//Veszélyes kikötő//
*Felkészült a halálra, vagy legalábbis annyira cafatokban vannak az idegei, hogy várja az utolsó csapást. Ami el is érkezik, csak nem pont úgy, ahogy számít rá. Vagyis nem tudja, hogy mi történt, azt sem, hogy mennyi idő telt el, csak azt, hogy iszonyú fejfájással tér magához.
A fejfájásból ítélve nem halt meg, meg a halál után miért egy félhomályos, hideg raktárban lenne? Miért ugyanazzal a nővel, akihez a legutolsó emléke kötődik? A törzs tüzénél kéne ülnie, az összes többi Szellemmel, édesanyja mellett. Összehúzott szemmel hallgatja, hogy mit mond neki a nő, bólint. Megnyugodott már valamennyire, legalábbis képes gondolkodni.*
- Köszönöm.
*Hebegi, mert úgy véli, hogy amaz szívességet tett neki azzal, hogy nem metszette el a torkát. Gyorsan veszi le magáról azokat a ruhákat, amiket beszennyezett a matróz vére, így megszabadul a nadrágjától és a bőrvértjét eltakaró bő bőringtől is. Tempósan mossa meg az arcát, kezeit. Mivel a véres nadrágot hátra fogja hagyni, így kiveszi a zsebéből amit még a kocsmában beletett, vagyis azt a csillagformájú akármit, ami Aoneer sörében volt. Ezen öltözékével már egészen beolvadhatna a kikötői népek közé, csak ugye a fegyverei kirívóak kicsit.
A nő már távozott, így nemsoká Alyo is kilép a raktárból az esőbe. Felhajtja inggallérját, és fejét annyira vállai közé húzza amennyire csak tudja. Mivel fogalma sincs, hogy a kikötő mely részén van, így gyorsan meg kell találnia a hazautat. Már olyan gyorsan amennyire a sérült lába engedi. Aztán megtorpan, mert ismeri a közeledő hangok egy részét. Megdobban a szíve, és egykettőre visszakerül abban az állapotba, amiben elhagyta a kocsmát. Újra elindul hát, igyekszik megszaporázni a lépteit. Már látótávolságban vannak a hangok tulajdonosai, mikor újra megtorpan. Ha minden igaz, akkor már meg kell lássák egymást, viszont a lány újra megtorpan, mert furcsa a társaság, amiben az ismerőseit találja. Furcsa a beszélgetés is, éppen azt taglalják, hogy a thargok istentagadók lennének. Ő még sosem gondolt magára így, de az imént éppen valami istenség nevében akarták megölni, szóval nem nagyon csodálkozik semmin. Nem szól semmit, egyszerűen nem mer, mert Laorra sok mindent lehet mondani, de a beszélőkéje kifejezetten jó, talán erre is van valami jó válasza. Különben nagyon örül, hogy látja, sosem hitte volna, hogy örülni fog neki, de tényleg így van, és szívesen a nyakába borulna hálájában. Seszínű pillantása Aoneerre siklik, feltámad a dühe. Kár, hogy talpig vasban van, mert szívesen beverne neki egyet és számon kérné rajta az egészet, és csak az idegenek társasága menti meg attól, hogy ez utóbbit megtegye, de a tekintete villámlik, talán még jobban, mint Aoneeré szokott.*