladta a keresést, majd máskor folytatja. Magát nem félti, hogy itt érné a vég, nem olyan feltűnő a fekete köpenye takarásában, mint anélkül. Még a szemei sem világítják meg az utat másnak, hiszen a víz tükrére vetül.*
899. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 14:01:43
Üzenet elküldve: 2024-07-07 14:01:43
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A vállvonásra oldalra hajtja a fejét egy leheletnyit.*
- Azóta sem jártál a városban?
*Bár kérdésnek indul, de valójában mégis inkább kijelentés lesz a mondat vége. Talán elkaphatja a másik egy mosoly árnyékát az arcán, de ha azt nem is, a pillanatra cinkos fénnyel felragyogó szürke tekintetet biztosan, hiszen az éppen rászegeződik. Sejti a választ, de elfordul inkább, hogy a rakodókra is vessen közben egy pillantást. Hiszen ezért jött valójában. Ez a feladata. Nem tudja, mennyi idő még, amíg elkészülnek, sem azt, hogy mikor kezdi el bármelyikük is keresni őt, ha egyáltalán. Nem várná meg az utóbbit. A megválaszolatlan kérdések és a bizonytalanság, amit azok kapcsán érez azonban mind hidegen hagyják, ahogy visszafordul a nő felé. Ma talán még a kötelességtudata sem olyan sziklaszilárd, mint általában. De lehet, hogy ez mással függ össze, s nem az idővel. Egy pillanatig csendben fürkészi az arany szemeket a váratlan felvetést hallva.*
- Milyen messze van?
*Kérdezi végül. Nem járt a világítótoronynál, miért is tette volna? Azt sem tudja, merrefele van. Ahogy a legutóbbi találkozáskor mondta: nem jön a kikötőbe. Nem gyakran, csak ha úgy hozza valamilyen dolga, de akkor sem marad tovább a kelleténél. Annyival biztosan nem, hogy ideje legyen felfedezni a környéken. A szíve mindig visszahúzza a megszeretett erdőhöz, ami az otthona lett. Egy porcikája sem kívánja a kikötő halszagú levegőjét és az állandó mozgását a bőrén érezni a kelleténél tovább. Sem azokat a feladatokat végezni, amiket itt kap, még ha szüksége is van rájuk néha a pénz miatt. Bár a nő nem tudja, de azért is fontos volna tudnia, hogy mekkora úttal számoljon, mert lesz egy második hajó, amit meg kell várnia. Hiszen ezért jött. Ez lenne a dolga.. Ezt azonban nem kívánja a másik tudtára hozni. Éppen elég a mostani helyzet.
Visszapillant a vitorlás felé, amennyit lát belőle, egy matróz sürgölődő alakját a kormánykerék környékén. Annyit felismer a hajósokon, ha mégoly lassan is, de indulni készülnek.*
- Megnézem, hol tartanak. *Mozdulatlan marad az arca, ahogy megszólal; lassan fordítja vissza a fejét az elf felé.* - Megvársz a dokkok elejénél?
*A kérdés ugyanolyan csendes, mint mindig. Meghagyja a másiknak a döntést. Itt még inkább, mint bárhol máshol. Nincs más hely ezen kívül, ahol úgy érezné, fedezéket kell keresnie ahhoz is, hogy beszélgessen.*
//Második szál//
*A vállvonásra oldalra hajtja a fejét egy leheletnyit.*
- Azóta sem jártál a városban?
*Bár kérdésnek indul, de valójában mégis inkább kijelentés lesz a mondat vége. Talán elkaphatja a másik egy mosoly árnyékát az arcán, de ha azt nem is, a pillanatra cinkos fénnyel felragyogó szürke tekintetet biztosan, hiszen az éppen rászegeződik. Sejti a választ, de elfordul inkább, hogy a rakodókra is vessen közben egy pillantást. Hiszen ezért jött valójában. Ez a feladata. Nem tudja, mennyi idő még, amíg elkészülnek, sem azt, hogy mikor kezdi el bármelyikük is keresni őt, ha egyáltalán. Nem várná meg az utóbbit. A megválaszolatlan kérdések és a bizonytalanság, amit azok kapcsán érez azonban mind hidegen hagyják, ahogy visszafordul a nő felé. Ma talán még a kötelességtudata sem olyan sziklaszilárd, mint általában. De lehet, hogy ez mással függ össze, s nem az idővel. Egy pillanatig csendben fürkészi az arany szemeket a váratlan felvetést hallva.*
- Milyen messze van?
*Kérdezi végül. Nem járt a világítótoronynál, miért is tette volna? Azt sem tudja, merrefele van. Ahogy a legutóbbi találkozáskor mondta: nem jön a kikötőbe. Nem gyakran, csak ha úgy hozza valamilyen dolga, de akkor sem marad tovább a kelleténél. Annyival biztosan nem, hogy ideje legyen felfedezni a környéken. A szíve mindig visszahúzza a megszeretett erdőhöz, ami az otthona lett. Egy porcikája sem kívánja a kikötő halszagú levegőjét és az állandó mozgását a bőrén érezni a kelleténél tovább. Sem azokat a feladatokat végezni, amiket itt kap, még ha szüksége is van rájuk néha a pénz miatt. Bár a nő nem tudja, de azért is fontos volna tudnia, hogy mekkora úttal számoljon, mert lesz egy második hajó, amit meg kell várnia. Hiszen ezért jött. Ez lenne a dolga.. Ezt azonban nem kívánja a másik tudtára hozni. Éppen elég a mostani helyzet.
Visszapillant a vitorlás felé, amennyit lát belőle, egy matróz sürgölődő alakját a kormánykerék környékén. Annyit felismer a hajósokon, ha mégoly lassan is, de indulni készülnek.*
- Megnézem, hol tartanak. *Mozdulatlan marad az arca, ahogy megszólal; lassan fordítja vissza a fejét az elf felé.* - Megvársz a dokkok elejénél?
*A kérdés ugyanolyan csendes, mint mindig. Meghagyja a másiknak a döntést. Itt még inkább, mint bárhol máshol. Nincs más hely ezen kívül, ahol úgy érezné, fedezéket kell keresnie ahhoz is, hogy beszélgessen.*
898. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 12:20:36
Üzenet elküldve: 2024-07-07 12:20:36
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Az a csalódottság a fiú arcán nem volt olyan leplezett, mint ahogyan ők erre képesek volnának. Kyr rögtön észrevette, még a távolból is. Látta hát a kis társalgásuk egy részét. De ez irányban nincsenek érzelmei, nem fogja magát rosszul érezni azért, mert valaki miatta szomorodott el. Jól kellett volna végeznie a munkáját. Még ha ez értéktelen, cseppet sem jövedelmező is volt a számára. Az idő vesztegetése. Csak Ril-nek rendkívül fontos. Fontos lett volna. Még ha a félvér nem gondolná róla, hogy efféle praktikákat bevet, attól még így van. Nem tudja levetkőzni egykönnyen a múltat, ahol sosem lehetett csak maga. Semmilyen körülmények között. Belé ivódott és ha még szükségtelen is, felölti. A férfi mellé nem kellett csel. Tőle nem akart semmit, sem tárgyat, sem az életét. Így hát megkapta belőle a lecsupaszított, de még számára is ismeretlen énjét. Ahogy megállapodott előtte az árnyékban sem érzi szükségét semmilyen mesterkélt vonásnak. Akaratlan sem aggat magára jelmezt. Talán nem mond el mindent, nem tud róla ezernyi dolgot, de amit igen, az legalább ő. Megvonja vállát.*
- Nekem pedig nincs festékem.
*Mondhatná, hogy ő is éppoly csalódott, s valóban így lenne, de messze űzte az épphogy megfogant érzést a puszta jelenléte. Mit is kezdett volna a mai napjával? Ugyan azt, mint a többivel. Még mindig nem talált igazi célt és ez dühíti, de talán egy kósza reménysugár megébred benne, ahogy válaszol a másik és kémlelni kezd a rakodók irányába. Nem tiszta a kép, de az sejthető, hogy velük van dolga. Nem tudja, hogy mi, de bármi is az az ítélkezés részéről álszentség lenne. És nem is dolga. Mindössze érdekes, hogy nem a vadak nyomában van az erdő mélyén, hanem itt, ebben a fertőben. Égeti a kérdés, de visszafogja magát.
Mikor amaz visszafordítja a fejét irányába, az ő kis vigyora sejtelmessé válik, csak néz egy röpke ideig lopva a másik tekintetéből, míg átgondolja, mi is lenne a megfelelő úti cél.*
- Eljöhetnél velem a világítótoronyhoz. *Reméli azóta nem látogatta meg azt a helyet, ami az elfnek mostanra a kedvencévé nőtte ki magát. Csak a szél töri meg odafönt a csendet és ellátni a világ végéig. Legalábbis mindig ezt képzeli, amikor odamerészkedik a szirt legszélére. Csak figyeli, a vonásokat. Nem tudhatja, hogy utána mi dolga van, mennyire siet, de igyekszik nem utat engedni a nemleges válasz lehetősége utáni elkedvtelenedésnek. Hiszen csak véletlenül futottak össze, nem együtt tervezték tölteni ez a napot...*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.07 12:51:16
//Második szál//
*Az a csalódottság a fiú arcán nem volt olyan leplezett, mint ahogyan ők erre képesek volnának. Kyr rögtön észrevette, még a távolból is. Látta hát a kis társalgásuk egy részét. De ez irányban nincsenek érzelmei, nem fogja magát rosszul érezni azért, mert valaki miatta szomorodott el. Jól kellett volna végeznie a munkáját. Még ha ez értéktelen, cseppet sem jövedelmező is volt a számára. Az idő vesztegetése. Csak Ril-nek rendkívül fontos. Fontos lett volna. Még ha a félvér nem gondolná róla, hogy efféle praktikákat bevet, attól még így van. Nem tudja levetkőzni egykönnyen a múltat, ahol sosem lehetett csak maga. Semmilyen körülmények között. Belé ivódott és ha még szükségtelen is, felölti. A férfi mellé nem kellett csel. Tőle nem akart semmit, sem tárgyat, sem az életét. Így hát megkapta belőle a lecsupaszított, de még számára is ismeretlen énjét. Ahogy megállapodott előtte az árnyékban sem érzi szükségét semmilyen mesterkélt vonásnak. Akaratlan sem aggat magára jelmezt. Talán nem mond el mindent, nem tud róla ezernyi dolgot, de amit igen, az legalább ő. Megvonja vállát.*
- Nekem pedig nincs festékem.
*Mondhatná, hogy ő is éppoly csalódott, s valóban így lenne, de messze űzte az épphogy megfogant érzést a puszta jelenléte. Mit is kezdett volna a mai napjával? Ugyan azt, mint a többivel. Még mindig nem talált igazi célt és ez dühíti, de talán egy kósza reménysugár megébred benne, ahogy válaszol a másik és kémlelni kezd a rakodók irányába. Nem tiszta a kép, de az sejthető, hogy velük van dolga. Nem tudja, hogy mi, de bármi is az az ítélkezés részéről álszentség lenne. És nem is dolga. Mindössze érdekes, hogy nem a vadak nyomában van az erdő mélyén, hanem itt, ebben a fertőben. Égeti a kérdés, de visszafogja magát.
Mikor amaz visszafordítja a fejét irányába, az ő kis vigyora sejtelmessé válik, csak néz egy röpke ideig lopva a másik tekintetéből, míg átgondolja, mi is lenne a megfelelő úti cél.*
- Eljöhetnél velem a világítótoronyhoz. *Reméli azóta nem látogatta meg azt a helyet, ami az elfnek mostanra a kedvencévé nőtte ki magát. Csak a szél töri meg odafönt a csendet és ellátni a világ végéig. Legalábbis mindig ezt képzeli, amikor odamerészkedik a szirt legszélére. Csak figyeli, a vonásokat. Nem tudhatja, hogy utána mi dolga van, mennyire siet, de igyekszik nem utat engedni a nemleges válasz lehetősége utáni elkedvtelenedésnek. Hiszen csak véletlenül futottak össze, nem együtt tervezték tölteni ez a napot...*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.07 12:51:16
897. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-07 10:56:01
Üzenet elküldve: 2024-07-07 10:56:01
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Az elfojtott nevetésre végül csak megengednek a saját, sokszor közönybe kövült vonásai is; lassan húzódik félmosolyra a szája széle, békésen figyelve a másik örömét. Beljebb húzódik a rögtönzött védműve mögé, hogy annak takarásába engedje a nőt is. Nekitámaszkodik a háta mögött húzódó rakománynak, miközben a választ várja, bár azt is ugyanúgy tudomásul venné, ha elutasítást kapna. A szemforgatást mégsem veszi úgy, hogy rá vonatkozna. A kételyek távolabb kerültek tőle, mint valaha. Most, hogy a hosszúéletű magától jött ide hozzá. Összefonja a karját a mellkasa előtt, miközben a rövid magyarázó szavakat hallgatja. Eltekint abba az irányba, amerre a suhanc eltűnt a kikötői forgatagba.*
- Elég lelombozottnak tűnt.
*”Eléggé lelomboztad” - mondhatná máshogyan, de mégsem teszi. A játékba hozott női praktikákat sokszor maga is csak sejti, s hogy a másik effélével élt volna a festékek ügyében, talán elképzelni sem tudja róla. Ártalmatlannak tűnt ahhoz a siheder, hogy ilyesmihez kelljen folyamodni. Talán. De csak sejt. Itt semmi sem biztos, még az sem, hogy a ládák és az árnyékok fedezékében valóban nem látják őket azok, akik elől idehúzódott. Az erdő szabályai tisztábbak. Ott el tud rejtőzni. Idekint csak védtelennek érzi magát. Az újabb kérdés közben odébb dől, hogy a felpolcolt hordók között egy nagyobb résen kinézzen a mólóra, de épp csak a hajó tatját látja ebből a szögből. A pakolás hangjait azért még hallja a partról, az érthetetlen szófoszlányokat, és azt a rendszertelennek ható kiabálást, amiről mégis megtanulta, hogy a tengerészek számára van értelme, és valahogyan mindig eléri egy-egy szélre bízott információ azt, akinek éppen szól.*
- Amint kifut az a hajó. *Feleli közben, bár vissza még nem fordul a nő felé. A fülét hegyezi egy darabig.* - De talán nemsokára befejezik a pakolást.
