Archívum - Arthenior - Templom
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Kedves Kalandozó!
Úgy látszik, betévedtél a könyvtár legeldugottabb termébe. Ahhoz képest, milyen apró ajtó vezetett ide, láthatod, hogy a hely hatalmas. Nagyobb, mint bármely másik terem, nagyobb, mint maga a könyvtár, a templom, és talán nagyobb, mint maga Arthenior. Úgy bizony! Amit magad előtt látsz, az nem más, mint évtizedek hamisítatlan történelme. Háborúk, lázadások, isteni csaták, és minden, amiről eddig csak pletykákból hallottál, most kitárul a szemeid előtt. Persze senkinek nem lenne ideje ezt mind elolvasni, ahhoz még az elfek élete is rövid. Viszont ha valami specifikusat keresel, a könyvtárosok segíthetnek megtalálni. Bánj tisztelettel az itt található tekercsekkel! Ezek nélkül az események nélkül te sem állhatnál ma Lanawin földjén. Ne koszold össze, ne hagyj szamárfület a sarkán, és mindig oda tedd vissza, ahonnan levetted! Ne feledd: talán azt hiszed, biztos talajon állsz, de az csak a tegnapi sár, amely szilárdnak tetteti magát!
A nagyterembe!
Valamelyik kisebb terem:
Kedves Kalandozó!
Úgy látszik, betévedtél a könyvtár legeldugottabb termébe. Ahhoz képest, milyen apró ajtó vezetett ide, láthatod, hogy a hely hatalmas. Nagyobb, mint bármely másik terem, nagyobb, mint maga a könyvtár, a templom, és talán nagyobb, mint maga Arthenior. Úgy bizony! Amit magad előtt látsz, az nem más, mint évtizedek hamisítatlan történelme. Háborúk, lázadások, isteni csaták, és minden, amiről eddig csak pletykákból hallottál, most kitárul a szemeid előtt. Persze senkinek nem lenne ideje ezt mind elolvasni, ahhoz még az elfek élete is rövid. Viszont ha valami specifikusat keresel, a könyvtárosok segíthetnek megtalálni. Bánj tisztelettel az itt található tekercsekkel! Ezek nélkül az események nélkül te sem állhatnál ma Lanawin földjén. Ne koszold össze, ne hagyj szamárfület a sarkán, és mindig oda tedd vissza, ahonnan levetted! Ne feledd: talán azt hiszed, biztos talajon állsz, de az csak a tegnapi sár, amely szilárdnak tetteti magát!
A nagyterembe!
Valamelyik kisebb terem:
<< Előző oldal - Mostani oldal: 65 (1281. - 1300. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4103-4122
1300. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 13:31:18
Üzenet elküldve: 2012-12-03 13:31:18
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Meglehet ostobának érzi most magát... kapaszkodó után kap a ráció amint az álomból ébredve szemközt találja magát - De mivel?
Ahelyett hogy a szentély kriptacsendje s sötétsége visszafordulna egy normális éjszakába s ledobná magáról a szorongás láncait bizonyítva hogy csak Aiya elméjének termékei voltak, a levegő nem válik kevésbé érdessé, nem szorítja kevésbé a szívet mint az álom mezsgyéjén való kóborlás. Hitetlen rebbennek meg a törött szárnyak, meglepett erőfeszítést téve a repülés hiú ábrándjára. Ám a rémülten verdeső madár nem tud már a képzelt kalitkából kiszakadni.
Az ébredés csak egy újabb rémálomra nyílott.
Zaklatott elmével tán nehéz felfogni ezt. A sötételf, ha normálisan reagálna, s udvarias szavakkal vagy csak egy flegma morranással űzné el a múlt kísértő árnyékát, minden visszaállhatna a természetes rendbe s csordogálna tovább életük egy kínos jelenetet fellistázva.
Ám a hím, nem úgy viselkedik mintha nem volna valóban az ébrenlét túlsó oldaláról kiszakadt lidércalak. S a helyiség légköre sem oldódik fel a félelmek elmúltán... nem belülről, nem a fuvolásból árad. A rothadás láthatatlan miazmája előtt pedig összehúzódnak az alkotások alakjai. Mintha tél előtt meglapulva várnának szebb napot.
Lustán szívja be a zavarodottság fanyar páráját. Embertelen arcán pedig oly mosoly kúszik szét mely a megalázás egész eszköztárát önelégült kényelembe fojtja: mint amint sas nézi vergődő áldozatát ahogy karmai közt húzza saját magát karóba s a forrón eleven húsból ízesen bugyog fel az élet rabló csőrébe.*
-Mindig gyengén hazudtál. -* éled a sírok mély hangja. Pillantása fogva tartja Aiya hezitáló alakját, elevenen vibrál felé kétség, önharc és egy szikra reszketése. Látja ajtó felé reppenni a vergődő tekintetet.*
-Maradj ott. -* hanyagul elegáns intése a kékvér legmélyéből fakad.
Noha Ayia is bizton érzi, nincs kedve indulni... nincs kedve elhaladni az utolsó padsor előtt, hol a ragadozó, ugyan, mozdulatlan terpeszkedik.*
-A szíved még most is a torkodban dobog, te pedig nem tudod magad elég jól álltatni. Szikra.
*A név a legsötétebb órákból maradt a fuvolásra. Egyben a legtisztább szó, s mégis a legalantasabb fokra alacsonyít. Ez a név mi megfoszt jogtól, méltóságtól, egyéniségtől... A legszebb szó gyalázása, a szentek megszégyenítése.
Emlékszik vajon még a szóra? Árgus heterokrómokkal fürkészi hatását miközben hangtalanul ereszti keresztbe vetett lábát a padlóra, s teszi meg Ayia felé az első lépéseit. Puhán mint az árnyak, orvul mint ő maga.*
-Mondd Szikra, mire emlékszel?
*Fellépése, hangja nem fenyegető... megteszi magáét a puszta jelenléte. Gonosz magabiztosság és éhség mi elevenen falja fel az élőket anélkül, hogy gazdája megmozdulna. Az árnyak eleven életre kelnek körülötte, s lényéből tekergő éjszín csápokként nyújtózkodnak. Hiú illúzió: egy pislogás eloszlatja. Helyében nem marad más csak az űr, hogy a következő momentum ismét valóra váltsa. Szemének parazsa ekkor izzássá erősödik, s a templom hajója olvadva eltorzul.*
A hozzászólás írója (Narzuth Dwirinthalen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.03 13:41:55
*Meglehet ostobának érzi most magát... kapaszkodó után kap a ráció amint az álomból ébredve szemközt találja magát - De mivel?
Ahelyett hogy a szentély kriptacsendje s sötétsége visszafordulna egy normális éjszakába s ledobná magáról a szorongás láncait bizonyítva hogy csak Aiya elméjének termékei voltak, a levegő nem válik kevésbé érdessé, nem szorítja kevésbé a szívet mint az álom mezsgyéjén való kóborlás. Hitetlen rebbennek meg a törött szárnyak, meglepett erőfeszítést téve a repülés hiú ábrándjára. Ám a rémülten verdeső madár nem tud már a képzelt kalitkából kiszakadni.
Az ébredés csak egy újabb rémálomra nyílott.
Zaklatott elmével tán nehéz felfogni ezt. A sötételf, ha normálisan reagálna, s udvarias szavakkal vagy csak egy flegma morranással űzné el a múlt kísértő árnyékát, minden visszaállhatna a természetes rendbe s csordogálna tovább életük egy kínos jelenetet fellistázva.
Ám a hím, nem úgy viselkedik mintha nem volna valóban az ébrenlét túlsó oldaláról kiszakadt lidércalak. S a helyiség légköre sem oldódik fel a félelmek elmúltán... nem belülről, nem a fuvolásból árad. A rothadás láthatatlan miazmája előtt pedig összehúzódnak az alkotások alakjai. Mintha tél előtt meglapulva várnának szebb napot.
Lustán szívja be a zavarodottság fanyar páráját. Embertelen arcán pedig oly mosoly kúszik szét mely a megalázás egész eszköztárát önelégült kényelembe fojtja: mint amint sas nézi vergődő áldozatát ahogy karmai közt húzza saját magát karóba s a forrón eleven húsból ízesen bugyog fel az élet rabló csőrébe.*
-Mindig gyengén hazudtál. -* éled a sírok mély hangja. Pillantása fogva tartja Aiya hezitáló alakját, elevenen vibrál felé kétség, önharc és egy szikra reszketése. Látja ajtó felé reppenni a vergődő tekintetet.*
-Maradj ott. -* hanyagul elegáns intése a kékvér legmélyéből fakad.
Noha Ayia is bizton érzi, nincs kedve indulni... nincs kedve elhaladni az utolsó padsor előtt, hol a ragadozó, ugyan, mozdulatlan terpeszkedik.*
-A szíved még most is a torkodban dobog, te pedig nem tudod magad elég jól álltatni. Szikra.
*A név a legsötétebb órákból maradt a fuvolásra. Egyben a legtisztább szó, s mégis a legalantasabb fokra alacsonyít. Ez a név mi megfoszt jogtól, méltóságtól, egyéniségtől... A legszebb szó gyalázása, a szentek megszégyenítése.
Emlékszik vajon még a szóra? Árgus heterokrómokkal fürkészi hatását miközben hangtalanul ereszti keresztbe vetett lábát a padlóra, s teszi meg Ayia felé az első lépéseit. Puhán mint az árnyak, orvul mint ő maga.*
-Mondd Szikra, mire emlékszel?
*Fellépése, hangja nem fenyegető... megteszi magáét a puszta jelenléte. Gonosz magabiztosság és éhség mi elevenen falja fel az élőket anélkül, hogy gazdája megmozdulna. Az árnyak eleven életre kelnek körülötte, s lényéből tekergő éjszín csápokként nyújtózkodnak. Hiú illúzió: egy pislogás eloszlatja. Helyében nem marad más csak az űr, hogy a következő momentum ismét valóra váltsa. Szemének parazsa ekkor izzássá erősödik, s a templom hajója olvadva eltorzul.*
A hozzászólás írója (Narzuth Dwirinthalen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.03 13:41:55
1299. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:44:51
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:44:51
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Szurokba mártott madár kínlódó vége tükröződik az álomba ájult tudat mélyén. A test a határain jár. Ez a nyúlós semmi csupán egyezményes fegyverszünet a lét s az enyészet között. Néhány órányi béke, távol a kérdések zaklató zsivajától. Nem pihentető az elmére borult sötétség. Inkább nyomasztó... és egyre csak nyomasztóbb lesz.
A lélegzet rendezetlen, szapora ütembe csap. Hunyt pillák mögött kapkodón rebben a szem. Jeges veríték csorog végig a gerinc mentén. A fuvolás gombóccá sűrűsödött szorongást nyeldekel. Egyre csak környékezi ez az érzés. Mintha a boltozat fölötte akasztófák erdején nyugodna, mintha az orrát fulladásig töltené a nyirkos föld, a dohos kripták szaga. Rothadás kúszik a padsorok közé... a bőre alá mászik, a mellkasára ülve lakmározik belőle. Elsápad, és néma sikoltást öklend minden szikrányi élet benne, amikor hozzáér. Hozzáér...
Nyúzott torzóként rezzen össze. Ilyen lehet egy ember, akiről lerántja a józan észt a borzalom. Mintha érzékeny, lüktetve fájó undort tudhatna csak magán. Reszket, akár egy nyomorult, aki pőrén kucorog a roppant oszlopok sötét hűvösében. Lassan eresztenek az álom görcsös karmai. Nagyon is mélyre fúródtak belé. A viaszt nyáladzó gyertyák lanyha fényjátéka valamelyest segít. A fuvolás mélyeket sóhajt az otthonosság színeiből, melyeket a lángocskák melege terít szét apró fénykörökben.
Mélységes csend ül ezen az éji órán, de az a csend valahol baljóslatú góccá sűrűsödik. Valahol a háta mögött. Az ereibe vág a késztetés, hogy meg kell fordulnia. Másképp nem rázza le az elme az álomból átszökő lidércek rontó leheletét. Olyan könnyűnek hangzik: hátrafordulni. Az esze hetykén bíztatja. A valóság csak néhány üres padsor, a többi elillan, a kellemetlen feszengés szétoszlik majd egy könnyebbült sóhajban. Csak hátra kell fordulni.
Vonakodva mozdul a teste. Az ész realitásban parádézó érvei mögött távoli suttogás éled. Valami régi, valami vészjósló. Pillantásában riadt veszélyérzet kutatja végig a padok minden apró zugát, ahogy azok lassan a látóterébe fordulnak.
Olyan hirtelen rántja hátra az ösztön, hogy szinte úgy zuhan ki a padból. Kapkodó pánik löki falig, nem törődve vele, hogy mit sodor magával. Ziháló tüdejében karcosra fagy a levegő, szívének üteme vadul visszhangzik a fülében. A sarokba préselődik, mintha az ódon kőbe akarna menekülni. Minden porcikája azt sikoltja, bár tehetné... hiszen ott van ő. Figyelő szemei elől nincs menekvés.
Mintha csak most ébredt volna, vagy valahol az álom mezsgyéjén tántorogna. Ostobán érzi magát. Ostobán, de az az érzés még mindig rajta csimpaszkodik. Megnedvesíti cserepesre száradt ajkait.*
- Elnézést... én csak... Megijesztett *mondja rekedten keresve hangját.* - Nem hallottam bejönni.
*Fürkész pillantása végigjárja a hím vékony ábrázatát, de minduntalan félszegen rebben vissza a márványpadló repedései közé. Felpillant újból és újból. Kétségbeesetten rázza az emlékezet zárt kapuját. Ismerős? Könyörülj ég, s mondd, hogy csak megölni jött...
Csak remélni meri, hogy ezúttal is megcsalja csupán a látszat, hiszen azt a másikat is felismerni vélte ott a fogadóban. Még mindig reszket. Ez most más. Nem az a súly, ami a bíbor szempár méltósága alatt fullasztja a lelket. A hiba elfogadja a büntetést, ha mégoly kínokkal is terhes, de ez nem az érdemelt vezeklés terhe. Így önös kegyetlenségtől reszket a halandó.
