Kikötő - Dokkok és kikötő
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Tenger és szigetek (új) Kikötői erdőség (új) Csatornarendszer (új) | Dokkok és kikötő | Lakónegyed (új) Vámház (új) Világítótorony (új) |  |
5295. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-14 00:09:33
Üzenet elküldve: 2024-05-14 00:09:33
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 227
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 227
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Kifacsart teste nem biztos, hogy kész volt egy ilyen mozgalmas éjszakára. A reggel beköszöntével minden porcikája könyörög neki, hogy ne keljen fel az ágyból. Még ne. Hisz nem késnek el semmiről, ha egy kicsivel később indulnak, nem igaz? Ám amikor Rovéna csilingelő hangját hallja duruzsolni a fülében, rögtön eszébe jut, hogy miért nem maradhatnak tovább.*
- Jó reggelt!
*Erőt vesz magán, és résnyire nyitott szemekkel végre kiprésel néhány szót cserepes ajkai közül. Ekkor orvul lecsapnak rá. A harapás, a hozzásimuló fedetlen test, és a bőrének jellegzetes illata rögtön elárulja a támadóját. Úgy látszik a lelkében tomboló vadócot párja hamar megtalálja.*
- Rofé, ha eft csinálod…
*Próbál szóhoz jutni a ráakaszkodó telhetetlen csodától. Egy percig sem bánná ezeket a forró csókokat, ha nem tűzték volna már ki az előző napon, hogy ma útra kelnek. Minél előbb találnak valakit, aki képes helyrehozni a lányt, annál hamarabb lehetnek újra csakis egymáséi. Az apró közjáték után végre összeszedik szanaszét dobált dolgaikat, és fáradtan ugyan, de a lehető legrövidebb úton érik el a dokkokat.
Ras fejében minden be nem látható hosszúságú útja előtt ott motoszkál egy apró manó, mely teljesen összekuszálja az elméjében leledző sokszor érthetetlen érzéseket. Miért pont most maradna el a találkozásuk? Vontatottan pillant a háta mögött elterülő révre, hova mára már hazatérni szokott. Vajon mennyi idő fog eltelni, amíg újra a koszos kis utcákat taposhatja csizmája? Talán megint éveket fog elvenni az életéből ez a kalandjuk. Na de nincs más hátra, mint előre. Hisz megígérte Norinak, hogy megmássza azt a kurva hegyet, ha addig él is. S most, hogy mellette sétál kis madara, Éjfél pedig a vállán csücsül, ez nem is tűnik annyira lehetetlen feladatnak.*
- Amíg vártam rád a világítótoronynál, én is féltem attól, hogy nem fogsz eljönni.
*Folytatja Rové elkezdett gondolatmenetét, amikor rálépnek az erdőbe vezető ösvényre. Kényelmetlen neki ez a téma, pont mint az itt-ott kiszakadt nadrágja. Megmelengeti lyukas szívét a tény, hogy Rové egyetlen együtt töltött nap után máris megbízik benne, de ott van benne az a hatalmas fekete folt, amitől nem tud szabadulni. Erről az oldaláról még mit sem tud a lány, és egyelőre nem is szeretne felfedni belőle egy cafatot sem.*
- Nem tudom, Rové. A szívügyekben mindig is jobban otthon voltál nálam. Nem véletlen lettél az én dalos kis pacsirtám, aki a legótvarabb kocsmákat is meg tudja tölteni mindenféle népekkel!
*A fülébe suttogó társának vallomását nem hagyhatja annyiban. Megragadja a csípőjét, és olyan közel húzza magához, amennyire csak tudja. Így, teljesen összefonódva lépnek be a lombok hűs takarásába.*
- Én is szeretlek, te romlott nőszemély!
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Kifacsart teste nem biztos, hogy kész volt egy ilyen mozgalmas éjszakára. A reggel beköszöntével minden porcikája könyörög neki, hogy ne keljen fel az ágyból. Még ne. Hisz nem késnek el semmiről, ha egy kicsivel később indulnak, nem igaz? Ám amikor Rovéna csilingelő hangját hallja duruzsolni a fülében, rögtön eszébe jut, hogy miért nem maradhatnak tovább.*
- Jó reggelt!
*Erőt vesz magán, és résnyire nyitott szemekkel végre kiprésel néhány szót cserepes ajkai közül. Ekkor orvul lecsapnak rá. A harapás, a hozzásimuló fedetlen test, és a bőrének jellegzetes illata rögtön elárulja a támadóját. Úgy látszik a lelkében tomboló vadócot párja hamar megtalálja.*
- Rofé, ha eft csinálod…
*Próbál szóhoz jutni a ráakaszkodó telhetetlen csodától. Egy percig sem bánná ezeket a forró csókokat, ha nem tűzték volna már ki az előző napon, hogy ma útra kelnek. Minél előbb találnak valakit, aki képes helyrehozni a lányt, annál hamarabb lehetnek újra csakis egymáséi. Az apró közjáték után végre összeszedik szanaszét dobált dolgaikat, és fáradtan ugyan, de a lehető legrövidebb úton érik el a dokkokat.
Ras fejében minden be nem látható hosszúságú útja előtt ott motoszkál egy apró manó, mely teljesen összekuszálja az elméjében leledző sokszor érthetetlen érzéseket. Miért pont most maradna el a találkozásuk? Vontatottan pillant a háta mögött elterülő révre, hova mára már hazatérni szokott. Vajon mennyi idő fog eltelni, amíg újra a koszos kis utcákat taposhatja csizmája? Talán megint éveket fog elvenni az életéből ez a kalandjuk. Na de nincs más hátra, mint előre. Hisz megígérte Norinak, hogy megmássza azt a kurva hegyet, ha addig él is. S most, hogy mellette sétál kis madara, Éjfél pedig a vállán csücsül, ez nem is tűnik annyira lehetetlen feladatnak.*
- Amíg vártam rád a világítótoronynál, én is féltem attól, hogy nem fogsz eljönni.
*Folytatja Rové elkezdett gondolatmenetét, amikor rálépnek az erdőbe vezető ösvényre. Kényelmetlen neki ez a téma, pont mint az itt-ott kiszakadt nadrágja. Megmelengeti lyukas szívét a tény, hogy Rové egyetlen együtt töltött nap után máris megbízik benne, de ott van benne az a hatalmas fekete folt, amitől nem tud szabadulni. Erről az oldaláról még mit sem tud a lány, és egyelőre nem is szeretne felfedni belőle egy cafatot sem.*
- Nem tudom, Rové. A szívügyekben mindig is jobban otthon voltál nálam. Nem véletlen lettél az én dalos kis pacsirtám, aki a legótvarabb kocsmákat is meg tudja tölteni mindenféle népekkel!
*A fülébe suttogó társának vallomását nem hagyhatja annyiban. Megragadja a csípőjét, és olyan közel húzza magához, amennyire csak tudja. Így, teljesen összefonódva lépnek be a lombok hűs takarásába.*
- Én is szeretlek, te romlott nőszemély!
5294. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-13 20:54:54
Üzenet elküldve: 2024-05-13 20:54:54
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
- Na meg Sa'Tereth nagy túrós, véreres f...
*Zsugázó matrózunk azonban nem ér befejezni ama végtelenül megválogatott bölcsességét, a közelítő kreol hölgyemény látványától máris félrenyeli a pipafüstöt, s csaknem meg is fullad benne. Na nem azért, mert a wegtoreni olyan különleges szépség volna, melyet Lanawin nem hordott még a hátán, a fulladozáshoz már az is elég az ilyeneknek, ha egy asszonyalak rájuk pillant. Egy hal is hasonlókat váltana ki ezekből, ha dús keblek tartoznának hozzá, mi sem bizonyítja ezen állítást jobban, mint a megannyi sellőkről szóló mendemonda, amit szájról szájra adnak a tengerészek.*
- Óvatosan kolléga, szeles az idő most egy jó temetéshez. *jegyzi meg viccelődve, aztán már szóba is elegyedik a társasággal, akik öten osztozhatnak mindössze tíz jó fogon. És ez még egy nem is olyan rossz arány.
Túl sok időt nem tölt el azért közöttük, az olcsó szesz és a testszag már jócskán csavarja az orrát, megtudja, amire szüksége van, aztán már áll is tovább. A jól megszokott Rumos helyett a hallottak fényében teljesen más felé veszi az irányt. Megnézi már magának ezt az új tavernát.*
*Zsugázó matrózunk azonban nem ér befejezni ama végtelenül megválogatott bölcsességét, a közelítő kreol hölgyemény látványától máris félrenyeli a pipafüstöt, s csaknem meg is fullad benne. Na nem azért, mert a wegtoreni olyan különleges szépség volna, melyet Lanawin nem hordott még a hátán, a fulladozáshoz már az is elég az ilyeneknek, ha egy asszonyalak rájuk pillant. Egy hal is hasonlókat váltana ki ezekből, ha dús keblek tartoznának hozzá, mi sem bizonyítja ezen állítást jobban, mint a megannyi sellőkről szóló mendemonda, amit szájról szájra adnak a tengerészek.*
- Óvatosan kolléga, szeles az idő most egy jó temetéshez. *jegyzi meg viccelődve, aztán már szóba is elegyedik a társasággal, akik öten osztozhatnak mindössze tíz jó fogon. És ez még egy nem is olyan rossz arány.
Túl sok időt nem tölt el azért közöttük, az olcsó szesz és a testszag már jócskán csavarja az orrát, megtudja, amire szüksége van, aztán már áll is tovább. A jól megszokott Rumos helyett a hallottak fényében teljesen más felé veszi az irányt. Megnézi már magának ezt az új tavernát.*
5293. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-12 19:55:26
Üzenet elküldve: 2024-05-12 19:55:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 40
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 40
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//A dallamok sohase tiszták//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reggeli nap sugarai Rasdeher karjaiban találnak rá. Legszívesebben ki sem bújna onnan egész nap. De lehetőleg holnap sem. A férfi közelsége most megunhatatlannak tűnik számára. De ez csak még eggyel több okot szolgáltat arra, hogy minél előbb megoldást találjanak elméje kínzó árulására. Nem akarja, hogy akár csak a tegnapi nap emléke a homályba vesszen. Erőteljes, fájó szorítást érez szíve táján, ha arra gondol, hány hasonló pillanat lehet, amit képtelen most felidézni. Szüksége van mindegyikre.
Könyökén megtámaszkodva félig ülő helyzetbe tornázza magát, és párja fölé hajol, hogy ujjaival gyengéden megcirógassa az arcát.*
- Jó reggelt, Rasti! *duruzsolja közben, ajkán szelíd mosollyal. Talán hagynia kellene még némi pihenőidőt a másik számára, azonban képtelen tovább várni. Máris indulni akar.
Amikor a férfi szempillái végre megemelkednek, hogy alóluk két cseppnyi tenger nézzen vissza rá, néhány hosszú pillanatra minden gondolat kiürül a fejéből. Teljesen elveszik bennük. Elnézve az ébredezőt, hirtelen úgy dönt, kár lenne már is kiugrasztani az ágyból. A szájához hajol, és játékosan felső ajkába harap. Már annyira nem is sietős neki az indulás. Meztelen testével a férfihoz simul, és folytatja az ajkaival való incselkedést. Az emlékei már úgysem tudnak messzebbre szökni.
Valamivel később már teljesen útra készen, jókedvűen lép ki a Taverna ajtaján, majd halad el a mólók hosszú sora mentén. Ha visszagondol az elmúlt nap eseményeire, rendkívül elégedettnek érzi magát. Megtalálta Rast, így végre nem csak valami halvány kísértetet, ábrándképet kergetve bolyong a kikötői szennyben. Mintha a férfi egyszerre lenne a vitorláját dagasztó szél, és a csillagok, amik utat mutatnak neki a zavaros vizeken. Ha nem is tudja pontosan, hol fog célt érni, vele már nem fél attól, hogy eltévedhet. Ha tehetné, meg sem állna Artheniorig. Ahányszor rápillant a sötétbe öltözött alakra, egyúttal annyiszor érzi magát nagyon telhetetlennek is. Olyannak tűnik neki, mintha az éjszaka egy darabja volna, ami dacolva a napfénnyel, kiszakadt a nagy egészből, s most mellette szeli a rakpartot. Képtelen betelni vele, s újra meg akarja ismerni minden titkát.*
- Néha, amikor hajnalonként az érkezésed vártam, kicsit féltem attól, hogy talán nem is fog tetszeni az, akit egy reggel majd a torony tövében találok. Így utólag már nagyon nevetségesen hangzik. *meséli Rasdehernek, miután felhagy valami ismeretlen dallam dúdolásával. Talán valamelyik dala volt ez egykor, de ha így is van, most fogalma sincs, milyen szöveg kapcsolódott hozzá.*
- Ugyan még nem tudom, hogy pontosan kit felejtettem el, de akit eddig megismertem, az nagyon is tetszik. Úgy érzem, kellesz nekem, és valójában fogalmam sincs, hogy ez az érzés irántad új, vagy régi. *tétován felsóhajt.* Egyáltalán túlélheti egy érzés az emlékek halálát?
*A saját száját elhagyó szavakat hirtelen súlyosabbnak érzi a dokkok levegőjénél is. Szeretné, ha lehetséges lenne, de annyira kuszának tűnik ez az egész, ami vele, vagy benne történik, hogy általa minden bizonytalanná válik. Rasdeher az egyetlen szilárd pont ebben a bizonytalanságban. A jelenléte önmagában elég ahhoz, hogy ne süllyedjen el ebben az ingoványban. Ezen felismerés nyomán visszakúszik a mosoly puha, rózsaszín ajkaira.*
- Ha ez nem lehetséges, akkor azt hiszem, máris újból beléd szerettem. *egészen közel hajol a férfi füléhez, hogy belesuttogja vallomását. Ezzel aligha tudja meglepni a másikat, hiszen Ras sokkal jobban ismeri nála azt, ahogyan Rovéna szeret. Legalábbis azt, hogyan szerette őt régen, gyengéd mosolyával és véres kezeivel.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A reggeli nap sugarai Rasdeher karjaiban találnak rá. Legszívesebben ki sem bújna onnan egész nap. De lehetőleg holnap sem. A férfi közelsége most megunhatatlannak tűnik számára. De ez csak még eggyel több okot szolgáltat arra, hogy minél előbb megoldást találjanak elméje kínzó árulására. Nem akarja, hogy akár csak a tegnapi nap emléke a homályba vesszen. Erőteljes, fájó szorítást érez szíve táján, ha arra gondol, hány hasonló pillanat lehet, amit képtelen most felidézni. Szüksége van mindegyikre.
Könyökén megtámaszkodva félig ülő helyzetbe tornázza magát, és párja fölé hajol, hogy ujjaival gyengéden megcirógassa az arcát.*
- Jó reggelt, Rasti! *duruzsolja közben, ajkán szelíd mosollyal. Talán hagynia kellene még némi pihenőidőt a másik számára, azonban képtelen tovább várni. Máris indulni akar.
Amikor a férfi szempillái végre megemelkednek, hogy alóluk két cseppnyi tenger nézzen vissza rá, néhány hosszú pillanatra minden gondolat kiürül a fejéből. Teljesen elveszik bennük. Elnézve az ébredezőt, hirtelen úgy dönt, kár lenne már is kiugrasztani az ágyból. A szájához hajol, és játékosan felső ajkába harap. Már annyira nem is sietős neki az indulás. Meztelen testével a férfihoz simul, és folytatja az ajkaival való incselkedést. Az emlékei már úgysem tudnak messzebbre szökni.