*Amennyit ért a hajózáshoz, abból gondolja, hogy még a reggeli apállyal kellene kifutnia a vitorlásnak. Visszafordítja végül a fejét az elf irányába, továbbra is összefont karokkal.*
- Miért?
*Kérdezi nyugodtan. Ha a másiknak nem is titkolt a szándéka, előtte azért mégis rejtve marad az oka. Amilyen kellemes a találkozás, és amennyire nem adott okot rá a hosszúéletű, a bizalmatlansága nem olyasmi, amit valaha is egykönnyen le fog tudni vedleni. És itt, ahol néha még a talajt is bizonytalannak érzi a lába alatt.. Nincsenek kételyei, de a józan óvatosság mégis éberségre inti.*
//Második szál//
*Az elfojtott nevetésre végül csak megengednek a saját, sokszor közönybe kövült vonásai is; lassan húzódik félmosolyra a szája széle, békésen figyelve a másik örömét. Beljebb húzódik a rögtönzött védműve mögé, hogy annak takarásába engedje a nőt is. Nekitámaszkodik a háta mögött húzódó rakománynak, miközben a választ várja, bár azt is ugyanúgy tudomásul venné, ha elutasítást kapna. A szemforgatást mégsem veszi úgy, hogy rá vonatkozna. A kételyek távolabb kerültek tőle, mint valaha. Most, hogy a hosszúéletű magától jött ide hozzá. Összefonja a karját a mellkasa előtt, miközben a rövid magyarázó szavakat hallgatja. Eltekint abba az irányba, amerre a suhanc eltűnt a kikötői forgatagba.*
- Elég lelombozottnak tűnt.
*”Eléggé lelomboztad” - mondhatná máshogyan, de mégsem teszi. A játékba hozott női praktikákat sokszor maga is csak sejti, s hogy a másik effélével élt volna a festékek ügyében, talán elképzelni sem tudja róla. Ártalmatlannak tűnt ahhoz a siheder, hogy ilyesmihez kelljen folyamodni. Talán. De csak sejt. Itt semmi sem biztos, még az sem, hogy a ládák és az árnyékok fedezékében valóban nem látják őket azok, akik elől idehúzódott. Az erdő szabályai tisztábbak. Ott el tud rejtőzni. Idekint csak védtelennek érzi magát. Az újabb kérdés közben odébb dől, hogy a felpolcolt hordók között egy nagyobb résen kinézzen a mólóra, de épp csak a hajó tatját látja ebből a szögből. A pakolás hangjait azért még hallja a partról, az érthetetlen szófoszlányokat, és azt a rendszertelennek ható kiabálást, amiről mégis megtanulta, hogy a tengerészek számára van értelme, és valahogyan mindig eléri egy-egy szélre bízott információ azt, akinek éppen szól.*
- Amint kifut az a hajó. *Feleli közben, bár vissza még nem fordul a nő felé. A fülét hegyezi egy darabig.* - De talán nemsokára befejezik a pakolást.
*Amennyit ért a hajózáshoz, abból gondolja, hogy még a reggeli apállyal kellene kifutnia a vitorlásnak. Visszafordítja végül a fejét az elf irányába, továbbra is összefont karokkal.*
- Miért?
*Kérdezi nyugodtan. Ha a másiknak nem is titkolt a szándéka, előtte azért mégis rejtve marad az oka. Amilyen kellemes a találkozás, és amennyire nem adott okot rá a hosszúéletű, a bizalmatlansága nem olyasmi, amit valaha is egykönnyen le fog tudni vedleni. És itt, ahol néha még a talajt is bizonytalannak érzi a lába alatt.. Nincsenek kételyei, de a józan óvatosság mégis éberségre inti.*
896. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-06 21:32:32
Üzenet elküldve: 2024-07-06 21:32:32
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Áramlatként fut végig minden tagján a megnyugvás, ahogy konstatálja, hogy nem kell tovább haladnia, s még választ is kap a férfitól. Nem nézett rá a jó pár lépéses úton, de remélte, hogy tudnak szót váltani akkor is, ha dolga van. Ha egyáltalán akar. A kétely néhány pillanatra felvillan.
Az ő ajkaira többször kúszik rá az a mosoly a másik jelenlétében, de a legtöbbről nem is tud. Csak úgy ott terem természetes velejáróként a közelségre. Viszont egy feltörő kacajt kell most elnyomnia az első mondat után. Vigyorogva harap rá az ajkára, s rázza meg a fejét. Nem akarja magukra vonni a figyelmet, de el sem akarja takarni az örömöt, amit a szellemes válasz okozott. Vagy inkább a másik jelenléte. Ritka kincs ebben a mocsokban, ha tud valamit értékelni.
Még mielőtt szólna, mozdul ő is, szinkronban a félvérrel. Ahogy arrébb áll, ő is az árnyék védelme alá húzódik, bár az ébredő nap eddig sem bántotta, mégis jobb így, kissé kivonva magukat mindenki szeme elől.
Nem gondolná, hogy beleavatkozott a dolgaiba, mégis rosszallóan forgatja a szemeit, persze ez nem neki szól. De még mielőtt azt hihetné, belekezd a mesébe.*
- Csak festéket akartam, de ide hozott valami színtelen, száraz szart.
*Mesének nem volt hosszú, de legalább elmondta. Igen, ő a kikötőben akart színeket vásárolni, a csempészáruk, a ritkaságok fellegvárában. Pontosan tudhatja Kyr, hogy nem tartozik vágyálmai közé az, hogy Arthenior felé vegye az irányt, ahol talán minőséget kaphat, de mellé rengeteg útjába tévedő alakot is.
Rákérdezne ő is szívesen a miértekre, de nem teszi. Még biztosan nem. Elviccelődtek a szarvasokkal, de szöget ütött a fejébe a kérdés, hogy mi hozhatta ide. Nem gondolta, hogy itt fogja viszont látni, ha csak nem valamit vásárol, de akkor nem kéne homályba burkolózniuk. A napot mindketten szeretik. Ez kiderült akkor, amikor először futottak egymásba.*
- Mikor végzel... itt?
*Nem titkolt szándéka, ha már az utak ismét keresztezték egymást, hogy elcsalja egy időre. De ahhoz elég kevés, hogy egy munkát, vagy üzletet felfüggesszenek érte, így inkább erre kérdez rá, mintsem intsen a fejével, hogy induljon vele tovább.*
//Második szál//
*Áramlatként fut végig minden tagján a megnyugvás, ahogy konstatálja, hogy nem kell tovább haladnia, s még választ is kap a férfitól. Nem nézett rá a jó pár lépéses úton, de remélte, hogy tudnak szót váltani akkor is, ha dolga van. Ha egyáltalán akar. A kétely néhány pillanatra felvillan.
Az ő ajkaira többször kúszik rá az a mosoly a másik jelenlétében, de a legtöbbről nem is tud. Csak úgy ott terem természetes velejáróként a közelségre. Viszont egy feltörő kacajt kell most elnyomnia az első mondat után. Vigyorogva harap rá az ajkára, s rázza meg a fejét. Nem akarja magukra vonni a figyelmet, de el sem akarja takarni az örömöt, amit a szellemes válasz okozott. Vagy inkább a másik jelenléte. Ritka kincs ebben a mocsokban, ha tud valamit értékelni.
Még mielőtt szólna, mozdul ő is, szinkronban a félvérrel. Ahogy arrébb áll, ő is az árnyék védelme alá húzódik, bár az ébredő nap eddig sem bántotta, mégis jobb így, kissé kivonva magukat mindenki szeme elől.
Nem gondolná, hogy beleavatkozott a dolgaiba, mégis rosszallóan forgatja a szemeit, persze ez nem neki szól. De még mielőtt azt hihetné, belekezd a mesébe.*
- Csak festéket akartam, de ide hozott valami színtelen, száraz szart.
*Mesének nem volt hosszú, de legalább elmondta. Igen, ő a kikötőben akart színeket vásárolni, a csempészáruk, a ritkaságok fellegvárában. Pontosan tudhatja Kyr, hogy nem tartozik vágyálmai közé az, hogy Arthenior felé vegye az irányt, ahol talán minőséget kaphat, de mellé rengeteg útjába tévedő alakot is.
Rákérdezne ő is szívesen a miértekre, de nem teszi. Még biztosan nem. Elviccelődtek a szarvasokkal, de szöget ütött a fejébe a kérdés, hogy mi hozhatta ide. Nem gondolta, hogy itt fogja viszont látni, ha csak nem valamit vásárol, de akkor nem kéne homályba burkolózniuk. A napot mindketten szeretik. Ez kiderült akkor, amikor először futottak egymásba.*
- Mikor végzel... itt?
*Nem titkolt szándéka, ha már az utak ismét keresztezték egymást, hogy elcsalja egy időre. De ahhoz elég kevés, hogy egy munkát, vagy üzletet felfüggesszenek érte, így inkább erre kérdez rá, mintsem intsen a fejével, hogy induljon vele tovább.*
895. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-06 20:41:49
Üzenet elküldve: 2024-07-06 20:41:49
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Ha végig is fut benne bármilyen bizonytalanság a nő várakozása miatt, az meg nem látszik rajta; töretlen szobor módjára áll a falszerűnek ható rakomány fokozatosan élesedő árnyékában. De talán nem is gondol semmire, ami kétségeket támaszthatna benne. Ha a másik elfordul inkább, és egyszerűen elsétál, akkor sem sértődik meg. Belenyugszik a döntésébe, a zavaró rossz érzések nélkül fogadva azt. Bár biztosan sajnálná, ha így történne, azzal már régen megbékélt, hogyha csak egy találkozás adatott számára a nővel, akkor is elfogadja azt. Azt azonban sejti, hogy a látszólag indokolatlan egy helyben álldogálásnak megvan a maga oka. Akár a tétovázás, akár valami más. De hogy ne vette volna észre a férfi, nem lehet kérdés a másikban. A fiatal, fullajtárnak tűnő sihederre alig veszteget egyetlen pillantást, mielőtt visszafordulna az ismert vonásokra. Szótlanul vár. Akkor sem mozdul, mikor a hosszúéletű nem sokkal később mégis elindul felé. A tekintetével követi nyomon a lépteit, türelmesen várva, hogy az arany szemek felé fordulnak-e végül.*
- Tudnak úszni.
*Rezzenéstelen marad, komolyan válaszolva kérdésre, akkor is, ha az csupán élcelődés volt. Kikérhetné az összes szarvasok nevében, de nem teszi. Nem kúszik válaszmosoly az arcára, de a nő tudhatja, hogy ez nem jelenti, hogy ne örülne és ne viccelne ő is éppen ugyanúgy. Ha a nap nem is űz el minden gondot, van más, ami lágyítja a vonásait és kergeti a tekintetére ült sötétebb felhőket.*
- Ki volt ez?
*Kérdezi végül, csak az állával bökve a jelzett suhanc irányába. Pontosan annyira tudja, hogy nincsen köze a másik ügyeihez, ahogyan az elf is tiszteletben tartja az ő dolgait. Beljebb húzódik közben a ládák mellé, hogy helyet adjon az árnyékban maga előtt a nőnek is. A hátával dől egy váll magasságba helyezett hordó abroncsának.*
//Második szál//
*Ha végig is fut benne bármilyen bizonytalanság a nő várakozása miatt, az meg nem látszik rajta; töretlen szobor módjára áll a falszerűnek ható rakomány fokozatosan élesedő árnyékában. De talán nem is gondol semmire, ami kétségeket támaszthatna benne. Ha a másik elfordul inkább, és egyszerűen elsétál, akkor sem sértődik meg. Belenyugszik a döntésébe, a zavaró rossz érzések nélkül fogadva azt. Bár biztosan sajnálná, ha így történne, azzal már régen megbékélt, hogyha csak egy találkozás adatott számára a nővel, akkor is elfogadja azt. Azt azonban sejti, hogy a látszólag indokolatlan egy helyben álldogálásnak megvan a maga oka. Akár a tétovázás, akár valami más. De hogy ne vette volna észre a férfi, nem lehet kérdés a másikban. A fiatal, fullajtárnak tűnő sihederre alig veszteget egyetlen pillantást, mielőtt visszafordulna az ismert vonásokra. Szótlanul vár. Akkor sem mozdul, mikor a hosszúéletű nem sokkal később mégis elindul felé. A tekintetével követi nyomon a lépteit, türelmesen várva, hogy az arany szemek felé fordulnak-e végül.*
- Tudnak úszni.
*Rezzenéstelen marad, komolyan válaszolva kérdésre, akkor is, ha az csupán élcelődés volt. Kikérhetné az összes szarvasok nevében, de nem teszi. Nem kúszik válaszmosoly az arcára, de a nő tudhatja, hogy ez nem jelenti, hogy ne örülne és ne viccelne ő is éppen ugyanúgy. Ha a nap nem is űz el minden gondot, van más, ami lágyítja a vonásait és kergeti a tekintetére ült sötétebb felhőket.*
- Ki volt ez?