Pillantása a templom kapuja felé kap. Elérhetetlen távlatban feketéllik a menekvés. Egymás szavába vágva tülekednek a gondolatok a fuvolás fejében. Vészcsengettyűk kakofóniájába vegyül ütemét nem lelő szíve lüktetése. Nem tudja, mondania kéne-e valamit, és szorongva tart attól, hogy a másik mondjon bármit is.
Nyel egy nehézkeset és igyekszik egyenes derékkal megkapaszkodni az elhatározásban, hogy a következő pillanatban a holmijáért nyúl és távozik.*
*Szurokba mártott madár kínlódó vége tükröződik az álomba ájult tudat mélyén. A test a határain jár. Ez a nyúlós semmi csupán egyezményes fegyverszünet a lét s az enyészet között. Néhány órányi béke, távol a kérdések zaklató zsivajától. Nem pihentető az elmére borult sötétség. Inkább nyomasztó... és egyre csak nyomasztóbb lesz.
A lélegzet rendezetlen, szapora ütembe csap. Hunyt pillák mögött kapkodón rebben a szem. Jeges veríték csorog végig a gerinc mentén. A fuvolás gombóccá sűrűsödött szorongást nyeldekel. Egyre csak környékezi ez az érzés. Mintha a boltozat fölötte akasztófák erdején nyugodna, mintha az orrát fulladásig töltené a nyirkos föld, a dohos kripták szaga. Rothadás kúszik a padsorok közé... a bőre alá mászik, a mellkasára ülve lakmározik belőle. Elsápad, és néma sikoltást öklend minden szikrányi élet benne, amikor hozzáér. Hozzáér...
Nyúzott torzóként rezzen össze. Ilyen lehet egy ember, akiről lerántja a józan észt a borzalom. Mintha érzékeny, lüktetve fájó undort tudhatna csak magán. Reszket, akár egy nyomorult, aki pőrén kucorog a roppant oszlopok sötét hűvösében. Lassan eresztenek az álom görcsös karmai. Nagyon is mélyre fúródtak belé. A viaszt nyáladzó gyertyák lanyha fényjátéka valamelyest segít. A fuvolás mélyeket sóhajt az otthonosság színeiből, melyeket a lángocskák melege terít szét apró fénykörökben.
Mélységes csend ül ezen az éji órán, de az a csend valahol baljóslatú góccá sűrűsödik. Valahol a háta mögött. Az ereibe vág a késztetés, hogy meg kell fordulnia. Másképp nem rázza le az elme az álomból átszökő lidércek rontó leheletét. Olyan könnyűnek hangzik: hátrafordulni. Az esze hetykén bíztatja. A valóság csak néhány üres padsor, a többi elillan, a kellemetlen feszengés szétoszlik majd egy könnyebbült sóhajban. Csak hátra kell fordulni.
Vonakodva mozdul a teste. Az ész realitásban parádézó érvei mögött távoli suttogás éled. Valami régi, valami vészjósló. Pillantásában riadt veszélyérzet kutatja végig a padok minden apró zugát, ahogy azok lassan a látóterébe fordulnak.
Olyan hirtelen rántja hátra az ösztön, hogy szinte úgy zuhan ki a padból. Kapkodó pánik löki falig, nem törődve vele, hogy mit sodor magával. Ziháló tüdejében karcosra fagy a levegő, szívének üteme vadul visszhangzik a fülében. A sarokba préselődik, mintha az ódon kőbe akarna menekülni. Minden porcikája azt sikoltja, bár tehetné... hiszen ott van ő. Figyelő szemei elől nincs menekvés.
Mintha csak most ébredt volna, vagy valahol az álom mezsgyéjén tántorogna. Ostobán érzi magát. Ostobán, de az az érzés még mindig rajta csimpaszkodik. Megnedvesíti cserepesre száradt ajkait.*
- Elnézést... én csak... Megijesztett *mondja rekedten keresve hangját.* - Nem hallottam bejönni.
*Fürkész pillantása végigjárja a hím vékony ábrázatát, de minduntalan félszegen rebben vissza a márványpadló repedései közé. Felpillant újból és újból. Kétségbeesetten rázza az emlékezet zárt kapuját. Ismerős? Könyörülj ég, s mondd, hogy csak megölni jött...
Csak remélni meri, hogy ezúttal is megcsalja csupán a látszat, hiszen azt a másikat is felismerni vélte ott a fogadóban. Még mindig reszket. Ez most más. Nem az a súly, ami a bíbor szempár méltósága alatt fullasztja a lelket. A hiba elfogadja a büntetést, ha mégoly kínokkal is terhes, de ez nem az érdemelt vezeklés terhe. Így önös kegyetlenségtől reszket a halandó.
Pillantása a templom kapuja felé kap. Elérhetetlen távlatban feketéllik a menekvés. Egymás szavába vágva tülekednek a gondolatok a fuvolás fejében. Vészcsengettyűk kakofóniájába vegyül ütemét nem lelő szíve lüktetése. Nem tudja, mondania kéne-e valamit, és szorongva tart attól, hogy a másik mondjon bármit is.
Nyel egy nehézkeset és igyekszik egyenes derékkal megkapaszkodni az elhatározásban, hogy a következő pillanatban a holmijáért nyúl és távozik.*
1298. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:09:15
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:09:15
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*A gyertyalángok kialszanak.
Nem tudni, mily hűvös fuvallat hatolt be a szentélybe, mely hűlő levegővel, s elnehezedő áhítattal itatja át az éjszakát. Mintha holmi grandiózus jelenenthez készülnének: a szobrok mozdulatlan szemei megtelnek néma feszültséggel, a domborműves falakból figyelem árad.
Az egyik padsorban egy alak ül. Merev körvonalait mintha késsel hasították volna bele a sötétségbe, nem elkülönítik az árnyékoktól mint inkább elf-szerzeti formát adnak puha rezdüléseiknek.
A férfi nagyragadozókra emlékeztető, arrogáns és flegma tartásban foglal helyet, fekete bőrnadrágba bújtatott lábszárait keresztbe vetve, karját az alacsony háttámlán nyugtatja. Teljes mozdulatlanságát alig törik meg ritkás, elnyúló légzései. Lopva emelik csak mellkasát, mintha egy festmény elevennek tűnő alakja volna. Hős egy rég elhagyott képtárban, vagy ősi, nemesi almanachok kelletlen, kékvérű portréja.
A két színben izzó szempár rezdületlen függ az átellenben szunnyadó lányon. Érzi a gyengeségét, érzi az elhagyatottságát... és érzi az ismerős szagot ami oly távolról felhajtotta. Áthatolt a frissen bolygatott föld émelyítő, édes leheletén. Orráig kúszott, s onnan tovább elfajult, torz lelkébe. Múltjának képtárában emléktükrök sorakoznak. Színesek és jelentéktelenek, fakók, ragyogóak, és rettentők... Egyeseket fém-, másokat arany, hivalkodó cirádájú mithrill rámájában találni meg. Mások szerény, bíborkeretben függnek mint az elhasznált kardtok bársonya. Egyeseknek fakeret jut... Egy ilyenben lett foglalt helye az oly hívó esszenciának is mely szentségtörő helyére szólította.
Szentségtörés, hogy jelen van. Tudja jól, bár nem hisz semmiféle szentségben. S bár őt magát nem érinti, érzékeli hogy telik meg feszültséggel, tiltakozó borzongással az egyre sötétebbre szűkölő oltárhelyiség, amint holtrózsa szagú aurája egyre jobban megterheli, felzabálja nyugalmát.
Megfeketedő üszökről, vérző szárnyról álmodik a csend. Lényének hátterében őrület vaskerekei kattognak, bár ő maga a konstans semmi állapotában leledzik.. Jól érezhető. Nem kedveli senki se. Nem kedvelik a helyek, nem kedvelik az állatok, és nem kedvelik az értő lények. A gúnyos ív, mely kegyetlen ajkainak sarkába feszült most is inkább mutatja bestiálisnak, mintsem emberinek vagy akár hímhez méltónak. Nincs benne semmi érzelmi.
A nőstény háttal ül neki. Az egyel megelőző sorban, a szentély ellentétes sarkában. A hím türelme végtelen és vészterhes. Akármikor ébred föl Aiya, ő pontosan így fog ránézni míg a gerinc mentén futó hideg erejére meg nem fordul.*
*A gyertyalángok kialszanak.
Nem tudni, mily hűvös fuvallat hatolt be a szentélybe, mely hűlő levegővel, s elnehezedő áhítattal itatja át az éjszakát. Mintha holmi grandiózus jelenenthez készülnének: a szobrok mozdulatlan szemei megtelnek néma feszültséggel, a domborműves falakból figyelem árad.
Az egyik padsorban egy alak ül. Merev körvonalait mintha késsel hasították volna bele a sötétségbe, nem elkülönítik az árnyékoktól mint inkább elf-szerzeti formát adnak puha rezdüléseiknek.
A férfi nagyragadozókra emlékeztető, arrogáns és flegma tartásban foglal helyet, fekete bőrnadrágba bújtatott lábszárait keresztbe vetve, karját az alacsony háttámlán nyugtatja. Teljes mozdulatlanságát alig törik meg ritkás, elnyúló légzései. Lopva emelik csak mellkasát, mintha egy festmény elevennek tűnő alakja volna. Hős egy rég elhagyott képtárban, vagy ősi, nemesi almanachok kelletlen, kékvérű portréja.
A két színben izzó szempár rezdületlen függ az átellenben szunnyadó lányon. Érzi a gyengeségét, érzi az elhagyatottságát... és érzi az ismerős szagot ami oly távolról felhajtotta. Áthatolt a frissen bolygatott föld émelyítő, édes leheletén. Orráig kúszott, s onnan tovább elfajult, torz lelkébe. Múltjának képtárában emléktükrök sorakoznak. Színesek és jelentéktelenek, fakók, ragyogóak, és rettentők... Egyeseket fém-, másokat arany, hivalkodó cirádájú mithrill rámájában találni meg. Mások szerény, bíborkeretben függnek mint az elhasznált kardtok bársonya. Egyeseknek fakeret jut... Egy ilyenben lett foglalt helye az oly hívó esszenciának is mely szentségtörő helyére szólította.
Szentségtörés, hogy jelen van. Tudja jól, bár nem hisz semmiféle szentségben. S bár őt magát nem érinti, érzékeli hogy telik meg feszültséggel, tiltakozó borzongással az egyre sötétebbre szűkölő oltárhelyiség, amint holtrózsa szagú aurája egyre jobban megterheli, felzabálja nyugalmát.
Megfeketedő üszökről, vérző szárnyról álmodik a csend. Lényének hátterében őrület vaskerekei kattognak, bár ő maga a konstans semmi állapotában leledzik.. Jól érezhető. Nem kedveli senki se. Nem kedvelik a helyek, nem kedvelik az állatok, és nem kedvelik az értő lények. A gúnyos ív, mely kegyetlen ajkainak sarkába feszült most is inkább mutatja bestiálisnak, mintsem emberinek vagy akár hímhez méltónak. Nincs benne semmi érzelmi.
A nőstény háttal ül neki. Az egyel megelőző sorban, a szentély ellentétes sarkában. A hím türelme végtelen és vészterhes. Akármikor ébred föl Aiya, ő pontosan így fog ránézni míg a gerinc mentén futó hideg erejére meg nem fordul.*
1297. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-01 23:47:02
Üzenet elküldve: 2012-12-01 23:47:02
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*A mosoly megnyugtatja, egyszerre két félelmét is elnémítja: egyrészt az attól való tartást, hogy innentől csak szánalmat tapasztalhat, másrészt pedig azt, hogy esetleg megsérti azzal, hogy kibontakozik a karjaiból. Szerencsére egyik sem következik be, így megkönnyebbülten ülhet vissza a takaróra. Már lábait sem rejtegeti olyan nagyon, ráadásul hiába a hűvös érintés a kezénél, mintha egyáltalán nem fázna már. Talán tényleg van valami abban a közhelyben, hogy a szívét kellett igazán felmelegíteni ahhoz, hogy teste se reszkessen...*
-Én is örülök.
*Mosolya nem halványul, biztatóan szorítja meg a férfi kezét, majd amikor annak szabad tenyere a feje búbjára kerül, először csodálkozva pislog fölfelé, majd halkan kacag párat. Elhatározta, mostantól Dakh egyetlen érintésétől sem fog tartani, nem akar már megremegni, ijedten összerezzenni, mint az űzött vad. mellette nem, benne meg akar bízni piciny lelke teljes mélységével, mert elhiszi, hogy őszinte barátra lelt benne. az elhatározás szilárd, éppen ezért tudja is, hogy így lesz. Igaz, az ösztönökkel nehéz harcolni, így lehet, hogy még eleinte lesznek óvatlan mozdulatok, de ez talán megérthető és dolgozni fog rajta, hogy a félvérrel is tudatosítsa, ez nem ellene szól, pusztán ösztön, amit nehéz leküzdeni.
Kicsit előre hajol, hogy megnézhesse, a kályha mellé terített ruhái miként is állnak. Egészen szárazak és egészen melegek is, hála a tűz folyamatos közelségének.*
-Ha elállt az eső és szépen megkérlek, visszakísérsz a fogadóba?
*Pillant hátra a válla felett, kérlelőn pislogva kivételesen mindkét szemével. Őszintén szólva fél egyedül hazamenni, mert mi van, ha a férfi azóta is ott várja? Nem, jobb lenne így, ha kérhetne kíséretet...*
-Én is örülök.
*Mosolya nem halványul, biztatóan szorítja meg a férfi kezét, majd amikor annak szabad tenyere a feje búbjára kerül, először csodálkozva pislog fölfelé, majd halkan kacag párat. Elhatározta, mostantól Dakh egyetlen érintésétől sem fog tartani, nem akar már megremegni, ijedten összerezzenni, mint az űzött vad. mellette nem, benne meg akar bízni piciny lelke teljes mélységével, mert elhiszi, hogy őszinte barátra lelt benne. az elhatározás szilárd, éppen ezért tudja is, hogy így lesz. Igaz, az ösztönökkel nehéz harcolni, így lehet, hogy még eleinte lesznek óvatlan mozdulatok, de ez talán megérthető és dolgozni fog rajta, hogy a félvérrel is tudatosítsa, ez nem ellene szól, pusztán ösztön, amit nehéz leküzdeni.