Valamivel később már teljesen útra készen, jókedvűen lép ki a Taverna ajtaján, majd halad el a mólók hosszú sora mentén. Ha visszagondol az elmúlt nap eseményeire, rendkívül elégedettnek érzi magát. Megtalálta Rast, így végre nem csak valami halvány kísértetet, ábrándképet kergetve bolyong a kikötői szennyben. Mintha a férfi egyszerre lenne a vitorláját dagasztó szél, és a csillagok, amik utat mutatnak neki a zavaros vizeken. Ha nem is tudja pontosan, hol fog célt érni, vele már nem fél attól, hogy eltévedhet. Ha tehetné, meg sem állna Artheniorig. Ahányszor rápillant a sötétbe öltözött alakra, egyúttal annyiszor érzi magát nagyon telhetetlennek is. Olyannak tűnik neki, mintha az éjszaka egy darabja volna, ami dacolva a napfénnyel, kiszakadt a nagy egészből, s most mellette szeli a rakpartot. Képtelen betelni vele, s újra meg akarja ismerni minden titkát.*
- Néha, amikor hajnalonként az érkezésed vártam, kicsit féltem attól, hogy talán nem is fog tetszeni az, akit egy reggel majd a torony tövében találok. Így utólag már nagyon nevetségesen hangzik. *meséli Rasdehernek, miután felhagy valami ismeretlen dallam dúdolásával. Talán valamelyik dala volt ez egykor, de ha így is van, most fogalma sincs, milyen szöveg kapcsolódott hozzá.*
- Ugyan még nem tudom, hogy pontosan kit felejtettem el, de akit eddig megismertem, az nagyon is tetszik. Úgy érzem, kellesz nekem, és valójában fogalmam sincs, hogy ez az érzés irántad új, vagy régi. *tétován felsóhajt.* Egyáltalán túlélheti egy érzés az emlékek halálát?
*A saját száját elhagyó szavakat hirtelen súlyosabbnak érzi a dokkok levegőjénél is. Szeretné, ha lehetséges lenne, de annyira kuszának tűnik ez az egész, ami vele, vagy benne történik, hogy általa minden bizonytalanná válik. Rasdeher az egyetlen szilárd pont ebben a bizonytalanságban. A jelenléte önmagában elég ahhoz, hogy ne süllyedjen el ebben az ingoványban. Ezen felismerés nyomán visszakúszik a mosoly puha, rózsaszín ajkaira.*
- Ha ez nem lehetséges, akkor azt hiszem, máris újból beléd szerettem. *egészen közel hajol a férfi füléhez, hogy belesuttogja vallomását. Ezzel aligha tudja meglepni a másikat, hiszen Ras sokkal jobban ismeri nála azt, ahogyan Rovéna szeret. Legalábbis azt, hogyan szerette őt régen, gyengéd mosolyával és véres kezeivel.*
5292. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-11 20:33:00
Üzenet elküldve: 2024-05-11 20:33:00
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*Az acél csak rövid ideig feszül kettejük között majd leerszkedik. A mélységi kifújja a levegőt amiről úgy gondolta az utolsó volt amit magába szippantott. ~ Szánalmas lennék? Tehát szorult bele némi szánalom. ~ lohad le arcáról a mosoly s helyét átveszik a meglepettség jelei.
A földre rúgott alma látványa egy pillanatra az ő szívében is fellobbantja a harag lángjait, de mégis sokkal jobb így mintha vért pumpáló szíve is ott landolt volna s most a homokon fekve ütné az utolsókat. ~ Kellek neki. ~ fut át rajta a valószínűleg téves felismerés. ~ Ahogy ő kell nekem. ~ bólint s visszaül Caleril mellé ladikuk romjaira.
Csuklyáját hátraveti, hogy a nőstény jól láthassa arcát. Az arcát ami most egész fáradtnak tűnik; Éjszín bőre úgy feszül járomcsontjára mintha szikkadt pergamen volna, méregzöld szemei pedig oly mélyrehúzódtak mintha vissza akarnának menekülni koponyájába. A böjt és az álmatlanság nem múlik el nyomtalanul.
Féloldalasan fordul, hogy szembekerüljenek egymással mégsem az oly áhított arany szemekbe mered, hanem a penge csupaszon ragyogó acéljára fókuszál. ~ Vajon ezzel metszette ki azoknak a szívét akiket tövisekként visel sápatag bőrén? ~ mélázik röviden majd tekintete lejjebb siklik és Cael lábbelijének orrán állapodik meg.
Igyekszik megköszörülni a halál szelétől reszelőssé vállt torkát mielőtt megszólalna de az elfnek várnia kell még kicsit a válaszokra. Xiltyn keze felemelkedik lassan, elkerülve, hogy fenyegető legyen a mozdulat és leakassza nyakából a láncon függő gyűrűt mit a markába szorít. *
- Elmondok mindent. Többel tartozom neked puszta szavaknál. - * mondja kimérten mint aki erőt merített az ékszer érintéséből. Belenéz Cael szemébe s innentől el sem ereszti azt a két csodálatos aranygömböt.*
- Nem volt más választásom. - * hosszabb szünet mintha csupán ennyi volna a magyarázat ám a nyitva maradt ajkak kapuján újabb szavak gördülnek elő. *
- Túl közel járt már. Ha akkor elmondom neked mi vár ránk a pincében, megakadályozta volna. - * és már ott is van újra az a zavart tekintet. Mit mondjon? Hogyan hozza az elf tudtára, hogy a belsejében lakik valaki más is. Valaki más, aki most is ott van. Figyel. Hall mindent, és minden elhangzott szavát, sőt ki nem mondott gondolatait is ellene fordíthatja. ~ De nem most! ~ rendezi a kuszaságot mielőtt folytatná. *
- Őrültnek hiszel tudom. Sorsom kegyetlen fintora, hogy egyedül képtelen vagyok tenni ellene. Bármi is történik velem immár tíz éve minden holdtölte alkalmával az események felett nincs hatalmam. - * folytatja továbbra is nyugodt hangon, s még magát is meglepi milyen sokat tudott mondani. *
- Mint mondtam örököltem. Ezt is, mint mindent nemzőmtől örököltem. - * ismétli magát mert ennél messzebbre nem mer menni.
Ökölbeszorított keze megindul Cael felé, de nem úgy mint aki ütni akar, inkább mintha át akarná adni tartalmát. A mozdulat azonban félúton megszakad, ahogy egy villám erejével hasít a fejébe a fájdalom. A lánc peregve csusszan ki ujjai közül s a végén lógó gyűrű lassan himbálózni kezd a lágy szélben. *
- Ezt... neked... akarom... adni. - * szűri összekoccanó fogai között ahogy a fájdalom egyre erősödik, míg végül nem marad más látóterében csupán a ringó gyűrű. A viperák és a smaragd. ~ Talán így... ~ de nem bírja végiggondolni. Kinyújtott keze remeg, szemei előtt szikrák pattognak.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.11 20:54:44
*Az acél csak rövid ideig feszül kettejük között majd leerszkedik. A mélységi kifújja a levegőt amiről úgy gondolta az utolsó volt amit magába szippantott. ~ Szánalmas lennék? Tehát szorult bele némi szánalom. ~ lohad le arcáról a mosoly s helyét átveszik a meglepettség jelei.
A földre rúgott alma látványa egy pillanatra az ő szívében is fellobbantja a harag lángjait, de mégis sokkal jobb így mintha vért pumpáló szíve is ott landolt volna s most a homokon fekve ütné az utolsókat. ~ Kellek neki. ~ fut át rajta a valószínűleg téves felismerés. ~ Ahogy ő kell nekem. ~ bólint s visszaül Caleril mellé ladikuk romjaira.
Csuklyáját hátraveti, hogy a nőstény jól láthassa arcát. Az arcát ami most egész fáradtnak tűnik; Éjszín bőre úgy feszül járomcsontjára mintha szikkadt pergamen volna, méregzöld szemei pedig oly mélyrehúzódtak mintha vissza akarnának menekülni koponyájába. A böjt és az álmatlanság nem múlik el nyomtalanul.
Féloldalasan fordul, hogy szembekerüljenek egymással mégsem az oly áhított arany szemekbe mered, hanem a penge csupaszon ragyogó acéljára fókuszál. ~ Vajon ezzel metszette ki azoknak a szívét akiket tövisekként visel sápatag bőrén? ~ mélázik röviden majd tekintete lejjebb siklik és Cael lábbelijének orrán állapodik meg.
Igyekszik megköszörülni a halál szelétől reszelőssé vállt torkát mielőtt megszólalna de az elfnek várnia kell még kicsit a válaszokra. Xiltyn keze felemelkedik lassan, elkerülve, hogy fenyegető legyen a mozdulat és leakassza nyakából a láncon függő gyűrűt mit a markába szorít. *
- Elmondok mindent. Többel tartozom neked puszta szavaknál. - * mondja kimérten mint aki erőt merített az ékszer érintéséből. Belenéz Cael szemébe s innentől el sem ereszti azt a két csodálatos aranygömböt.*
- Nem volt más választásom. - * hosszabb szünet mintha csupán ennyi volna a magyarázat ám a nyitva maradt ajkak kapuján újabb szavak gördülnek elő. *
- Túl közel járt már. Ha akkor elmondom neked mi vár ránk a pincében, megakadályozta volna. - * és már ott is van újra az a zavart tekintet. Mit mondjon? Hogyan hozza az elf tudtára, hogy a belsejében lakik valaki más is. Valaki más, aki most is ott van. Figyel. Hall mindent, és minden elhangzott szavát, sőt ki nem mondott gondolatait is ellene fordíthatja. ~ De nem most! ~ rendezi a kuszaságot mielőtt folytatná. *
- Őrültnek hiszel tudom. Sorsom kegyetlen fintora, hogy egyedül képtelen vagyok tenni ellene. Bármi is történik velem immár tíz éve minden holdtölte alkalmával az események felett nincs hatalmam. - * folytatja továbbra is nyugodt hangon, s még magát is meglepi milyen sokat tudott mondani. *
- Mint mondtam örököltem. Ezt is, mint mindent nemzőmtől örököltem. - * ismétli magát mert ennél messzebbre nem mer menni.
Ökölbeszorított keze megindul Cael felé, de nem úgy mint aki ütni akar, inkább mintha át akarná adni tartalmát. A mozdulat azonban félúton megszakad, ahogy egy villám erejével hasít a fejébe a fájdalom. A lánc peregve csusszan ki ujjai közül s a végén lógó gyűrű lassan himbálózni kezd a lágy szélben. *
- Ezt... neked... akarom... adni. - * szűri összekoccanó fogai között ahogy a fájdalom egyre erősödik, míg végül nem marad más látóterében csupán a ringó gyűrű. A viperák és a smaragd. ~ Talán így... ~ de nem bírja végiggondolni. Kinyújtott keze remeg, szemei előtt szikrák pattognak.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.11 20:54:44
5291. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:21:13
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:21:13
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*Magabiztossága lehengerlő ugyan, de megint nem azt várta, amit kap. A másik szavai erősen kopogtatják a pajzsát, be is horpasztják azt kissé, de áthatolni még nem tud rajta. Valahogy nem ilyennek képzelte a mélységit akkor, amikor meghívta arra a pohár borra, ami mindennek a kezdete volt. Erőt látott, talányokat, valami olyan elemit, ami még az ő világát is megrengették. Mintha a másik körbevonhatta volna őt, s bár védelmezni nem kell soha, de menedéket talált annak minden rezdülésében egészen addig, míg be nem vitte a nyomasztó terembe, ahol végig kellett élnie a valaha volt legszürreálisabb élményét. Még mindig hallja az üvöltést, a nevét, ahogy hívogatta, s éppoly élénken él benne a hirtelen rázúduló csend fájdalma a fülében. Fogalma sincs mi történhetett ott a szoba rejtekében, de fel kellett volna rá készítenie. Tudnia kellett volna arról, hogy az, akiért megdobbant a szíve először az életben, az mit fog rázúdítani. Csak halvány fogalma lett volna. De nem volt. Elvállalta volna, nem kérdés, de nem tisztelte meg vele. És így ő sem tud tisztelettel nézni a másikra, aki egyszeriben felajánlja az életét neki.
A kardját leereszti, cipőjével lerúgja a hegyéről a fél almát. Csak áll egy kis ideig szótlanul, s elmereng a zöldekben, amik elvették tőle azt, amit igazából soha nem is adott. Illúzió volt csupán a menedék, amire rátalált benne. Előtte most nem az az erős bástya áll, akit hitt, mikor felfedte neki a ruha alatti titkokat. Aki megélt már ennyi borzalmat, az nem teheti meg mással, hogy ilyen helyzetbe hozza. Nem, ha fontos neki. Megingatja a fejét, majd a röpke némaság után szól csak.*
- Ne legyél már szánalmas.
*Szinte köpi a szavakat, mert ismét fellobbant benne némi harag. Az a páncél tán törik szét, de, hogy mi jut be rajta, az csak a másikon múlik.
Ellép tőle, majd leül a korhadékra és int a fejével, hogy foglaljon helyet Xil is. Persze nem csúsztatta vissza a hüvelybe kardját, ott fogja két keze kötött.*
- Kapsz egy esélyt. Ne játszd el. Nem érdekel mi történt veled a szobában. Azt mondd el, miért nem avattál be, amikor kellett volna és miért gondoltad jó ötletnek, hogy hülyét csinálsz belőlem.
*Mered a másikra, s bár tudná miért nem szúrta le helyben. Talán nem szereti a könnyű prédákat. Mégis mi vihet bárkit arra, hogy önként adja magát át neki és a végzetnek. Ennyire nem lehet gyenge az, aki felmelegítette fagyosságából.*
*Magabiztossága lehengerlő ugyan, de megint nem azt várta, amit kap. A másik szavai erősen kopogtatják a pajzsát, be is horpasztják azt kissé, de áthatolni még nem tud rajta. Valahogy nem ilyennek képzelte a mélységit akkor, amikor meghívta arra a pohár borra, ami mindennek a kezdete volt. Erőt látott, talányokat, valami olyan elemit, ami még az ő világát is megrengették. Mintha a másik körbevonhatta volna őt, s bár védelmezni nem kell soha, de menedéket talált annak minden rezdülésében egészen addig, míg be nem vitte a nyomasztó terembe, ahol végig kellett élnie a valaha volt legszürreálisabb élményét. Még mindig hallja az üvöltést, a nevét, ahogy hívogatta, s éppoly élénken él benne a hirtelen rázúduló csend fájdalma a fülében. Fogalma sincs mi történhetett ott a szoba rejtekében, de fel kellett volna rá készítenie. Tudnia kellett volna arról, hogy az, akiért megdobbant a szíve először az életben, az mit fog rázúdítani. Csak halvány fogalma lett volna. De nem volt. Elvállalta volna, nem kérdés, de nem tisztelte meg vele. És így ő sem tud tisztelettel nézni a másikra, aki egyszeriben felajánlja az életét neki.
A kardját leereszti, cipőjével lerúgja a hegyéről a fél almát. Csak áll egy kis ideig szótlanul, s elmereng a zöldekben, amik elvették tőle azt, amit igazából soha nem is adott. Illúzió volt csupán a menedék, amire rátalált benne. Előtte most nem az az erős bástya áll, akit hitt, mikor felfedte neki a ruha alatti titkokat. Aki megélt már ennyi borzalmat, az nem teheti meg mással, hogy ilyen helyzetbe hozza. Nem, ha fontos neki. Megingatja a fejét, majd a röpke némaság után szól csak.*
- Ne legyél már szánalmas.
*Szinte köpi a szavakat, mert ismét fellobbant benne némi harag. Az a páncél tán törik szét, de, hogy mi jut be rajta, az csak a másikon múlik.
Ellép tőle, majd leül a korhadékra és int a fejével, hogy foglaljon helyet Xil is. Persze nem csúsztatta vissza a hüvelybe kardját, ott fogja két keze kötött.*
- Kapsz egy esélyt. Ne játszd el. Nem érdekel mi történt veled a szobában. Azt mondd el, miért nem avattál be, amikor kellett volna és miért gondoltad jó ötletnek, hogy hülyét csinálsz belőlem.