*Kérdezi végül, csak az állával bökve a jelzett suhanc irányába. Pontosan annyira tudja, hogy nincsen köze a másik ügyeihez, ahogyan az elf is tiszteletben tartja az ő dolgait. Beljebb húzódik közben a ládák mellé, hogy helyet adjon az árnyékban maga előtt a nőnek is. A hátával dől egy váll magasságba helyezett hordó abroncsának.*
894. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-06 19:26:02
Üzenet elküldve: 2024-07-06 19:26:02
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A szavak nem könyörgőek, sokkal inkább meggyőzni kívánják olyasmiről, amiről az elfet lehetetlen. Művésznek próbálják elhazudni a festék minőségét. Látja a fiatal íriszeiben az elszántsággal keveredett vágyat, hogy végre sikeresen teljesítsen egy feladatot és a saját szemében legalább nagy lehessen. Nem Ril-től fogja megkapni ezt a kegyet. Nem érdekli, csak felismeri mi tombolhat belül. Már más köti le, még a csalódottsága is ködbe vész. Minden izma arra készteti testét, hogy visszanézhessen a félvér irányába. Nem tudja észrevette-e. Zavaró a kis kereskedő jelenléte, aki nem sieti el a távozást. Mikor már elég messze hallja a lépteket állapodik csak meg újfent a férfin. Figyeli az árnyékba húzódó alakját, s azt, hogy felismerte-e az ittlétét. Rátelepszik felvillanó emlékei közül a legkedvesebb. Az a biztonságos nyugalom, ami mellette érte. Minden szeszélyes érzelem ellenére. Dehogy felejtette őt el.
Még vár egy kicsit, hiszen nem lehet biztos a dolgában. Itt a kikötőben sosem árt az óvatosság, még ha nem is félti magát. Bajba sodorni jelenlétével a másikat semmiképp nem akarja. Ide nem jár csak úgy senki bámészkodni. Itt minden lépésnek oka van. Legalábbis ezt kell feltételezni, ha szeretné valaki megtartani az életét. Eltelik egy kis idő, míg biztonságosnak ítéli, hogy valóban meginduljon, de végül megteszi és egyértelmű léptekkel közelít felé, mégsem rá néz. Sosem lehet tudni. Csak mikor a közvetlen közelébe ér kutatja a szürkéket. Még lélegzetvételnyi időt hagy, hogy jelezhessen, ha nem való most ide. Nem haragudna, hogyan is tehetné? *
- Nem tudtam, hogy eddig merészkednek a szarvasok. Hajóra szálltak?
*Tekintete merev, de lassan kúszik rá az a halvány mosoly, aminek őszinteségét jó ideje csak ő kap meg. Mivel sosem árul el túl sokat, így csak ezzel köszönti, nem fog vájkálni az igazi okokban, főleg nem ott, ahol bárhol lehetnek nyitott fülek, még ha nincs is a közelükben látszólag senki. Érzi a bőrét érő szelet, ami a víz közelében olyan megszokott. Most mégis feltűnik annak simogatása a bőrén. Minden érzéke kiélesedett, ahogy gondja lett arra, hogy ne okozzon problémát Kyr-nek. Talán, hogy mi történik a suhanccal a megmaradt portékája miatt nem fontos, de ez igen. *
//Második szál//
*A szavak nem könyörgőek, sokkal inkább meggyőzni kívánják olyasmiről, amiről az elfet lehetetlen. Művésznek próbálják elhazudni a festék minőségét. Látja a fiatal íriszeiben az elszántsággal keveredett vágyat, hogy végre sikeresen teljesítsen egy feladatot és a saját szemében legalább nagy lehessen. Nem Ril-től fogja megkapni ezt a kegyet. Nem érdekli, csak felismeri mi tombolhat belül. Már más köti le, még a csalódottsága is ködbe vész. Minden izma arra készteti testét, hogy visszanézhessen a félvér irányába. Nem tudja észrevette-e. Zavaró a kis kereskedő jelenléte, aki nem sieti el a távozást. Mikor már elég messze hallja a lépteket állapodik csak meg újfent a férfin. Figyeli az árnyékba húzódó alakját, s azt, hogy felismerte-e az ittlétét. Rátelepszik felvillanó emlékei közül a legkedvesebb. Az a biztonságos nyugalom, ami mellette érte. Minden szeszélyes érzelem ellenére. Dehogy felejtette őt el.
Még vár egy kicsit, hiszen nem lehet biztos a dolgában. Itt a kikötőben sosem árt az óvatosság, még ha nem is félti magát. Bajba sodorni jelenlétével a másikat semmiképp nem akarja. Ide nem jár csak úgy senki bámészkodni. Itt minden lépésnek oka van. Legalábbis ezt kell feltételezni, ha szeretné valaki megtartani az életét. Eltelik egy kis idő, míg biztonságosnak ítéli, hogy valóban meginduljon, de végül megteszi és egyértelmű léptekkel közelít felé, mégsem rá néz. Sosem lehet tudni. Csak mikor a közvetlen közelébe ér kutatja a szürkéket. Még lélegzetvételnyi időt hagy, hogy jelezhessen, ha nem való most ide. Nem haragudna, hogyan is tehetné? *
- Nem tudtam, hogy eddig merészkednek a szarvasok. Hajóra szálltak?
*Tekintete merev, de lassan kúszik rá az a halvány mosoly, aminek őszinteségét jó ideje csak ő kap meg. Mivel sosem árul el túl sokat, így csak ezzel köszönti, nem fog vájkálni az igazi okokban, főleg nem ott, ahol bárhol lehetnek nyitott fülek, még ha nincs is a közelükben látszólag senki. Érzi a bőrét érő szelet, ami a víz közelében olyan megszokott. Most mégis feltűnik annak simogatása a bőrén. Minden érzéke kiélesedett, ahogy gondja lett arra, hogy ne okozzon problémát Kyr-nek. Talán, hogy mi történik a suhanccal a megmaradt portékája miatt nem fontos, de ez igen. *
893. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-06 18:16:56
Üzenet elküldve: 2024-07-06 18:16:56
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A fejét lehajtva mered maga elé, nem törődve vele, hogy az elsőtiszt és a matrózai figyelik-e, miközben visszafele sétál a raktárhoz. Sosem lehet biztos a hátát illetően ezen a helyen, de a gondolatai közé kéretlen beférkőző képek erősebbek, mintsem olyan utolsó részletekkel törődjön, mint azok a tengerészek, akiket lehet soha életében nem is lát újra. Hullanak, mint a legyek.. Sötéten ül a gond a homlokán. A nap sugarai elűzik majd a párából lett felhőket az égről, amik még ott lebegnek a víz fölött, szürkén derengve a reggeli fényben, de az elméjében felúszó fellegekre nem hoz enyhülést a napsütés. Ezeket mindig csak magának kell kergetnie. Hallja a szélben csapkodó zászlót, messze fent, az árbóckosár felett. Összevonja a szemöldökét; feltekint a dokkok köveiről a lábai alatt. Még éppen elkapja az utolsó, irányába tett lépést. Bár csak egyszer látta, soha össze nem tévesztené mással..
Nem lassul a mozgás, amivel a raktár felé megy, de tovasétál a fal mellett, ahol eddig állt, mintha egyébként is úgy hozta volna dolga. Csak valamivel odébb, a part mentén egymásra polcolt faládák és akós hordók embermagas árnyékában áll meg, egy nagyobb kőhajításnyira az aranyszemű nőtől. A feltehetően valamelyik másik hajóra vagy szekérre váró rakomány takarva hagyja a vitorlás matrózainak bámész pillantásai elől. Nem érdeklik, és ha nem az elfről volna szó, talán nem is jutna eszébe a biztonsága, de nem bízik egyik tengerészben sem.
Nem lép közelebb, mintha a kelő nap fényében lassan kirajzolódó árnyékok határt szabnának a lábai előtt. Onnan, a helyéről figyeli a köpenybe burkolt, ismerős alakot, maga mellett lógatva a karjait. A szokott kifejezéstelenség ül a vonásain, de a korábban beleköltözött ború mégis enyhülni látszik a tekintetében. Csupán futólag mozdul odébb a szeme a nő közelében látott fiatal suhancot kutatva. Meghagyja azonban a lehetőségét, hogy a másik, ha valóban akar valamit, akkor maga jöjjön közelebb. Bármennyire is jelentéktelennek tűnhet egy élet egészéhez képest, ő mégsem feledte azt az egy találkozást. Amikor nyúlnak nézték. Lehet, hogy a hosszúéletű igen.*
//Második szál//
*A fejét lehajtva mered maga elé, nem törődve vele, hogy az elsőtiszt és a matrózai figyelik-e, miközben visszafele sétál a raktárhoz. Sosem lehet biztos a hátát illetően ezen a helyen, de a gondolatai közé kéretlen beférkőző képek erősebbek, mintsem olyan utolsó részletekkel törődjön, mint azok a tengerészek, akiket lehet soha életében nem is lát újra. Hullanak, mint a legyek.. Sötéten ül a gond a homlokán. A nap sugarai elűzik majd a párából lett felhőket az égről, amik még ott lebegnek a víz fölött, szürkén derengve a reggeli fényben, de az elméjében felúszó fellegekre nem hoz enyhülést a napsütés. Ezeket mindig csak magának kell kergetnie. Hallja a szélben csapkodó zászlót, messze fent, az árbóckosár felett. Összevonja a szemöldökét; feltekint a dokkok köveiről a lábai alatt. Még éppen elkapja az utolsó, irányába tett lépést. Bár csak egyszer látta, soha össze nem tévesztené mással..
Nem lassul a mozgás, amivel a raktár felé megy, de tovasétál a fal mellett, ahol eddig állt, mintha egyébként is úgy hozta volna dolga. Csak valamivel odébb, a part mentén egymásra polcolt faládák és akós hordók embermagas árnyékában áll meg, egy nagyobb kőhajításnyira az aranyszemű nőtől. A feltehetően valamelyik másik hajóra vagy szekérre váró rakomány takarva hagyja a vitorlás matrózainak bámész pillantásai elől. Nem érdeklik, és ha nem az elfről volna szó, talán nem is jutna eszébe a biztonsága, de nem bízik egyik tengerészben sem.
Nem lép közelebb, mintha a kelő nap fényében lassan kirajzolódó árnyékok határt szabnának a lábai előtt. Onnan, a helyéről figyeli a köpenybe burkolt, ismerős alakot, maga mellett lógatva a karjait. A szokott kifejezéstelenség ül a vonásain, de a korábban beleköltözött ború mégis enyhülni látszik a tekintetében. Csupán futólag mozdul odébb a szeme a nő közelében látott fiatal suhancot kutatva. Meghagyja azonban a lehetőségét, hogy a másik, ha valóban akar valamit, akkor maga jöjjön közelebb. Bármennyire is jelentéktelennek tűnhet egy élet egészéhez képest, ő mégsem feledte azt az egy találkozást. Amikor nyúlnak nézték. Lehet, hogy a hosszúéletű igen.*
892. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-06 15:37:26
Üzenet elküldve: 2024-07-06 15:37:26
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Pirkad. Az összekuszálódott napjaiban, amikor már nem tudja nyomon követni, hogy hol is tart a hat, nem lehet egészen biztos, hogy ma kell elindulnia a megbeszélt találkozóra, de tévedni nem szokott. Jól kellett számoljon. A kikötőben hozzá lehet jutni sok mindenhez, de a szerencse sem árt. Nem vágyik hatalmas dolgokra, csak festékre. Hogy honnan szerzik be, az neki teljen mindegy, nem illegális szereket kíván, pusztán nem akaródzik a városig baktatni néhány tégelynyi színért, ha itt is van rá mód. Nem túl drága mulatság, talán csak a színjátékának köszönhető, hogy valaki hajlandó neki hozni. Mintha dolgozna, mert azt is teszi: magáért. Az arany szemek tudnak úgy marni mások lélektükreibe, mintha nem csak tárgyakat kívánna a kereskedő kis koloncától. Azokkal egyszerűbb a dolga, még nem túl edzettek a női praktikákkal szemben. Elindul hát, hogy végre a fogyóban lévő eszköztárát feltöltse. Bár nem reménykedik semmiben, inkább neki kellene előállítani, de a természet még nem adott elég kincset hozzá. És túl nagy helyismerete sincs, nem mintha nem fért volna bele egy kis gyűjtögetés. Az eltelt idő abszurd történései után, vagy helyett, jobban is tette volna, ha útra kel.
Jól takaró köpenyében sétál a sikátorok között, majd a tenger mentén, s annak vizének csillámló felszínét az érkező, vagy éppen induló hajók törik meg, miközben nézi. Haja feltűnően rendezett a csuklya alatt, amit csak akkor emel le, mikor megpillantja az alakot, aki miatt ideérkezett. Amaz széles mosollyal jelzi, hogy sikerült meghozni, amit kért. Az ő ajkaira görbült ív, viszont nem ő. Hazug. Csak akar valamit, s felé közeledve magára ölti a jelmezt, amitől hiedelme szerint, még olcsóbb is lesz az ár.
Az egyik raktár közelébe húzódnak, nincs mit takargatni, de nem szeret mások szeme előtt üzletelni, védve viszont így sincsenek teljesen. A kellemes aura, amit magára erőltetett viszont csakhamar szertefoszlik, ahogy meglátja, hogy miért kéne fizetnie.*
- Használhatatlan.