Kicsit előre hajol, hogy megnézhesse, a kályha mellé terített ruhái miként is állnak. Egészen szárazak és egészen melegek is, hála a tűz folyamatos közelségének.*
-Ha elállt az eső és szépen megkérlek, visszakísérsz a fogadóba?
*Pillant hátra a válla felett, kérlelőn pislogva kivételesen mindkét szemével. Őszintén szólva fél egyedül hazamenni, mert mi van, ha a férfi azóta is ott várja? Nem, jobb lenne így, ha kérhetne kíséretet...*
1296. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-01 16:50:49
Üzenet elküldve: 2012-12-01 16:50:49
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Nem, Dakh nem fogja szánni a lányt. Persze, szörnyű, ami vele történt. Ám tudja jól, hogy azzal csak annyit érne el, hogy olyanná válna, mint akik őt is megbámulták, mikor egy kicsit elfogadóbb helyen járt. Nem bírta elviselni, ahogy ránéznek. Minden pillantás csak mélyítette a sebeket, mintha húsánál tovább vájódnának, csontjába, szívébe, lelkébe. Miért volt jó számukra, hogy még több szenvedést hoztak? Élvezték talán látni, hogy nem csak testileg, de lelkileg is sérülté válik? Bár rajta látványosabb minden, mint Timandrán, a lelki gyötrelem talán jobban kiütközött, ha valóban olyan volt a lány, mint gondolja. Régen bizonyára egy valódi kis energiabomba volt, aki cserfesen fecsegett barátnőivel és kibeszélték a férfiakat. Dakh mindig is magába forduló férfiú volt, így rajta nem igazán látszott, talán csak annyiból, hogy még depresszívebb érzelmek tükröződtek méregzöld pillantásában és beteg vigyorában.
Hagyja, hogy két ölelő karját a lány maga feszítse szét könnyedén, ám kicsit meglepi, hogy a testi kontaktust nem szakítja meg teljesen. Sápadt, hideg kezét a leányzó forró keze szorítja, így töltve el kellemes érzéssel. Mennyire is vágyott arra, hogy valaki hozzáérjen és ne csak cipőjének orrával, vagy öklének bütykeivel. Gyengéd érintés, ez kellett a szenvedő lelkének.
Ahogy ismét megszólal a lány, egy pillanatra mély döbbenet üli meg tekintetét, majd vigyorra rándulnának ajkai, ám csak kedves mosoly kerekedik ki, miben a barátság jelképét lehet felfedezni.*
- Nagyon örülök, hogy megosztottad ezt velem... barátom.
*Másik keze is megmozdul és a tudós szőke fejére teszi kezét, hogy végigsimítson rajta. Semmi több nincs ebben, egyszerű gesztus ez. Csak muszáj éreznie, egyszerűen nem bírja ki... Annyira új még neki, hogy van barátja. S az érintések... Minden egyes apró érintés felfedezés, meg kell ismernie, hogy miként volna helyes a viselkedés. Talán túlzásokba fog olykor esni, talán nem. Ám nem tudja, milyen határok és meddig tartanak. De lelkében az apró szikra most már kis gyertyaláng, ahogy Timandra ajkairól lepergett az a szó... Barátok.*
Hagyja, hogy két ölelő karját a lány maga feszítse szét könnyedén, ám kicsit meglepi, hogy a testi kontaktust nem szakítja meg teljesen. Sápadt, hideg kezét a leányzó forró keze szorítja, így töltve el kellemes érzéssel. Mennyire is vágyott arra, hogy valaki hozzáérjen és ne csak cipőjének orrával, vagy öklének bütykeivel. Gyengéd érintés, ez kellett a szenvedő lelkének.
Ahogy ismét megszólal a lány, egy pillanatra mély döbbenet üli meg tekintetét, majd vigyorra rándulnának ajkai, ám csak kedves mosoly kerekedik ki, miben a barátság jelképét lehet felfedezni.*
- Nagyon örülök, hogy megosztottad ezt velem... barátom.
*Másik keze is megmozdul és a tudós szőke fejére teszi kezét, hogy végigsimítson rajta. Semmi több nincs ebben, egyszerű gesztus ez. Csak muszáj éreznie, egyszerűen nem bírja ki... Annyira új még neki, hogy van barátja. S az érintések... Minden egyes apró érintés felfedezés, meg kell ismernie, hogy miként volna helyes a viselkedés. Talán túlzásokba fog olykor esni, talán nem. Ám nem tudja, milyen határok és meddig tartanak. De lelkében az apró szikra most már kis gyertyaláng, ahogy Timandra ajkairól lepergett az a szó... Barátok.*
1295. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-01 14:24:52
Üzenet elküldve: 2012-12-01 14:24:52
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Ez a fajta néma, csak tettekkel kifejezett részvét talán a legjobb, ami most történhet. A lány csak attól fél, hogy innentől majd Dakhnator is pusztán szánalommal lesz képes ránézni, ahogy odahaza mindenki. Azért is menekült, mert képtelen volt ezt a fajta hozzáállást elviselni mindenkitől. Talán ha azt éreztették volna vele, hogy az élet nem áll meg, ő még ugyanaz maradt, aki volt, akkor az is maradt volna, nem változott volna ekkorát. De ezen már késő bánkódni, már csak reménykedni tud, hogy a férfi felé tanúsított magatartását ez nem változtatja meg alapjaiban.*
-Köszönöm.
*Lassanként csillapodik a heves kitörés, könnyei megritkulnak, egyre kevesebb hullik a fedetlen mellkasra, teste sem rázkódik már olyan erőteljesen, érezhető, miképp kezd megnyugodni. Vajon tényleg ilyen egyszerű volt végig a megoldás: egy barát, egy társ, akivel megoszthatja a fájdalmat és aki segíti elviselni a múltat? Mindvégig adta magát a válasz és ő mégsem találta... Hogy merje ezek után tudósnak nevezni magát?
Szégyenlősen csusszan ki az ölelő karok közül, érezhető, hogy már nem menekül, szája szegletében ott egy aprócska, zavart mosoly, ráadásul ujjai újra rátalálnak a félvér kézfejére, hogy azt szorongassa tovább. Nem akarja teljesen elengedni, de a túlzott közelséghez még szoknia kell, így ez tökéletesen köztes megoldás, amivel talán Dakhnator lelkét sem bántja meg úgy, mint korábban sikerült.
Ingujjával letörli a maradék könnyeket is arcáról.*
-Sajnálom, hogy így rád zúdítottam, de úgy gondoltam, jogod van tudni, ha már barátok vagyunk.
*Pillant a másikra egy halvány mosollyal. Tényleg jobban érzi magát, ezért pedig végtelenül hálás a férfinak. Nélküle... Ki tudja, hol lenne most nélküle, de biztosan nem itt, hanem valahol kint az esőben, bőrig ázva, átfagyva, feltehetően egy tüdőgyulladás küszöbén.*
-Köszönöm.
*Lassanként csillapodik a heves kitörés, könnyei megritkulnak, egyre kevesebb hullik a fedetlen mellkasra, teste sem rázkódik már olyan erőteljesen, érezhető, miképp kezd megnyugodni. Vajon tényleg ilyen egyszerű volt végig a megoldás: egy barát, egy társ, akivel megoszthatja a fájdalmat és aki segíti elviselni a múltat? Mindvégig adta magát a válasz és ő mégsem találta... Hogy merje ezek után tudósnak nevezni magát?
Szégyenlősen csusszan ki az ölelő karok közül, érezhető, hogy már nem menekül, szája szegletében ott egy aprócska, zavart mosoly, ráadásul ujjai újra rátalálnak a félvér kézfejére, hogy azt szorongassa tovább. Nem akarja teljesen elengedni, de a túlzott közelséghez még szoknia kell, így ez tökéletesen köztes megoldás, amivel talán Dakhnator lelkét sem bántja meg úgy, mint korábban sikerült.
Ingujjával letörli a maradék könnyeket is arcáról.*
-Sajnálom, hogy így rád zúdítottam, de úgy gondoltam, jogod van tudni, ha már barátok vagyunk.
*Pillant a másikra egy halvány mosollyal. Tényleg jobban érzi magát, ezért pedig végtelenül hálás a férfinak. Nélküle... Ki tudja, hol lenne most nélküle, de biztosan nem itt, hanem valahol kint az esőben, bőrig ázva, átfagyva, feltehetően egy tüdőgyulladás küszöbén.*
1294. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-29 21:51:44
Üzenet elküldve: 2012-11-29 21:51:44
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Szelíd
* Egy újabb este, és újra itt van a Templomban, ami első pillanattól megfogta lényét. Kellemes érzéssel lép be az építménybe és csodálja meg a belső teret.
~ Az a jó, hogy könyvtáruk is van, így lehet, hogy pár érdekes tekercsre rábukkanhatok. ~ Mondja magában, aztán egy ideig csak sétál odabenn és magában elmélkedik. Találkozik egy pappal, akivel elkezd beszélni. Végül a pap csak jelez, hogy kövesse. Elindulnak a hatalmas templomban, majd egy tanulószobába érkeznek meg. Három darab könyvet ad át neki, mire biccent egyet és hozzálát tanulni. Érdekes a nyelvezet, és érdekes írás, azonban reméli, hogy egy idő után megbirkózik a feladattal. Akkor hagyja abba a tudomány tanulását, mikor úgy érzi, hogy nem tud többet memorizálni. Végül elköszön a paptól, majd távozik a helyről.*
~ Az a jó, hogy könyvtáruk is van, így lehet, hogy pár érdekes tekercsre rábukkanhatok. ~ Mondja magában, aztán egy ideig csak sétál odabenn és magában elmélkedik. Találkozik egy pappal, akivel elkezd beszélni. Végül a pap csak jelez, hogy kövesse. Elindulnak a hatalmas templomban, majd egy tanulószobába érkeznek meg. Három darab könyvet ad át neki, mire biccent egyet és hozzálát tanulni. Érdekes a nyelvezet, és érdekes írás, azonban reméli, hogy egy idő után megbirkózik a feladattal. Akkor hagyja abba a tudomány tanulását, mikor úgy érzi, hogy nem tud többet memorizálni. Végül elköszön a paptól, majd távozik a helyről.*
1293. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-29 15:31:26
Üzenet elküldve: 2012-11-29 15:31:26
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Hallgat, némán kivárja a végét, közben nehéz megállnia, hogy végső tettét ne előbb tegye meg, de félő, hogy addig csak tönkre tenne mindent. Hallgatja a hüppögő hangot, ahogy egyre csordogáló könnyei közt képes eldadogni történetét a sebének.
Átkarolja, mintha soha többé nem akarná engedni. Úgy szorítja magához, ahogy talán nem ölelt még anya sem tulajdon gyermeket, vagy szeretője szerelmét, ki távozni készül e világról. Érezheti is Tima, hogy ez több, mint egy egyszerű ölelés, amit a jó barátok is osztogatnak örömmel egymásnak. Több ez mindennél, mint amit a lángok rejtenek, vagy mire képes lesz valaha mind a négy elemi erő egymagában. Együttes erejük van benne, az élet maga.
Megérzi, ahogy csupasz felsőtestére két kéz simul lágyan, viszont öleli hát a lány. Igen, ez az ami mindent még jobbá tehet. Érzi, ahogy nyakától egyre csak mellkasára gördülnek a forró cseppek a tudós szempárjából. Érzi, s kellemes melegség tölti el, ahogy mindig hideg bőrét így lobbantja lángra egy érzelem, mit talán soha nem ismerhetett. Egy érzés, minek csak árnyát látta eddig, távoli ismerős, kinek nevét se tudja. Vagy mégis, mintha egy halvány emlék mormolná fejébe, hogy mi ez... Barátság.*
- Minden rendben van...
*Súgja a szőke tincsekbe, ahogy még közelebb fordul, még inkább eggyé válik kettősük. Szorítja, míg csak a könnyek folynak, míg csak bért perzselik a szomorú cseppek. Mindegyik egy pillanata a fájdalomnak, mit eddig tartogatott magában, de most Dakhnator, mint első találkozásukkor, megint feltörte lelkének egy zárát. Eleinte csak titkának eredményét látta meg, most már viszont tud mindent és évek fáradalmát veszi vállára, ahogy Timandra hozzá bújik. Talán neki is ez kellett? Valaki, aki kisírja magát a vállán? Valaki, aki őszinte érzelmekkel fordul hozzá és nem löki el?
Dakh méregzöld szemébe, annak sarkába gyűlik egy könnycsepp és végiggördül arcán. Ez nem olyan, mint Tima bármely könnye. Ez tele van örömmel. Örül, hogy végre megtudta, hogy kire várt eddig. Vagy ismét a végzet egy cseles trükkje ez, hogy a halálba taszítsa? Nem érdekli, míg úgy érzi, Timandra őszinte és a barátja. Addig semmi sem érdekli, még ha most saját halála felé is rohan így. Eddig számtalan alkalommal megúszta és most talán segíthet másnak is megmenekülni a halál fagyos és magányos ölelésétől.*
Átkarolja, mintha soha többé nem akarná engedni. Úgy szorítja magához, ahogy talán nem ölelt még anya sem tulajdon gyermeket, vagy szeretője szerelmét, ki távozni készül e világról. Érezheti is Tima, hogy ez több, mint egy egyszerű ölelés, amit a jó barátok is osztogatnak örömmel egymásnak. Több ez mindennél, mint amit a lángok rejtenek, vagy mire képes lesz valaha mind a négy elemi erő egymagában. Együttes erejük van benne, az élet maga.