*Mered a másikra, s bár tudná miért nem szúrta le helyben. Talán nem szereti a könnyű prédákat. Mégis mi vihet bárkit arra, hogy önként adja magát át neki és a végzetnek. Ennyire nem lehet gyenge az, aki felmelegítette fagyosságából.*
5290. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-10 23:06:14
Üzenet elküldve: 2024-05-10 23:06:14
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*Ahogy felismeri a léptek ritmusát mik hátulról közelednek megáll a falat a szájában s hátrales válla felett. Úgy tűnik bármennyire is kutatta a felszíni nőstény nyomát végül Caelril talált rá. A közeledő elf láttán fejéből szabad madárként szállnak el a kibogozhatatlan gondolatcsomók s helyüket megtöltik azok az érzelmek amiket az együtt töltött éjszaka végén is érzett. Bocsánatot akar kérni, magyarázatot adni, kifejezni háláját és szorosan magához ölelni "megmentőjét". Lassan felemelkedik ültéből, lenyeli a falatot ami a szájában volt, s a csuklya takarásából végigméri a másikat. A jeges vízként nyakábazúduló szavak azonban megfagyasszák ereiben a vért, s az óarany szempárban sem lát bizakodásra okot adó csillogást. Meztelen penge röppen elő hüvelyéből min vészjóslóan csillog a holdsarló halovány fénye, de a kard hegye nem őt célozza meg, hanem az almát amiről már maga sem tudja miért rakta a korhadékra.
Az ösztönei azt súgják ragadja meg tőrét, vagy a derekaköré csavart korbács markolatát, de kezei nem mozdulnak, csupán ujjait nyitja szét, hogy a félig rágott csutka a homokba hullhasson.
Igyekszik tartani a szemkontaktust, miközben jól láthatóan üres kezekkel tesz egy lépést a nő felé. Ha Cael közéjük emeli kardját, akkor a mélységi olyan közel merészkedik, hogy annak a hegye, rajta az almával pont zubbonyának azon részéhez nyomódjon mi alatt átkozott szíve dobog. Hallja a folyamatos dübörgést, de nem érdekli. Nincs az a félelem ami megállíthatná még ha ezzel egyre közelebb is csalogatja végzetét. ~ Te nem tudod mi az a félelem. Nem tudod mi az a rettegés ami elfog minden holdtölte előtt néhány nappal és démoni markába szorít. Te... Te tündér. ~ felesel belső hangja de a gondolatsor végétől még ő is megrökönyödik. Lehet nála korbács, tőr vagy pusztító mágia; Egyiket sem lenne képes az aranyszemű nőstény ellen fordítani. *
- Azóta az este óta csak arra vágyom, hogy újra láthassalak. - * vág bele köszönés nélkül. * - Tudtam, hogy eljössz. Tudtam, hogy rámakadsz. - * hangja egészen határozott, szeme hol a nő szemeit keresi, hol lesandít a rámeredő pengére. *
- Azon az éjen a kezedbe adtam az életem és te megtartottad. Most mégis eldobnád mint egy almacsutkát? - * szemöldöke kérdőn megemelkedik, ajkai mosolyra húzódnak miközben felkészül a halálra. Karjait széttárja fejét enyhén felszegei, hogy utoljára a szikrázó csillagokat láthassa. *
- Rendelkezz hát velem... Úrnőm. - * lehelli oly könnyeden és szeretetteljesen a szavakat mint egy lovag ki dámája elé térdel. *
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.10 23:10:00
*Ahogy felismeri a léptek ritmusát mik hátulról közelednek megáll a falat a szájában s hátrales válla felett. Úgy tűnik bármennyire is kutatta a felszíni nőstény nyomát végül Caelril talált rá. A közeledő elf láttán fejéből szabad madárként szállnak el a kibogozhatatlan gondolatcsomók s helyüket megtöltik azok az érzelmek amiket az együtt töltött éjszaka végén is érzett. Bocsánatot akar kérni, magyarázatot adni, kifejezni háláját és szorosan magához ölelni "megmentőjét". Lassan felemelkedik ültéből, lenyeli a falatot ami a szájában volt, s a csuklya takarásából végigméri a másikat. A jeges vízként nyakábazúduló szavak azonban megfagyasszák ereiben a vért, s az óarany szempárban sem lát bizakodásra okot adó csillogást. Meztelen penge röppen elő hüvelyéből min vészjóslóan csillog a holdsarló halovány fénye, de a kard hegye nem őt célozza meg, hanem az almát amiről már maga sem tudja miért rakta a korhadékra.
Az ösztönei azt súgják ragadja meg tőrét, vagy a derekaköré csavart korbács markolatát, de kezei nem mozdulnak, csupán ujjait nyitja szét, hogy a félig rágott csutka a homokba hullhasson.
Igyekszik tartani a szemkontaktust, miközben jól láthatóan üres kezekkel tesz egy lépést a nő felé. Ha Cael közéjük emeli kardját, akkor a mélységi olyan közel merészkedik, hogy annak a hegye, rajta az almával pont zubbonyának azon részéhez nyomódjon mi alatt átkozott szíve dobog. Hallja a folyamatos dübörgést, de nem érdekli. Nincs az a félelem ami megállíthatná még ha ezzel egyre közelebb is csalogatja végzetét. ~ Te nem tudod mi az a félelem. Nem tudod mi az a rettegés ami elfog minden holdtölte előtt néhány nappal és démoni markába szorít. Te... Te tündér. ~ felesel belső hangja de a gondolatsor végétől még ő is megrökönyödik. Lehet nála korbács, tőr vagy pusztító mágia; Egyiket sem lenne képes az aranyszemű nőstény ellen fordítani. *
- Azóta az este óta csak arra vágyom, hogy újra láthassalak. - * vág bele köszönés nélkül. * - Tudtam, hogy eljössz. Tudtam, hogy rámakadsz. - * hangja egészen határozott, szeme hol a nő szemeit keresi, hol lesandít a rámeredő pengére. *
- Azon az éjen a kezedbe adtam az életem és te megtartottad. Most mégis eldobnád mint egy almacsutkát? - * szemöldöke kérdőn megemelkedik, ajkai mosolyra húzódnak miközben felkészül a halálra. Karjait széttárja fejét enyhén felszegei, hogy utoljára a szikrázó csillagokat láthassa. *
- Rendelkezz hát velem... Úrnőm. - * lehelli oly könnyeden és szeretetteljesen a szavakat mint egy lovag ki dámája elé térdel. *
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.10 23:10:00
5289. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-10 19:42:08
Üzenet elküldve: 2024-05-10 19:42:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Holdtölte után//
*A napok csak úgy telnek, egymást érik és visszatért életébe az, ami el sem múlt. Ébren lenni éjjel és elbújni a nap elől, hogy átaludja az életet. Fáradhatatlan edzés, hogy erősebb legyen, mert olyan kevésnek érzi most magát, csak mert az érzelem karmai belé tudták mélyeszteni koszos, de rendkívül hegyes körmeit. Talán ha elég mocsok szorult volna alá elvihetné a fertőzés, milyen nevetséges halálra is lelne.
A szürkület már kezdi elvenni látását, ezért hát gyertyát gyújt, hogy annak lángjába tekintve keresse meg azt, ami cserbenhagyta.
Csak bámulja kanócon járt táncot és befelé kezd figyelni. A mélységeknek nyoma sincsen, úgy pörögnek elméjében az emlékek, mintha csak egy unalmas színházi előadást kémlelne, pedig mindegyik oda van festve rá szúrós tüskék formájában.
Az a nagyra nyílt kék szem tekint rá vissza, aki várja haza az őt nevelőt, de Ril elvette tőle a lehetőséget, hogy bármikor újra ránézhessen azokkal a gyönyörű íriszekkel. Úgy löki félre útjából, mintha a piacon vásárolt volna és útjába került volna a kéregető. Ami elmúlt, azzal kár törődni.
Aztán mélybarnák szilánkosra törve bámulnak kiüresedetten, csak egy éjjeli társat akart magának, hogy messze űzze a magányt, amit magának teremtett, miközben útban volt egy nálánál gazdagabbak, aki ki is csengette érte az aranyakat, hogy többé ne keresztezhesse. Jön egy újabb kék. Napbarnított bőrével igazán szép kontrasztot mutatott, de a szépség mit sem ér, ha eleget fizetnek érte, hogy elmúljon. Barátságot hazudott, majd tűvel szurkálta magába a festéket, amely jelzi, hogy egyszer valaha élete volt. A halványzöldek sem tudnak már mesélni, ő önmagával végzett, bár csak a családja hiszi ezt, a valóságban ő sem másabb, mint egy újabb feljegyzés a bőrön.
Nincs mimika, még egy kis ív sem az ajkakon, ami jelezhetné, hogy a bűntudat belé költözött. Egyszer érzett ilyet, amikor a legjobbat ölelve kúszott annak szívéig, s tépte ki, ne zavarhasson mást annak erőteljes dobogása. Bár még doboghatna, akkor még ott lenne annak városában, s kacagva mesélhetné el a telihold leple alatt történteket. Folyna a bor, majd tűzre dobhatnák a beléjük költözött vágyakat.
Ehelyett az ágya szélén ül és latolgatja, hogy ha ő ennyi világot látott kihunyni, hogyan is várhatná el, hogy valaki ne akarja az övét.
Feláll hát és a kikötő felé veszi az irányt, hogy a tengeren áthaladó szél kiűzze belőle a gondolatait, mert nem hagyja aludni, még akkor sem, ha nem jelent legtöbbje semmit. Zavaró villódzó fények, amik a gondosan elhúzott függönyön át is zaklatják álmát.
Léptei lassúak és kimértek, mégis túl hamar ér el ladikig, ami a trónja volt még néhány napja, s királyságába betört az obszidián átok. Már messziről látja sziluettjét, mintha csak egy kiűzhetetlen kórság lenne a világából. Rövidkardja ékszerként lóg most rajta, nem bánja, ha használnia kell, de nem eltökélt szándéka. Talán most válaszokra lel, bár nem kíváncsi semmire, még felzaklatná a most olyan csendesen leülepedett iszapot magában.
Közel lép, s óaranyaival nézi a mélységit, aki ki tudott szabadulni kötelei fogságából, akinek meghagyta azt, amit másnak nem volt hajlandó.*
- Nem félsz eléggé. A halált vágyod tán, vagy tényleg ennyire bolond vagy, hogy belém akarsz ütközni.
*Vonja ki a pengét, majd az almát annak hegyére szúrja, mely az ő helyét foglalja el, s csak nézi, ahogy elveszi az acélból a csillogást. *
*A napok csak úgy telnek, egymást érik és visszatért életébe az, ami el sem múlt. Ébren lenni éjjel és elbújni a nap elől, hogy átaludja az életet. Fáradhatatlan edzés, hogy erősebb legyen, mert olyan kevésnek érzi most magát, csak mert az érzelem karmai belé tudták mélyeszteni koszos, de rendkívül hegyes körmeit. Talán ha elég mocsok szorult volna alá elvihetné a fertőzés, milyen nevetséges halálra is lelne.
A szürkület már kezdi elvenni látását, ezért hát gyertyát gyújt, hogy annak lángjába tekintve keresse meg azt, ami cserbenhagyta.
Csak bámulja kanócon járt táncot és befelé kezd figyelni. A mélységeknek nyoma sincsen, úgy pörögnek elméjében az emlékek, mintha csak egy unalmas színházi előadást kémlelne, pedig mindegyik oda van festve rá szúrós tüskék formájában.
Az a nagyra nyílt kék szem tekint rá vissza, aki várja haza az őt nevelőt, de Ril elvette tőle a lehetőséget, hogy bármikor újra ránézhessen azokkal a gyönyörű íriszekkel. Úgy löki félre útjából, mintha a piacon vásárolt volna és útjába került volna a kéregető. Ami elmúlt, azzal kár törődni.
Aztán mélybarnák szilánkosra törve bámulnak kiüresedetten, csak egy éjjeli társat akart magának, hogy messze űzze a magányt, amit magának teremtett, miközben útban volt egy nálánál gazdagabbak, aki ki is csengette érte az aranyakat, hogy többé ne keresztezhesse. Jön egy újabb kék. Napbarnított bőrével igazán szép kontrasztot mutatott, de a szépség mit sem ér, ha eleget fizetnek érte, hogy elmúljon. Barátságot hazudott, majd tűvel szurkálta magába a festéket, amely jelzi, hogy egyszer valaha élete volt. A halványzöldek sem tudnak már mesélni, ő önmagával végzett, bár csak a családja hiszi ezt, a valóságban ő sem másabb, mint egy újabb feljegyzés a bőrön.
Nincs mimika, még egy kis ív sem az ajkakon, ami jelezhetné, hogy a bűntudat belé költözött. Egyszer érzett ilyet, amikor a legjobbat ölelve kúszott annak szívéig, s tépte ki, ne zavarhasson mást annak erőteljes dobogása. Bár még doboghatna, akkor még ott lenne annak városában, s kacagva mesélhetné el a telihold leple alatt történteket. Folyna a bor, majd tűzre dobhatnák a beléjük költözött vágyakat.
Ehelyett az ágya szélén ül és latolgatja, hogy ha ő ennyi világot látott kihunyni, hogyan is várhatná el, hogy valaki ne akarja az övét.
Feláll hát és a kikötő felé veszi az irányt, hogy a tengeren áthaladó szél kiűzze belőle a gondolatait, mert nem hagyja aludni, még akkor sem, ha nem jelent legtöbbje semmit. Zavaró villódzó fények, amik a gondosan elhúzott függönyön át is zaklatják álmát.
Léptei lassúak és kimértek, mégis túl hamar ér el ladikig, ami a trónja volt még néhány napja, s királyságába betört az obszidián átok. Már messziről látja sziluettjét, mintha csak egy kiűzhetetlen kórság lenne a világából. Rövidkardja ékszerként lóg most rajta, nem bánja, ha használnia kell, de nem eltökélt szándéka. Talán most válaszokra lel, bár nem kíváncsi semmire, még felzaklatná a most olyan csendesen leülepedett iszapot magában.
Közel lép, s óaranyaival nézi a mélységit, aki ki tudott szabadulni kötelei fogságából, akinek meghagyta azt, amit másnak nem volt hajlandó.*
- Nem félsz eléggé. A halált vágyod tán, vagy tényleg ennyire bolond vagy, hogy belém akarsz ütközni.
*Vonja ki a pengét, majd az almát annak hegyére szúrja, mely az ő helyét foglalja el, s csak nézi, ahogy elveszi az acélból a csillogást. *
5288. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-10 17:28:10
Üzenet elküldve: 2024-05-10 17:28:10
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
// Holdtölte után //
* Pár nappal ezelőtt aratott apró sikere, ráébresztette, hogy nincs győzelem áldozat nélkül. És az áldozat amit meghozott fájóbbá vállt múltjának bármely vereségénél. Cael segített neki, hogy önmaga maradhasson ez mégis azzal járt, hogy elveszítette a bizalmát. Elveszítette azt az óarany szempárt ami először ijesztette aztán vonzani kezdte. ~ Ha nem segít rajtam, talán még most is a sötétben várnék. ~ próbál visszaemlékezni a korábbi holdtöltéket követő napokra, de nincsenek emlékei. Fogalma sincs mit művelhetett olyankor, csak a testén megjelenő vágások azok amik figyelmeztették: Nem álomba merülve töltötte ama napokat.
Kóborolt azóta a kikötő utcáiba, sikátoraiba, kocsmákba és fürdőkbe de még a folyóparton is, s az ilyen utak végén valahogy mindig itt találta magát. A korhadt, napszítta ladik romjain, amin együtt üldögéltek Caelrilel. Ételt alig vett magához, szinte csak vizet ivott és almát evett mitől a mai alkonyatra már egészen gyengének érzi magát. A bűntudat az ami elszorította torkát és nem hagyta, hogy jóllakjon. A bűntudat mert ellenállt a késztetésnek. A bűntudat, hogy mindezt azon személy előtt tette, akinek talán nem kellett volna lássa abba a szánalmas állapotba. A bűntudat, hogy nem mondhatta el mi ez ami vele történik.