*Morran nemtetszését kifejezve. Hogy a tengervíztől sós pára, a nem megfelelő tárolás okozta, vagy eleve a minősége ilyen, az már nem érdekli. Mindent bevetve hitetné el vele a fiú, hogy használható az anyag, de már a következő madarat keresi, aki ehelyett segítségére lehet, mert ez nem lesz jó semmire. Haszontalan, mint a terméke. Tekintete vándorlása közben, viszont ismerős alakba botlanak az íriszek, elcsendesítve a hangot, amivel az őt meggyőzni kívánó szól. Már nem érdekli mit mond, de nem csak Kyr látványa az, ami elvette az érdeklődését róla, hanem, mert semmirekellő. Számára biztosan. Már nem kell bájologni. A félvér pedig felé közelít, de talán ő még csak nem is tudja. Lebontva magáról azt a kellemes megjelenést, amivel rabul akarta ejteni a fiatal fajtársát néz vissza. Hallgatja még egy darabig csalódottan, mégis rezzenéstelenül, majd egy nagy sóhaj kíséretében jobbjával hessegető mozdulattal küldi el.* - Mehetsz. *Az ő erszényéből így nem fogyott arany, bár kevéssé érdekli, neki a festék kellett. Szemeit forgatva tekint vissza Kyr irányába, akit már akár ő is észrevehet, ha eléggé figyel. Hátrahagyva a kis senkit lép néhányat felé, de nem tudja mi dolga van erre, nem akar beleavatkozni, inkább figyel. Magáról tudja, hogy az előbb égne az ő bőrébe is jelzésként, mintha szimplán megszólítanák. Aki a rezdülésekre jobban ad, mint a szavakra, annak mindenképp.*
//Második szál//
*Pirkad. Az összekuszálódott napjaiban, amikor már nem tudja nyomon követni, hogy hol is tart a hat, nem lehet egészen biztos, hogy ma kell elindulnia a megbeszélt találkozóra, de tévedni nem szokott. Jól kellett számoljon. A kikötőben hozzá lehet jutni sok mindenhez, de a szerencse sem árt. Nem vágyik hatalmas dolgokra, csak festékre. Hogy honnan szerzik be, az neki teljen mindegy, nem illegális szereket kíván, pusztán nem akaródzik a városig baktatni néhány tégelynyi színért, ha itt is van rá mód. Nem túl drága mulatság, talán csak a színjátékának köszönhető, hogy valaki hajlandó neki hozni. Mintha dolgozna, mert azt is teszi: magáért. Az arany szemek tudnak úgy marni mások lélektükreibe, mintha nem csak tárgyakat kívánna a kereskedő kis koloncától. Azokkal egyszerűbb a dolga, még nem túl edzettek a női praktikákkal szemben. Elindul hát, hogy végre a fogyóban lévő eszköztárát feltöltse. Bár nem reménykedik semmiben, inkább neki kellene előállítani, de a természet még nem adott elég kincset hozzá. És túl nagy helyismerete sincs, nem mintha nem fért volna bele egy kis gyűjtögetés. Az eltelt idő abszurd történései után, vagy helyett, jobban is tette volna, ha útra kel.
Jól takaró köpenyében sétál a sikátorok között, majd a tenger mentén, s annak vizének csillámló felszínét az érkező, vagy éppen induló hajók törik meg, miközben nézi. Haja feltűnően rendezett a csuklya alatt, amit csak akkor emel le, mikor megpillantja az alakot, aki miatt ideérkezett. Amaz széles mosollyal jelzi, hogy sikerült meghozni, amit kért. Az ő ajkaira görbült ív, viszont nem ő. Hazug. Csak akar valamit, s felé közeledve magára ölti a jelmezt, amitől hiedelme szerint, még olcsóbb is lesz az ár.
Az egyik raktár közelébe húzódnak, nincs mit takargatni, de nem szeret mások szeme előtt üzletelni, védve viszont így sincsenek teljesen. A kellemes aura, amit magára erőltetett viszont csakhamar szertefoszlik, ahogy meglátja, hogy miért kéne fizetnie.*
- Használhatatlan.
*Morran nemtetszését kifejezve. Hogy a tengervíztől sós pára, a nem megfelelő tárolás okozta, vagy eleve a minősége ilyen, az már nem érdekli. Mindent bevetve hitetné el vele a fiú, hogy használható az anyag, de már a következő madarat keresi, aki ehelyett segítségére lehet, mert ez nem lesz jó semmire. Haszontalan, mint a terméke. Tekintete vándorlása közben, viszont ismerős alakba botlanak az íriszek, elcsendesítve a hangot, amivel az őt meggyőzni kívánó szól. Már nem érdekli mit mond, de nem csak Kyr látványa az, ami elvette az érdeklődését róla, hanem, mert semmirekellő. Számára biztosan. Már nem kell bájologni. A félvér pedig felé közelít, de talán ő még csak nem is tudja. Lebontva magáról azt a kellemes megjelenést, amivel rabul akarta ejteni a fiatal fajtársát néz vissza. Hallgatja még egy darabig csalódottan, mégis rezzenéstelenül, majd egy nagy sóhaj kíséretében jobbjával hessegető mozdulattal küldi el.* - Mehetsz. *Az ő erszényéből így nem fogyott arany, bár kevéssé érdekli, neki a festék kellett. Szemeit forgatva tekint vissza Kyr irányába, akit már akár ő is észrevehet, ha eléggé figyel. Hátrahagyva a kis senkit lép néhányat felé, de nem tudja mi dolga van erre, nem akar beleavatkozni, inkább figyel. Magáról tudja, hogy az előbb égne az ő bőrébe is jelzésként, mintha szimplán megszólítanák. Aki a rezdülésekre jobban ad, mint a szavakra, annak mindenképp.*
891. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-07-06 14:26:14
Üzenet elküldve: 2024-07-06 14:26:14
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 375
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Sirályok vijjogása és a móló köveinek csapódó hullámok halk csobogása vegyül a szürke reggel zajai közé. Korán van, de a kikötőben talán soha nincs is igazán csend. Sem olyan óra, amikor ne lenne járkálás a dokkok körül. Sosem szerette az erdők nyugalmához szokott füle az ilyesmit. A felhők mögül kiemelkedő nap első vörös sugarai mégis itt találják, az egyik nagyobb móló elején, ahogy karbafont kézzel, a hátát egy raktárépület falának döntve figyeli a rakodó matrózokat. Nem jár a kikötőben, de ha mégis, annak általában oka van. Mozdulatlanul követi a rábízott ládák útját a vízen imbolygó széles, háromárbócos kereskedőhajó gyomrába. Órák óta pakolnak befelé, de nemsokára talán a végére érnek. Éjszaka kezdték kirakodást, amikor befutott a hajó. Meg kell fordítaniuk még reggelig az új rakománnyal.
Kifejezéstelen a tekintet, amivel a tengerészek gyakorlott mozdulatait figyeli a vitorlás körül, de ha választhatna, nem itt lenne. Oldalt hajtja a fejét a hullámtörő nyílt víz felől felsejlő vonala felé. Csendes a tenger. Régen szerette a vizét. Az itteni kikötőn kívül, annak mocskán túl. A határtalanságát. Akkor is, ha mégoly szeszélyes is tud lenni olykor. Egy elejtett láda robajára visszafordul a tekintete a rakodó hajósok irányába. Az elsőtiszt üvöltve közeledik feléjük. Itt csak ez számít. Nem egy rábízott doboz volt.
Szoborként olvad bele a dokkok lassan világosodó, szakadatlan mozgásába. Amikor ideért, még az éjjel, egy darabig járkált, amíg meg nem érkezett a hajó, de azóta szinte egy helyben van. Csak a keresztbe tett lábait cseréli meg néha, és a kabátját vette le, alighogy elkezdett pirkadni. A tegeze a hátán, arra szíjazva a kabát és az íja is. A nyílt víz felől járó szél csak az ingébe tud bele-belekapni, és a hajába, kifújva a kócos, sötét tincseket az arcából. Nyugodtan figyeli az elsőtisztet, aki felé mutat a mólóról egy vámtiszt kérdésére. Ellöki magát a faltól, az alkarvédőit megigazgatva indulva a közeledő férfi elé. Mindennek rendben kell lennie. Sosem hitt az ígéretnek, de úgy tűnik, igazat szólt a városi kereskedő, akinek a piszkosabb munkáját végzi. A kése ezúttal is a keze ügyében van a derekán, de nincsen rá szüksége. Néhány kérdés, ugyanannyi csendes válasz, egy kis erszénnyi arany az övén lógó kulacsa mellől, és a hivatalnok biccentve fordít hátat.
Az elsőtiszt tekintetétől övezve indul vissza a fal mellé. Belekap a megforduló szél az árbócrúd tetején lógó zászlóba, kifeszítve az anyagot. Felpillant rá. Wegtoreni hajó. Akaratlanul is vele úsznak a gondolatai. Borúsan hajtja le a fejét. Szótlanul sétál visszafele a raktárhoz.*
//Második szál//
*Sirályok vijjogása és a móló köveinek csapódó hullámok halk csobogása vegyül a szürke reggel zajai közé. Korán van, de a kikötőben talán soha nincs is igazán csend. Sem olyan óra, amikor ne lenne járkálás a dokkok körül. Sosem szerette az erdők nyugalmához szokott füle az ilyesmit. A felhők mögül kiemelkedő nap első vörös sugarai mégis itt találják, az egyik nagyobb móló elején, ahogy karbafont kézzel, a hátát egy raktárépület falának döntve figyeli a rakodó matrózokat. Nem jár a kikötőben, de ha mégis, annak általában oka van. Mozdulatlanul követi a rábízott ládák útját a vízen imbolygó széles, háromárbócos kereskedőhajó gyomrába. Órák óta pakolnak befelé, de nemsokára talán a végére érnek. Éjszaka kezdték kirakodást, amikor befutott a hajó. Meg kell fordítaniuk még reggelig az új rakománnyal.
Kifejezéstelen a tekintet, amivel a tengerészek gyakorlott mozdulatait figyeli a vitorlás körül, de ha választhatna, nem itt lenne. Oldalt hajtja a fejét a hullámtörő nyílt víz felől felsejlő vonala felé. Csendes a tenger. Régen szerette a vizét. Az itteni kikötőn kívül, annak mocskán túl. A határtalanságát. Akkor is, ha mégoly szeszélyes is tud lenni olykor. Egy elejtett láda robajára visszafordul a tekintete a rakodó hajósok irányába. Az elsőtiszt üvöltve közeledik feléjük. Itt csak ez számít. Nem egy rábízott doboz volt.
Szoborként olvad bele a dokkok lassan világosodó, szakadatlan mozgásába. Amikor ideért, még az éjjel, egy darabig járkált, amíg meg nem érkezett a hajó, de azóta szinte egy helyben van. Csak a keresztbe tett lábait cseréli meg néha, és a kabátját vette le, alighogy elkezdett pirkadni. A tegeze a hátán, arra szíjazva a kabát és az íja is. A nyílt víz felől járó szél csak az ingébe tud bele-belekapni, és a hajába, kifújva a kócos, sötét tincseket az arcából. Nyugodtan figyeli az elsőtisztet, aki felé mutat a mólóról egy vámtiszt kérdésére. Ellöki magát a faltól, az alkarvédőit megigazgatva indulva a közeledő férfi elé. Mindennek rendben kell lennie. Sosem hitt az ígéretnek, de úgy tűnik, igazat szólt a városi kereskedő, akinek a piszkosabb munkáját végzi. A kése ezúttal is a keze ügyében van a derekán, de nincsen rá szüksége. Néhány kérdés, ugyanannyi csendes válasz, egy kis erszénnyi arany az övén lógó kulacsa mellől, és a hivatalnok biccentve fordít hátat.
Az elsőtiszt tekintetétől övezve indul vissza a fal mellé. Belekap a megforduló szél az árbócrúd tetején lógó zászlóba, kifeszítve az anyagot. Felpillant rá. Wegtoreni hajó. Akaratlanul is vele úsznak a gondolatai. Borúsan hajtja le a fejét. Szótlanul sétál visszafele a raktárhoz.*
890. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-06-10 13:34:37
Üzenet elküldve: 2024-06-10 13:34:37
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 946
OOC üzenetek: 287
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 946
OOC üzenetek: 287
Játékstílus: Vakmerő
*A Kikötő sós, rohadt haltól és izzadtságtól nehéz levegőjét megérezve lecsúszik a nyeregből, hogy száron vezesse tovább lovát. A dokkoknál mindig nagy a sürgés forgás, s bár szívesen eltaposna hátasával néhány szörnyen neveletlen kölyköt, de jól tudja, hogy ezzel nem nyerné el a helyiek szeretetét.
Furcsán kellemes érzés visszatérni ide, főleg azért, mert úgy érzi jelenleg leginkább ebben a világban van helye. Talán a thargokhoz is visszapártolhatna idővel, de nem kifejezetten rajong az új vezér attitűdjéért, így legközelebb feltehetően nem lesz olyan lelkes, hogy látogatóba menjen a barbárokhoz. Persze nem kizárt, hogy holnapra véleménye megváltozik, nem volna szokatlan ez tőle.*
Furcsán kellemes érzés visszatérni ide, főleg azért, mert úgy érzi jelenleg leginkább ebben a világban van helye. Talán a thargokhoz is visszapártolhatna idővel, de nem kifejezetten rajong az új vezér attitűdjéért, így legközelebb feltehetően nem lesz olyan lelkes, hogy látogatóba menjen a barbárokhoz. Persze nem kizárt, hogy holnapra véleménye megváltozik, nem volna szokatlan ez tőle.*
889. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-06-04 13:02:00
Üzenet elküldve: 2024-06-04 13:02:00
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Sokban nem változott meg ritmusa, az éjjeleket használja arra, hogy éljen, nappal pedig jószerivel alszik. Van persze, amikor még ez is képes megkavarodni, na meg, hogy egyáltalán nem huny, csak éppen néhány órácskát. Kevés alkalma van igazán elfáradni. A világítótoronyhoz vezető sziklák el tudják venni energiáját annyira, hogy jóleső legyen végre az ágyat nyomni, de most inkább az alkotásnak szentelte idejét, hogy a napokban történt abszurditás végre kiürülhessen elméjéből. Rászánt néhány csontszín lapot, s azok egy részét tűzre is vetette, hogy nézze, amint eltűnik a világból, segítve elengedni azt a nyomasztást, amit kellemetlen ajándékként kapott legutóbbi holdtöltekor. Talán ezért intik óva a szülők gyermekeiket, hogy ne álljanak szóba idegenekkel. Bár felnőve, na meg szülei emlékeinek hiánya révén máshogy áll ehhez a kérdéshez. Van az az idegen is, akit sosem érzett annak. Felé indul most el, hogy bevezesse őt a növényvilág rejtelmeibe. Vagy csak mert ehhez van kedve.
