*Lastar a hajókat fürkészi tekintetével. Régen ő is rengeteget hajózott, most már csak álmodozik róla, hiszen csak kereskedőként, vagy egyéb ilyen alantas hajósként tudna vízre szállni, amihez neki az ég világon semmi kedve nincs. Mióta feloszlott a régen volt kalózbanda, melynek tagja volt, nem szállt hajóra. Talán csak egyszer, egy napra, amikor egy öreg kereskedő próbálta maga mellé venni a férfit. De ez Lastarnak nem volt agyarára való feladat. Annál, hogy hajópadlót mosson, és vitorlát mozgasson, még az is jobb, ha a szegénynegyedben járkál egész nap céltalanul. Szóval a nap végére ott is hagyta a férfit. Az ork nem is érti, hogyan lehetséges az, hogy a kikötőben egyetlen kalózhajót sem lát. Ők, annak idején megálltak a nagyobb kikötőkben, és eladták a zsákmányt. Mindenkinek jó volt, hiszen a kikötők nagyon olcsón jutottak mindenféléhez, az aranytól kezdve, a fűszereken keresztül mindenig, amit csak fel tudtak pakolni a hajóra. De most egy fekete lobogóst sem lát. Lel, hátát egy faládának veti, és nézelődik. Figyeli a matrózokat, a szaladgáló gyermekeket, ezzel is felidézi régmúlt élet, amikor még ő maga is ezen zsongás alkotója volt, és hangosan acsarkodott mindenkivel, aki az útjába került, meglökte, vagy bármi módon idegesítette őt. De életét már közel sem tudja olyannak elképzelni, mint ami akkor volt. A város megváltoztatta, ez tagadhatatlan tény. Már nem vágyik arra, hogy öldököljön ok nélkül, nem vágyik minden asszonyra, akit meglát.*
~Változnak az idők Lastar! Sajnos lehet, hogy rossz irányba!~
*Egy darab szárított húst kezd el rágcsálni, de továbbra sem áll fel helyéről. Semmi kedve mást csinálni, mint várni. Nem tudja ugyan, mire vár, de mégis így tesz. Hamarosan, percek múltán azonban néhány matróz arrébb lökdösi, néhány éles, "büdös ork!" megszólítás közepette. Lastar, magában faját, az orkokat szidva tápászkodik fel helyéről, és nagyokat húzva alkoholos kulacsából, -Mellyel bizonyára más célja nincs, csak az, hogy részeg legyen és felejtsen.- arrébb támolyog, hogy ne legyen útban. Mióta kikötött, mást sem csinál csak, mint útban van. Azonban tudja, hogy ezen hamarosan változtatnia kell, hiszen pénze kifogyóban van. Túl sokat költött az elmúlt időben konyakra, rumra, és minden másra, amivel elérhette, hogy valamelyik sikátorban, vagy kocsmaasztal alatt kihúzhassa napjait. Azonban az a pénz, amit kalózéveiben összeharácsolt, már csak néhány hétre, esetleg hónapra lesz elegendő. Magában átkozza saját magát, hogy miért pont ide, ebbe a városba jött, miért itt vett házat, amikor ennyire utálják itt a faját, az orkokat. Jobb lett volna neki, hogyha lóra költi pénzét, és elindul a pusztában, keresni egy ork fosztogatócsapatot, vagy bármilyen útonállókat, akik befogadták volna őt. Azonban ezen már nincs mit rágódni. Egy újabb korttyal kíséri lépteit a sziklaszirtek felé, ahol legalább nem lesz útban a dolgozó embereknek. Ha már ő nem tud dolgozni, akkor hagyja az embereket, had tegyenek úgy, ahogy szeretnének, had lássák el családjukat tisztes munkával. Lastar, szépen, lassan düledezve eltűnik a tömeg figyelő szemei elől. Mintha ott sem lett volna soha életében, úgy felejti el mindenki azonnal az arcát.*