~ Ő most messze jár. Mélyen alszik. A fogyó hold elapasztja az erejét. Ha rábukkannék egészen más lenne minden. ~ morfondírozik a lassan felkúszó holdsarlót figyelve ami olyan mintha gúnyosan mosolyogna rá.
A habok közt óriás fabölcsőkként ringó hajókat szemléli, az árbóc nélküli vitorlarudakat amik sötét ujjakként böknek az ég felé, mintha csak arra akarnák figyelmeztetni, hogy néhány hat múlva újra teljes pompájában fog rátekinteni az éjszaka úrnőjének szeme. A pokol szeme ami újra kiforgatja majd önmagából. ~ Légy átkozott atyám! Légy átkozott Ni'aras! ~ visszhangzik elméjében már napok óta az átok ami aznap este megfogant benne. ~ Hogy is gondolhattam, hogy valaha normális életem lehet Ni'aras utolsó főpapjaként? Egy csatát megnyerhetek, de a háború végül úgyis felőröl. ~ nézi a hullámokat amik folyamatos ostromukkal idővel még a sziklát is elmállasztják. Mint ahogy a benne lakozó szörnyeteg teszi azt lelkével.
Csuklyája alatt lemondóan ingatja fejét míg utat nem találnak a legrosszabb gondolatok. ~ Csak néhány lépés és enyém lehet a végső győzelem is. ~ mered az előtte fodrozódó habokra.
Sosem tanult meg úszni. Ha besétálna bizonnyal elmerülne a hirtelen mélyülő vízben. A gondolatot azonban egy másik váltja fel.
Kesztyűs kezével végigsimít a korhadékon pont ott ahol a legutóbb Cael ült. ~ Ha hallgatnék rá, és meglelném magamban az affinitást talán még ezt az ócska ladikot is kikérdezhetném nem látta-e? Nem járt-e erre? De ő pont ezt akarná. Ezáltal még nagyobb hatalomra tenne szert. ~ vergődik a kibogozhatatlan hurokban.
Egy zöld alma kerül kezébe mit tőrével ketté szel. Az egyik felébe nagyot harap, míg a másikat lerakja oda, ahol Cael ült. Lassan ideje visszaindulni. *
* Pár nappal ezelőtt aratott apró sikere, ráébresztette, hogy nincs győzelem áldozat nélkül. És az áldozat amit meghozott fájóbbá vállt múltjának bármely vereségénél. Cael segített neki, hogy önmaga maradhasson ez mégis azzal járt, hogy elveszítette a bizalmát. Elveszítette azt az óarany szempárt ami először ijesztette aztán vonzani kezdte. ~ Ha nem segít rajtam, talán még most is a sötétben várnék. ~ próbál visszaemlékezni a korábbi holdtöltéket követő napokra, de nincsenek emlékei. Fogalma sincs mit művelhetett olyankor, csak a testén megjelenő vágások azok amik figyelmeztették: Nem álomba merülve töltötte ama napokat.
Kóborolt azóta a kikötő utcáiba, sikátoraiba, kocsmákba és fürdőkbe de még a folyóparton is, s az ilyen utak végén valahogy mindig itt találta magát. A korhadt, napszítta ladik romjain, amin együtt üldögéltek Caelrilel. Ételt alig vett magához, szinte csak vizet ivott és almát evett mitől a mai alkonyatra már egészen gyengének érzi magát. A bűntudat az ami elszorította torkát és nem hagyta, hogy jóllakjon. A bűntudat mert ellenállt a késztetésnek. A bűntudat, hogy mindezt azon személy előtt tette, akinek talán nem kellett volna lássa abba a szánalmas állapotba. A bűntudat, hogy nem mondhatta el mi ez ami vele történik.
~ Ő most messze jár. Mélyen alszik. A fogyó hold elapasztja az erejét. Ha rábukkannék egészen más lenne minden. ~ morfondírozik a lassan felkúszó holdsarlót figyelve ami olyan mintha gúnyosan mosolyogna rá.
A habok közt óriás fabölcsőkként ringó hajókat szemléli, az árbóc nélküli vitorlarudakat amik sötét ujjakként böknek az ég felé, mintha csak arra akarnák figyelmeztetni, hogy néhány hat múlva újra teljes pompájában fog rátekinteni az éjszaka úrnőjének szeme. A pokol szeme ami újra kiforgatja majd önmagából. ~ Légy átkozott atyám! Légy átkozott Ni'aras! ~ visszhangzik elméjében már napok óta az átok ami aznap este megfogant benne. ~ Hogy is gondolhattam, hogy valaha normális életem lehet Ni'aras utolsó főpapjaként? Egy csatát megnyerhetek, de a háború végül úgyis felőröl. ~ nézi a hullámokat amik folyamatos ostromukkal idővel még a sziklát is elmállasztják. Mint ahogy a benne lakozó szörnyeteg teszi azt lelkével.
Csuklyája alatt lemondóan ingatja fejét míg utat nem találnak a legrosszabb gondolatok. ~ Csak néhány lépés és enyém lehet a végső győzelem is. ~ mered az előtte fodrozódó habokra.
Sosem tanult meg úszni. Ha besétálna bizonnyal elmerülne a hirtelen mélyülő vízben. A gondolatot azonban egy másik váltja fel.
Kesztyűs kezével végigsimít a korhadékon pont ott ahol a legutóbb Cael ült. ~ Ha hallgatnék rá, és meglelném magamban az affinitást talán még ezt az ócska ladikot is kikérdezhetném nem látta-e? Nem járt-e erre? De ő pont ezt akarná. Ezáltal még nagyobb hatalomra tenne szert. ~ vergődik a kibogozhatatlan hurokban.
Egy zöld alma kerül kezébe mit tőrével ketté szel. Az egyik felébe nagyot harap, míg a másikat lerakja oda, ahol Cael ült. Lassan ideje visszaindulni. *
5287. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-06 17:03:14
Üzenet elküldve: 2024-05-06 17:03:14
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa - Öt nap múlva//
*Körülöttük a táj szépsége már elégnek kéne legyen ahhoz, hogy valakit boldoggá tegyen. Beszívni a sós párát, hallgatni a morajt már önmagában meditatív lehet. Másoknak ez az élet. Az ég sötétedik, vele együtt a víztükör is, s lassan ébred fel rajta a fehér fénycsóva, ami jelzi a hold érkeztét. De Ril nem kezd el gyönyörködni.
Öt nap kellett ahhoz, hogy újra láthassa azt a méregzöld szempárt, ami elsöpör körülötte minden szépséget. Nem érdekli. Csak az létezik, aki ott áll előtte, s úgy leheli a nevét rá a bőrére, ahogyan azt mindig is hallani akarta. Eddig nem tudott arról, hogy lehetséges egyáltalán így kiejteni a nevét. Ha tudná definiálni a benne tomboló rezgéseket, akkor egy lépéssel közelebb lenne ahhoz, hogy össze tudja rakni a képet. De ismeretlen. Éppoly ismeretlen, mint Xiltyn, mégis itt áll és várja annak ítéletét. Még mindig nem tudja miért jött, az sem, hogy miért nem tartotta vissza valami. Sejtelme sincsen arról, hogy hogyan tudta nála valaki elérni azt kövér erszény nélkül, hogy ott legyen egy megbeszélt helyen és időben a kötéllel a táskájában, amit még csak nem is tud, hogy mire kell majd használnia.*
- El.
*Mondja lágyan, de várakozással telve. A szavakat mindig jól forgatja, jól irányzott kérdéseivel, vagy épp egy tüzes pillantással pedig minden kitűzött célt elér, de most nem dolgozik. Mintha oda indult volna, de nem oda érkezett. Valami cserbenhagyta őt, vagy nem is akarja, hogy előbújjon, így nem is tesz fel kérdéseket, ami kezdi megijeszteni. Miért is gyalogol bele az ismeretlen mocsárba, ha nem tudja, hogyan kell kijutni belőle?
Pedig ő hűen lépked a másik mellett és csak figyel, hátha végre megszólal arról, hogy mi is fog következni.
Telik az idő, csak a lépteik zajától visszhangzik az utca. Maga mellé néz és még ha csak oldalról is, de vonásokat keres, amik árulkodnak. Eddig nem volt az, de most túl terhessé vált a csönd.*
- Eljöttem, most már elárulhatnád, hogy mire kellek neked pont ma.
*Ahogy várja a választ, egyre zakatol a fejében, hogy meg akarja érinteni a mélységit. Nagy levegőt vesz, s fújja ki gondolatát a világba. Csak reméli, hogy végre választ is kap, mielőtt felrobban a gondolataitól.*
*Körülöttük a táj szépsége már elégnek kéne legyen ahhoz, hogy valakit boldoggá tegyen. Beszívni a sós párát, hallgatni a morajt már önmagában meditatív lehet. Másoknak ez az élet. Az ég sötétedik, vele együtt a víztükör is, s lassan ébred fel rajta a fehér fénycsóva, ami jelzi a hold érkeztét. De Ril nem kezd el gyönyörködni.
Öt nap kellett ahhoz, hogy újra láthassa azt a méregzöld szempárt, ami elsöpör körülötte minden szépséget. Nem érdekli. Csak az létezik, aki ott áll előtte, s úgy leheli a nevét rá a bőrére, ahogyan azt mindig is hallani akarta. Eddig nem tudott arról, hogy lehetséges egyáltalán így kiejteni a nevét. Ha tudná definiálni a benne tomboló rezgéseket, akkor egy lépéssel közelebb lenne ahhoz, hogy össze tudja rakni a képet. De ismeretlen. Éppoly ismeretlen, mint Xiltyn, mégis itt áll és várja annak ítéletét. Még mindig nem tudja miért jött, az sem, hogy miért nem tartotta vissza valami. Sejtelme sincsen arról, hogy hogyan tudta nála valaki elérni azt kövér erszény nélkül, hogy ott legyen egy megbeszélt helyen és időben a kötéllel a táskájában, amit még csak nem is tud, hogy mire kell majd használnia.*
- El.
*Mondja lágyan, de várakozással telve. A szavakat mindig jól forgatja, jól irányzott kérdéseivel, vagy épp egy tüzes pillantással pedig minden kitűzött célt elér, de most nem dolgozik. Mintha oda indult volna, de nem oda érkezett. Valami cserbenhagyta őt, vagy nem is akarja, hogy előbújjon, így nem is tesz fel kérdéseket, ami kezdi megijeszteni. Miért is gyalogol bele az ismeretlen mocsárba, ha nem tudja, hogyan kell kijutni belőle?
Pedig ő hűen lépked a másik mellett és csak figyel, hátha végre megszólal arról, hogy mi is fog következni.
Telik az idő, csak a lépteik zajától visszhangzik az utca. Maga mellé néz és még ha csak oldalról is, de vonásokat keres, amik árulkodnak. Eddig nem volt az, de most túl terhessé vált a csönd.*
- Eljöttem, most már elárulhatnád, hogy mire kellek neked pont ma.
*Ahogy várja a választ, egyre zakatol a fejében, hogy meg akarja érinteni a mélységit. Nagy levegőt vesz, s fújja ki gondolatát a világba. Csak reméli, hogy végre választ is kap, mielőtt felrobban a gondolataitól.*
5286. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-06 09:51:35
Üzenet elküldve: 2024-05-06 09:51:35
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
// Talányok varázsa - Öt nap múlva //
* Az idő megszűnik létezni, ahogy a dagáj által partra sodort hínárokkal tarkított korhadékon ücsörög. Felhők sodródnak, hullámok nyaldossák a partot és lassacskán a nap is álbukik, hogy átadja helyét az ébredező csillagoknak s a holdnak. A friss, tengeri szél enyhít az egyre csak erősödő fejfájásán, mit olykor halántéka megnyomkodásával próbál enyhíteni mindhiába. A lassan ólomszürkébe boruló égabrosz fokozódó szorongással tölti el. ~ Mi lesz ha nem jön? ~ morfondírozik. Némi idő eltetével azon kapja magát, hogy ujjai között még mindig ott pihen a nemrég elfogyasztott alma csutkája. Csak a magház maradt azis már sárgulni kezdett. Elégedetlen ciccentéssel hajítja a habok közé majd hátrapillantva észreveszi a közeledő alakot. Eddigi viszonylagos nyugalma abban a pillanatban szertefoszlik, szíve feldübög szájában száraz bőr ízét érzi. Úgy pattan fel ültéből mint akit darázs csípett meg s mivel a nap már alig éri a partszakaszt csuklyáját hátravetve tesz néhány lépést az érkező irányába. A nő láthatja, hogy szinte ugyanaz a ruházat van rajta mint legutóbb azzal a kivétellel, hogy erre a napra szürke posztónadrágot húzott. Haja sincs összefogva, a szélben fagykoszorúként öleli körbe éjszín orcáját s háta közepét verdesi.
Arconásai gyűröttebbek mint múltkor a mérgzöld szempárban mégis élettelteli lángok táncolnak. Lelke sötét bugyraiba olyan érzések horgadnak fel amiket próbált elzárni az elmúlt napokban. Az aranyszín szempárba mélyedve rá kell döbbenjen, hogy eszeveszetten kívánja a Cael nevű felszínit. ~ Csak nem? Hát ennek is eljött az ideje Xil? ~ kacag elméje egyik kígyóvermébe az ismerős hang de ügyet sem vet rá. Igyekszik nem gondolni semmire csak Cael arany íriszeire.
Az ujjatlan ing alól kikandikáló rózsaszirmok nem lepik meg. Sejtette, hogy a tejfehér bőrt máshol is kidekorálták nem csak a kézfejen.*
- Cael! - * lehelli az elf nevét miután a sajátja elhangzik. * - Örülök, hogy eljöttél. - * próbál barátságosan mosolyogni. Ahogy megint ott állnak egymással szemben s beszívhatja a nő illatát mellkasában erős szorítást kezd érezni. * - Elhoztad amit kértem? - * vándorolnak szemei a Caelril oldalán lógó táskára. Ha helyeslő választ kap további szavak helyett visszaindul a lakónegyed felé. *
- Siessünk. Fogytán az idő. - * suttogja maga elé mintha szavai nem is a nőnek szólnának.*
* Az idő megszűnik létezni, ahogy a dagáj által partra sodort hínárokkal tarkított korhadékon ücsörög. Felhők sodródnak, hullámok nyaldossák a partot és lassacskán a nap is álbukik, hogy átadja helyét az ébredező csillagoknak s a holdnak. A friss, tengeri szél enyhít az egyre csak erősödő fejfájásán, mit olykor halántéka megnyomkodásával próbál enyhíteni mindhiába. A lassan ólomszürkébe boruló égabrosz fokozódó szorongással tölti el. ~ Mi lesz ha nem jön? ~ morfondírozik. Némi idő eltetével azon kapja magát, hogy ujjai között még mindig ott pihen a nemrég elfogyasztott alma csutkája. Csak a magház maradt azis már sárgulni kezdett. Elégedetlen ciccentéssel hajítja a habok közé majd hátrapillantva észreveszi a közeledő alakot. Eddigi viszonylagos nyugalma abban a pillanatban szertefoszlik, szíve feldübög szájában száraz bőr ízét érzi. Úgy pattan fel ültéből mint akit darázs csípett meg s mivel a nap már alig éri a partszakaszt csuklyáját hátravetve tesz néhány lépést az érkező irányába. A nő láthatja, hogy szinte ugyanaz a ruházat van rajta mint legutóbb azzal a kivétellel, hogy erre a napra szürke posztónadrágot húzott. Haja sincs összefogva, a szélben fagykoszorúként öleli körbe éjszín orcáját s háta közepét verdesi.