A Kikötő mocska most sem kecsegtet sok jóval, bár a tengert nézve elfeledteti a kémlelőivel, hogy milyen hely is ez. Amint az ég összeér a csillámló víztükörrel, sokaknak semmi más nem számít. Ezért is szerelmesek ebbe olyan sokan. Nos, egy ideig Ril viszont hányni fog a látképtől, ezért is veszi sietősebbre a lépteit az erdőség felé, hogy még emberi időben át tudjon rajta haladni, s ha elszámolná az utat, az sem baj. Egyszer bizton a céljához.*
A Kikötő mocska most sem kecsegtet sok jóval, bár a tengert nézve elfeledteti a kémlelőivel, hogy milyen hely is ez. Amint az ég összeér a csillámló víztükörrel, sokaknak semmi más nem számít. Ezért is szerelmesek ebbe olyan sokan. Nos, egy ideig Ril viszont hányni fog a látképtől, ezért is veszi sietősebbre a lépteit az erdőség felé, hogy még emberi időben át tudjon rajta haladni, s ha elszámolná az utat, az sem baj. Egyszer bizton a céljához.*
888. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-14 00:09:33
Üzenet elküldve: 2024-05-14 00:09:33
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Kifacsart teste nem biztos, hogy kész volt egy ilyen mozgalmas éjszakára. A reggel beköszöntével minden porcikája könyörög neki, hogy ne keljen fel az ágyból. Még ne. Hisz nem késnek el semmiről, ha egy kicsivel később indulnak, nem igaz? Ám amikor Rovéna csilingelő hangját hallja duruzsolni a fülében, rögtön eszébe jut, hogy miért nem maradhatnak tovább.*
- Jó reggelt!
*Erőt vesz magán, és résnyire nyitott szemekkel végre kiprésel néhány szót cserepes ajkai közül. Ekkor orvul lecsapnak rá. A harapás, a hozzásimuló fedetlen test, és a bőrének jellegzetes illata rögtön elárulja a támadóját. Úgy látszik a lelkében tomboló vadócot párja hamar megtalálja.*
- Rofé, ha eft csinálod…
*Próbál szóhoz jutni a ráakaszkodó telhetetlen csodától. Egy percig sem bánná ezeket a forró csókokat, ha nem tűzték volna már ki az előző napon, hogy ma útra kelnek. Minél előbb találnak valakit, aki képes helyrehozni a lányt, annál hamarabb lehetnek újra csakis egymáséi. Az apró közjáték után végre összeszedik szanaszét dobált dolgaikat, és fáradtan ugyan, de a lehető legrövidebb úton érik el a dokkokat.
Ras fejében minden be nem látható hosszúságú útja előtt ott motoszkál egy apró manó, mely teljesen összekuszálja az elméjében leledző sokszor érthetetlen érzéseket. Miért pont most maradna el a találkozásuk? Vontatottan pillant a háta mögött elterülő révre, hova mára már hazatérni szokott. Vajon mennyi idő fog eltelni, amíg újra a koszos kis utcákat taposhatja csizmája? Talán megint éveket fog elvenni az életéből ez a kalandjuk. Na de nincs más hátra, mint előre. Hisz megígérte Norinak, hogy megmássza azt a kurva hegyet, ha addig él is. S most, hogy mellette sétál kis madara, Éjfél pedig a vállán csücsül, ez nem is tűnik annyira lehetetlen feladatnak.*
- Amíg vártam rád a világítótoronynál, én is féltem attól, hogy nem fogsz eljönni.
*Folytatja Rové elkezdett gondolatmenetét, amikor rálépnek az erdőbe vezető ösvényre. Kényelmetlen neki ez a téma, pont mint az itt-ott kiszakadt nadrágja. Megmelengeti lyukas szívét a tény, hogy Rové egyetlen együtt töltött nap után máris megbízik benne, de ott van benne az a hatalmas fekete folt, amitől nem tud szabadulni. Erről az oldaláról még mit sem tud a lány, és egyelőre nem is szeretne felfedni belőle egy cafatot sem.*
- Nem tudom, Rové. A szívügyekben mindig is jobban otthon voltál nálam. Nem véletlen lettél az én dalos kis pacsirtám, aki a legótvarabb kocsmákat is meg tudja tölteni mindenféle népekkel!
*A fülébe suttogó társának vallomását nem hagyhatja annyiban. Megragadja a csípőjét, és olyan közel húzza magához, amennyire csak tudja. Így, teljesen összefonódva lépnek be a lombok hűs takarásába.*
- Én is szeretlek, te romlott nőszemély!
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Kifacsart teste nem biztos, hogy kész volt egy ilyen mozgalmas éjszakára. A reggel beköszöntével minden porcikája könyörög neki, hogy ne keljen fel az ágyból. Még ne. Hisz nem késnek el semmiről, ha egy kicsivel később indulnak, nem igaz? Ám amikor Rovéna csilingelő hangját hallja duruzsolni a fülében, rögtön eszébe jut, hogy miért nem maradhatnak tovább.*
- Jó reggelt!
*Erőt vesz magán, és résnyire nyitott szemekkel végre kiprésel néhány szót cserepes ajkai közül. Ekkor orvul lecsapnak rá. A harapás, a hozzásimuló fedetlen test, és a bőrének jellegzetes illata rögtön elárulja a támadóját. Úgy látszik a lelkében tomboló vadócot párja hamar megtalálja.*
- Rofé, ha eft csinálod…
*Próbál szóhoz jutni a ráakaszkodó telhetetlen csodától. Egy percig sem bánná ezeket a forró csókokat, ha nem tűzték volna már ki az előző napon, hogy ma útra kelnek. Minél előbb találnak valakit, aki képes helyrehozni a lányt, annál hamarabb lehetnek újra csakis egymáséi. Az apró közjáték után végre összeszedik szanaszét dobált dolgaikat, és fáradtan ugyan, de a lehető legrövidebb úton érik el a dokkokat.
Ras fejében minden be nem látható hosszúságú útja előtt ott motoszkál egy apró manó, mely teljesen összekuszálja az elméjében leledző sokszor érthetetlen érzéseket. Miért pont most maradna el a találkozásuk? Vontatottan pillant a háta mögött elterülő révre, hova mára már hazatérni szokott. Vajon mennyi idő fog eltelni, amíg újra a koszos kis utcákat taposhatja csizmája? Talán megint éveket fog elvenni az életéből ez a kalandjuk. Na de nincs más hátra, mint előre. Hisz megígérte Norinak, hogy megmássza azt a kurva hegyet, ha addig él is. S most, hogy mellette sétál kis madara, Éjfél pedig a vállán csücsül, ez nem is tűnik annyira lehetetlen feladatnak.*
- Amíg vártam rád a világítótoronynál, én is féltem attól, hogy nem fogsz eljönni.
*Folytatja Rové elkezdett gondolatmenetét, amikor rálépnek az erdőbe vezető ösvényre. Kényelmetlen neki ez a téma, pont mint az itt-ott kiszakadt nadrágja. Megmelengeti lyukas szívét a tény, hogy Rové egyetlen együtt töltött nap után máris megbízik benne, de ott van benne az a hatalmas fekete folt, amitől nem tud szabadulni. Erről az oldaláról még mit sem tud a lány, és egyelőre nem is szeretne felfedni belőle egy cafatot sem.*
- Nem tudom, Rové. A szívügyekben mindig is jobban otthon voltál nálam. Nem véletlen lettél az én dalos kis pacsirtám, aki a legótvarabb kocsmákat is meg tudja tölteni mindenféle népekkel!
*A fülébe suttogó társának vallomását nem hagyhatja annyiban. Megragadja a csípőjét, és olyan közel húzza magához, amennyire csak tudja. Így, teljesen összefonódva lépnek be a lombok hűs takarásába.*
- Én is szeretlek, te romlott nőszemély!
887. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-13 20:54:54
Üzenet elküldve: 2024-05-13 20:54:54
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 302
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 302
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
- Na meg Sa'Tereth nagy túrós, véreres f...
*Zsugázó matrózunk azonban nem ér befejezni ama végtelenül megválogatott bölcsességét, a közelítő kreol hölgyemény látványától máris félrenyeli a pipafüstöt, s csaknem meg is fullad benne. Na nem azért, mert a wegtoreni olyan különleges szépség volna, melyet Lanawin nem hordott még a hátán, a fulladozáshoz már az is elég az ilyeneknek, ha egy asszonyalak rájuk pillant. Egy hal is hasonlókat váltana ki ezekből, ha dús keblek tartoznának hozzá, mi sem bizonyítja ezen állítást jobban, mint a megannyi sellőkről szóló mendemonda, amit szájról szájra adnak a tengerészek.*
- Óvatosan kolléga, szeles az idő most egy jó temetéshez. *jegyzi meg viccelődve, aztán már szóba is elegyedik a társasággal, akik öten osztozhatnak mindössze tíz jó fogon. És ez még egy nem is olyan rossz arány.
Túl sok időt nem tölt el azért közöttük, az olcsó szesz és a testszag már jócskán csavarja az orrát, megtudja, amire szüksége van, aztán már áll is tovább. A jól megszokott Rumos helyett a hallottak fényében teljesen más felé veszi az irányt. Megnézi már magának ezt az új tavernát.*
*Zsugázó matrózunk azonban nem ér befejezni ama végtelenül megválogatott bölcsességét, a közelítő kreol hölgyemény látványától máris félrenyeli a pipafüstöt, s csaknem meg is fullad benne. Na nem azért, mert a wegtoreni olyan különleges szépség volna, melyet Lanawin nem hordott még a hátán, a fulladozáshoz már az is elég az ilyeneknek, ha egy asszonyalak rájuk pillant. Egy hal is hasonlókat váltana ki ezekből, ha dús keblek tartoznának hozzá, mi sem bizonyítja ezen állítást jobban, mint a megannyi sellőkről szóló mendemonda, amit szájról szájra adnak a tengerészek.*
- Óvatosan kolléga, szeles az idő most egy jó temetéshez. *jegyzi meg viccelődve, aztán már szóba is elegyedik a társasággal, akik öten osztozhatnak mindössze tíz jó fogon. És ez még egy nem is olyan rossz arány.
Túl sok időt nem tölt el azért közöttük, az olcsó szesz és a testszag már jócskán csavarja az orrát, megtudja, amire szüksége van, aztán már áll is tovább. A jól megszokott Rumos helyett a hallottak fényében teljesen más felé veszi az irányt. Megnézi már magának ezt az új tavernát.*
886. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-12 19:55:26
Üzenet elküldve: 2024-05-12 19:55:26
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reggeli nap sugarai Rasdeher karjaiban találnak rá. Legszívesebben ki sem bújna onnan egész nap. De lehetőleg holnap sem. A férfi közelsége most megunhatatlannak tűnik számára. De ez csak még eggyel több okot szolgáltat arra, hogy minél előbb megoldást találjanak elméje kínzó árulására. Nem akarja, hogy akár csak a tegnapi nap emléke a homályba vesszen. Erőteljes, fájó szorítást érez szíve táján, ha arra gondol, hány hasonló pillanat lehet, amit képtelen most felidézni. Szüksége van mindegyikre.
Könyökén megtámaszkodva félig ülő helyzetbe tornázza magát, és párja fölé hajol, hogy ujjaival gyengéden megcirógassa az arcát.*
- Jó reggelt, Rasti! *duruzsolja közben, ajkán szelíd mosollyal. Talán hagynia kellene még némi pihenőidőt a másik számára, azonban képtelen tovább várni. Máris indulni akar.
Amikor a férfi szempillái végre megemelkednek, hogy alóluk két cseppnyi tenger nézzen vissza rá, néhány hosszú pillanatra minden gondolat kiürül a fejéből. Teljesen elveszik bennük. Elnézve az ébredezőt, hirtelen úgy dönt, kár lenne már is kiugrasztani az ágyból. A szájához hajol, és játékosan felső ajkába harap. Már annyira nem is sietős neki az indulás. Meztelen testével a férfihoz simul, és folytatja az ajkaival való incselkedést. Az emlékei már úgysem tudnak messzebbre szökni.
Valamivel később már teljesen útra készen, jókedvűen lép ki a Taverna ajtaján, majd halad el a mólók hosszú sora mentén. Ha visszagondol az elmúlt nap eseményeire, rendkívül elégedettnek érzi magát. Megtalálta Rast, így végre nem csak valami halvány kísértetet, ábrándképet kergetve bolyong a kikötői szennyben. Mintha a férfi egyszerre lenne a vitorláját dagasztó szél, és a csillagok, amik utat mutatnak neki a zavaros vizeken. Ha nem is tudja pontosan, hol fog célt érni, vele már nem fél attól, hogy eltévedhet. Ha tehetné, meg sem állna Artheniorig. Ahányszor rápillant a sötétbe öltözött alakra, egyúttal annyiszor érzi magát nagyon telhetetlennek is. Olyannak tűnik neki, mintha az éjszaka egy darabja volna, ami dacolva a napfénnyel, kiszakadt a nagy egészből, s most mellette szeli a rakpartot. Képtelen betelni vele, s újra meg akarja ismerni minden titkát.*
- Néha, amikor hajnalonként az érkezésed vártam, kicsit féltem attól, hogy talán nem is fog tetszeni az, akit egy reggel majd a torony tövében találok. Így utólag már nagyon nevetségesen hangzik. *meséli Rasdehernek, miután felhagy valami ismeretlen dallam dúdolásával. Talán valamelyik dala volt ez egykor, de ha így is van, most fogalma sincs, milyen szöveg kapcsolódott hozzá.*
- Ugyan még nem tudom, hogy pontosan kit felejtettem el, de akit eddig megismertem, az nagyon is tetszik. Úgy érzem, kellesz nekem, és valójában fogalmam sincs, hogy ez az érzés irántad új, vagy régi. *tétován felsóhajt.* Egyáltalán túlélheti egy érzés az emlékek halálát?