Megérzi, ahogy csupasz felsőtestére két kéz simul lágyan, viszont öleli hát a lány. Igen, ez az ami mindent még jobbá tehet. Érzi, ahogy nyakától egyre csak mellkasára gördülnek a forró cseppek a tudós szempárjából. Érzi, s kellemes melegség tölti el, ahogy mindig hideg bőrét így lobbantja lángra egy érzelem, mit talán soha nem ismerhetett. Egy érzés, minek csak árnyát látta eddig, távoli ismerős, kinek nevét se tudja. Vagy mégis, mintha egy halvány emlék mormolná fejébe, hogy mi ez... Barátság.*
- Minden rendben van...
*Súgja a szőke tincsekbe, ahogy még közelebb fordul, még inkább eggyé válik kettősük. Szorítja, míg csak a könnyek folynak, míg csak bért perzselik a szomorú cseppek. Mindegyik egy pillanata a fájdalomnak, mit eddig tartogatott magában, de most Dakhnator, mint első találkozásukkor, megint feltörte lelkének egy zárát. Eleinte csak titkának eredményét látta meg, most már viszont tud mindent és évek fáradalmát veszi vállára, ahogy Timandra hozzá bújik. Talán neki is ez kellett? Valaki, aki kisírja magát a vállán? Valaki, aki őszinte érzelmekkel fordul hozzá és nem löki el?
Dakh méregzöld szemébe, annak sarkába gyűlik egy könnycsepp és végiggördül arcán. Ez nem olyan, mint Tima bármely könnye. Ez tele van örömmel. Örül, hogy végre megtudta, hogy kire várt eddig. Vagy ismét a végzet egy cseles trükkje ez, hogy a halálba taszítsa? Nem érdekli, míg úgy érzi, Timandra őszinte és a barátja. Addig semmi sem érdekli, még ha most saját halála felé is rohan így. Eddig számtalan alkalommal megúszta és most talán segíthet másnak is megmenekülni a halál fagyos és magányos ölelésétől.*
1292. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-29 14:41:50
Üzenet elküldve: 2012-11-29 14:41:50
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Szelíd
* Mikor leszáll az est, akkor a szobájából távozik nyugodt léptekkel. Elnéz kicsit Naty ajtaja felé, azonban egy ideig nem akar találkozni a nővel, hiszen nem akarja kockáztatni a titkos kapcsolatukat.
~ Majd találkozunk, ha újra eljön az ideje. ~ Véli magában, közben megindul lefelé, hogy minél hamarabb távozzon a Kúriából. Természetesen arra ügyel, hogy egy rokon se kapja el őt beszélgetésre, így a lehető leggyorsabban távozik az épületből.
~ Majd jövök. ~ Szól magában, és nem kell sok, hogy Gazdagnegyed macskaköveire lépjen. Elindul az egyik irányban, és egy órán keresztül a negyedben tartózkodik, majd csak utána érkezik meg a Templomkertbe. Lelassít, majd figyelmesen körülnéz, hogy felmérje mennyire kellemes a hely és milyen hangulatot áraszt magából. Lassan megindul, mert nincs olyan meleg, hogy ácsoroghasson. A fű és a többi, csak kis ideig vonja el az íriszeit.
~ Kell lennie valami érdekel dolognak a környéken. Nem hinném, hogy a temető lenne az. ~ Kutakodásba fog, így akad rá a templomra, amit nem volt nehéz megtalálnia. Távolról méri fel a méretét, hogy utána szépen kielemezgethesse magának.
~ Biztosan érdemes lenne lefesteni, azonban még el kell tanulnom Natytól a mesterséget, már ha sikerül. ~ Morfondírozik magában, közben megérkezik az ajtóhoz, majd besétál a Templomba. Ügyel a csendre, és amilyen halkan csak bír néz széjjel odabenn.
~ Szóval az emberek ilyen helyekre járnak? Pompás épület. ~ Még egy kicsit gyönyörködik a látványban, majd távozik.*
~ Majd találkozunk, ha újra eljön az ideje. ~ Véli magában, közben megindul lefelé, hogy minél hamarabb távozzon a Kúriából. Természetesen arra ügyel, hogy egy rokon se kapja el őt beszélgetésre, így a lehető leggyorsabban távozik az épületből.
~ Majd jövök. ~ Szól magában, és nem kell sok, hogy Gazdagnegyed macskaköveire lépjen. Elindul az egyik irányban, és egy órán keresztül a negyedben tartózkodik, majd csak utána érkezik meg a Templomkertbe. Lelassít, majd figyelmesen körülnéz, hogy felmérje mennyire kellemes a hely és milyen hangulatot áraszt magából. Lassan megindul, mert nincs olyan meleg, hogy ácsoroghasson. A fű és a többi, csak kis ideig vonja el az íriszeit.
~ Kell lennie valami érdekel dolognak a környéken. Nem hinném, hogy a temető lenne az. ~ Kutakodásba fog, így akad rá a templomra, amit nem volt nehéz megtalálnia. Távolról méri fel a méretét, hogy utána szépen kielemezgethesse magának.
~ Biztosan érdemes lenne lefesteni, azonban még el kell tanulnom Natytól a mesterséget, már ha sikerül. ~ Morfondírozik magában, közben megérkezik az ajtóhoz, majd besétál a Templomba. Ügyel a csendre, és amilyen halkan csak bír néz széjjel odabenn.
~ Szóval az emberek ilyen helyekre járnak? Pompás épület. ~ Még egy kicsit gyönyörködik a látványban, majd távozik.*
1291. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-28 22:16:31
Üzenet elküldve: 2012-11-28 22:16:31
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Látja a meglepetést, amit váratlan tettével okoz, de nem bánja, nem érdekli, csak annyi a fontos, hogy Dakhnator megtudja és megértse, hogy félelme nem ellene szól, pusztán a múlt sötét foszlányának, amit képtelen leküzdeni.
Minden lelki erejére szüksége van, hogy el tudja mondani a történetének ezen részét, de még így is botladozik a hangja, minden szóért meg kell szenvednie, talán ha nem szoríthatná a férfi kezét, nem is lenne képes, hogy a végéig eljusson. De sikerült, kibökte, innentől pedig már nem rajta múlik, hogy a másik miféle ítéletet mond fölötte. Bízik benne, hogy semilyet, hiszen a sebhely sem volt akadály, épp ellenkezőleg, talán egy kicsit még közelebb is hozta őket a közös bélyeg okán.
Lélegzete elakad egy pillanatra, amikor Dakhnator magához vonja, a meneküléi ösztön egyből feltámad, de mégsem próbálja ellökni magából vagy kibontakozni a karjaiból. Mozdulatlanul tűri, hogy egészen a férfihoz simuljon, szemei tágra nyílva merednek a sarokba, miközben álla a vállát éri. Pár pillanatig tart csupán ez a furcsa dermedtség, majd az ő karjai is mozdulnak, erőtlenül ölelik át a sebhelyes felsőtestet, miközben fejét barátja nyakába fúrja és hagyja, hogy a zokogás megrázza egész testét. Mikor hagyta el magát ennyire utoljára? Talán még odahaza, amikor senki nem látta. Bezárkózott a szobájába, a takarót a fejére húzta, arcát a párnába szorította és hangtalanul sírt, némán sikítva segítségért, de túl alapos volt, így senki nem hallhatta meg. Azóta vigyázott arra, hogy a lehető legkevesebb kitörése legyen mások előtt, de ez a mostani elkerülhetetlen volt. Abban a pillanatban, hogy átadta magát az ölelésnek, elveszett, olyanfajta biztonságérzet kerítette hatalmába, amire akaratlan reakció volt, hogy elhagyja magát. Miért próbáljon erős lenni, amikor van valaki, aki helyette is az lehet?*
-Nem akartalak megbántani, téged soha...
*Mintha legalább a szíve akarna megszakadni, annyira sír, pedig valójában ez nem más, mint a több éves, elnyomott érzelem hirtelen felszakadása. Eddig tűrt, próbált egyedül túljutni mindenen, de mire ment vele? Egészen elsorvadt, elfelejtette élvezni az életet, minden percét a tudománynak rendelte alá, de ettől még nem lett jobb semmi. Talán az elejétől fogva hagynia kellett volna, hogy valaki mellé álljon, hogy legyen valaki, aki támaszt nyújt és akire számíthat. Lehet, hogy mostantól könnyebb lesz újrakezdeni?*
Minden lelki erejére szüksége van, hogy el tudja mondani a történetének ezen részét, de még így is botladozik a hangja, minden szóért meg kell szenvednie, talán ha nem szoríthatná a férfi kezét, nem is lenne képes, hogy a végéig eljusson. De sikerült, kibökte, innentől pedig már nem rajta múlik, hogy a másik miféle ítéletet mond fölötte. Bízik benne, hogy semilyet, hiszen a sebhely sem volt akadály, épp ellenkezőleg, talán egy kicsit még közelebb is hozta őket a közös bélyeg okán.
Lélegzete elakad egy pillanatra, amikor Dakhnator magához vonja, a meneküléi ösztön egyből feltámad, de mégsem próbálja ellökni magából vagy kibontakozni a karjaiból. Mozdulatlanul tűri, hogy egészen a férfihoz simuljon, szemei tágra nyílva merednek a sarokba, miközben álla a vállát éri. Pár pillanatig tart csupán ez a furcsa dermedtség, majd az ő karjai is mozdulnak, erőtlenül ölelik át a sebhelyes felsőtestet, miközben fejét barátja nyakába fúrja és hagyja, hogy a zokogás megrázza egész testét. Mikor hagyta el magát ennyire utoljára? Talán még odahaza, amikor senki nem látta. Bezárkózott a szobájába, a takarót a fejére húzta, arcát a párnába szorította és hangtalanul sírt, némán sikítva segítségért, de túl alapos volt, így senki nem hallhatta meg. Azóta vigyázott arra, hogy a lehető legkevesebb kitörése legyen mások előtt, de ez a mostani elkerülhetetlen volt. Abban a pillanatban, hogy átadta magát az ölelésnek, elveszett, olyanfajta biztonságérzet kerítette hatalmába, amire akaratlan reakció volt, hogy elhagyja magát. Miért próbáljon erős lenni, amikor van valaki, aki helyette is az lehet?*
-Nem akartalak megbántani, téged soha...
*Mintha legalább a szíve akarna megszakadni, annyira sír, pedig valójában ez nem más, mint a több éves, elnyomott érzelem hirtelen felszakadása. Eddig tűrt, próbált egyedül túljutni mindenen, de mire ment vele? Egészen elsorvadt, elfelejtette élvezni az életet, minden percét a tudománynak rendelte alá, de ettől még nem lett jobb semmi. Talán az elejétől fogva hagynia kellett volna, hogy valaki mellé álljon, hogy legyen valaki, aki támaszt nyújt és akire számíthat. Lehet, hogy mostantól könnyebb lesz újrakezdeni?*
1290. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-28 17:15:48
Üzenet elküldve: 2012-11-28 17:15:48
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Dakh története talán kicsit súlyosabb, hiszen többször is meg akarták ölni. Életét pedig talán jobban félti, mint arcát. Hiszen, fogalma sincs, hogy Tima arcán lévő seb miként került oda, csak azt tudja, hogy mi által. Egy törött üveg a leginkább reális gondolat, s ez pedig helytálló, mint kiderült.
Kissé szomorú, de inkább a bocsánatkérés dominál az arcvonásaiban, ahogy tekintetét végül inkább lesüti. Mindig ez történik. Sosem sikerült kifejeznie magát úgy, ahogy szeretné. Csak barátságos érintkezést akart, kicsit megnyugtatni a kis tudóst, erre csak megrémíti. Lehet, jobb lenne, ha ki is menne, hogy Timandra csendben és nyugalomban legyen, egymagában. Akkor nem zavarná meg szegénykét.
Hirtelen csattan a tiltó szó, ahogy kezét elkapja a lány. Méregzöld pillantása ismét megpróbálja megtörni a jeget, s a kéklő szempárba tekint. Meglepte a közvetlenség, ahogy elkapja a csuklóját. Annyira... meleg. Sosem hitte volna, hogy képes lesz még ezt érezni, de vágyja az érintést. Teste mindig fagyos, talán ezért is állt az esőben. Már nem érdekli, hogy a hideg cseppek miként áztatják el testét, hiszen komoly baja nem lehet, lelkétől indulva fagyott át egész valója. Mit számít hát ha fagyos cseppek is mossák testét?
Ahogy ismét remegő hangján megszólal Tima, kissé már inkább elkerekedik a pillantása. Amióta? Figyelmesen várja a folytatást, szinte vágyja is, hogy tudja. Szüksége van a tudásra, hogy maradhasson Timandra barátja. Valahogy úgy érzi, hogy míg beszél a lány, megfagy minden. Az idő, a hely, a lángok is, mintha lobogásuk megállna, ahogy fényük a könnyes arcot varázsolják csillogóvá. Legszívesebben...
Ahogy elér a történet a végére, s Tima már könnyeit törli arcáról, Dakh kezét szorítva, arra lehet figyelmes, hogy megtörik a mozdulatlan figyelme. Ismét felolvad a világ, mintha robbanásból szakadna tűzeső, lángoktól terhes lesz lelke. Karja kiszakad a tudóspalánta kezéből és mindkét kezével magához vonja. Meg is feledkezik olyasmikről, hogy a lányon csak egy ing, rajta pedig csak egy nadrág van. Nem érdekli. Úgy érzi, hogy muszáj megölelnie a másikat. Érezheti is, hogy szorosan tartja, jobb keze az arany fürtök fedte fejet vonja közel, míg balja a háton keresi meg helyét, s közelebb vonás közben még a körmök helyét is kiveheti a lány, ha remegése közben erre még képes.*
- Nem kell sajnálnod.
*Súgja, hiszen ő is hibázott, nem is egyszer. Most viszont esélyt sem ad arra, hogy Timandra szabadulás lehetőségét lelje. Közre zárja a két erős férfikar, ahogy a sebzett mellkashoz szorítja. Bár, a fej nem kizárt, hogy vállát éri, vagy afölött hajol át...*
Kissé szomorú, de inkább a bocsánatkérés dominál az arcvonásaiban, ahogy tekintetét végül inkább lesüti. Mindig ez történik. Sosem sikerült kifejeznie magát úgy, ahogy szeretné. Csak barátságos érintkezést akart, kicsit megnyugtatni a kis tudóst, erre csak megrémíti. Lehet, jobb lenne, ha ki is menne, hogy Timandra csendben és nyugalomban legyen, egymagában. Akkor nem zavarná meg szegénykét.