Arconásai gyűröttebbek mint múltkor a mérgzöld szempárban mégis élettelteli lángok táncolnak. Lelke sötét bugyraiba olyan érzések horgadnak fel amiket próbált elzárni az elmúlt napokban. Az aranyszín szempárba mélyedve rá kell döbbenjen, hogy eszeveszetten kívánja a Cael nevű felszínit. ~ Csak nem? Hát ennek is eljött az ideje Xil? ~ kacag elméje egyik kígyóvermébe az ismerős hang de ügyet sem vet rá. Igyekszik nem gondolni semmire csak Cael arany íriszeire.
Az ujjatlan ing alól kikandikáló rózsaszirmok nem lepik meg. Sejtette, hogy a tejfehér bőrt máshol is kidekorálták nem csak a kézfejen.*
- Cael! - * lehelli az elf nevét miután a sajátja elhangzik. * - Örülök, hogy eljöttél. - * próbál barátságosan mosolyogni. Ahogy megint ott állnak egymással szemben s beszívhatja a nő illatát mellkasában erős szorítást kezd érezni. * - Elhoztad amit kértem? - * vándorolnak szemei a Caelril oldalán lógó táskára. Ha helyeslő választ kap további szavak helyett visszaindul a lakónegyed felé. *
- Siessünk. Fogytán az idő. - * suttogja maga elé mintha szavai nem is a nőnek szólnának.*
5285. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-05 21:49:53
Üzenet elküldve: 2024-05-05 21:49:53
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa - Öt nap múlva//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Élet költözött bele abba a porhüvelybe, ami néha úgy festett nem lesz jó már semmire. Céltalan napok, éjjeli élet, nappali alvás, csekély történés. Edzés, majd bor. Koszos utcákon hömpölygő ocsmány szagok. Hitte, hogy ennyi ami jár és éppen elég, mert még mindig jobb annál, mintha maradt volna. De öt nappal ezelőtt valami ismeretlen érzés és izgalom kúszott a bőre alá és azóta sem hagy neki egy szemernyi nyugtot sem.
A várakozás hol édes, hol pusztító. Főleg, ha az elf lányának fogalma sincs arról, hogy mi vár rá, de belement. Néha csak bámul előre és kérdezgeti magától, hogy mi az eget is készül tenni, valaki miatt, akiből csak néhány órát látott. De az a néhány óra...
Eljött a nap. A mindig teljesen nyugodt állapotot felváltotta valami heves szívverés, ami olyannyira idegen tőle, hogy mellkasát szorítva próbálja meg leállítani, de attól csak még szorgosabb ütemeket dobol. Lemondó sóhajjal tudatja a négy fallal, ami körülveszi, hogy már magából is elege van.*
- Caelril, ha eddig nem basztad el, majd akkor most! *Mondja ezt a tükörbe meredve saját képmásának, majd elneveti magát.* - De mi baj lehet?
*Rázza meg fejét, majd öltözködni kezd. ~És, ha ott sem lesz?~
Fekete vállatlan ing, feszes bőrnadrág. A felkarján elhelyezkedő rózsának csak azon része látszik, ami valami szépet sejtet, az igazi értékét elnyeli az anyag. A tekeredő szár, megannyi tüskével. Minden tövisnek jelentése van.
Az erősített kötelet felcsavarva teszi el a táskájába, s köpenyét felkapva indul el, nem akar túl korán érkezni, ki fogja centizni. Akkor legalább nem kell órákat rostokolnia valaki miatt, akiről azt sem tudja, hogy mit akar tőle. Mégis egyre jobban várja a percet, hogy megtudja. Szélsőséges érzelmek váltották fel a semmit.
Lábai szorgosan dobbannak egymás után a köveken, mígnem elér A helyhez. Nagyot nyel, amikor kirajzolódik előtte a sziluett. Hogy megkönnyebbülés-e, vagy más, amit érez, még nem tudja eldönteni, de halad felé megállíthatatlanul, mígnem szinte beleütközik.
Nem szólal meg azonnal, csak keresi a méregzöldeket, hogy újra megtalálja benne magát.*
- Xiltyn.
*Fülében zubogó vértől és a tenger morajától hangos most minden, de a most festetlen mosoly ráhúzódik ajkára. Itt vannak. Mindketten.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Élet költözött bele abba a porhüvelybe, ami néha úgy festett nem lesz jó már semmire. Céltalan napok, éjjeli élet, nappali alvás, csekély történés. Edzés, majd bor. Koszos utcákon hömpölygő ocsmány szagok. Hitte, hogy ennyi ami jár és éppen elég, mert még mindig jobb annál, mintha maradt volna. De öt nappal ezelőtt valami ismeretlen érzés és izgalom kúszott a bőre alá és azóta sem hagy neki egy szemernyi nyugtot sem.
A várakozás hol édes, hol pusztító. Főleg, ha az elf lányának fogalma sincs arról, hogy mi vár rá, de belement. Néha csak bámul előre és kérdezgeti magától, hogy mi az eget is készül tenni, valaki miatt, akiből csak néhány órát látott. De az a néhány óra...
Eljött a nap. A mindig teljesen nyugodt állapotot felváltotta valami heves szívverés, ami olyannyira idegen tőle, hogy mellkasát szorítva próbálja meg leállítani, de attól csak még szorgosabb ütemeket dobol. Lemondó sóhajjal tudatja a négy fallal, ami körülveszi, hogy már magából is elege van.*
- Caelril, ha eddig nem basztad el, majd akkor most! *Mondja ezt a tükörbe meredve saját képmásának, majd elneveti magát.* - De mi baj lehet?
*Rázza meg fejét, majd öltözködni kezd. ~És, ha ott sem lesz?~
Fekete vállatlan ing, feszes bőrnadrág. A felkarján elhelyezkedő rózsának csak azon része látszik, ami valami szépet sejtet, az igazi értékét elnyeli az anyag. A tekeredő szár, megannyi tüskével. Minden tövisnek jelentése van.
Az erősített kötelet felcsavarva teszi el a táskájába, s köpenyét felkapva indul el, nem akar túl korán érkezni, ki fogja centizni. Akkor legalább nem kell órákat rostokolnia valaki miatt, akiről azt sem tudja, hogy mit akar tőle. Mégis egyre jobban várja a percet, hogy megtudja. Szélsőséges érzelmek váltották fel a semmit.
Lábai szorgosan dobbannak egymás után a köveken, mígnem elér A helyhez. Nagyot nyel, amikor kirajzolódik előtte a sziluett. Hogy megkönnyebbülés-e, vagy más, amit érez, még nem tudja eldönteni, de halad felé megállíthatatlanul, mígnem szinte beleütközik.
Nem szólal meg azonnal, csak keresi a méregzöldeket, hogy újra megtalálja benne magát.*
- Xiltyn.
*Fülében zubogó vértől és a tenger morajától hangos most minden, de a most festetlen mosoly ráhúzódik ajkára. Itt vannak. Mindketten.*
5284. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-05 21:02:47
Üzenet elküldve: 2024-05-05 21:02:47
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa - Öt nap múlva//
* Miután azon a napon búcsút intettek egymásnak a lakónegyed forgatagába hosszú időn át rágta a gondolat, hogy mibe is készül belekeverni Caelrilt. Mindig amikor feltámadtak benne eme gondolatok, heves pánik lett úrrá rajta. ~ Túl kedves nekem ahhoz, hogy veszélybe sodorjam. ~ ingatta ilyenkor fejét.
Az idő nagyrészét pincelakában töltötte, hol mély, napokig tartó meditációba süllyedt. Az egyetlen állapotba menekült tehát amiben viszonylagos biztonságot érezhet. És a hold éjről-éjre kövérebbre hízott.
A megbeszélt napon erős fejfájással ébredt de ez már nem okoz meglepetést számára. Pontosan tudja, hogy bármit is tesz ma, újra meg fog történni vele, de ha Cael elegettesz kívánságának akkor tehet egy lépést előre az életében. Csak remélni tudja, hogy a nő tényleg eljön s el is hozza azt amit kért tőle.
Miután rendet tett pincelakában magára ölti ruháit s már készül is indulni mikor kelletlen sziszegés üti meg hegyes füleit mi a teremben található kerevet felől hallatszik. Az olajlámpás fénye barátságosan tölti meg az amúgy hideg, nyirkos kőfalakkal körülölelt termet. A mérgzöld szempár megállapodik a felé kúszó kígyón.*
- Te most itt maradsz! - * köpi a szavakat szinte undorral a Névtelen felé. * - Ma vendéget hozok neked. Addig is nyughass! - * oltja el a lámpást indulás előtt így teljes sötétségbe borul a pince mélye.
Odakint csodálkozva konstatálja, hogy messze még a holdkelte de nem megy már vissza. Csuklyájával fején céltalanul sétál, sodródik a tömeggel míg észre nem vesz egy utcai árust ki kordéjáról tengeri herkenytűket árul miknek nem állhatja a szagát, de lát ott almákat is. Pirosat és zöldet. Nem tud ellenállni a csábításnak, így vesz két zöldet. Az egyiket darócának zsebébe süllyeszti a másika azon nyomban beleharap. A ropogós hús mennyei ízekkel tölti meg száját. Lassan eszik, minden falatot pépesre rág, hogy könnyebb legyen lenyelnie. ~ Magamat eszem. ~ nézi a fényes zöld héjjat s jót derül az abszurd gondolaton.
Mikor kiér a partra még mindig legalább két óra van alkonyatig, de ez sem zavarja. Csendesen vár s idővel a második alma is előkerül zsebéből. Darócát szorosan összehúzza magakörül a feltámadó szél bele-belekap csuklyájába. ~Nem sokára itt kell legyen. ~ les néha hátra válla felett abba az irányba amerről Caelrilt várja.*
* Miután azon a napon búcsút intettek egymásnak a lakónegyed forgatagába hosszú időn át rágta a gondolat, hogy mibe is készül belekeverni Caelrilt. Mindig amikor feltámadtak benne eme gondolatok, heves pánik lett úrrá rajta. ~ Túl kedves nekem ahhoz, hogy veszélybe sodorjam. ~ ingatta ilyenkor fejét.
Az idő nagyrészét pincelakában töltötte, hol mély, napokig tartó meditációba süllyedt. Az egyetlen állapotba menekült tehát amiben viszonylagos biztonságot érezhet. És a hold éjről-éjre kövérebbre hízott.
A megbeszélt napon erős fejfájással ébredt de ez már nem okoz meglepetést számára. Pontosan tudja, hogy bármit is tesz ma, újra meg fog történni vele, de ha Cael elegettesz kívánságának akkor tehet egy lépést előre az életében. Csak remélni tudja, hogy a nő tényleg eljön s el is hozza azt amit kért tőle.
Miután rendet tett pincelakában magára ölti ruháit s már készül is indulni mikor kelletlen sziszegés üti meg hegyes füleit mi a teremben található kerevet felől hallatszik. Az olajlámpás fénye barátságosan tölti meg az amúgy hideg, nyirkos kőfalakkal körülölelt termet. A mérgzöld szempár megállapodik a felé kúszó kígyón.*
- Te most itt maradsz! - * köpi a szavakat szinte undorral a Névtelen felé. * - Ma vendéget hozok neked. Addig is nyughass! - * oltja el a lámpást indulás előtt így teljes sötétségbe borul a pince mélye.
Odakint csodálkozva konstatálja, hogy messze még a holdkelte de nem megy már vissza. Csuklyájával fején céltalanul sétál, sodródik a tömeggel míg észre nem vesz egy utcai árust ki kordéjáról tengeri herkenytűket árul miknek nem állhatja a szagát, de lát ott almákat is. Pirosat és zöldet. Nem tud ellenállni a csábításnak, így vesz két zöldet. Az egyiket darócának zsebébe süllyeszti a másika azon nyomban beleharap. A ropogós hús mennyei ízekkel tölti meg száját. Lassan eszik, minden falatot pépesre rág, hogy könnyebb legyen lenyelnie. ~ Magamat eszem. ~ nézi a fényes zöld héjjat s jót derül az abszurd gondolaton.
Mikor kiér a partra még mindig legalább két óra van alkonyatig, de ez sem zavarja. Csendesen vár s idővel a második alma is előkerül zsebéből. Darócát szorosan összehúzza magakörül a feltámadó szél bele-belekap csuklyájába. ~Nem sokára itt kell legyen. ~ les néha hátra válla felett abba az irányba amerről Caelrilt várja.*
5283. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-05 19:57:38
Üzenet elküldve: 2024-05-05 19:57:38
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa//
*Szívesen hallgatná a másik meséjét, bármily rémtörténet is. Ezzel ellentétben a sajátjait olyan gondosan elzárná, hogy soha ne gondolhassa annak a szörnyetegnek őt, mint amit saját magáról képzel, pedig a bűntudat érzése nem ébredt fel benne soha, addig a napig. Talán ha találkozna a két történet, akkor engedne ebből, de ezt nem tudja elképzelni sem. Még.
Ha hiteles, ha nem, beleegyezően bólint. Hiába is feszegetné tovább, az csak az ő tudásvágyát táplálná, a másikon vajmi keveset segítene és cseppet sem célja a fájó emlékeket még jobban előrángatni, hiszen megteszi azt talán minden nap önnön kezének látványa. Nem tud kibékülni viszont az érzéssel, ami hatalmába kerítette, hogy mennyire szeretne igazságot osztani. Ő, aki eddig mindenkitől elvette azt. A levegő ki is préselődik fogai között, ahogy erre gondol, de nem fecsérel rá több időt.
Mint ahogyan azt sejtette, semmilyen választ nem kap, de ez borítékolható volt. Az az öt nap talán nagyobb várakozást fog tőle kicsikarni, mint valaha bármi az életben. Saját döntés a saját életéről, még ha fogalma sincs mire is megy ki.
Végignézi a másik röpke sétáját, tetőtől talpig méri, ahogy hátat fordít neki, s ugyan ezt teszi akkor is, amikor megfordul, s hozzá intézi a szavakat. A szemei még mindig olyanok, aminek a tükréből nem kívánja kiszakítani magát.*
- Hogyan tudnám elfelejteni. Itt leszek, ígérem. *Egy pillanatra behunyja a szemét, mintha le akarná zárni a látottakat, hogy ottmaradjanak az emlékeiben. ~Öt nap és talán kiderül, hogy ki vagy és miért küldtek nekem.~ Mikor újra nyílnak a lélektükrök, a kéz már ott várja az övét, amibe belekapaszkodik és egy határozott mozdulattal áll fel, olyan közel lépve, hogy szinte csak néhány milliméter válassza el a két testet és még a lélegzetvételét is érezhesse magán. Aztán a kéz kisimul az övéből, de megdermed egész testében mégis. Játékot akart ezzel a közelséggel, mégis magát akasztotta meg és félrelüktető szívverése jelzi, hogy cseppet sem kívánja messzebb engedni Xiltyn-t, de tudja, hogy muszáj.*
-Induljunk. *Ismétli meg a szót, még mindig kínosan közelről és várja, hogy elinduljon a másik, mert ő megrekedt. Megrekedt a férfiban és most már fogalma sincsen, hogyan is tovább. Öt nap... Öt nap és kiderül.*
*Szívesen hallgatná a másik meséjét, bármily rémtörténet is. Ezzel ellentétben a sajátjait olyan gondosan elzárná, hogy soha ne gondolhassa annak a szörnyetegnek őt, mint amit saját magáról képzel, pedig a bűntudat érzése nem ébredt fel benne soha, addig a napig. Talán ha találkozna a két történet, akkor engedne ebből, de ezt nem tudja elképzelni sem. Még.
Ha hiteles, ha nem, beleegyezően bólint. Hiába is feszegetné tovább, az csak az ő tudásvágyát táplálná, a másikon vajmi keveset segítene és cseppet sem célja a fájó emlékeket még jobban előrángatni, hiszen megteszi azt talán minden nap önnön kezének látványa. Nem tud kibékülni viszont az érzéssel, ami hatalmába kerítette, hogy mennyire szeretne igazságot osztani. Ő, aki eddig mindenkitől elvette azt. A levegő ki is préselődik fogai között, ahogy erre gondol, de nem fecsérel rá több időt.
