//Céltalan felfedezés//
//Nyílt//
*Vágyakozva tekintget a hídon túlra, de nem őrült meg, sőt, elméjének teljes tudatában, tisztában van azzal, hogy csupán kíváncsisága hajtaná, esze tudja, hogy maradnia kell. Nem készült fel, így lesznek a városnak olyan részei, melyeket jelenleg messze elkerül. Igyekszik magának megfigyelni mindent, mit a környezet kínál, s megjegyezni minden útvonalat, hogy legközelebb játszi könnyedséggel tájékozódjon. A Kalmárba még nincs kedve visszamenni, egyébként is rengeteg idő van még estig, addig új helyeket néz ki magának. Több kúriát is lát, az egyik romos, a másik meglepően jó állapotban van, bár, így elnézve azért az is élt már szebb kort ettől. A távolban égbe nyúló templomtorony sokkal vonzóbb látvány, így inkább egy pillanatnyi gondolkodás után arra fordul. Kezét hátratéve, egy halk nótára gyújtva, fütyörészve halad, s ha járókelőt lát, hát udvariasan köszön neki, valahol megkönnyebbülés, hogy nem kell állandóan az erszényét figyelnie, persze azért erre is van esze. Egy idegen városban sohasem könnyelműsködhet az ember. Miért éppen most tenné. Megkönnyebbül, mikor a széles hasadékot maga mögött hagyja, s ahogy egyre távolodik tőle, úgy csökken a súly a vállán és a szorítás a gyomrában. Rövidesen eléri a néhai negyed szélét, s a felismerhető és gondozott templomkert padjai mellett sétál. Nem lép a fűre, szándékosan, kedvtelve követi a kikövezett kis járdát, ami közvetlenül a templom előtti kisebb térre vezet. A kapu előtt megállva hasonlóképp szemléli meg, mint a Kalmárt, majd egy idő után halkan nyit be, s a padsorok között haladva egy pillanatra leül és megpihen. A kinti levegőhöz képest, most a templom ódon illatú termében, kellemesebb, langyos hőmérsékletet sugárzik a rengeteg mécses. Szertartás nem lévén, különösebb megfigyelni valója nincs, csupán az oltár rejtelmeiben mélyed el, ezt azonban kezével nem értini, több tisztelet szorult attól belé.*