Hirtelen csattan a tiltó szó, ahogy kezét elkapja a lány. Méregzöld pillantása ismét megpróbálja megtörni a jeget, s a kéklő szempárba tekint. Meglepte a közvetlenség, ahogy elkapja a csuklóját. Annyira... meleg. Sosem hitte volna, hogy képes lesz még ezt érezni, de vágyja az érintést. Teste mindig fagyos, talán ezért is állt az esőben. Már nem érdekli, hogy a hideg cseppek miként áztatják el testét, hiszen komoly baja nem lehet, lelkétől indulva fagyott át egész valója. Mit számít hát ha fagyos cseppek is mossák testét?
Ahogy ismét remegő hangján megszólal Tima, kissé már inkább elkerekedik a pillantása. Amióta? Figyelmesen várja a folytatást, szinte vágyja is, hogy tudja. Szüksége van a tudásra, hogy maradhasson Timandra barátja. Valahogy úgy érzi, hogy míg beszél a lány, megfagy minden. Az idő, a hely, a lángok is, mintha lobogásuk megállna, ahogy fényük a könnyes arcot varázsolják csillogóvá. Legszívesebben...
Ahogy elér a történet a végére, s Tima már könnyeit törli arcáról, Dakh kezét szorítva, arra lehet figyelmes, hogy megtörik a mozdulatlan figyelme. Ismét felolvad a világ, mintha robbanásból szakadna tűzeső, lángoktól terhes lesz lelke. Karja kiszakad a tudóspalánta kezéből és mindkét kezével magához vonja. Meg is feledkezik olyasmikről, hogy a lányon csak egy ing, rajta pedig csak egy nadrág van. Nem érdekli. Úgy érzi, hogy muszáj megölelnie a másikat. Érezheti is, hogy szorosan tartja, jobb keze az arany fürtök fedte fejet vonja közel, míg balja a háton keresi meg helyét, s közelebb vonás közben még a körmök helyét is kiveheti a lány, ha remegése közben erre még képes.*
- Nem kell sajnálnod.
*Súgja, hiszen ő is hibázott, nem is egyszer. Most viszont esélyt sem ad arra, hogy Timandra szabadulás lehetőségét lelje. Közre zárja a két erős férfikar, ahogy a sebzett mellkashoz szorítja. Bár, a fej nem kizárt, hogy vállát éri, vagy afölött hajol át...*
1289. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-28 00:04:13
Üzenet elküldve: 2012-11-28 00:04:13
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Az, hogy más miként éli meg asebhelyei létét, még nem írja elő szabályszerűen, hogy neki is optimistán kellene a jövőbe tekintenie és büszkén kellene hordania. Bizonyára, akik képesek erre, azoknak más történet húzódik meg a heg árnyékában, nem olyan súlyos, mint az övé. De az is lehet, hogy egyszerűen ő túl gyenge, hogy ezen tovább lépjen és megpróbáljon újra a társadalom szerves részévé vállni, ismerkedni, barátkozni, férfiakkal kapcsolatba kerülni. Még mindig retteg, hogy ami egyszer megtörtént, az meg fog újra, ha nem elég óvatos.
A simításra úgy reagál, ahogy nem kellene, ezt azonnal tudja, amint látja Dakhnator arckifejezését és érzi, hogy a keze eltávolodik. Megint elrontotta... Vajon mennyi hibát képes még egymásra halmozni? Még jobb kérdés, hogy képes egyáltalán valamit jól csinálni? Ha emberi kapcsolatokról van szó, úgy tűnik, hogy nem.*
-Ne!
*Bár fél a testi kontaktustól, attól talán még jobban, hogy egyetlen barátját elvesztheti a saját hibájából. Reflexből fordul és kapja el Dakh kezét, ujjai görcsösen markolják meg a hűvös kézfejet. Újra könnyek gyűlnek a szemébe, nem érti, miért ennyire nehéz ez az egész világ.*
-Nem úgy értettem és megbántani sem akartalak. Sajnálom, de annyira nehéz... Amióta... Amióta...
*Nyel egy nagyot, hogy visszatartsa a sírását, de a férfi kezét nem ereszti, úgy kapaszkodik belé, mintha legalább az élete függne tőle. Nem fogja hagyni, hogy csak úgy eltűnjön, újra előtérbe kerül, hogy zárkózottsága ellenére is mennyire igényli, hogy legyen valakit, akit ismerősnek, barátnak nevezhet.*
-Régen nem ilyen voltam, kifejezetten szerettem, ha a férfiak megbámulnak, utánam fütyülnek vagy szóban dicsérnek, de egyik este a falusi fogadóba jött két idegen. Vándorok voltak és kikezdtek velem. Egy darabig játszottam is velük, de mivel nem akartam tőlük semmi komolyabbat, mérgesek lettek, amikor távoztam, követtek és berángattak egy sikátorba.
*Már szinte patakként folynak a könnyei, hangja is el-elcsuklik és ezen a ponton süti le újra a tekintetét, egész eddig szinte könyörgőn kereste a zöld szemek pillantását, mintha abból akarna erőt nyerni, hogy végre elmondja, mi történt, ami ennyire derékba törte az életét.*
-Részegek voltak és megerőszakoltak, akkor szereztem ezt a sebhelyet is. A fogadós hallotta meg a kiáltozásomat, amikor kivitte a szemetet, egyből hozott segítséget és a falusiak ott helyben agyonverték a két férfit.
*Érezhető, hogy mennyire remeg, hiába telt el azóta sok év, van az a seb, ami nem gyógyul be. Szabad kezével elmaszatolja a könnyeket az arcán és újra felpillant.*
-Én ezért... A férfiak... Sajnálom, nem akartalak, csak...
A simításra úgy reagál, ahogy nem kellene, ezt azonnal tudja, amint látja Dakhnator arckifejezését és érzi, hogy a keze eltávolodik. Megint elrontotta... Vajon mennyi hibát képes még egymásra halmozni? Még jobb kérdés, hogy képes egyáltalán valamit jól csinálni? Ha emberi kapcsolatokról van szó, úgy tűnik, hogy nem.*
-Ne!
*Bár fél a testi kontaktustól, attól talán még jobban, hogy egyetlen barátját elvesztheti a saját hibájából. Reflexből fordul és kapja el Dakh kezét, ujjai görcsösen markolják meg a hűvös kézfejet. Újra könnyek gyűlnek a szemébe, nem érti, miért ennyire nehéz ez az egész világ.*
-Nem úgy értettem és megbántani sem akartalak. Sajnálom, de annyira nehéz... Amióta... Amióta...
*Nyel egy nagyot, hogy visszatartsa a sírását, de a férfi kezét nem ereszti, úgy kapaszkodik belé, mintha legalább az élete függne tőle. Nem fogja hagyni, hogy csak úgy eltűnjön, újra előtérbe kerül, hogy zárkózottsága ellenére is mennyire igényli, hogy legyen valakit, akit ismerősnek, barátnak nevezhet.*
-Régen nem ilyen voltam, kifejezetten szerettem, ha a férfiak megbámulnak, utánam fütyülnek vagy szóban dicsérnek, de egyik este a falusi fogadóba jött két idegen. Vándorok voltak és kikezdtek velem. Egy darabig játszottam is velük, de mivel nem akartam tőlük semmi komolyabbat, mérgesek lettek, amikor távoztam, követtek és berángattak egy sikátorba.
*Már szinte patakként folynak a könnyei, hangja is el-elcsuklik és ezen a ponton süti le újra a tekintetét, egész eddig szinte könyörgőn kereste a zöld szemek pillantását, mintha abból akarna erőt nyerni, hogy végre elmondja, mi történt, ami ennyire derékba törte az életét.*
-Részegek voltak és megerőszakoltak, akkor szereztem ezt a sebhelyet is. A fogadós hallotta meg a kiáltozásomat, amikor kivitte a szemetet, egyből hozott segítséget és a falusiak ott helyben agyonverték a két férfit.
*Érezhető, hogy mennyire remeg, hiába telt el azóta sok év, van az a seb, ami nem gyógyul be. Szabad kezével elmaszatolja a könnyeket az arcán és újra felpillant.*
-Én ezért... A férfiak... Sajnálom, nem akartalak, csak...
1288. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-27 17:56:21
Üzenet elküldve: 2012-11-27 17:56:21
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Pedig Timandra már tudhatná, meg is mondta Dakhnator, számára szépségét csak fokozza az apró sebhely. Apró volna? Kicsiny a nagyvilág dolgaihoz képest. Vagy akár Dakh hegeihez képest. S ráadásul, látott már ezernyi holtat, s talán mind csúnyább sebbel bírtak életükben, hacsak nem a kor, vagy méreg vitte el őket, esetleg más nyavalya.
Mellesleg, nem is érti igazán. Hiszen egy sebhely nem lesz a világ vége, látott már nőket, kik szinte hódítottak a hegekkel. Tény, hogy bizonyos helyeken inkább csinos, mint az arcon, mondjuk a mellkason, a dekoltázs felett, hogy irányzékba vonzza a tekintetet, de az más. Ám ettől még Dakh szemében a lány nagyon is vonzó teremtés, s elbűvölő a szépsége. De talán jobb is, hogy ezt csak gondolja és nem mondja ki hangosan.
De vajon attól jobb lenne, ha elvetné magától aranyló tincseit? Hiszen közszemlére tenné úgy a sebet is. S ha a férfi hallaná a tudóspalánta terveit... Talán még meg is kólintaná a kis buksit, hogy nagyon gyorsan verje ki a fejéből ezt. S talán még valószínűbb ennél, hogy elkezdené megtanítani a leányzót, miként váljon ismét a társadalmi rendszer tagjává, miként legyen olyan, mint mások. Persze, megtartva az egyediségét. Azt soha nem venné el tőle. Hiszen Dakh-nak az tetszett meg benne. Hogy annyira félénk, s visszahúzódó volt, bájos és végül kedves is lett, mikor megtudta, hogy hasonló dolgokon mentek keresztül. Bár, nem érthetik maradéktalanul egymás lelki bánatát.
Érzi, amint simítására megrezzen a lány, mint riadt őzgida. Erre a férfi keze is megrezzen, megtörve az érintést. Így talán múlik a vágy is a fiatal tudósban, hogy menekülőre fogja. Arcán bocsánatkérés látszik, ahogy Tima felé pillant. Kis remény élt lelkében, hogy annyira sikerült már a bizalmába kerülni, hogy ne így reagáljon rá.*
- Teljességgel megértem. Én sem úgy viselkedek, mint ahogy ez elvárható volna...
*Halkan súgja válaszul és visszahúzza a kezét. Nem igazán tudja, mire akar Timandra kilyukadni.*
Mellesleg, nem is érti igazán. Hiszen egy sebhely nem lesz a világ vége, látott már nőket, kik szinte hódítottak a hegekkel. Tény, hogy bizonyos helyeken inkább csinos, mint az arcon, mondjuk a mellkason, a dekoltázs felett, hogy irányzékba vonzza a tekintetet, de az más. Ám ettől még Dakh szemében a lány nagyon is vonzó teremtés, s elbűvölő a szépsége. De talán jobb is, hogy ezt csak gondolja és nem mondja ki hangosan.
De vajon attól jobb lenne, ha elvetné magától aranyló tincseit? Hiszen közszemlére tenné úgy a sebet is. S ha a férfi hallaná a tudóspalánta terveit... Talán még meg is kólintaná a kis buksit, hogy nagyon gyorsan verje ki a fejéből ezt. S talán még valószínűbb ennél, hogy elkezdené megtanítani a leányzót, miként váljon ismét a társadalmi rendszer tagjává, miként legyen olyan, mint mások. Persze, megtartva az egyediségét. Azt soha nem venné el tőle. Hiszen Dakh-nak az tetszett meg benne. Hogy annyira félénk, s visszahúzódó volt, bájos és végül kedves is lett, mikor megtudta, hogy hasonló dolgokon mentek keresztül. Bár, nem érthetik maradéktalanul egymás lelki bánatát.
Érzi, amint simítására megrezzen a lány, mint riadt őzgida. Erre a férfi keze is megrezzen, megtörve az érintést. Így talán múlik a vágy is a fiatal tudósban, hogy menekülőre fogja. Arcán bocsánatkérés látszik, ahogy Tima felé pillant. Kis remény élt lelkében, hogy annyira sikerült már a bizalmába kerülni, hogy ne így reagáljon rá.*
- Teljességgel megértem. Én sem úgy viselkedek, mint ahogy ez elvárható volna...
*Halkan súgja válaszul és visszahúzza a kezét. Nem igazán tudja, mire akar Timandra kilyukadni.*
1287. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-27 12:27:57
Üzenet elküldve: 2012-11-27 12:27:57
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Összerázkódik, ahogy Dakh a szépségét említi, hallani sem akar ilyenekről. Talán egykor szép volt, de az az idő elmúlt, a sebhely végleg elcsúfította, torzzá tette a testét és a lelkét is. Azóta semmiről nem akar tudni, ami a testével kapcsolatos, szándékkal rejti őket bő ruhák mögé, de már azon gondolkozik, hogy hajától is meg kellene szabadulnia, hisz a mézszín üstök még sok pillantást vonzhat, köztük kellemetleneket is.
Újabb köszönömöt motyogva ül le a leterített takaróra, valószínűleg így tényleg kellemesebb, mintha átfázott teste közvetlenül érintkezne a hideg padlóval. A tűz is kellemesen melengeti, bőre már egészen megszáradt és lassan úgy érzi, mintha végtagjai is kezdenének felolvadni.
Igyekszik tömören összefoglalni, hogy hogyan is kötött ki pont itt, ilyen körülmények között. Választ nem kap, amit nem tudja, mire értékeljen, így tovább kuporog lehajtott fejjel, némaságba burkolózva. Most biztosan Dakhnator is ostobának tartja, hiszen ilyen kis semmiségért így megrémülni és elszaladni a város másik végébe valóban nem okos dolog.