Mint ahogyan azt sejtette, semmilyen választ nem kap, de ez borítékolható volt. Az az öt nap talán nagyobb várakozást fog tőle kicsikarni, mint valaha bármi az életben. Saját döntés a saját életéről, még ha fogalma sincs mire is megy ki.
Végignézi a másik röpke sétáját, tetőtől talpig méri, ahogy hátat fordít neki, s ugyan ezt teszi akkor is, amikor megfordul, s hozzá intézi a szavakat. A szemei még mindig olyanok, aminek a tükréből nem kívánja kiszakítani magát.*
- Hogyan tudnám elfelejteni. Itt leszek, ígérem. *Egy pillanatra behunyja a szemét, mintha le akarná zárni a látottakat, hogy ottmaradjanak az emlékeiben. ~Öt nap és talán kiderül, hogy ki vagy és miért küldtek nekem.~ Mikor újra nyílnak a lélektükrök, a kéz már ott várja az övét, amibe belekapaszkodik és egy határozott mozdulattal áll fel, olyan közel lépve, hogy szinte csak néhány milliméter válassza el a két testet és még a lélegzetvételét is érezhesse magán. Aztán a kéz kisimul az övéből, de megdermed egész testében mégis. Játékot akart ezzel a közelséggel, mégis magát akasztotta meg és félrelüktető szívverése jelzi, hogy cseppet sem kívánja messzebb engedni Xiltyn-t, de tudja, hogy muszáj.*
-Induljunk. *Ismétli meg a szót, még mindig kínosan közelről és várja, hogy elinduljon a másik, mert ő megrekedt. Megrekedt a férfiban és most már fogalma sincsen, hogyan is tovább. Öt nap... Öt nap és kiderül.*
5282. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-05 19:19:36
Üzenet elküldve: 2024-05-05 19:19:36
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa//
*Ha tudná Caelril, hogy még mennyivel rosszabbak vannak nála talán többé nem tudna nyugodtan aludni. Az apja nem csupán rossz atya volt, hanem egy szörnyeteg. Olyan figura akivel a jónépek gyermekeit szokták riogatni. "Ha nem eszed meg a vacsorádat zsákba rak és elvisz a Xiltyn." mondhatták volna annak idején, ha ismerték volna a nevet. Akik mégis megismerték azok már mind rég a föld alatt sárgulnak.
De erre most a legkevésbé sem akar gondolni. Nem szabad rágondolnia. Csak akkor győzhet ha még saját maga elől is elzárja ezeket a gondolatokat. *
- Hagyjuk elrohadni az emlékét a démonvermek legmélyebb bugyrába. - * mondja kemény hangon, de a belsejét rázó kacagás miatt nem tud hiteles lenni. *
- Valóban nem m... - * kezdene újabb magyarázatba de elharapja a mondatot. A befejezés helyett csak az "m" hang zöngése hallik egy ideig. Ahogy Cael beleegyezését adja újra hevesebben kezd ütni a szíve. Először el sem hiszi, csak kisvártatva kapcsol, hogy elérte a célját. Talált valakit aki segíthet rajta. *
- Köszönöm. - * nyúl az övén függő egyik erszény után de a mozdulat megakad. Fejét óvatosan megrázza majd térdére támaszkodva lassan feltápászkodik és hátát mutatva az elfnek tesz pár lépést a tenger felé. * - Ne felejtsd el amit mondtam. - * intézi szavait a nagy víz felé amit azért jól hallhat a nő is. *
- Találkozzunk 5 nap múlva, oren napján holdkelte előtt valamivel. Ugyanitt. - * fordul vissza s úgy mered az aranyszín szemekbe mintha a jövőt látná bennük. ~ Akarod őt! Meg akarsz mártózni a kéj feneketlen kútjában. ~ kezdi el újra a tekergést a kígyó mit elméjének egyik cellájába zárt. Már majdnem ellent mondana neki de meggondolja magát. ~ Pontosan! ~ húzódik vékony mosolyra a sötétség szája s jól láthatóan mosolyog a mélységi is.
Most ő lép olyan közel Caelhez mint a nő tette azt a tavernába és várakozóan fürkészi arcát. Majd bátran kezet nyújt, hogy felsegíthesse felszíni nővérkéjét a korhadékról. *
- Induljunk. - * költözik újfent könnyedség viselkedésébe. Ha a nő elfogadta a kezét akkor felsegíti majd utánna újból elengedi. Ha nem akkor egyszerűen megvárja a másikat s vele az oldalán indul vissza a lakónegyed felé.*
*Ha tudná Caelril, hogy még mennyivel rosszabbak vannak nála talán többé nem tudna nyugodtan aludni. Az apja nem csupán rossz atya volt, hanem egy szörnyeteg. Olyan figura akivel a jónépek gyermekeit szokták riogatni. "Ha nem eszed meg a vacsorádat zsákba rak és elvisz a Xiltyn." mondhatták volna annak idején, ha ismerték volna a nevet. Akik mégis megismerték azok már mind rég a föld alatt sárgulnak.
De erre most a legkevésbé sem akar gondolni. Nem szabad rágondolnia. Csak akkor győzhet ha még saját maga elől is elzárja ezeket a gondolatokat. *
- Hagyjuk elrohadni az emlékét a démonvermek legmélyebb bugyrába. - * mondja kemény hangon, de a belsejét rázó kacagás miatt nem tud hiteles lenni. *
- Valóban nem m... - * kezdene újabb magyarázatba de elharapja a mondatot. A befejezés helyett csak az "m" hang zöngése hallik egy ideig. Ahogy Cael beleegyezését adja újra hevesebben kezd ütni a szíve. Először el sem hiszi, csak kisvártatva kapcsol, hogy elérte a célját. Talált valakit aki segíthet rajta. *
- Köszönöm. - * nyúl az övén függő egyik erszény után de a mozdulat megakad. Fejét óvatosan megrázza majd térdére támaszkodva lassan feltápászkodik és hátát mutatva az elfnek tesz pár lépést a tenger felé. * - Ne felejtsd el amit mondtam. - * intézi szavait a nagy víz felé amit azért jól hallhat a nő is. *
- Találkozzunk 5 nap múlva, oren napján holdkelte előtt valamivel. Ugyanitt. - * fordul vissza s úgy mered az aranyszín szemekbe mintha a jövőt látná bennük. ~ Akarod őt! Meg akarsz mártózni a kéj feneketlen kútjában. ~ kezdi el újra a tekergést a kígyó mit elméjének egyik cellájába zárt. Már majdnem ellent mondana neki de meggondolja magát. ~ Pontosan! ~ húzódik vékony mosolyra a sötétség szája s jól láthatóan mosolyog a mélységi is.
Most ő lép olyan közel Caelhez mint a nő tette azt a tavernába és várakozóan fürkészi arcát. Majd bátran kezet nyújt, hogy felsegíthesse felszíni nővérkéjét a korhadékról. *
- Induljunk. - * költözik újfent könnyedség viselkedésébe. Ha a nő elfogadta a kezét akkor felsegíti majd utánna újból elengedi. Ha nem akkor egyszerűen megvárja a másikat s vele az oldalán indul vissza a lakónegyed felé.*
5281. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-05 17:59:02
Üzenet elküldve: 2024-05-05 17:59:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa//
*Számított rá, hogy nem engedi meg neki a másik, hogy hozzáérjen, talán azért, mert ő maga sem reagált volna feltétlenül másképpen. De amaz nem húzza el onnan a végtagot, melyre nagyobbat dobban szíve a szokásosnál. Nem megszokott erő, nem megszokott ritmus. Puha ujjbegyei alatt érzi az érdes tapintású motívumot, amik felzaklatják az édesdeden alvó lelkét. Mintha csak nyomot kívánna olvasni, úgy húzza végig rajta perceit, s a megremegő kéz az elhalványodott ösztöneit korbácsolja, de nem azon irányba, hogy talán most kéne elmenekülni saját maga és a másik elől, hanem azt, ami ide akarja szögezni és méltó elégtételt venni a világon bárkin, aki ezt hagyta, hogy megtörténhessen. Lám vannak tőle is rosszabbak. Hogyan lehet ebből arra jutni, hogy megnyugszik a lelke egy pillanatra mégis, hogy talán van remény arra, hogy folytathassa saját életét? Önző, mégis feltenné arra, hogy ezt valaki megbánja az ő keze által. ~Nyughass!~ Inti csöndre a benne háborgót, hiszen már talán nincs is kin megbosszulja azt, ami nem is vele történt. Idegen érzés ez, a másik is idegen, mégis itt ülnek egymás mellett és olyan pók szövi köréjük a hálóját, ami már jól tudja, hogy dolguk kell legyen egymással. *
- Ettől még nem kevésbé szörnyű, amit veled tett.
*Szögezi le, de nincs joga belemenni abba, ami már bekúszott félig rohadt kis lelkébe.
Újabb kis csend, amit próbál élvezni, hogy a másikkal tölt. Ő is a fehér tincsek táncát nézi, amit a széllel jár, akaratlan nyúl saját fonataihoz, amivel már nem tudja ezt tenni az idő. Szólna, de nem teszi, elmélyed a képben, ami elé tárul. ~Vigyázz mit kívánsz, mert még megkapod.~ Fojt el egy mosolyt. Szinte fohászkodott, hogy történjen valami az életében, ami kissé felforgatja az állóvizet, s lám, tornádót kapott, ami letarolt mindent, hogy belül újjá akarjon éledni a romokból. Ha tudná, hogy a másikban mi zúgolódik... de azt nem osztja meg vele, ami talán jobb is, mert nem tudna ellentmondani. Igen is van mitől tartani, ha valakinek Ril van a közelében, legalábbis hiszi ezt saját magáról is. Pedig megtalálta az utolsót a világban, akivel megtenné azt, amit bárki mással.
Bal szemöldöke megemelkedik, kértek már tőle ilyesmit, amikor éppen kurtizánt játszott valami kivénhedt nemesnek, aki szerette, ha fáj, s a végén fájt is... de most nem tudja mire vélni. Mi van azoknak a méregzöldeknek a mélyén, ami mintha érte kiáltana?*
- Hiába kérdezném miért, ugye?
*Fürkészi a másikat, majd megingatja a fejét. Még mindig ugyan az a kérdése: mibe csöppent bele? És miért nem akar innen elmenni?*
- Tudod mit? Rendben. *Félni nem fog, hiszen bármikor meg tudná magát védeni, de próbára teszi a józan eszét is az a kíváncsiság, ami olyan elemi a mélységi felé. ~És még nem talány...~*
*Számított rá, hogy nem engedi meg neki a másik, hogy hozzáérjen, talán azért, mert ő maga sem reagált volna feltétlenül másképpen. De amaz nem húzza el onnan a végtagot, melyre nagyobbat dobban szíve a szokásosnál. Nem megszokott erő, nem megszokott ritmus. Puha ujjbegyei alatt érzi az érdes tapintású motívumot, amik felzaklatják az édesdeden alvó lelkét. Mintha csak nyomot kívánna olvasni, úgy húzza végig rajta perceit, s a megremegő kéz az elhalványodott ösztöneit korbácsolja, de nem azon irányba, hogy talán most kéne elmenekülni saját maga és a másik elől, hanem azt, ami ide akarja szögezni és méltó elégtételt venni a világon bárkin, aki ezt hagyta, hogy megtörténhessen. Lám vannak tőle is rosszabbak. Hogyan lehet ebből arra jutni, hogy megnyugszik a lelke egy pillanatra mégis, hogy talán van remény arra, hogy folytathassa saját életét? Önző, mégis feltenné arra, hogy ezt valaki megbánja az ő keze által. ~Nyughass!~ Inti csöndre a benne háborgót, hiszen már talán nincs is kin megbosszulja azt, ami nem is vele történt. Idegen érzés ez, a másik is idegen, mégis itt ülnek egymás mellett és olyan pók szövi köréjük a hálóját, ami már jól tudja, hogy dolguk kell legyen egymással. *
- Ettől még nem kevésbé szörnyű, amit veled tett.
*Szögezi le, de nincs joga belemenni abba, ami már bekúszott félig rohadt kis lelkébe.
Újabb kis csend, amit próbál élvezni, hogy a másikkal tölt. Ő is a fehér tincsek táncát nézi, amit a széllel jár, akaratlan nyúl saját fonataihoz, amivel már nem tudja ezt tenni az idő. Szólna, de nem teszi, elmélyed a képben, ami elé tárul. ~Vigyázz mit kívánsz, mert még megkapod.~ Fojt el egy mosolyt. Szinte fohászkodott, hogy történjen valami az életében, ami kissé felforgatja az állóvizet, s lám, tornádót kapott, ami letarolt mindent, hogy belül újjá akarjon éledni a romokból. Ha tudná, hogy a másikban mi zúgolódik... de azt nem osztja meg vele, ami talán jobb is, mert nem tudna ellentmondani. Igen is van mitől tartani, ha valakinek Ril van a közelében, legalábbis hiszi ezt saját magáról is. Pedig megtalálta az utolsót a világban, akivel megtenné azt, amit bárki mással.
Bal szemöldöke megemelkedik, kértek már tőle ilyesmit, amikor éppen kurtizánt játszott valami kivénhedt nemesnek, aki szerette, ha fáj, s a végén fájt is... de most nem tudja mire vélni. Mi van azoknak a méregzöldeknek a mélyén, ami mintha érte kiáltana?*
- Hiába kérdezném miért, ugye?
*Fürkészi a másikat, majd megingatja a fejét. Még mindig ugyan az a kérdése: mibe csöppent bele? És miért nem akar innen elmenni?*
- Tudod mit? Rendben. *Félni nem fog, hiszen bármikor meg tudná magát védeni, de próbára teszi a józan eszét is az a kíváncsiság, ami olyan elemi a mélységi felé. ~És még nem talány...~*
5280. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-05 16:54:55
Üzenet elküldve: 2024-05-05 16:54:55
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa//
* Caelril szavai úgy kúsznak be hegyes fülein át elméjébe mint Ni'aras szent kígyói. Puhán és fenségesen. ~ Nem uralkodik. Pedig akár uralkodhatna is. ~ oldódik meg lelkében egy csomó amitől másképp kezdene nézni a nőre. ~ Aki nem uralkodik az óhatatlanul de uralkodóért kiált! ~ simogatja agykérgét a kellemetlen, a hátulról támadó gondolatsor. ~ A legnagyobb uralkodás az önmagad felett való uralkodás! ~ válaszol megacélozva magát.
A magabiztos kiállás, a feszes ruhák, és az elragadó kisugárzás mint uralkodói karaktert kölcsönöznek az elfnek, még ha ő nem is tud róla.
Talán ezeknek köszönheti Cael, hogy az éjbőrű nem húzza vissza kezét még ha az érintéstől össze is rezzen. Soha senki nem érintette még meg az atyján kívül, de azok az érintések mindig a frászt hozták rá. Az egyik pillanatban még kedvesen illették, csak, hogy utánna még nagyobb fájdalmat okozhassanak, ennek köszönhetően beléivódott a rettegés ami a testi kontaktust illeti.
Cael érezheti, ahogy Xiltyn egész teste remegni kezd, de a hím úrrá lesz a késztetésen, hogy egyből visszábbhúzódjon.
A felület mit a vékony ujjak simítanak száraz és érdes, mintha el lenne távolítva a bőr azon rétege miben a verejtékmirigyek rejtőznek. Az érdességért pedig a festékanyag tehető felelőssé. Összességében nem kellemes tapintású. A "pikkelyek" alatt pulzáló erek egészen dülledtek; Lilás kitüremkedések a mélyülő zöld szín határain.