*A saját száját elhagyó szavakat hirtelen súlyosabbnak érzi a dokkok levegőjénél is. Szeretné, ha lehetséges lenne, de annyira kuszának tűnik ez az egész, ami vele, vagy benne történik, hogy általa minden bizonytalanná válik. Rasdeher az egyetlen szilárd pont ebben a bizonytalanságban. A jelenléte önmagában elég ahhoz, hogy ne süllyedjen el ebben az ingoványban. Ezen felismerés nyomán visszakúszik a mosoly puha, rózsaszín ajkaira.*
- Ha ez nem lehetséges, akkor azt hiszem, máris újból beléd szerettem. *egészen közel hajol a férfi füléhez, hogy belesuttogja vallomását. Ezzel aligha tudja meglepni a másikat, hiszen Ras sokkal jobban ismeri nála azt, ahogyan Rovéna szeret. Legalábbis azt, hogyan szerette őt régen, gyengéd mosolyával és véres kezeivel.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reggeli nap sugarai Rasdeher karjaiban találnak rá. Legszívesebben ki sem bújna onnan egész nap. De lehetőleg holnap sem. A férfi közelsége most megunhatatlannak tűnik számára. De ez csak még eggyel több okot szolgáltat arra, hogy minél előbb megoldást találjanak elméje kínzó árulására. Nem akarja, hogy akár csak a tegnapi nap emléke a homályba vesszen. Erőteljes, fájó szorítást érez szíve táján, ha arra gondol, hány hasonló pillanat lehet, amit képtelen most felidézni. Szüksége van mindegyikre.
Könyökén megtámaszkodva félig ülő helyzetbe tornázza magát, és párja fölé hajol, hogy ujjaival gyengéden megcirógassa az arcát.*
- Jó reggelt, Rasti! *duruzsolja közben, ajkán szelíd mosollyal. Talán hagynia kellene még némi pihenőidőt a másik számára, azonban képtelen tovább várni. Máris indulni akar.
Amikor a férfi szempillái végre megemelkednek, hogy alóluk két cseppnyi tenger nézzen vissza rá, néhány hosszú pillanatra minden gondolat kiürül a fejéből. Teljesen elveszik bennük. Elnézve az ébredezőt, hirtelen úgy dönt, kár lenne már is kiugrasztani az ágyból. A szájához hajol, és játékosan felső ajkába harap. Már annyira nem is sietős neki az indulás. Meztelen testével a férfihoz simul, és folytatja az ajkaival való incselkedést. Az emlékei már úgysem tudnak messzebbre szökni.
Valamivel később már teljesen útra készen, jókedvűen lép ki a Taverna ajtaján, majd halad el a mólók hosszú sora mentén. Ha visszagondol az elmúlt nap eseményeire, rendkívül elégedettnek érzi magát. Megtalálta Rast, így végre nem csak valami halvány kísértetet, ábrándképet kergetve bolyong a kikötői szennyben. Mintha a férfi egyszerre lenne a vitorláját dagasztó szél, és a csillagok, amik utat mutatnak neki a zavaros vizeken. Ha nem is tudja pontosan, hol fog célt érni, vele már nem fél attól, hogy eltévedhet. Ha tehetné, meg sem állna Artheniorig. Ahányszor rápillant a sötétbe öltözött alakra, egyúttal annyiszor érzi magát nagyon telhetetlennek is. Olyannak tűnik neki, mintha az éjszaka egy darabja volna, ami dacolva a napfénnyel, kiszakadt a nagy egészből, s most mellette szeli a rakpartot. Képtelen betelni vele, s újra meg akarja ismerni minden titkát.*
- Néha, amikor hajnalonként az érkezésed vártam, kicsit féltem attól, hogy talán nem is fog tetszeni az, akit egy reggel majd a torony tövében találok. Így utólag már nagyon nevetségesen hangzik. *meséli Rasdehernek, miután felhagy valami ismeretlen dallam dúdolásával. Talán valamelyik dala volt ez egykor, de ha így is van, most fogalma sincs, milyen szöveg kapcsolódott hozzá.*
- Ugyan még nem tudom, hogy pontosan kit felejtettem el, de akit eddig megismertem, az nagyon is tetszik. Úgy érzem, kellesz nekem, és valójában fogalmam sincs, hogy ez az érzés irántad új, vagy régi. *tétován felsóhajt.* Egyáltalán túlélheti egy érzés az emlékek halálát?
*A saját száját elhagyó szavakat hirtelen súlyosabbnak érzi a dokkok levegőjénél is. Szeretné, ha lehetséges lenne, de annyira kuszának tűnik ez az egész, ami vele, vagy benne történik, hogy általa minden bizonytalanná válik. Rasdeher az egyetlen szilárd pont ebben a bizonytalanságban. A jelenléte önmagában elég ahhoz, hogy ne süllyedjen el ebben az ingoványban. Ezen felismerés nyomán visszakúszik a mosoly puha, rózsaszín ajkaira.*
- Ha ez nem lehetséges, akkor azt hiszem, máris újból beléd szerettem. *egészen közel hajol a férfi füléhez, hogy belesuttogja vallomását. Ezzel aligha tudja meglepni a másikat, hiszen Ras sokkal jobban ismeri nála azt, ahogyan Rovéna szeret. Legalábbis azt, hogyan szerette őt régen, gyengéd mosolyával és véres kezeivel.*
885. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-11 20:33:00
Üzenet elküldve: 2024-05-11 20:33:00
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*Az acél csak rövid ideig feszül kettejük között majd leerszkedik. A mélységi kifújja a levegőt amiről úgy gondolta az utolsó volt amit magába szippantott. ~ Szánalmas lennék? Tehát szorult bele némi szánalom. ~ lohad le arcáról a mosoly s helyét átveszik a meglepettség jelei.
A földre rúgott alma látványa egy pillanatra az ő szívében is fellobbantja a harag lángjait, de mégis sokkal jobb így mintha vért pumpáló szíve is ott landolt volna s most a homokon fekve ütné az utolsókat. ~ Kellek neki. ~ fut át rajta a valószínűleg téves felismerés. ~ Ahogy ő kell nekem. ~ bólint s visszaül Caleril mellé ladikuk romjaira.
Csuklyáját hátraveti, hogy a nőstény jól láthassa arcát. Az arcát ami most egész fáradtnak tűnik; Éjszín bőre úgy feszül járomcsontjára mintha szikkadt pergamen volna, méregzöld szemei pedig oly mélyrehúzódtak mintha vissza akarnának menekülni koponyájába. A böjt és az álmatlanság nem múlik el nyomtalanul.
Féloldalasan fordul, hogy szembekerüljenek egymással mégsem az oly áhított arany szemekbe mered, hanem a penge csupaszon ragyogó acéljára fókuszál. ~ Vajon ezzel metszette ki azoknak a szívét akiket tövisekként visel sápatag bőrén? ~ mélázik röviden majd tekintete lejjebb siklik és Cael lábbelijének orrán állapodik meg.
Igyekszik megköszörülni a halál szelétől reszelőssé vállt torkát mielőtt megszólalna de az elfnek várnia kell még kicsit a válaszokra. Xiltyn keze felemelkedik lassan, elkerülve, hogy fenyegető legyen a mozdulat és leakassza nyakából a láncon függő gyűrűt mit a markába szorít. *
- Elmondok mindent. Többel tartozom neked puszta szavaknál. - * mondja kimérten mint aki erőt merített az ékszer érintéséből. Belenéz Cael szemébe s innentől el sem ereszti azt a két csodálatos aranygömböt.*
- Nem volt más választásom. - * hosszabb szünet mintha csupán ennyi volna a magyarázat ám a nyitva maradt ajkak kapuján újabb szavak gördülnek elő. *
- Túl közel járt már. Ha akkor elmondom neked mi vár ránk a pincében, megakadályozta volna. - * és már ott is van újra az a zavart tekintet. Mit mondjon? Hogyan hozza az elf tudtára, hogy a belsejében lakik valaki más is. Valaki más, aki most is ott van. Figyel. Hall mindent, és minden elhangzott szavát, sőt ki nem mondott gondolatait is ellene fordíthatja. ~ De nem most! ~ rendezi a kuszaságot mielőtt folytatná. *
- Őrültnek hiszel tudom. Sorsom kegyetlen fintora, hogy egyedül képtelen vagyok tenni ellene. Bármi is történik velem immár tíz éve minden holdtölte alkalmával az események felett nincs hatalmam. - * folytatja továbbra is nyugodt hangon, s még magát is meglepi milyen sokat tudott mondani. *
- Mint mondtam örököltem. Ezt is, mint mindent nemzőmtől örököltem. - * ismétli magát mert ennél messzebbre nem mer menni.
Ökölbeszorított keze megindul Cael felé, de nem úgy mint aki ütni akar, inkább mintha át akarná adni tartalmát. A mozdulat azonban félúton megszakad, ahogy egy villám erejével hasít a fejébe a fájdalom. A lánc peregve csusszan ki ujjai közül s a végén lógó gyűrű lassan himbálózni kezd a lágy szélben. *
- Ezt... neked... akarom... adni. - * szűri összekoccanó fogai között ahogy a fájdalom egyre erősödik, míg végül nem marad más látóterében csupán a ringó gyűrű. A viperák és a smaragd. ~ Talán így... ~ de nem bírja végiggondolni. Kinyújtott keze remeg, szemei előtt szikrák pattognak.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.11 20:54:44
*Az acél csak rövid ideig feszül kettejük között majd leerszkedik. A mélységi kifújja a levegőt amiről úgy gondolta az utolsó volt amit magába szippantott. ~ Szánalmas lennék? Tehát szorult bele némi szánalom. ~ lohad le arcáról a mosoly s helyét átveszik a meglepettség jelei.
A földre rúgott alma látványa egy pillanatra az ő szívében is fellobbantja a harag lángjait, de mégis sokkal jobb így mintha vért pumpáló szíve is ott landolt volna s most a homokon fekve ütné az utolsókat. ~ Kellek neki. ~ fut át rajta a valószínűleg téves felismerés. ~ Ahogy ő kell nekem. ~ bólint s visszaül Caleril mellé ladikuk romjaira.
Csuklyáját hátraveti, hogy a nőstény jól láthassa arcát. Az arcát ami most egész fáradtnak tűnik; Éjszín bőre úgy feszül járomcsontjára mintha szikkadt pergamen volna, méregzöld szemei pedig oly mélyrehúzódtak mintha vissza akarnának menekülni koponyájába. A böjt és az álmatlanság nem múlik el nyomtalanul.
Féloldalasan fordul, hogy szembekerüljenek egymással mégsem az oly áhított arany szemekbe mered, hanem a penge csupaszon ragyogó acéljára fókuszál. ~ Vajon ezzel metszette ki azoknak a szívét akiket tövisekként visel sápatag bőrén? ~ mélázik röviden majd tekintete lejjebb siklik és Cael lábbelijének orrán állapodik meg.
Igyekszik megköszörülni a halál szelétől reszelőssé vállt torkát mielőtt megszólalna de az elfnek várnia kell még kicsit a válaszokra. Xiltyn keze felemelkedik lassan, elkerülve, hogy fenyegető legyen a mozdulat és leakassza nyakából a láncon függő gyűrűt mit a markába szorít. *
- Elmondok mindent. Többel tartozom neked puszta szavaknál. - * mondja kimérten mint aki erőt merített az ékszer érintéséből. Belenéz Cael szemébe s innentől el sem ereszti azt a két csodálatos aranygömböt.*
- Nem volt más választásom. - * hosszabb szünet mintha csupán ennyi volna a magyarázat ám a nyitva maradt ajkak kapuján újabb szavak gördülnek elő. *
- Túl közel járt már. Ha akkor elmondom neked mi vár ránk a pincében, megakadályozta volna. - * és már ott is van újra az a zavart tekintet. Mit mondjon? Hogyan hozza az elf tudtára, hogy a belsejében lakik valaki más is. Valaki más, aki most is ott van. Figyel. Hall mindent, és minden elhangzott szavát, sőt ki nem mondott gondolatait is ellene fordíthatja. ~ De nem most! ~ rendezi a kuszaságot mielőtt folytatná. *
- Őrültnek hiszel tudom. Sorsom kegyetlen fintora, hogy egyedül képtelen vagyok tenni ellene. Bármi is történik velem immár tíz éve minden holdtölte alkalmával az események felett nincs hatalmam. - * folytatja továbbra is nyugodt hangon, s még magát is meglepi milyen sokat tudott mondani. *
- Mint mondtam örököltem. Ezt is, mint mindent nemzőmtől örököltem. - * ismétli magát mert ennél messzebbre nem mer menni.