Amikor a kéz a hátához ér, izmai görcsösen rándulnak össze, fejét egyből felkapja, szemében rémület ül, ahogy oldalra pillant. Csak Dakhnator van mellette továbbra is, az ő keze érinti, így semmi oka nem lenne a félelemre. Szíve szerint menekülne, talán a szoba másik sarkáig, de erőt vesz magán és marad, elviselve ezt az újfajta érintkezést. Tekintete belekapaszkodik a férfi arcába, tekintetébe, így győzködve magát, hogy nem kell menekülnie, egyetlen barátja mellett nem kell olyanoktól félnie, mint amik a múltban megestek. Benne meg akar bízni, feltételek nélkül, ezért is merül fel benne, hogy talán ideje lenne elmondania, hogy miért retteg a férfiaktól... Nem szeretne, ha egyszer egy elhibázott szóval vagy mozdulattal megbántaná a másikat, mert amaz azt hiszi, az kifejezetten neki, ellene szól. Fejét újra a térdére fekteti, de arca még mindig oldalra néz, egyre könnyebb leküzdeni a vágyat, hogy ellökje a baráti kezet.*
-Sajnálom, ha sokszor nem úgy viselkedek, ahogy kellene, de megvan az oka...
*Lassan formálja a szavakat, érezhető a vívódása, hogy mennyit is mondjon el, egyáltalán fellebbentse-e a fátylat múltjának egy sötét részletéről, hogy ezáltal saját viselkedését és különcségeit magyarázza.*
Újabb köszönömöt motyogva ül le a leterített takaróra, valószínűleg így tényleg kellemesebb, mintha átfázott teste közvetlenül érintkezne a hideg padlóval. A tűz is kellemesen melengeti, bőre már egészen megszáradt és lassan úgy érzi, mintha végtagjai is kezdenének felolvadni.
Igyekszik tömören összefoglalni, hogy hogyan is kötött ki pont itt, ilyen körülmények között. Választ nem kap, amit nem tudja, mire értékeljen, így tovább kuporog lehajtott fejjel, némaságba burkolózva. Most biztosan Dakhnator is ostobának tartja, hiszen ilyen kis semmiségért így megrémülni és elszaladni a város másik végébe valóban nem okos dolog.
Amikor a kéz a hátához ér, izmai görcsösen rándulnak össze, fejét egyből felkapja, szemében rémület ül, ahogy oldalra pillant. Csak Dakhnator van mellette továbbra is, az ő keze érinti, így semmi oka nem lenne a félelemre. Szíve szerint menekülne, talán a szoba másik sarkáig, de erőt vesz magán és marad, elviselve ezt az újfajta érintkezést. Tekintete belekapaszkodik a férfi arcába, tekintetébe, így győzködve magát, hogy nem kell menekülnie, egyetlen barátja mellett nem kell olyanoktól félnie, mint amik a múltban megestek. Benne meg akar bízni, feltételek nélkül, ezért is merül fel benne, hogy talán ideje lenne elmondania, hogy miért retteg a férfiaktól... Nem szeretne, ha egyszer egy elhibázott szóval vagy mozdulattal megbántaná a másikat, mert amaz azt hiszi, az kifejezetten neki, ellene szól. Fejét újra a térdére fekteti, de arca még mindig oldalra néz, egyre könnyebb leküzdeni a vágyat, hogy ellökje a baráti kezet.*
-Sajnálom, ha sokszor nem úgy viselkedek, ahogy kellene, de megvan az oka...
*Lassan formálja a szavakat, érezhető a vívódása, hogy mennyit is mondjon el, egyáltalán fellebbentse-e a fátylat múltjának egy sötét részletéről, hogy ezáltal saját viselkedését és különcségeit magyarázza.*
1286. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-26 21:29:12
Üzenet elküldve: 2012-11-26 21:29:12
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Nem pillant hátra, csak vár, türelmesen. Bolond talán? Hiszen úgysem tűnne fel a lánynak, biztos amúgy is háttal van neki, a fény pedig gyéren, de azért eljut odáig is. Látná alakját, s talán többet is, mint sötétlő sziluett. De nem, nem fogja kihasználni a helyzetet. Nyugalmasan tekint a tűzbe, hallgatja a fa halk ropogását, figyeli az apró lángok negédes táncát. Élnek, lélegeznek. Emésztik a fát, táplálkoznak belőle, elveszik a levegőt és kiszárítják a vizet. Minden elemet el akar pusztítani, de vajon tényleg ilyen sötét volna a tűz? Gonoszság jelképe? Nem tud alkotni, csak elvesz, csak pusztít? Miben más a többi? Hiszen a víz árvízként söpri le a térképről a part menti városkákat, a föld szétválik, magába nyeli a világot, vagy hegyek tetejét omlasztja az alant fekvő falvakra. A szél... Forgó mozgású hurrikánná válva gyilkol, minden elem a sötétség, ám egyben a fény is. Levegőt lélegzik minden halandó, s vizet iszik, no meg a földből termett gyümölcsöt eszi. De a tűz... Ritka, nagy dolog lehet uralni. Igazán uralni.
Egy pillanatra még eszébe jut valami, de előbb mindenképpen meg akar szabadulni ruháitól, azok nedves tapadásától, s súlyos valójuktól.*
- Biztos megértőek lesznek egy ilyen fiatal és szép lány esetében.
*Utolsó szavait már csak válla fölött súgja, hiszen a tér nagy, visszhangos, így csendesen érdemes beszélni. Amúgy sem kell, hogy valaki hallgatózva megtudja, valakit behozott. Ki tudná magyarázni, hogy egy átfagyott és csurom vizes lányt talált a templom előtt, és nehezen tudta behozni, ezért ázott meg ő is. Hiszen, senki nem nézné épelméjűnek, hogy az esőben állva a temetőt nézte. Ismeretlen sírokat szemlélt, névtelen holtakra gondolt. Kik lehettek, kik voltak? Nevüket is elfeledték, vagy a földbe marta még gyermeki ujj az apja nevét, sírt-e a lány, mikor anyját elvitte a láz? Megannyi kérdés, mindnek értelmetlen kutatni válaszát. Rejtély csupán, fölösleges hát fejtegetni.
Mielőtt öltözése után visszatérne Timandra oldalára, még a fekhelyéhez megy és a takaróként szolgáló, kissé talán durva anyagú takarót leszedi róla. Azzal tér vissza és leteríti, hogy Tima rögvest át is telepedhessen. Bizonyára ha nem is sokkal, de jobb, mint a hideg kőpadló. Ha a tudóspalánta felkászálódott, ő is mellé ül, úgy teszi fel halk kérdését, miközben zöld pillantásában tükröt vet a lángok gyengéd tánca. Fenséges...
Hallgatja, miként került ide barátja. Tanulás, ismeretlen, kit gúnyolnak, ám Timandra jó szíve okán segítségére van. Végül pedig a probléma eléri a tetőpontot és ide szalad. Nem igazán érti, miféle dolog ez. Milyen férfi az, aki ilyet felemleget egy ilyen fiatal, csinos és kedves lánynak? Undorító, majdnem mint az ő külseje. A metszett arc, a nyomvonalas nyak, a sebhelyes-heges felsőtest, a hosszú, feketére mázolt körmök, a beteges vigyor, a különleges hajzat. Valóban, nem egy hétköznapi figura.
~'...csak erre az egy helyre tudtam gondolni, ahol talán nem bánthat.' Furcsa.~ Morfondírozik ezen egy szívdobbanásig. Pont ide? Pont hozzá? Vagy talán a templom szó nyugodalma vonzotta a lányt? Esetleg a könyvek rakása lent, hol a gyertyák viaszos fénye varázsol éjjelbe is napvilágot? Bár tény, annyira nincs ott se világos, mint nyáron, délidőben a piacon.
Ahogy a leányzó homloka a térdeit éri, s a fehér ing kissé megfeszül a vállaknál, a háton, a lapockáknál, Dakh különös késztetést érez. Egyik keze mozdul, a lány felé, válla előtt azonban megtorpan. Megremeg keze, s mintha vissza akarná húzni, megfutamodva a fizikai kontaktustól. Ám végül ismét mozdul és gyengéd érintéssel simít a háton, lágyan és keze hamar meg is állapodik. Teste többi része mereven marad, csupán tekintete, mi szintén elmozdul, nem a lángok mélyét bámulja már, Tima arcát figyeli. Érdekli, hogy miként érzi a közeledést. Menekül, vagy semmisnek, esetleg közelebb húzódik... A kérdés jogos lehet, a választ pedig talán az elemek mesterei, a legnagyobb mágusok, sőt, ha léteznek, még az istenek se tudhatják előre. Nem, ezt csak Timandra tudhatja.
Tima sebhelyének témáját Dakh magától biztos nem feszegetné. Úgy van vele, hogy nyugodtan tartsa titokban, miként szerezte, miféle érzést gerjeszt lelkébe, milyen sötét múltba vesző jegye életének az. Ha nem rejtegetné hajával, s így arcának jó felét nem takargatná, bizonyára akkor kérdezne. De sejti, hogy nem véletlenül takarja, sőt, tudja is, nagyon jól. Most is meglepi, talán csak miatta ilyen nyugodt, hogy láthatja más is, hiszen csak ketten vannak idebent. Milyen különös, első alkalommal, mikor Dakhnator akarata ellenére megleste a sebet, félve és mondhatni gyáván futamodott meg, most pedig nyugodt szívvel vállalja arcának szépségét kiemelő nyomot. Gyönyörű...*
Egy pillanatra még eszébe jut valami, de előbb mindenképpen meg akar szabadulni ruháitól, azok nedves tapadásától, s súlyos valójuktól.*
- Biztos megértőek lesznek egy ilyen fiatal és szép lány esetében.
*Utolsó szavait már csak válla fölött súgja, hiszen a tér nagy, visszhangos, így csendesen érdemes beszélni. Amúgy sem kell, hogy valaki hallgatózva megtudja, valakit behozott. Ki tudná magyarázni, hogy egy átfagyott és csurom vizes lányt talált a templom előtt, és nehezen tudta behozni, ezért ázott meg ő is. Hiszen, senki nem nézné épelméjűnek, hogy az esőben állva a temetőt nézte. Ismeretlen sírokat szemlélt, névtelen holtakra gondolt. Kik lehettek, kik voltak? Nevüket is elfeledték, vagy a földbe marta még gyermeki ujj az apja nevét, sírt-e a lány, mikor anyját elvitte a láz? Megannyi kérdés, mindnek értelmetlen kutatni válaszát. Rejtély csupán, fölösleges hát fejtegetni.
Mielőtt öltözése után visszatérne Timandra oldalára, még a fekhelyéhez megy és a takaróként szolgáló, kissé talán durva anyagú takarót leszedi róla. Azzal tér vissza és leteríti, hogy Tima rögvest át is telepedhessen. Bizonyára ha nem is sokkal, de jobb, mint a hideg kőpadló. Ha a tudóspalánta felkászálódott, ő is mellé ül, úgy teszi fel halk kérdését, miközben zöld pillantásában tükröt vet a lángok gyengéd tánca. Fenséges...
Hallgatja, miként került ide barátja. Tanulás, ismeretlen, kit gúnyolnak, ám Timandra jó szíve okán segítségére van. Végül pedig a probléma eléri a tetőpontot és ide szalad. Nem igazán érti, miféle dolog ez. Milyen férfi az, aki ilyet felemleget egy ilyen fiatal, csinos és kedves lánynak? Undorító, majdnem mint az ő külseje. A metszett arc, a nyomvonalas nyak, a sebhelyes-heges felsőtest, a hosszú, feketére mázolt körmök, a beteges vigyor, a különleges hajzat. Valóban, nem egy hétköznapi figura.
~'...csak erre az egy helyre tudtam gondolni, ahol talán nem bánthat.' Furcsa.~ Morfondírozik ezen egy szívdobbanásig. Pont ide? Pont hozzá? Vagy talán a templom szó nyugodalma vonzotta a lányt? Esetleg a könyvek rakása lent, hol a gyertyák viaszos fénye varázsol éjjelbe is napvilágot? Bár tény, annyira nincs ott se világos, mint nyáron, délidőben a piacon.
Ahogy a leányzó homloka a térdeit éri, s a fehér ing kissé megfeszül a vállaknál, a háton, a lapockáknál, Dakh különös késztetést érez. Egyik keze mozdul, a lány felé, válla előtt azonban megtorpan. Megremeg keze, s mintha vissza akarná húzni, megfutamodva a fizikai kontaktustól. Ám végül ismét mozdul és gyengéd érintéssel simít a háton, lágyan és keze hamar meg is állapodik. Teste többi része mereven marad, csupán tekintete, mi szintén elmozdul, nem a lángok mélyét bámulja már, Tima arcát figyeli. Érdekli, hogy miként érzi a közeledést. Menekül, vagy semmisnek, esetleg közelebb húzódik... A kérdés jogos lehet, a választ pedig talán az elemek mesterei, a legnagyobb mágusok, sőt, ha léteznek, még az istenek se tudhatják előre. Nem, ezt csak Timandra tudhatja.
Tima sebhelyének témáját Dakh magától biztos nem feszegetné. Úgy van vele, hogy nyugodtan tartsa titokban, miként szerezte, miféle érzést gerjeszt lelkébe, milyen sötét múltba vesző jegye életének az. Ha nem rejtegetné hajával, s így arcának jó felét nem takargatná, bizonyára akkor kérdezne. De sejti, hogy nem véletlenül takarja, sőt, tudja is, nagyon jól. Most is meglepi, talán csak miatta ilyen nyugodt, hogy láthatja más is, hiszen csak ketten vannak idebent. Milyen különös, első alkalommal, mikor Dakhnator akarata ellenére megleste a sebet, félve és mondhatni gyáván futamodott meg, most pedig nyugodt szívvel vállalja arcának szépségét kiemelő nyomot. Gyönyörű...*
1285. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-26 19:07:51
Üzenet elküldve: 2012-11-26 19:07:51
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Miután elszánja magát az öltözésre, illetve inkább a vetkőzésre, onnantól mozdulatai már gyorsak, hisz mihamarabb túl akar lenni rajta, nem akarja, hogy kórosan sovány teste a kelleténél tovább legyen fedetlen. Persze az eredmény nem tökéletes, lábait nem takarja semmi, de amint helyet foglal, ezt a problémát már megoldja, szerencsére az ing elég bő ahhoz, hogy ne fenyegessen szakadással, amikor összekuporodva azokat is az anyag alá rejti.*
-Remélem, hogy nem. Nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba.