Nem tarthat örökké ez az állapot sem. Akármilyen forgatagot is támasztott benne Caelril a veszélyérzete egy cseppet sem csillapodott. Sőt! Ahogy szellemileg és fizikálisan is közelebb kerültek egymáshoz csak még inkább ott lüktet a homloka mögött s folyamatosan sakkban tartja.
A kedves szavak ellenére kezét visszahúzza és visszatűri a zubbony ujját is. *
- Az erőm. Igazad van. Így is felfoghatjuk. - * bólint helyeslően és mélységes hálát érez ami forrón járja át árnyakközt született testét.
A szél iránya megváltozik, rövid ideig a hátuk mögül fúj, így a tűvel összefogott, fehér hajzatból sikeresen kiszabadít egy oldalsó tincset.
Xil figyeli, ahogy a szálak táncraperdülnek szemei előtt aztán megint változik a szélirány s arcát kezdik el bizdergálni de ez sem zavarja.
A köszönet kifejezetten őszintének tűnik mire válaszként csak meghajtja fejét. Szeretne válaszokat adni Cael kérdéseire, de nem teheti. Nem úgy, ahogy azt szeretnék. ~ De van egy másik út! ~ győzi meg magát. Szeretne valamit adni a nőnek. Ő már most olyan sokat kapott; Csak egy kicsit kellene visszaadnia belőle s már az is elég lehet. *
- A dolgod... A dolgod egyszerű. Szerezz nekem két acélbilincset, vagy erős kötelet. Mint mondtam semmilyen veszély nem fog fenyegetni ha megfogadod az utasításaim. Senkit nem kell bántanod és téged sem fog senki. Ezt megígérhetem. Öt nap múlva. Kilencedikén - * törnek elő belőle a szinte összefüggéstelen mondatok. Elméjében kíváncsi mozgolódást érzékel. Mintha épp egy kígyó tekeredne össze s villás nyelvével agyának tekervényeit kezdené érdeklődve nyalogatni. A mérgzöld tekintetben kétségbeesettség és fájdalom tükröződik; Immár nem úgy néz Caelre mint aki munkát ajánl neki hanem mint akinek segítségre van szüksége.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.05 16:55:30
* Caelril szavai úgy kúsznak be hegyes fülein át elméjébe mint Ni'aras szent kígyói. Puhán és fenségesen. ~ Nem uralkodik. Pedig akár uralkodhatna is. ~ oldódik meg lelkében egy csomó amitől másképp kezdene nézni a nőre. ~ Aki nem uralkodik az óhatatlanul de uralkodóért kiált! ~ simogatja agykérgét a kellemetlen, a hátulról támadó gondolatsor. ~ A legnagyobb uralkodás az önmagad felett való uralkodás! ~ válaszol megacélozva magát.
A magabiztos kiállás, a feszes ruhák, és az elragadó kisugárzás mint uralkodói karaktert kölcsönöznek az elfnek, még ha ő nem is tud róla.
Talán ezeknek köszönheti Cael, hogy az éjbőrű nem húzza vissza kezét még ha az érintéstől össze is rezzen. Soha senki nem érintette még meg az atyján kívül, de azok az érintések mindig a frászt hozták rá. Az egyik pillanatban még kedvesen illették, csak, hogy utánna még nagyobb fájdalmat okozhassanak, ennek köszönhetően beléivódott a rettegés ami a testi kontaktust illeti.
Cael érezheti, ahogy Xiltyn egész teste remegni kezd, de a hím úrrá lesz a késztetésen, hogy egyből visszábbhúzódjon.
A felület mit a vékony ujjak simítanak száraz és érdes, mintha el lenne távolítva a bőr azon rétege miben a verejtékmirigyek rejtőznek. Az érdességért pedig a festékanyag tehető felelőssé. Összességében nem kellemes tapintású. A "pikkelyek" alatt pulzáló erek egészen dülledtek; Lilás kitüremkedések a mélyülő zöld szín határain.
Nem tarthat örökké ez az állapot sem. Akármilyen forgatagot is támasztott benne Caelril a veszélyérzete egy cseppet sem csillapodott. Sőt! Ahogy szellemileg és fizikálisan is közelebb kerültek egymáshoz csak még inkább ott lüktet a homloka mögött s folyamatosan sakkban tartja.
A kedves szavak ellenére kezét visszahúzza és visszatűri a zubbony ujját is. *
- Az erőm. Igazad van. Így is felfoghatjuk. - * bólint helyeslően és mélységes hálát érez ami forrón járja át árnyakközt született testét.
A szél iránya megváltozik, rövid ideig a hátuk mögül fúj, így a tűvel összefogott, fehér hajzatból sikeresen kiszabadít egy oldalsó tincset.
Xil figyeli, ahogy a szálak táncraperdülnek szemei előtt aztán megint változik a szélirány s arcát kezdik el bizdergálni de ez sem zavarja.
A köszönet kifejezetten őszintének tűnik mire válaszként csak meghajtja fejét. Szeretne válaszokat adni Cael kérdéseire, de nem teheti. Nem úgy, ahogy azt szeretnék. ~ De van egy másik út! ~ győzi meg magát. Szeretne valamit adni a nőnek. Ő már most olyan sokat kapott; Csak egy kicsit kellene visszaadnia belőle s már az is elég lehet. *
- A dolgod... A dolgod egyszerű. Szerezz nekem két acélbilincset, vagy erős kötelet. Mint mondtam semmilyen veszély nem fog fenyegetni ha megfogadod az utasításaim. Senkit nem kell bántanod és téged sem fog senki. Ezt megígérhetem. Öt nap múlva. Kilencedikén - * törnek elő belőle a szinte összefüggéstelen mondatok. Elméjében kíváncsi mozgolódást érzékel. Mintha épp egy kígyó tekeredne össze s villás nyelvével agyának tekervényeit kezdené érdeklődve nyalogatni. A mérgzöld tekintetben kétségbeesettség és fájdalom tükröződik; Immár nem úgy néz Caelre mint aki munkát ajánl neki hanem mint akinek segítségre van szüksége.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.05 16:55:30
5279. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-05 09:40:49
Üzenet elküldve: 2024-05-05 09:40:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa//
*Amint kigördült nyelvén a mondanivalójának zöme, máris valami furcsa megkönnyebbülés költözött bele testébe, bár mégis körbejárja ezt az izgatottság. Őszinte szavakban vajon volt-e része valaha? Nincs ideje meglovagolni túlzottan a kiürült gondolatainak helyét, a nyomát, ami ismeretlen impulzusok formájában jelez neki arról, hogy hasznosan tette-e, vagy nem, hogy beszélt. ~Tényleg ilyen vagyok?~ Ha lehetne valami szebb és abszurdabb, akkor az az lenne, ha tudnák, ugyan arra gondolnak ők ketten, mindössze teljesen más vonatkozásban. Ril röpke ideje alatt, nem jut sokra, hiszen az első mondat visszahozza belé azt a kellemes borzongást, amit a mai napig nem is ismert.
A magyarázat, hogy miért kerülte annyira szemeibe beleolvadását érdekes történet, gondolhatott volna rá, de olyannyira távol áll tőle ez a fajta társadalmi berendezkedés, hogy számba se vette. Enyhén nyílik szét az ajka, de nem szól, hallgatja csupán a másik szavait. ~ Ha tudnád...~ Gondol vissza a szemei jellemzésére, amit olyan szépen tett, mégis olyan igaz. Azt kívánja, hogy bár ne lenne abban valami, amit érez Xil.*
- Ugyan... Itt mindenki bolond. Ha ezekbe nézel nem kell ilyesmitől tartanod, bár tudom, hogy berögzült... megpróbálhatod elfelejteni. Én nem... uralkodok. *Még kimondani is furcsa ezt a szót, biggyeszti is az ajkát egy enyhe fintorrá, majd visszaalakul eredeti állapotába, s érdeklődve figyeli, ahogy a másik megszabadul a kesztyűjétől. Mintha lelassult volna körülöttük a világ. A meleg sugár finoman hevíti bőrét, a tenger zaja elmos mindent köröttük, csak őket hagyja egy egységben a saját kis birodalmukban, szemei pedig kutatva figyelik, ahogy elválik az anyag a bőrtől. A bőrtől, melynek látványa keserű ízt hagy a nyelve hátulján, az óaranyak fénye pedig egyszeriben megtörik, ahogy tükröződik róla amit látni vél. Hallja a szavakat, s értetlenül néz fel a másik szemeibe, hogy újra visszatekinthessen a módszeres kínzás művészetnek nevezett ártalmára.
Az igazi érzelmei mindig ki voltak zárva. Ott sorakoztak körötte, hogy hátha egyszer bebocsájtást nyernek, de lévén ezt sosem adta meg nekik Ril, így ennek hatására egyszerre döntöttek úgy, hogy fellázadva az üresség ellen nem kopogtatnak tovább, hanem az eltorlaszolt ajtót közös erővel törik be, hogy egymáson taposva birtokba vehessék testének minden porcikáját.
A pillantással engedélyt kér arra, hogy megérinthesse, s ha hagyja neki nagyot nyelve simítja végig a bőr felületét. Talán az ez első érintés. Lassú, vontatott mozdulat, s valahogy el sem akarná engedni, de megteszi, mert nem akar kényelmetlenséget okozni a másiknak. És hol lehet ennek a vége? Egy pillanatra behunyja a szemét, majd hagyja, hogy eltakarja anyagokkal, ha azt akarja. Ismét a szemeit keresi, nehéz pillanatok után szólal csak meg.*
- A lenyomatai annak, hogy mit vagy képes túlélni. A ruhád alatt az erődet viseled. *Nem látni tekintetén sem undort, sem művészet utáni rajongást. El tudná ismerni, mint csodás alkotást, ha nem azon a testen lenne, ami minden másodperccel egyre közelebbivé válik szívének. Annak a szívnek, amiről azt sem tudta, hogy van más funkciója, mint keringetni azt a fekete romlott vért, ami benne csordogál.*
- Köszönöm ezt a bizalmat. *Mondja végül, s bár sűrű faggatózásba kezdene ismét, nem teszi meg, valahogy úgy érzi lesz még erre idejük jócskán. S ha tévedne, akkor pedig nincs szüksége még további információkra, amik belülről kínozzák.*
- Én mondtam, hogy mivel foglalkoztam. *Legyint végül, majd hozzáteszi:* - De még mindig nem árultad el, hogy mi lett volna a dolgom. Vagy csak a közeledben akartál tudni. *Töri meg végül a rájuk telepedett idilli sötétséget nagy mosolyával, s érzékelve, hogy közelebb húzódott a másik, valahogy neki is mozdulnia kell egy kicsit felé.*
- Azt szeretném tudni én is. De még nem jöttem rá. Újrakezdeni valamit, úgy hogy nem ismerem magam... nehéz, de... most jó. *Bár előkelőbb lett volna, ha ezen mondata közben is a másik zöldjeit keresi, de most ismét átadja magát a levegő gyógyító erejének. Mintha valami elkezdődött volna és jelezné a természet az őket simogató sós aurával, hogy jókor vannak jó helyen. *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.05 09:45:20
*Amint kigördült nyelvén a mondanivalójának zöme, máris valami furcsa megkönnyebbülés költözött bele testébe, bár mégis körbejárja ezt az izgatottság. Őszinte szavakban vajon volt-e része valaha? Nincs ideje meglovagolni túlzottan a kiürült gondolatainak helyét, a nyomát, ami ismeretlen impulzusok formájában jelez neki arról, hogy hasznosan tette-e, vagy nem, hogy beszélt. ~Tényleg ilyen vagyok?~ Ha lehetne valami szebb és abszurdabb, akkor az az lenne, ha tudnák, ugyan arra gondolnak ők ketten, mindössze teljesen más vonatkozásban. Ril röpke ideje alatt, nem jut sokra, hiszen az első mondat visszahozza belé azt a kellemes borzongást, amit a mai napig nem is ismert.
A magyarázat, hogy miért kerülte annyira szemeibe beleolvadását érdekes történet, gondolhatott volna rá, de olyannyira távol áll tőle ez a fajta társadalmi berendezkedés, hogy számba se vette. Enyhén nyílik szét az ajka, de nem szól, hallgatja csupán a másik szavait. ~ Ha tudnád...~ Gondol vissza a szemei jellemzésére, amit olyan szépen tett, mégis olyan igaz. Azt kívánja, hogy bár ne lenne abban valami, amit érez Xil.*
- Ugyan... Itt mindenki bolond. Ha ezekbe nézel nem kell ilyesmitől tartanod, bár tudom, hogy berögzült... megpróbálhatod elfelejteni. Én nem... uralkodok. *Még kimondani is furcsa ezt a szót, biggyeszti is az ajkát egy enyhe fintorrá, majd visszaalakul eredeti állapotába, s érdeklődve figyeli, ahogy a másik megszabadul a kesztyűjétől. Mintha lelassult volna körülöttük a világ. A meleg sugár finoman hevíti bőrét, a tenger zaja elmos mindent köröttük, csak őket hagyja egy egységben a saját kis birodalmukban, szemei pedig kutatva figyelik, ahogy elválik az anyag a bőrtől. A bőrtől, melynek látványa keserű ízt hagy a nyelve hátulján, az óaranyak fénye pedig egyszeriben megtörik, ahogy tükröződik róla amit látni vél. Hallja a szavakat, s értetlenül néz fel a másik szemeibe, hogy újra visszatekinthessen a módszeres kínzás művészetnek nevezett ártalmára.
Az igazi érzelmei mindig ki voltak zárva. Ott sorakoztak körötte, hogy hátha egyszer bebocsájtást nyernek, de lévén ezt sosem adta meg nekik Ril, így ennek hatására egyszerre döntöttek úgy, hogy fellázadva az üresség ellen nem kopogtatnak tovább, hanem az eltorlaszolt ajtót közös erővel törik be, hogy egymáson taposva birtokba vehessék testének minden porcikáját.
A pillantással engedélyt kér arra, hogy megérinthesse, s ha hagyja neki nagyot nyelve simítja végig a bőr felületét. Talán az ez első érintés. Lassú, vontatott mozdulat, s valahogy el sem akarná engedni, de megteszi, mert nem akar kényelmetlenséget okozni a másiknak. És hol lehet ennek a vége? Egy pillanatra behunyja a szemét, majd hagyja, hogy eltakarja anyagokkal, ha azt akarja. Ismét a szemeit keresi, nehéz pillanatok után szólal csak meg.*
- A lenyomatai annak, hogy mit vagy képes túlélni. A ruhád alatt az erődet viseled. *Nem látni tekintetén sem undort, sem művészet utáni rajongást. El tudná ismerni, mint csodás alkotást, ha nem azon a testen lenne, ami minden másodperccel egyre közelebbivé válik szívének. Annak a szívnek, amiről azt sem tudta, hogy van más funkciója, mint keringetni azt a fekete romlott vért, ami benne csordogál.*
- Köszönöm ezt a bizalmat. *Mondja végül, s bár sűrű faggatózásba kezdene ismét, nem teszi meg, valahogy úgy érzi lesz még erre idejük jócskán. S ha tévedne, akkor pedig nincs szüksége még további információkra, amik belülről kínozzák.*
- Én mondtam, hogy mivel foglalkoztam. *Legyint végül, majd hozzáteszi:* - De még mindig nem árultad el, hogy mi lett volna a dolgom. Vagy csak a közeledben akartál tudni. *Töri meg végül a rájuk telepedett idilli sötétséget nagy mosolyával, s érzékelve, hogy közelebb húzódott a másik, valahogy neki is mozdulnia kell egy kicsit felé.*
- Azt szeretném tudni én is. De még nem jöttem rá. Újrakezdeni valamit, úgy hogy nem ismerem magam... nehéz, de... most jó. *Bár előkelőbb lett volna, ha ezen mondata közben is a másik zöldjeit keresi, de most ismét átadja magát a levegő gyógyító erejének. Mintha valami elkezdődött volna és jelezné a természet az őket simogató sós aurával, hogy jókor vannak jó helyen. *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.05 09:45:20
5278. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-04 22:36:37
Üzenet elküldve: 2024-05-04 22:36:37
ÚJ
Rang: Kitiltott felhasználó
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa//
* A parthoz közeledve beszélgetésük egészen új irányt vesz. ~ Félreértés? ~ fújja ki a levegőt mint akinek válláról nehéz teher hárult el. Bólint és követi Caelt a korhadozó ladik romjához.