Ökölbeszorított keze megindul Cael felé, de nem úgy mint aki ütni akar, inkább mintha át akarná adni tartalmát. A mozdulat azonban félúton megszakad, ahogy egy villám erejével hasít a fejébe a fájdalom. A lánc peregve csusszan ki ujjai közül s a végén lógó gyűrű lassan himbálózni kezd a lágy szélben. *
- Ezt... neked... akarom... adni. - * szűri összekoccanó fogai között ahogy a fájdalom egyre erősödik, míg végül nem marad más látóterében csupán a ringó gyűrű. A viperák és a smaragd. ~ Talán így... ~ de nem bírja végiggondolni. Kinyújtott keze remeg, szemei előtt szikrák pattognak.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.11 20:54:44
884. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:21:13
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:21:13
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*Magabiztossága lehengerlő ugyan, de megint nem azt várta, amit kap. A másik szavai erősen kopogtatják a pajzsát, be is horpasztják azt kissé, de áthatolni még nem tud rajta. Valahogy nem ilyennek képzelte a mélységit akkor, amikor meghívta arra a pohár borra, ami mindennek a kezdete volt. Erőt látott, talányokat, valami olyan elemit, ami még az ő világát is megrengették. Mintha a másik körbevonhatta volna őt, s bár védelmezni nem kell soha, de menedéket talált annak minden rezdülésében egészen addig, míg be nem vitte a nyomasztó terembe, ahol végig kellett élnie a valaha volt legszürreálisabb élményét. Még mindig hallja az üvöltést, a nevét, ahogy hívogatta, s éppoly élénken él benne a hirtelen rázúduló csend fájdalma a fülében. Fogalma sincs mi történhetett ott a szoba rejtekében, de fel kellett volna rá készítenie. Tudnia kellett volna arról, hogy az, akiért megdobbant a szíve először az életben, az mit fog rázúdítani. Csak halvány fogalma lett volna. De nem volt. Elvállalta volna, nem kérdés, de nem tisztelte meg vele. És így ő sem tud tisztelettel nézni a másikra, aki egyszeriben felajánlja az életét neki.
A kardját leereszti, cipőjével lerúgja a hegyéről a fél almát. Csak áll egy kis ideig szótlanul, s elmereng a zöldekben, amik elvették tőle azt, amit igazából soha nem is adott. Illúzió volt csupán a menedék, amire rátalált benne. Előtte most nem az az erős bástya áll, akit hitt, mikor felfedte neki a ruha alatti titkokat. Aki megélt már ennyi borzalmat, az nem teheti meg mással, hogy ilyen helyzetbe hozza. Nem, ha fontos neki. Megingatja a fejét, majd a röpke némaság után szól csak.*
- Ne legyél már szánalmas.
*Szinte köpi a szavakat, mert ismét fellobbant benne némi harag. Az a páncél tán törik szét, de, hogy mi jut be rajta, az csak a másikon múlik.
Ellép tőle, majd leül a korhadékra és int a fejével, hogy foglaljon helyet Xil is. Persze nem csúsztatta vissza a hüvelybe kardját, ott fogja két keze kötött.*
- Kapsz egy esélyt. Ne játszd el. Nem érdekel mi történt veled a szobában. Azt mondd el, miért nem avattál be, amikor kellett volna és miért gondoltad jó ötletnek, hogy hülyét csinálsz belőlem.
*Mered a másikra, s bár tudná miért nem szúrta le helyben. Talán nem szereti a könnyű prédákat. Mégis mi vihet bárkit arra, hogy önként adja magát át neki és a végzetnek. Ennyire nem lehet gyenge az, aki felmelegítette fagyosságából.*
*Magabiztossága lehengerlő ugyan, de megint nem azt várta, amit kap. A másik szavai erősen kopogtatják a pajzsát, be is horpasztják azt kissé, de áthatolni még nem tud rajta. Valahogy nem ilyennek képzelte a mélységit akkor, amikor meghívta arra a pohár borra, ami mindennek a kezdete volt. Erőt látott, talányokat, valami olyan elemit, ami még az ő világát is megrengették. Mintha a másik körbevonhatta volna őt, s bár védelmezni nem kell soha, de menedéket talált annak minden rezdülésében egészen addig, míg be nem vitte a nyomasztó terembe, ahol végig kellett élnie a valaha volt legszürreálisabb élményét. Még mindig hallja az üvöltést, a nevét, ahogy hívogatta, s éppoly élénken él benne a hirtelen rázúduló csend fájdalma a fülében. Fogalma sincs mi történhetett ott a szoba rejtekében, de fel kellett volna rá készítenie. Tudnia kellett volna arról, hogy az, akiért megdobbant a szíve először az életben, az mit fog rázúdítani. Csak halvány fogalma lett volna. De nem volt. Elvállalta volna, nem kérdés, de nem tisztelte meg vele. És így ő sem tud tisztelettel nézni a másikra, aki egyszeriben felajánlja az életét neki.
A kardját leereszti, cipőjével lerúgja a hegyéről a fél almát. Csak áll egy kis ideig szótlanul, s elmereng a zöldekben, amik elvették tőle azt, amit igazából soha nem is adott. Illúzió volt csupán a menedék, amire rátalált benne. Előtte most nem az az erős bástya áll, akit hitt, mikor felfedte neki a ruha alatti titkokat. Aki megélt már ennyi borzalmat, az nem teheti meg mással, hogy ilyen helyzetbe hozza. Nem, ha fontos neki. Megingatja a fejét, majd a röpke némaság után szól csak.*
- Ne legyél már szánalmas.
*Szinte köpi a szavakat, mert ismét fellobbant benne némi harag. Az a páncél tán törik szét, de, hogy mi jut be rajta, az csak a másikon múlik.
Ellép tőle, majd leül a korhadékra és int a fejével, hogy foglaljon helyet Xil is. Persze nem csúsztatta vissza a hüvelybe kardját, ott fogja két keze kötött.*
- Kapsz egy esélyt. Ne játszd el. Nem érdekel mi történt veled a szobában. Azt mondd el, miért nem avattál be, amikor kellett volna és miért gondoltad jó ötletnek, hogy hülyét csinálsz belőlem.
*Mered a másikra, s bár tudná miért nem szúrta le helyben. Talán nem szereti a könnyű prédákat. Mégis mi vihet bárkit arra, hogy önként adja magát át neki és a végzetnek. Ennyire nem lehet gyenge az, aki felmelegítette fagyosságából.*
883. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-10 23:06:14
Üzenet elküldve: 2024-05-10 23:06:14
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*Ahogy felismeri a léptek ritmusát mik hátulról közelednek megáll a falat a szájában s hátrales válla felett. Úgy tűnik bármennyire is kutatta a felszíni nőstény nyomát végül Caelril talált rá. A közeledő elf láttán fejéből szabad madárként szállnak el a kibogozhatatlan gondolatcsomók s helyüket megtöltik azok az érzelmek amiket az együtt töltött éjszaka végén is érzett. Bocsánatot akar kérni, magyarázatot adni, kifejezni háláját és szorosan magához ölelni "megmentőjét". Lassan felemelkedik ültéből, lenyeli a falatot ami a szájában volt, s a csuklya takarásából végigméri a másikat. A jeges vízként nyakábazúduló szavak azonban megfagyasszák ereiben a vért, s az óarany szempárban sem lát bizakodásra okot adó csillogást. Meztelen penge röppen elő hüvelyéből min vészjóslóan csillog a holdsarló halovány fénye, de a kard hegye nem őt célozza meg, hanem az almát amiről már maga sem tudja miért rakta a korhadékra.
Az ösztönei azt súgják ragadja meg tőrét, vagy a derekaköré csavart korbács markolatát, de kezei nem mozdulnak, csupán ujjait nyitja szét, hogy a félig rágott csutka a homokba hullhasson.
Igyekszik tartani a szemkontaktust, miközben jól láthatóan üres kezekkel tesz egy lépést a nő felé. Ha Cael közéjük emeli kardját, akkor a mélységi olyan közel merészkedik, hogy annak a hegye, rajta az almával pont zubbonyának azon részéhez nyomódjon mi alatt átkozott szíve dobog. Hallja a folyamatos dübörgést, de nem érdekli. Nincs az a félelem ami megállíthatná még ha ezzel egyre közelebb is csalogatja végzetét. ~ Te nem tudod mi az a félelem. Nem tudod mi az a rettegés ami elfog minden holdtölte előtt néhány nappal és démoni markába szorít. Te... Te tündér. ~ felesel belső hangja de a gondolatsor végétől még ő is megrökönyödik. Lehet nála korbács, tőr vagy pusztító mágia; Egyiket sem lenne képes az aranyszemű nőstény ellen fordítani. *
- Azóta az este óta csak arra vágyom, hogy újra láthassalak. - * vág bele köszönés nélkül. * - Tudtam, hogy eljössz. Tudtam, hogy rámakadsz. - * hangja egészen határozott, szeme hol a nő szemeit keresi, hol lesandít a rámeredő pengére. *
- Azon az éjen a kezedbe adtam az életem és te megtartottad. Most mégis eldobnád mint egy almacsutkát? - * szemöldöke kérdőn megemelkedik, ajkai mosolyra húzódnak miközben felkészül a halálra. Karjait széttárja fejét enyhén felszegei, hogy utoljára a szikrázó csillagokat láthassa. *
- Rendelkezz hát velem... Úrnőm. - * lehelli oly könnyeden és szeretetteljesen a szavakat mint egy lovag ki dámája elé térdel. *
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.10 23:10:00
*Ahogy felismeri a léptek ritmusát mik hátulról közelednek megáll a falat a szájában s hátrales válla felett. Úgy tűnik bármennyire is kutatta a felszíni nőstény nyomát végül Caelril talált rá. A közeledő elf láttán fejéből szabad madárként szállnak el a kibogozhatatlan gondolatcsomók s helyüket megtöltik azok az érzelmek amiket az együtt töltött éjszaka végén is érzett. Bocsánatot akar kérni, magyarázatot adni, kifejezni háláját és szorosan magához ölelni "megmentőjét". Lassan felemelkedik ültéből, lenyeli a falatot ami a szájában volt, s a csuklya takarásából végigméri a másikat. A jeges vízként nyakábazúduló szavak azonban megfagyasszák ereiben a vért, s az óarany szempárban sem lát bizakodásra okot adó csillogást. Meztelen penge röppen elő hüvelyéből min vészjóslóan csillog a holdsarló halovány fénye, de a kard hegye nem őt célozza meg, hanem az almát amiről már maga sem tudja miért rakta a korhadékra.
Az ösztönei azt súgják ragadja meg tőrét, vagy a derekaköré csavart korbács markolatát, de kezei nem mozdulnak, csupán ujjait nyitja szét, hogy a félig rágott csutka a homokba hullhasson.
Igyekszik tartani a szemkontaktust, miközben jól láthatóan üres kezekkel tesz egy lépést a nő felé. Ha Cael közéjük emeli kardját, akkor a mélységi olyan közel merészkedik, hogy annak a hegye, rajta az almával pont zubbonyának azon részéhez nyomódjon mi alatt átkozott szíve dobog. Hallja a folyamatos dübörgést, de nem érdekli. Nincs az a félelem ami megállíthatná még ha ezzel egyre közelebb is csalogatja végzetét. ~ Te nem tudod mi az a félelem. Nem tudod mi az a rettegés ami elfog minden holdtölte előtt néhány nappal és démoni markába szorít. Te... Te tündér. ~ felesel belső hangja de a gondolatsor végétől még ő is megrökönyödik. Lehet nála korbács, tőr vagy pusztító mágia; Egyiket sem lenne képes az aranyszemű nőstény ellen fordítani. *
- Azóta az este óta csak arra vágyom, hogy újra láthassalak. - * vág bele köszönés nélkül. * - Tudtam, hogy eljössz. Tudtam, hogy rámakadsz. - * hangja egészen határozott, szeme hol a nő szemeit keresi, hol lesandít a rámeredő pengére. *
- Azon az éjen a kezedbe adtam az életem és te megtartottad. Most mégis eldobnád mint egy almacsutkát? - * szemöldöke kérdőn megemelkedik, ajkai mosolyra húzódnak miközben felkészül a halálra. Karjait széttárja fejét enyhén felszegei, hogy utoljára a szikrázó csillagokat láthassa. *
- Rendelkezz hát velem... Úrnőm. - * lehelli oly könnyeden és szeretetteljesen a szavakat mint egy lovag ki dámája elé térdel. *
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.10 23:10:00
882. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-10 19:42:08
Üzenet elküldve: 2024-05-10 19:42:08
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*A napok csak úgy telnek, egymást érik és visszatért életébe az, ami el sem múlt. Ébren lenni éjjel és elbújni a nap elől, hogy átaludja az életet. Fáradhatatlan edzés, hogy erősebb legyen, mert olyan kevésnek érzi most magát, csak mert az érzelem karmai belé tudták mélyeszteni koszos, de rendkívül hegyes körmeit. Talán ha elég mocsok szorult volna alá elvihetné a fertőzés, milyen nevetséges halálra is lelne.
A szürkület már kezdi elvenni látását, ezért hát gyertyát gyújt, hogy annak lángjába tekintve keresse meg azt, ami cserbenhagyta.
Csak bámulja kanócon járt táncot és befelé kezd figyelni. A mélységeknek nyoma sincsen, úgy pörögnek elméjében az emlékek, mintha csak egy unalmas színházi előadást kémlelne, pedig mindegyik oda van festve rá szúrós tüskék formájában.
Az a nagyra nyílt kék szem tekint rá vissza, aki várja haza az őt nevelőt, de Ril elvette tőle a lehetőséget, hogy bármikor újra ránézhessen azokkal a gyönyörű íriszekkel. Úgy löki félre útjából, mintha a piacon vásárolt volna és útjába került volna a kéregető. Ami elmúlt, azzal kár törődni.