*Azt meg még kevésbé, hogy barátját esetleg kirakják otthonából és munkáját is elveszítse csak azért, mert rajta segített. Igazságtalanság lenne, ha emiatt kellene hátrányokat szenvednie, bár feltehetően már mindketten megtapasztalták, hogy az élet a legritkább esetben igazságos.
Újra oldalra pillant, amikor Dakhnator mellé telepszik, de ezúttal csak az arcára, továbbra sem fogja a testét méregetni, hisz az illetlenség, ráadásul csak saját magát hozná vele zavarba.*
-Megijedtem.
*Felei csendesen, fejét visszafordítja és ő is újra a kandallóra mered.*
-A fogadóban tanultam, amikor bejött egy néma férfi. Nagyon utálatos volt vele mindenki, én pedig csak segíteni szerettem volna, mivel tudott írni, így nem volt nehéz. Először felajánlott egy csomó pénzt, de nem fogadtam el, utána pedig össze-vissza írogatott mindenféléket és olyan ijesztően méregetett. Megijedtem, amire ő megvádolt, hogy én is csak belé rúgok, amikor pedig felállt, nem bírtam maradni és elrohantam.
*Adja elő halk hangon, hogy miként is járt a fogadóban. Talán a levegő egykor élt urai látják lelkét, semmi rossz szándék nem volt benne, ő csak segíteni akart és mégis ez lett a vége.*
-Tudom, hogy nem kellett volna, de nagyon féltem és csak erre az egy helyre tudtam gondolni, ahol talán nem bánthat.
*Homlokát a térdeire támasztja és lehunyt szemmel hallgat. Utólag már tudja, hogy ez volt a legésszerűtlenebb dolog, amit csak tehetett, de ott helyben a pánik elvette minden józan ítélőképességét és csak minél messzebb akart jutni a szinte már vetkőztető pillantás elől. Nem tudja, mit fűzhetne még hozzá, annyira jelentéktelennek tűnik ez a kis incidens és mégis milyen mélyen felkavarta... Sosem beszélt még igazán sebhelyének pontos körülményeiről, talán épp itt lenne az ideje, hogy feltárja legszégyenteljesebb titkát? Ez a bélyeg ezerszer rosszabb, mint bármilyen heg, amit a test kaphat, még ha nem is látszik kívülről, viselője mégis folyamatosan érzi, mintha egyenesen a homlokára lenne égetve.*
-Remélem, hogy nem. Nem szeretném, ha miattam kerülnél bajba.
*Azt meg még kevésbé, hogy barátját esetleg kirakják otthonából és munkáját is elveszítse csak azért, mert rajta segített. Igazságtalanság lenne, ha emiatt kellene hátrányokat szenvednie, bár feltehetően már mindketten megtapasztalták, hogy az élet a legritkább esetben igazságos.
Újra oldalra pillant, amikor Dakhnator mellé telepszik, de ezúttal csak az arcára, továbbra sem fogja a testét méregetni, hisz az illetlenség, ráadásul csak saját magát hozná vele zavarba.*
-Megijedtem.
*Felei csendesen, fejét visszafordítja és ő is újra a kandallóra mered.*
-A fogadóban tanultam, amikor bejött egy néma férfi. Nagyon utálatos volt vele mindenki, én pedig csak segíteni szerettem volna, mivel tudott írni, így nem volt nehéz. Először felajánlott egy csomó pénzt, de nem fogadtam el, utána pedig össze-vissza írogatott mindenféléket és olyan ijesztően méregetett. Megijedtem, amire ő megvádolt, hogy én is csak belé rúgok, amikor pedig felállt, nem bírtam maradni és elrohantam.
*Adja elő halk hangon, hogy miként is járt a fogadóban. Talán a levegő egykor élt urai látják lelkét, semmi rossz szándék nem volt benne, ő csak segíteni akart és mégis ez lett a vége.*
-Tudom, hogy nem kellett volna, de nagyon féltem és csak erre az egy helyre tudtam gondolni, ahol talán nem bánthat.
*Homlokát a térdeire támasztja és lehunyt szemmel hallgat. Utólag már tudja, hogy ez volt a legésszerűtlenebb dolog, amit csak tehetett, de ott helyben a pánik elvette minden józan ítélőképességét és csak minél messzebb akart jutni a szinte már vetkőztető pillantás elől. Nem tudja, mit fűzhetne még hozzá, annyira jelentéktelennek tűnik ez a kis incidens és mégis milyen mélyen felkavarta... Sosem beszélt még igazán sebhelyének pontos körülményeiről, talán épp itt lenne az ideje, hogy feltárja legszégyenteljesebb titkát? Ez a bélyeg ezerszer rosszabb, mint bármilyen heg, amit a test kaphat, még ha nem is látszik kívülről, viselője mégis folyamatosan érzi, mintha egyenesen a homlokára lenne égetve.*
1284. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-26 16:29:57
Üzenet elküldve: 2012-11-26 16:29:57
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Személy szerint nem csodálkozik. Hiszen, már mondhatni, barátok lettek. Bár, nem egy hosszú ismeretség, ám tudják miféle a másik, s bizonyos dolgokban egyeznek. Különösen, hogy ami miatt Tima elzárkózik, az Dakhnator életében sokkal nagyobb szerepet vesz ki. A leányzó sem tudhatja még, hogy mennyire is igaz ez.
Csodálkozna, ha tudná, miért viselkedik így Tima. Bizonyosan szavaival nyugtatná, hiszen senki nincs itt, aki megszólná a tettüket, valamint aligha akadna fent egyetlen itt lakó is azon, hogy egy átfagyott, szinte ruhátlan lányt segít, aki ráadásul a barátja.
Amíg a tudóspalánta civódik magában, Dakhnator lassan tüzet csihol és megalkotja ezzel a fény és meleg birodalmát a helység egyetlen sarkába. Picit szűkös, s apró a langyos szentély, mit teremtett, de elfogadható egy személynek, amúgy is csak az a fontos, hogy Tima mihamarabb megszáradjon és valamelyest átmelegedjen. A férfit a legkevésbé sem érdekli saját egészségi állapota, ha meg is fázik, vagy valami rosszabb nyavalyát szed össze, túl tudja élni, nem fogja derékba törni, hiszen egy kis pihenés, aztán folytatja, mit elkezdett. Viszont Timandra... Nehezen viselné, ha miatta, mert nem tudott megfelelően segíteni, azért lenne rosszul. Sőt, még a lelkét is eladná, hogy gyógyírt szerezzen bármilyen bajára. Ő az egyetlen barátja, aki képes valamennyire is megérteni és hajlandó is vele kommunikálni, ezt pedig nem veszítheti el. Nem!
Miután végzett, még vár, nem fordul a lány felé. Hagy neki bőven időt, hogy átöltözzön, sőt, még többet is, mint más tenné. Még véletlen sem sandít hátra méregzöld pillantásával, nem mintha nem dolgozna benne a férfiúi kíváncsiság, de továbbra is tiszteletben tartja Timát. Bár, találkozásukkor máris átlépett egy határt, ám az talán csak egy lapáttal rátett utólagosan barátságuk alapjaira. De többet nem próbálkozik hasonlóval, illetve, azzal, ami most egy egészséges férfinak eszébe jutna. Inkább vár még, míg a fehér ingbe bújt alak megjelenik a tűz közelében.*
- Semmiség.
*Ekkor távozik a lángok fényes, meleg bűvköréből és elkezdi levetni nedves ruháit. Hajából szintúgy kicsavarja a vizet, hiszen az ezüstös-őszes tincsek jócskán megteltek a nedves esővel. De csakhamar visszatér, s rögvest felvetődik a kérdés, mi kissé birizgálta már az elméjét.*
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs erről.
*Közelebb lépdel még a tűzhöz, ám észreveszi, hogy Tima egy pillanatra felé pillant és rögvest el is csapja tekintetét. Kissé furcsállja, a legtöbb nő eddig mindig megbámulta és a sebhelyekről, hegekről kérdezte. Ám Tima más, ő inkább nem is tekint rá. Hogy ez rosszul érinti, vagy jól, az részletkérdés. Inkább ő is leül a tűz közelébe, s egyik lábát felhúzza, a fekete nadrág térde tájékán megfeszül. Karjait előre mozdítja és átkarolja lábát, így ül és édesen csillogó, zöld szempárja a lángokba vész. Nem tekint másfelé, így szegezi a kérdést a lánynak, ha közben nem vet fel más témát.*
- Mit csináltál odakint?
*Hangja lágy, nyugodt és nyugtató egyben. Nem számon kérő, inkább érdeklődő, kíváncsi. Tudni szeretné, hogy került ide Timandra, s miért szaladt ide a zuhogó esőben. Biztos benne, hogy valami sokk érhette, különben nem ilyen állapotban találta volna, a templom ajtaja előtt. Kérdés, hogy őt kereste, vagy isteni segítségnyújtás reményében került ebbe a közel sem egyszerű templomba.*
Csodálkozna, ha tudná, miért viselkedik így Tima. Bizonyosan szavaival nyugtatná, hiszen senki nincs itt, aki megszólná a tettüket, valamint aligha akadna fent egyetlen itt lakó is azon, hogy egy átfagyott, szinte ruhátlan lányt segít, aki ráadásul a barátja.
Amíg a tudóspalánta civódik magában, Dakhnator lassan tüzet csihol és megalkotja ezzel a fény és meleg birodalmát a helység egyetlen sarkába. Picit szűkös, s apró a langyos szentély, mit teremtett, de elfogadható egy személynek, amúgy is csak az a fontos, hogy Tima mihamarabb megszáradjon és valamelyest átmelegedjen. A férfit a legkevésbé sem érdekli saját egészségi állapota, ha meg is fázik, vagy valami rosszabb nyavalyát szed össze, túl tudja élni, nem fogja derékba törni, hiszen egy kis pihenés, aztán folytatja, mit elkezdett. Viszont Timandra... Nehezen viselné, ha miatta, mert nem tudott megfelelően segíteni, azért lenne rosszul. Sőt, még a lelkét is eladná, hogy gyógyírt szerezzen bármilyen bajára. Ő az egyetlen barátja, aki képes valamennyire is megérteni és hajlandó is vele kommunikálni, ezt pedig nem veszítheti el. Nem!
Miután végzett, még vár, nem fordul a lány felé. Hagy neki bőven időt, hogy átöltözzön, sőt, még többet is, mint más tenné. Még véletlen sem sandít hátra méregzöld pillantásával, nem mintha nem dolgozna benne a férfiúi kíváncsiság, de továbbra is tiszteletben tartja Timát. Bár, találkozásukkor máris átlépett egy határt, ám az talán csak egy lapáttal rátett utólagosan barátságuk alapjaira. De többet nem próbálkozik hasonlóval, illetve, azzal, ami most egy egészséges férfinak eszébe jutna. Inkább vár még, míg a fehér ingbe bújt alak megjelenik a tűz közelében.*
- Semmiség.
*Ekkor távozik a lángok fényes, meleg bűvköréből és elkezdi levetni nedves ruháit. Hajából szintúgy kicsavarja a vizet, hiszen az ezüstös-őszes tincsek jócskán megteltek a nedves esővel. De csakhamar visszatér, s rögvest felvetődik a kérdés, mi kissé birizgálta már az elméjét.*
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs erről.
*Közelebb lépdel még a tűzhöz, ám észreveszi, hogy Tima egy pillanatra felé pillant és rögvest el is csapja tekintetét. Kissé furcsállja, a legtöbb nő eddig mindig megbámulta és a sebhelyekről, hegekről kérdezte. Ám Tima más, ő inkább nem is tekint rá. Hogy ez rosszul érinti, vagy jól, az részletkérdés. Inkább ő is leül a tűz közelébe, s egyik lábát felhúzza, a fekete nadrág térde tájékán megfeszül. Karjait előre mozdítja és átkarolja lábát, így ül és édesen csillogó, zöld szempárja a lángokba vész. Nem tekint másfelé, így szegezi a kérdést a lánynak, ha közben nem vet fel más témát.*
- Mit csináltál odakint?
*Hangja lágy, nyugodt és nyugtató egyben. Nem számon kérő, inkább érdeklődő, kíváncsi. Tudni szeretné, hogy került ide Timandra, s miért szaladt ide a zuhogó esőben. Biztos benne, hogy valami sokk érhette, különben nem ilyen állapotban találta volna, a templom ajtaja előtt. Kérdés, hogy őt kereste, vagy isteni segítségnyújtás reményében került ebbe a közel sem egyszerű templomba.*
1283. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-26 15:19:26
Üzenet elküldve: 2012-11-26 15:19:26
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Hálásan fogadja a felkínált kart, bele sem gondol igazán, hogy míg egy idegentől kapott bóktól is megrémül, addig Dakh esetében már az sem rendíti meg, ha bizonyos szinten a segítségére szorult, mint most is, amikor nála keres támaszt.
A szálláshelyre érve ha lehet, még kisebbre húzza össze magát, egyfajta szentségtörésnek érzi, hogy ő ide betette a lábát, holott pontosan tudja, hogy ez a templom nem olyan, mint ami a falujukban volt, de mégis... Nem tudja levetkőzni a névvel hozott előítéleteit.
