* A nap delején jár, sugarai megtörnek a víz felszínén, mely szikrázó gyémántként hatnak. Felzaklatott lelkivilágára a látvány nyugtató. Szippant egy nagyot a sós tenger levegőjébe, majd lassan kifújva indul el. Hogy merre? Fogalma sincs. Csak megy, amerre az út viszi. Ámulattal nézi a körülötte lévő világot. Nem a tenger vagy a kikötő az amely elvarázsolja. Inkább a mindenféle, fajta emberek, lények. Hallott történeket, olvasott meséket, fura szerzetekről. Gyerekként sokszor fantáziált arról, hogy eljut a mesék szigetére, ahol találkozhat velük. De minden gyerekből felnőtt lesz, s a mesék csak mesék maradnak. De most úgy érzi beleírták ebbe a könyvbe. Kölyök méretű szakállas öreg emberek, kiket törpéknek neveztek, hamuszürke bérű, hosszú fülűek s rokonaik kecses léptű elfek. Mint ahogy bőrük színe úgy lelkük is különbözik. Az örök ellentét, mint fehér és fekete vagy árnyék és fény. Legalább is az író szerint. Bármennyire is próbálja magát türtőztetni, nem sikerül. Rendre megbámulja mindet. Ki kedvesen, ki pedig egy gyilkos pillantással fogadja tolakodónak is mondható bámulását. Magát elszégyellve, lesütött szemmel közlekedik, egy darabig. Míg valakinek neki nem ütközik, magyarázkodna is, felemeli fejét, de a szava bent akad. Egy zöldbőrű, agyaras „ szörnyeteg” került útjába. Láthatólag a lény csöppet sem jön zavarba a tekintettől, sőt inkább élvezi is, a felvillanó rémületet Esyae szemébe. Gúnyos mosolyra húzza a száját s még morrant is egyet. Majd mikor Esyae hátrább hőköl, még fel is kacag, majd tovább vonul. Csak bámul utána, kis idő után gyűlni kezd benne a harag, hogy így kinevették, de már a zöldbőrű messze jár. Haragszik rá, haragszik magára, amiért hagyta, hogy így ráijesszenek. Kislány kora óta forgatja a kardot, s az íjjal is jól bánik. A legjobb mesterei voltak. S kisebb ütközetekben is részt vett, apja tiltása ellenére. S most mégis rémületet váltott ki belőle ez az agyaras. Bosszankodva, ered meg ismét. Pletykálkodó asszonyok, sétáló utazók valamiféle ünnepről beszélnek. Fel is csillan a szeme, hisz ő is szereti a mulatságokat. Akadt náluk is jó pár városi ünnep vagy olyan, amit közösen rendeztek a többi törzzsel.* ~ Hm, milyen jó is lenne… ~ * fut ár agyán a gondolat, de aztán gyorsan el is hessegeti, s tovább bóklászik. De nem sokáig több helyről is hall róla, így a kíváncsisága is egyre jobban felcsigázódik. S gondolatai is csak az ünnep körül forog.* ~ Még több újdonság, még több ember. Ez kell most nekem. ~ * Gyorsan sarkon is fordul, s visszafelé tart a fogadóba. Útközben, megáll egy beszélgető asszony rajnál, hogy mégis csak igazítsák útba, hogy merre is van ez az ünnepély. Kicsit elkámpicsorodik, mikor megtudja, hogy nem itt a közelbe. De azt is megtudja tőlük, hogyha még siet, akkor eléri azt a karavánt, amely éppen odatart, hogy bort vigyen a mulatozóknak. Bőszen bólogatva hallgatja az öregasszonyokat, amint elárulják, neki kit keressen a dokkoknál. Majd már sajnálkozós mosollyal, sűrű elnézések közepette próbál megszabadulni a vénlányoktól, ami nem is olyan egyszerű mutatvány. Szaporán szedi lábait, s szinte beesik a fogadóba. Átviharzik, a fogadón. A tulaj üdvözlésére, csak int egyet. Párosával szedi a lépcsőfokokat. Nem kell sokat bajlódnia, a pakolással hisz még megmelegednie se volt ideje. Így csak vállára kapja a zsákot és pár perc múlva, már a dokkok felé tart. Valamit hallott, hogy még a fogadós utána szól, de nem értette tisztán. Kicsi lelkiismeret-furdalás azért gyötri, amiért szinte köszönés nélkül távozott, hisz azért tanult jó modort. De nem sokáig köti le ez az érzés, hisz lassan odaér a dokkokhoz. *