Aztán mélybarnák szilánkosra törve bámulnak kiüresedetten, csak egy éjjeli társat akart magának, hogy messze űzze a magányt, amit magának teremtett, miközben útban volt egy nálánál gazdagabbak, aki ki is csengette érte az aranyakat, hogy többé ne keresztezhesse. Jön egy újabb kék. Napbarnított bőrével igazán szép kontrasztot mutatott, de a szépség mit sem ér, ha eleget fizetnek érte, hogy elmúljon. Barátságot hazudott, majd tűvel szurkálta magába a festéket, amely jelzi, hogy egyszer valaha élete volt. A halványzöldek sem tudnak már mesélni, ő önmagával végzett, bár csak a családja hiszi ezt, a valóságban ő sem másabb, mint egy újabb feljegyzés a bőrön.
Nincs mimika, még egy kis ív sem az ajkakon, ami jelezhetné, hogy a bűntudat belé költözött. Egyszer érzett ilyet, amikor a legjobbat ölelve kúszott annak szívéig, s tépte ki, ne zavarhasson mást annak erőteljes dobogása. Bár még doboghatna, akkor még ott lenne annak városában, s kacagva mesélhetné el a telihold leple alatt történteket. Folyna a bor, majd tűzre dobhatnák a beléjük költözött vágyakat.
Ehelyett az ágya szélén ül és latolgatja, hogy ha ő ennyi világot látott kihunyni, hogyan is várhatná el, hogy valaki ne akarja az övét.
Feláll hát és a kikötő felé veszi az irányt, hogy a tengeren áthaladó szél kiűzze belőle a gondolatait, mert nem hagyja aludni, még akkor sem, ha nem jelent legtöbbje semmit. Zavaró villódzó fények, amik a gondosan elhúzott függönyön át is zaklatják álmát.
Léptei lassúak és kimértek, mégis túl hamar ér el ladikig, ami a trónja volt még néhány napja, s királyságába betört az obszidián átok. Már messziről látja sziluettjét, mintha csak egy kiűzhetetlen kórság lenne a világából. Rövidkardja ékszerként lóg most rajta, nem bánja, ha használnia kell, de nem eltökélt szándéka. Talán most válaszokra lel, bár nem kíváncsi semmire, még felzaklatná a most olyan csendesen leülepedett iszapot magában.
Közel lép, s óaranyaival nézi a mélységit, aki ki tudott szabadulni kötelei fogságából, akinek meghagyta azt, amit másnak nem volt hajlandó.*
- Nem félsz eléggé. A halált vágyod tán, vagy tényleg ennyire bolond vagy, hogy belém akarsz ütközni.
*Vonja ki a pengét, majd az almát annak hegyére szúrja, mely az ő helyét foglalja el, s csak nézi, ahogy elveszi az acélból a csillogást. *
*A napok csak úgy telnek, egymást érik és visszatért életébe az, ami el sem múlt. Ébren lenni éjjel és elbújni a nap elől, hogy átaludja az életet. Fáradhatatlan edzés, hogy erősebb legyen, mert olyan kevésnek érzi most magát, csak mert az érzelem karmai belé tudták mélyeszteni koszos, de rendkívül hegyes körmeit. Talán ha elég mocsok szorult volna alá elvihetné a fertőzés, milyen nevetséges halálra is lelne.
A szürkület már kezdi elvenni látását, ezért hát gyertyát gyújt, hogy annak lángjába tekintve keresse meg azt, ami cserbenhagyta.
Csak bámulja kanócon járt táncot és befelé kezd figyelni. A mélységeknek nyoma sincsen, úgy pörögnek elméjében az emlékek, mintha csak egy unalmas színházi előadást kémlelne, pedig mindegyik oda van festve rá szúrós tüskék formájában.
Az a nagyra nyílt kék szem tekint rá vissza, aki várja haza az őt nevelőt, de Ril elvette tőle a lehetőséget, hogy bármikor újra ránézhessen azokkal a gyönyörű íriszekkel. Úgy löki félre útjából, mintha a piacon vásárolt volna és útjába került volna a kéregető. Ami elmúlt, azzal kár törődni.
Aztán mélybarnák szilánkosra törve bámulnak kiüresedetten, csak egy éjjeli társat akart magának, hogy messze űzze a magányt, amit magának teremtett, miközben útban volt egy nálánál gazdagabbak, aki ki is csengette érte az aranyakat, hogy többé ne keresztezhesse. Jön egy újabb kék. Napbarnított bőrével igazán szép kontrasztot mutatott, de a szépség mit sem ér, ha eleget fizetnek érte, hogy elmúljon. Barátságot hazudott, majd tűvel szurkálta magába a festéket, amely jelzi, hogy egyszer valaha élete volt. A halványzöldek sem tudnak már mesélni, ő önmagával végzett, bár csak a családja hiszi ezt, a valóságban ő sem másabb, mint egy újabb feljegyzés a bőrön.
Nincs mimika, még egy kis ív sem az ajkakon, ami jelezhetné, hogy a bűntudat belé költözött. Egyszer érzett ilyet, amikor a legjobbat ölelve kúszott annak szívéig, s tépte ki, ne zavarhasson mást annak erőteljes dobogása. Bár még doboghatna, akkor még ott lenne annak városában, s kacagva mesélhetné el a telihold leple alatt történteket. Folyna a bor, majd tűzre dobhatnák a beléjük költözött vágyakat.
Ehelyett az ágya szélén ül és latolgatja, hogy ha ő ennyi világot látott kihunyni, hogyan is várhatná el, hogy valaki ne akarja az övét.
Feláll hát és a kikötő felé veszi az irányt, hogy a tengeren áthaladó szél kiűzze belőle a gondolatait, mert nem hagyja aludni, még akkor sem, ha nem jelent legtöbbje semmit. Zavaró villódzó fények, amik a gondosan elhúzott függönyön át is zaklatják álmát.
Léptei lassúak és kimértek, mégis túl hamar ér el ladikig, ami a trónja volt még néhány napja, s királyságába betört az obszidián átok. Már messziről látja sziluettjét, mintha csak egy kiűzhetetlen kórság lenne a világából. Rövidkardja ékszerként lóg most rajta, nem bánja, ha használnia kell, de nem eltökélt szándéka. Talán most válaszokra lel, bár nem kíváncsi semmire, még felzaklatná a most olyan csendesen leülepedett iszapot magában.
Közel lép, s óaranyaival nézi a mélységit, aki ki tudott szabadulni kötelei fogságából, akinek meghagyta azt, amit másnak nem volt hajlandó.*
- Nem félsz eléggé. A halált vágyod tán, vagy tényleg ennyire bolond vagy, hogy belém akarsz ütközni.
*Vonja ki a pengét, majd az almát annak hegyére szúrja, mely az ő helyét foglalja el, s csak nézi, ahogy elveszi az acélból a csillogást. *
881. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-10 17:28:10
Üzenet elküldve: 2024-05-10 17:28:10
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
// Holdtölte után //
* Pár nappal ezelőtt aratott apró sikere, ráébresztette, hogy nincs győzelem áldozat nélkül. És az áldozat amit meghozott fájóbbá vállt múltjának bármely vereségénél. Cael segített neki, hogy önmaga maradhasson ez mégis azzal járt, hogy elveszítette a bizalmát. Elveszítette azt az óarany szempárt ami először ijesztette aztán vonzani kezdte. ~ Ha nem segít rajtam, talán még most is a sötétben várnék. ~ próbál visszaemlékezni a korábbi holdtöltéket követő napokra, de nincsenek emlékei. Fogalma sincs mit művelhetett olyankor, csak a testén megjelenő vágások azok amik figyelmeztették: Nem álomba merülve töltötte ama napokat.
Kóborolt azóta a kikötő utcáiba, sikátoraiba, kocsmákba és fürdőkbe de még a folyóparton is, s az ilyen utak végén valahogy mindig itt találta magát. A korhadt, napszítta ladik romjain, amin együtt üldögéltek Caelrilel. Ételt alig vett magához, szinte csak vizet ivott és almát evett mitől a mai alkonyatra már egészen gyengének érzi magát. A bűntudat az ami elszorította torkát és nem hagyta, hogy jóllakjon. A bűntudat mert ellenállt a késztetésnek. A bűntudat, hogy mindezt azon személy előtt tette, akinek talán nem kellett volna lássa abba a szánalmas állapotba. A bűntudat, hogy nem mondhatta el mi ez ami vele történik.
~ Ő most messze jár. Mélyen alszik. A fogyó hold elapasztja az erejét. Ha rábukkannék egészen más lenne minden. ~ morfondírozik a lassan felkúszó holdsarlót figyelve ami olyan mintha gúnyosan mosolyogna rá.
A habok közt óriás fabölcsőkként ringó hajókat szemléli, az árbóc nélküli vitorlarudakat amik sötét ujjakként böknek az ég felé, mintha csak arra akarnák figyelmeztetni, hogy néhány hat múlva újra teljes pompájában fog rátekinteni az éjszaka úrnőjének szeme. A pokol szeme ami újra kiforgatja majd önmagából. ~ Légy átkozott atyám! Légy átkozott Ni'aras! ~ visszhangzik elméjében már napok óta az átok ami aznap este megfogant benne. ~ Hogy is gondolhattam, hogy valaha normális életem lehet Ni'aras utolsó főpapjaként? Egy csatát megnyerhetek, de a háború végül úgyis felőröl. ~ nézi a hullámokat amik folyamatos ostromukkal idővel még a sziklát is elmállasztják. Mint ahogy a benne lakozó szörnyeteg teszi azt lelkével.
Csuklyája alatt lemondóan ingatja fejét míg utat nem találnak a legrosszabb gondolatok. ~ Csak néhány lépés és enyém lehet a végső győzelem is. ~ mered az előtte fodrozódó habokra.
Sosem tanult meg úszni. Ha besétálna bizonnyal elmerülne a hirtelen mélyülő vízben. A gondolatot azonban egy másik váltja fel.
Kesztyűs kezével végigsimít a korhadékon pont ott ahol a legutóbb Cael ült. ~ Ha hallgatnék rá, és meglelném magamban az affinitást talán még ezt az ócska ladikot is kikérdezhetném nem látta-e? Nem járt-e erre? De ő pont ezt akarná. Ezáltal még nagyobb hatalomra tenne szert. ~ vergődik a kibogozhatatlan hurokban.
Egy zöld alma kerül kezébe mit tőrével ketté szel. Az egyik felébe nagyot harap, míg a másikat lerakja oda, ahol Cael ült. Lassan ideje visszaindulni. *
* Pár nappal ezelőtt aratott apró sikere, ráébresztette, hogy nincs győzelem áldozat nélkül. És az áldozat amit meghozott fájóbbá vállt múltjának bármely vereségénél. Cael segített neki, hogy önmaga maradhasson ez mégis azzal járt, hogy elveszítette a bizalmát. Elveszítette azt az óarany szempárt ami először ijesztette aztán vonzani kezdte. ~ Ha nem segít rajtam, talán még most is a sötétben várnék. ~ próbál visszaemlékezni a korábbi holdtöltéket követő napokra, de nincsenek emlékei. Fogalma sincs mit művelhetett olyankor, csak a testén megjelenő vágások azok amik figyelmeztették: Nem álomba merülve töltötte ama napokat.
Kóborolt azóta a kikötő utcáiba, sikátoraiba, kocsmákba és fürdőkbe de még a folyóparton is, s az ilyen utak végén valahogy mindig itt találta magát. A korhadt, napszítta ladik romjain, amin együtt üldögéltek Caelrilel. Ételt alig vett magához, szinte csak vizet ivott és almát evett mitől a mai alkonyatra már egészen gyengének érzi magát. A bűntudat az ami elszorította torkát és nem hagyta, hogy jóllakjon. A bűntudat mert ellenállt a késztetésnek. A bűntudat, hogy mindezt azon személy előtt tette, akinek talán nem kellett volna lássa abba a szánalmas állapotba. A bűntudat, hogy nem mondhatta el mi ez ami vele történik.
~ Ő most messze jár. Mélyen alszik. A fogyó hold elapasztja az erejét. Ha rábukkannék egészen más lenne minden. ~ morfondírozik a lassan felkúszó holdsarlót figyelve ami olyan mintha gúnyosan mosolyogna rá.
A habok közt óriás fabölcsőkként ringó hajókat szemléli, az árbóc nélküli vitorlarudakat amik sötét ujjakként böknek az ég felé, mintha csak arra akarnák figyelmeztetni, hogy néhány hat múlva újra teljes pompájában fog rátekinteni az éjszaka úrnőjének szeme. A pokol szeme ami újra kiforgatja majd önmagából. ~ Légy átkozott atyám! Légy átkozott Ni'aras! ~ visszhangzik elméjében már napok óta az átok ami aznap este megfogant benne. ~ Hogy is gondolhattam, hogy valaha normális életem lehet Ni'aras utolsó főpapjaként? Egy csatát megnyerhetek, de a háború végül úgyis felőröl. ~ nézi a hullámokat amik folyamatos ostromukkal idővel még a sziklát is elmállasztják. Mint ahogy a benne lakozó szörnyeteg teszi azt lelkével.
Csuklyája alatt lemondóan ingatja fejét míg utat nem találnak a legrosszabb gondolatok. ~ Csak néhány lépés és enyém lehet a végső győzelem is. ~ mered az előtte fodrozódó habokra.
Sosem tanult meg úszni. Ha besétálna bizonnyal elmerülne a hirtelen mélyülő vízben. A gondolatot azonban egy másik váltja fel.
Kesztyűs kezével végigsimít a korhadékon pont ott ahol a legutóbb Cael ült. ~ Ha hallgatnék rá, és meglelném magamban az affinitást talán még ezt az ócska ladikot is kikérdezhetném nem látta-e? Nem járt-e erre? De ő pont ezt akarná. Ezáltal még nagyobb hatalomra tenne szert. ~ vergődik a kibogozhatatlan hurokban.
Egy zöld alma kerül kezébe mit tőrével ketté szel. Az egyik felébe nagyot harap, míg a másikat lerakja oda, ahol Cael ült. Lassan ideje visszaindulni. *
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1180-1199