Kezébe kerül a száraz ruhadarab, ő pedig egy darabig hitetlenül mered rá. Öltözzön át? Itt? Egyetlen ingbe? Ha gyakorlatias akar lenni, rá kell jönnie, hogy három választása van: átöltözik és mihamarabb megy a kandallóhoz, hogy átmelegedjen; visszamegy a fogadóba; nedves ruhákban leül a sarokba és összeszed egy tüdőgyulladást. Egyik sem tűnik kecsegtető ajánlatnak, de vajon melyik a legkevésbé rossz? Az első lehetőséget fontolgatja, csak annyi a kérdés, meg tud-e bízni a férfiban. Tekintete Dakhnator hátára téved, nézi a tűzrakó mozdulatokat, miközben magában vívódik. Fél, szinte irtózik a férfiaktól, attól meg különösen, hogy lengébb vagy nőiesebb öltözékben lássák, hisz sosem lehet tudni, melyik fejében támadnak ocsmány gondolatok.
Végül elfordul, elsőként a hajából csavar ki annyi vizet, amennyit csak tud, majd elgémberedett ujjaival lassan oldja ki saját, nedves ingét, hogy attól megválva, remegve bújhasson bele a száraz ruhadarabba. Nadrágját is leveti, az is annyira elázott, hogy csöpög belőle a víz, így nem maradhat benne. Az ing elég nagy, ő amúgy sem egy méretes teremtés, így hát combjára bőven rálóg az alja, de ez őt aligha nyugtatja meg, a szokottnál is kényelmetlenebbül érzi magát.
Az egy ing sajnos nem elég arra, hogy melegen tartsa, a lobogó tűz pedig vonzza, mint mécses az éjjeli lepkéket, így tétova léptekkel ugyan, de a kandallóhoz sétál. A ruháit mellé teríti ki, hogy mielőbb megszáradjanak, majd majd leül elé, betegesen vékony lábait felhúzza és a bő ing alá rejti.*
-Köszönöm.
*Nem pillant fel, de térlátásával érzékeli, hogy a férfi mikor ér mellé. Tényleg hálás neki, hogy egyetlen kérdés nélkül is hajlandó segíteni rajta.
Üres tekintettel mered a tűzbe, haja továbbra is teljes egészében hátra dobva, így a sebhely a maga teljes valójában látszik, ahogy arcán éktelenkedik.*
-Nem lesz bajod abból, hogy itt vagyok?
*Most szakítja csak el tekintetét a kandallótól, hogy a férfira nézzen. Tekintete megrebben, ahogy a szabadon hagyott felsőtestet megpillantja, gyorsan el is fordítja a fejét, nem akarja így méregetni, hiszen biztos neki sem kellemes.*
A szálláshelyre érve ha lehet, még kisebbre húzza össze magát, egyfajta szentségtörésnek érzi, hogy ő ide betette a lábát, holott pontosan tudja, hogy ez a templom nem olyan, mint ami a falujukban volt, de mégis... Nem tudja levetkőzni a névvel hozott előítéleteit.
Kezébe kerül a száraz ruhadarab, ő pedig egy darabig hitetlenül mered rá. Öltözzön át? Itt? Egyetlen ingbe? Ha gyakorlatias akar lenni, rá kell jönnie, hogy három választása van: átöltözik és mihamarabb megy a kandallóhoz, hogy átmelegedjen; visszamegy a fogadóba; nedves ruhákban leül a sarokba és összeszed egy tüdőgyulladást. Egyik sem tűnik kecsegtető ajánlatnak, de vajon melyik a legkevésbé rossz? Az első lehetőséget fontolgatja, csak annyi a kérdés, meg tud-e bízni a férfiban. Tekintete Dakhnator hátára téved, nézi a tűzrakó mozdulatokat, miközben magában vívódik. Fél, szinte irtózik a férfiaktól, attól meg különösen, hogy lengébb vagy nőiesebb öltözékben lássák, hisz sosem lehet tudni, melyik fejében támadnak ocsmány gondolatok.
Végül elfordul, elsőként a hajából csavar ki annyi vizet, amennyit csak tud, majd elgémberedett ujjaival lassan oldja ki saját, nedves ingét, hogy attól megválva, remegve bújhasson bele a száraz ruhadarabba. Nadrágját is leveti, az is annyira elázott, hogy csöpög belőle a víz, így nem maradhat benne. Az ing elég nagy, ő amúgy sem egy méretes teremtés, így hát combjára bőven rálóg az alja, de ez őt aligha nyugtatja meg, a szokottnál is kényelmetlenebbül érzi magát.
Az egy ing sajnos nem elég arra, hogy melegen tartsa, a lobogó tűz pedig vonzza, mint mécses az éjjeli lepkéket, így tétova léptekkel ugyan, de a kandallóhoz sétál. A ruháit mellé teríti ki, hogy mielőbb megszáradjanak, majd majd leül elé, betegesen vékony lábait felhúzza és a bő ing alá rejti.*
-Köszönöm.
*Nem pillant fel, de térlátásával érzékeli, hogy a férfi mikor ér mellé. Tényleg hálás neki, hogy egyetlen kérdés nélkül is hajlandó segíteni rajta.
Üres tekintettel mered a tűzbe, haja továbbra is teljes egészében hátra dobva, így a sebhely a maga teljes valójában látszik, ahogy arcán éktelenkedik.*
-Nem lesz bajod abból, hogy itt vagyok?
*Most szakítja csak el tekintetét a kandallótól, hogy a férfira nézzen. Tekintete megrebben, ahogy a szabadon hagyott felsőtestet megpillantja, gyorsan el is fordítja a fejét, nem akarja így méregetni, hiszen biztos neki sem kellemes.*
1282. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-26 10:08:11
Üzenet elküldve: 2012-11-26 10:08:11
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Amint nyílik az ajtó, zuhan is a fiatal leányzó teste, kit ekkor nehéz volna felismerni. Ám az érkezés után rögvest érzi, hogy a másik máris távolodik tőle. Ekkor már felismeri a tudóskát, ki csak hebeg-habog kérdésére. Ám ez nem sokat számít, hiszen ösztönösen meg akarja védeni, ha már szinte egyetlen barátja a lány.
Érzi, hogy a gyenge test remegve és minden erejével belé kapaszkodik, ahogy segíti haladását. Nagy nehézségek árán, de sikerül a nyugodt, csendes helyre istápolni a hölgyeményt, kit rögvest magára is hagy, hogy megszerezze a tiszta, száraz ruhákat.
Alig pár pillanat, míg távol van, mégis mikor érkezik az inggel és a nadrággal, a lány már kifelé kászálódik a könyvtárból. Már tenné kérdését, mit keres itt a lány, ám szavak nem jönnek elég gyorsan ajkaira, a választ máris megkapja. Gyorsan forog elméje, de semmi ötlete nincs, hogy hol melegedhetne át a fiatal tudós. Végül csak eszébe jut, hogy a szállásként szolgáló szobában van egy régen használt, kis kandalló, mi koromtól fekete, viszont évek óta használatlan, ahogy ezt megtudta a többi itt élőtől. De egy újabb használatba talán nem hal bele.*
- Gyere.
*Szól gyengéden és ha kell, ismét adja karját, hogy bebotladozzanak a másik ajtón. Ha pedig ez sikerül, szembe fordul a nedves lánnyal és egy kicsit lesüti most pillantását ő is. Bár, ez nem jellemző rá, olyat tervez mondani, ami eléggé megbotránkoztató. Szerencsére, rajtuk kívül senki nincs itt, legutóbbi bejövetelével az utolsó itt lófráló csuhást is sikerült távozásra késztetni, aki ment is a könyvtárba, hogy megkeresse legutóbbi olvasmányának folytatását, vagy valami eléggé hasonló művet.*
- Nincs sok ruha, amit adhatnék, de a nedvesnél ez is több.
*Nyújtja át az inget, majd hátat fordítva megy a tűzrakóhoz, hogy elkezdjen berakni pár száraz fát. Hamarost gyújt is lángokat, kis tüzecske kezd lobogni a fekete térségben, s a szoba sarkában világosság lesz, mi megölti a helyet. A melegséget inkább csak Dakh érzi most, ám azt is csak két kezével. Rajta is vizesek a ruhák, így pedig kezdi érezni, miféle átfagyás a következménye ennek.
Amint Tima átöltözött, már ha megtette, ő elsétál az átellenes sarkába a helységnek, hogy sikerrel levesse vizes gönceit és a nála maradt nadrágot felvegye. Sajnos nincs még egy felsője, így csupán alsó felét képes elfedni. Ez is több, mint a semmi. Ám Timandra még úgy, ahogy szerencsésebb, hiszen az ing, mit kap, méretben jóvalta nagyobb, mint amiket eddig hordhatott, férfiinghez mérten is. Azon darab még Dakhnator-ra sem pont passzol, kicsit lógni szokott, de a felette hordott, fekete ruhákkal mindig takarja ezt, így sosem zavarta. De talán a szőkeség most örülhet ennek a ténynek.
Amint átvette a száraz ruhákat, a nedvest fekhelyére teszi, kiterítve, hogy hamarabb lecsöpögjenek és talán meg is száradjanak. Aztán közelebb lép a tűzhöz, s így a fénykörbe érve, ha Tima rá néz, megpillanthatja, hogy nem csak az arcán húzódik egy várás, s nem csak nyakát csúfítja sebhely. Mellkasa is többnek örvend, egyik keresztbe szeli a maga pompájában a mellkasát, átlósan hatolva át sápadt bőrű testén. A hasán is van egy-kettő, mindegyik más és más. Egyiket késsel, másikat talán pont olyan üveggel vágták, mint amilyen Timandra arcát is sebezte.*
Érzi, hogy a gyenge test remegve és minden erejével belé kapaszkodik, ahogy segíti haladását. Nagy nehézségek árán, de sikerül a nyugodt, csendes helyre istápolni a hölgyeményt, kit rögvest magára is hagy, hogy megszerezze a tiszta, száraz ruhákat.
Alig pár pillanat, míg távol van, mégis mikor érkezik az inggel és a nadrággal, a lány már kifelé kászálódik a könyvtárból. Már tenné kérdését, mit keres itt a lány, ám szavak nem jönnek elég gyorsan ajkaira, a választ máris megkapja. Gyorsan forog elméje, de semmi ötlete nincs, hogy hol melegedhetne át a fiatal tudós. Végül csak eszébe jut, hogy a szállásként szolgáló szobában van egy régen használt, kis kandalló, mi koromtól fekete, viszont évek óta használatlan, ahogy ezt megtudta a többi itt élőtől. De egy újabb használatba talán nem hal bele.*
- Gyere.
*Szól gyengéden és ha kell, ismét adja karját, hogy bebotladozzanak a másik ajtón. Ha pedig ez sikerül, szembe fordul a nedves lánnyal és egy kicsit lesüti most pillantását ő is. Bár, ez nem jellemző rá, olyat tervez mondani, ami eléggé megbotránkoztató. Szerencsére, rajtuk kívül senki nincs itt, legutóbbi bejövetelével az utolsó itt lófráló csuhást is sikerült távozásra késztetni, aki ment is a könyvtárba, hogy megkeresse legutóbbi olvasmányának folytatását, vagy valami eléggé hasonló művet.*
- Nincs sok ruha, amit adhatnék, de a nedvesnél ez is több.
*Nyújtja át az inget, majd hátat fordítva megy a tűzrakóhoz, hogy elkezdjen berakni pár száraz fát. Hamarost gyújt is lángokat, kis tüzecske kezd lobogni a fekete térségben, s a szoba sarkában világosság lesz, mi megölti a helyet. A melegséget inkább csak Dakh érzi most, ám azt is csak két kezével. Rajta is vizesek a ruhák, így pedig kezdi érezni, miféle átfagyás a következménye ennek.
Amint Tima átöltözött, már ha megtette, ő elsétál az átellenes sarkába a helységnek, hogy sikerrel levesse vizes gönceit és a nála maradt nadrágot felvegye. Sajnos nincs még egy felsője, így csupán alsó felét képes elfedni. Ez is több, mint a semmi. Ám Timandra még úgy, ahogy szerencsésebb, hiszen az ing, mit kap, méretben jóvalta nagyobb, mint amiket eddig hordhatott, férfiinghez mérten is. Azon darab még Dakhnator-ra sem pont passzol, kicsit lógni szokott, de a felette hordott, fekete ruhákkal mindig takarja ezt, így sosem zavarta. De talán a szőkeség most örülhet ennek a ténynek.
Amint átvette a száraz ruhákat, a nedvest fekhelyére teszi, kiterítve, hogy hamarabb lecsöpögjenek és talán meg is száradjanak. Aztán közelebb lép a tűzhöz, s így a fénykörbe érve, ha Tima rá néz, megpillanthatja, hogy nem csak az arcán húzódik egy várás, s nem csak nyakát csúfítja sebhely. Mellkasa is többnek örvend, egyik keresztbe szeli a maga pompájában a mellkasát, átlósan hatolva át sápadt bőrű testén. A hasán is van egy-kettő, mindegyik más és más. Egyiket késsel, másikat talán pont olyan üveggel vágták, mint amilyen Timandra arcát is sebezte.*
1281. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-26 09:59:09
Üzenet elküldve: 2012-11-26 09:59:09
Rang: Játékos
IC üzenetek: 25
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 25
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Szelíd
*~Amos Thenior~ gondolja át ismét a nevet. Nála kell bejelentkeznie, hisz ezt mondták. Odabent komor sötétség fogadja a fiút, ami talán segíti elmélyülni a hitben. A kis közösségben ahonnan jött, megkövetelik a hitvallást ezért nem is ismeretlen számára. Sose volt ájtatos, mégis tisztelte a nála nagyobb erőket.
Megtalálva a főpapot, az elküldi egy viszonylag hosszabb beszélgetésre és némi vizsgálatra... Ki tudja mi szükség van ezekre, de Kael érzi hogy lehet nem lesz elég ideje visszatérni a főtérre, ha ezek így folytatják. Szerencsére nem tartják itt sokáig így talán még vissza is érhet ha most indul!*
Megtalálva a főpapot, az elküldi egy viszonylag hosszabb beszélgetésre és némi vizsgálatra... Ki tudja mi szükség van ezekre, de Kael érzi hogy lehet nem lesz elég ideje visszatérni a főtérre, ha ezek így folytatják. Szerencsére nem tartják itt sokáig így talán még vissza is érhet ha most indul!*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4103-4122