Viselkedése tehát félreértéshez vezetett. ~ Mi olyat mondhattam ami nem volt egyértelmű? ~ mereszti szemeit a messzeségbe ahol az égbolt vonala találkozik a tenger habjaival. Leül az elftől karnyújtásnyira mire kettejük súlya alatt nagyot reccsen a tengeri klímától megviselt fa.
Csuklyáját hátraveti s fejét felszegve kínosan hunyorogva fürdeti meg arcát a nap sugaraiban. Mint az alvilág egyik ősi istene, aki dacol a mennyek erejével.
Ahogy a nő beszélni kezd Xiltyn felé fordul s mintha kicserélték volna figyelmesen hallgatja a másikat. A szavak bővízű folyamként áradnak. Amióta találkoztak azóta összesen nem beszélt ennyit Cael. Valóban jó ötletnek bizonyult kijönni ide ahol a természet ereje találkozik az élet aspektusával.
Itt tisztább minden, még a beszéd is őszintébb.
Fény derül végre arra is miért látja őt a nő talánynak s mindez újfent keserűséget csepegtet lelkének repedt poharába. ~ Tényleg ilyen vagyok? ~ préseli vékony vonallá ajkait s még a kígyó szemek is elkerekednek mikor Cael jelzi, hogy feltűnt neki amikor megérintette famulusát. Észre sem vette akkor, hogy mit csinált de immár egyértelmű, hogy nem kerülte el az elf figyelmét az a botlás ott az ivóban.
Kelletlenül mellkasára pillant de nem nyúl oda. Ő alszik most. Amúgy sem szereti idegenek társaságát.
Caelril szavai olyan mélyen érintik amit el sem tudott volna képzelni. ~ Nekem volt rádírva.~ ismétli magában a bensőséges kijelentést. Valami mozog benne, aminek létezésével emeddig nem volt tisztában. ~ És nem is arra kellek neki. ~ a nyugalom újabb hulláma áztatja zilált idegeit.
Minden mondattal egy újabb kérdésére kap választ ami segít neki abban, hogy új, őszintébb mederbe terelje a beszélgetést. Hosszan felsóhajt mielőtt válaszolna. *
- Olyanok a szemeid. - * indul is a szakadozott felvezető. * - Ha feléjük nézek érzem a veszélyt. Mint az arany tőrök. Attól még, hogy csodálatosak, halálosak is egyben. Az én fajtámnál úgy tartja a szokás, hogy ha egy hím tolakodóan a matrónán felejti tekintetét, akkor a szemei többé nem láthatnak semmit. Nem akartalak megsérteni. Elnézést ha félreérthető voltam. - * próbál egy gyenge szóviccel kievickélni a kínos magyarázkodásból. * - Most már tudom, hogy bolondnak hiszel, de hidd el nincs más választásom. - * tárja szét karjait megadóan de tudja, hogy ezzel még nem oldott meg semmit. Azonban ahogy a fény végigszalad kesztyűs kezén eszébe ötlik a tavernába tett ígérete.
Bármiféle előjel nélkül az ölébe helyezi az említett balt, s a másikkal lehúzza róla a sötét anyagot. Caelrilnek így egészen különös látványban lehet része.
Xiltyn kézfejéről mintha lenyúzták volna a bőrt, érményi nagyságú pikkely alakú foltokban. Ha ez még nem lenne elég a "pikkelyeket" valamiféle színező anyaggal a zöld egyre sötétedő árnyalataira festették.*
- Örökség atyámtól. Mindig nagyra értékelte más élőlények szenvedését. - * mondja halkan a hullámok zúgásával a háttérben. A mondat közben némi gombolkozás után könyékig feltűri zubbonya ujját, hogy Cael láthassa a folytatódó mintázatot. Szerencsére csak mellkasa bal oldaláig terjed, de ezt még nem láthatja a nő. Ha az örege betartotta volna ígéretét és az egész testét "átalakítja" akkor már biztosan beleőrült volna a kínba. De ennyi elég. Lassan visszatűri a zubbony ujját miközben így szól: *
- Most már láthattad mi van a ruhám alatt. - * fordítja el fejét miközben a ladikra vetett kesztyüje után nyúl. ~ Remélem boldoggá tettelek. ~ próbál mosolyogni de hang nem jön ki száján.*
- Bocsánat, hogy a tavernába meg akartalak vásárolni. Nem láttam tisztán. - * szabadkozik tarkóját vakarva. * - Azóta már tudom, hogy nincs szükséged aranyakra. - * ~ Hisz ott világít arcodon a Nap mi ikertestvért is fialt.~ *
- Mondd, mire van szükséged? - * kérdezi s egy leheletnyivel közelebbcsúszik a nőhöz.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.04 23:00:20
* A parthoz közeledve beszélgetésük egészen új irányt vesz. ~ Félreértés? ~ fújja ki a levegőt mint akinek válláról nehéz teher hárult el. Bólint és követi Caelt a korhadozó ladik romjához.
Viselkedése tehát félreértéshez vezetett. ~ Mi olyat mondhattam ami nem volt egyértelmű? ~ mereszti szemeit a messzeségbe ahol az égbolt vonala találkozik a tenger habjaival. Leül az elftől karnyújtásnyira mire kettejük súlya alatt nagyot reccsen a tengeri klímától megviselt fa.
Csuklyáját hátraveti s fejét felszegve kínosan hunyorogva fürdeti meg arcát a nap sugaraiban. Mint az alvilág egyik ősi istene, aki dacol a mennyek erejével.
Ahogy a nő beszélni kezd Xiltyn felé fordul s mintha kicserélték volna figyelmesen hallgatja a másikat. A szavak bővízű folyamként áradnak. Amióta találkoztak azóta összesen nem beszélt ennyit Cael. Valóban jó ötletnek bizonyult kijönni ide ahol a természet ereje találkozik az élet aspektusával.
Itt tisztább minden, még a beszéd is őszintébb.
Fény derül végre arra is miért látja őt a nő talánynak s mindez újfent keserűséget csepegtet lelkének repedt poharába. ~ Tényleg ilyen vagyok? ~ préseli vékony vonallá ajkait s még a kígyó szemek is elkerekednek mikor Cael jelzi, hogy feltűnt neki amikor megérintette famulusát. Észre sem vette akkor, hogy mit csinált de immár egyértelmű, hogy nem kerülte el az elf figyelmét az a botlás ott az ivóban.
Kelletlenül mellkasára pillant de nem nyúl oda. Ő alszik most. Amúgy sem szereti idegenek társaságát.
Caelril szavai olyan mélyen érintik amit el sem tudott volna képzelni. ~ Nekem volt rádírva.~ ismétli magában a bensőséges kijelentést. Valami mozog benne, aminek létezésével emeddig nem volt tisztában. ~ És nem is arra kellek neki. ~ a nyugalom újabb hulláma áztatja zilált idegeit.
Minden mondattal egy újabb kérdésére kap választ ami segít neki abban, hogy új, őszintébb mederbe terelje a beszélgetést. Hosszan felsóhajt mielőtt válaszolna. *
- Olyanok a szemeid. - * indul is a szakadozott felvezető. * - Ha feléjük nézek érzem a veszélyt. Mint az arany tőrök. Attól még, hogy csodálatosak, halálosak is egyben. Az én fajtámnál úgy tartja a szokás, hogy ha egy hím tolakodóan a matrónán felejti tekintetét, akkor a szemei többé nem láthatnak semmit. Nem akartalak megsérteni. Elnézést ha félreérthető voltam. - * próbál egy gyenge szóviccel kievickélni a kínos magyarázkodásból. * - Most már tudom, hogy bolondnak hiszel, de hidd el nincs más választásom. - * tárja szét karjait megadóan de tudja, hogy ezzel még nem oldott meg semmit. Azonban ahogy a fény végigszalad kesztyűs kezén eszébe ötlik a tavernába tett ígérete.
Bármiféle előjel nélkül az ölébe helyezi az említett balt, s a másikkal lehúzza róla a sötét anyagot. Caelrilnek így egészen különös látványban lehet része.
Xiltyn kézfejéről mintha lenyúzták volna a bőrt, érményi nagyságú pikkely alakú foltokban. Ha ez még nem lenne elég a "pikkelyeket" valamiféle színező anyaggal a zöld egyre sötétedő árnyalataira festették.*
- Örökség atyámtól. Mindig nagyra értékelte más élőlények szenvedését. - * mondja halkan a hullámok zúgásával a háttérben. A mondat közben némi gombolkozás után könyékig feltűri zubbonya ujját, hogy Cael láthassa a folytatódó mintázatot. Szerencsére csak mellkasa bal oldaláig terjed, de ezt még nem láthatja a nő. Ha az örege betartotta volna ígéretét és az egész testét "átalakítja" akkor már biztosan beleőrült volna a kínba. De ennyi elég. Lassan visszatűri a zubbony ujját miközben így szól: *
- Most már láthattad mi van a ruhám alatt. - * fordítja el fejét miközben a ladikra vetett kesztyüje után nyúl. ~ Remélem boldoggá tettelek. ~ próbál mosolyogni de hang nem jön ki száján.*
- Bocsánat, hogy a tavernába meg akartalak vásárolni. Nem láttam tisztán. - * szabadkozik tarkóját vakarva. * - Azóta már tudom, hogy nincs szükséged aranyakra. - * ~ Hisz ott világít arcodon a Nap mi ikertestvért is fialt.~ *
- Mondd, mire van szükséged? - * kérdezi s egy leheletnyivel közelebbcsúszik a nőhöz.*
A hozzászólás írója (Xiltyn Ni'aras) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.05.04 23:00:20
5277. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-05-04 20:52:26
Üzenet elküldve: 2024-05-04 20:52:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 51
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Talányok varázsa//
*Saját gondolataiba mélyed, de egész sűrűn villan be neki a mélységi szótlansága is. Nem terhes egyáltalán, nem érzi olyan kínos csendnek, mint amikor nem tud mit kezdeni egyik a másikkal. Számára csak annak tudható be, hogy rendezni kívánja a kuszaságot, ami most ostromolja belülről. Képeket társít gondolatokhoz, vagy épp eseményekhez. Még a zöld alma is eszébe villan, ezzel egyetemben a másik övének felsejlő mintázatával. A ruházat alatt futó mozgolódó pikkely, és a kígyó minta, na meg a méregzöld szemek. Zöldek és kígyók. Néha azt hiszi, csak valami képzelt világban van, de nem. Éppen ezért szólal meg végre, amire ismét más választ kap, mint várt. Mindenesetre megvárja, míg végigmondja amit szeretne, még a botlás sem zavarja meg benne.
Az utolsó kérdésnél pedig elkerekedik az arany szem, meg is torpan, de aztán tovább indul, hiszen már közel a cél és mennyivel jobb lesz a víz közelében megvitatni ügyes bajos dolgaikat.*
- Kicsit... sok a félreértésünk egymás felé. Ott van egy hely, szépen rálátni a tengerre. Üljünk le és... és válaszolok.
*Azt hitte könnyebb lesz kérni egy kis időt, de csak még lejjebb evezett a sötétség mélyére, amibe belekerült.
Már alig néhány méternyire kirajzolódik a tenger szépsége. Táncol a fodrokon a csillogó fény, habosan mossa a víz a partot, s a mólókat. Ebbe a látványba tényleg bele lehet szeretni, mégsem biztos benne, hogy menne neki az élet mondjuk hajókon. Kár is ezen agyalni. Ahová értek, még nem kezdődtek el a hajópihenők, de már egészen közel vannak. Valami partra sodort ladik romjai lehetnek azok, amit valaki ülőalkalmatosságként húzhatott kijjebb, hogy ezen ücsörögve bámulhassa a tájat. Elférnek egymás mellett, le is ül hát, ha megfelel a mélységinek. A széltől itt hűvösebb van, de nem zavarja különösebben.*
- Lehet, hogy nem csinálsz te semmit, csak én látok félre... dolgokat.
*Fordul oldalvást, hogyha most hajlandó szemkontaktusba kerülni a férfi, akkor úgy folytathassa.* - Mondani akarsz valamit, majd nem teszed. Vagy nem azt teszed. Látni. *Mosolyodik el, hogy véletlenül se tűnjön rosszallónak amit éppen fejteget.* - Nem nézel a szemeimbe, aztán úgy marsz belé, mintha minden titkodat ott helyben el akarnád árulni. Aztán mutatsz valamit itt *Bök a mellkasa felé, de nem ér hozzá.* - Majd eltűnik a tekintetedből minden. Összezavarsz. *Vall némileg színt, de felsejlik a Haldrian-hoz intézett kérdés "Mi baj lehet?"* - Engem nem szoktak összezavarni. Azt én szoktam tenni másokkal. Mindezt nagyon kevés idő alatt. Szóval egy talány vagy, még ha nem is az a célod.
*Tűnődik el egy kicsit.* - És nem tudom miért álltam melléd, de talán mert rád volt írva ez. Nekem volt rád írva. *Halk a nevetése, de mégis mintha visszhangozna, pedig igazán elnyelhetné a víz.* - De nem akarok veled hálni. *Szögezi le a nyilvánvaló hazugságot, mert hogy szíve mélyén akar, de azt sem tudja épp mibe csöppent bele.* - Ennyi az egész.
*Saját gondolataiba mélyed, de egész sűrűn villan be neki a mélységi szótlansága is. Nem terhes egyáltalán, nem érzi olyan kínos csendnek, mint amikor nem tud mit kezdeni egyik a másikkal. Számára csak annak tudható be, hogy rendezni kívánja a kuszaságot, ami most ostromolja belülről. Képeket társít gondolatokhoz, vagy épp eseményekhez. Még a zöld alma is eszébe villan, ezzel egyetemben a másik övének felsejlő mintázatával. A ruházat alatt futó mozgolódó pikkely, és a kígyó minta, na meg a méregzöld szemek. Zöldek és kígyók. Néha azt hiszi, csak valami képzelt világban van, de nem. Éppen ezért szólal meg végre, amire ismét más választ kap, mint várt. Mindenesetre megvárja, míg végigmondja amit szeretne, még a botlás sem zavarja meg benne.
Az utolsó kérdésnél pedig elkerekedik az arany szem, meg is torpan, de aztán tovább indul, hiszen már közel a cél és mennyivel jobb lesz a víz közelében megvitatni ügyes bajos dolgaikat.*
- Kicsit... sok a félreértésünk egymás felé. Ott van egy hely, szépen rálátni a tengerre. Üljünk le és... és válaszolok.
*Azt hitte könnyebb lesz kérni egy kis időt, de csak még lejjebb evezett a sötétség mélyére, amibe belekerült.
Már alig néhány méternyire kirajzolódik a tenger szépsége. Táncol a fodrokon a csillogó fény, habosan mossa a víz a partot, s a mólókat. Ebbe a látványba tényleg bele lehet szeretni, mégsem biztos benne, hogy menne neki az élet mondjuk hajókon. Kár is ezen agyalni. Ahová értek, még nem kezdődtek el a hajópihenők, de már egészen közel vannak. Valami partra sodort ladik romjai lehetnek azok, amit valaki ülőalkalmatosságként húzhatott kijjebb, hogy ezen ücsörögve bámulhassa a tájat. Elférnek egymás mellett, le is ül hát, ha megfelel a mélységinek. A széltől itt hűvösebb van, de nem zavarja különösebben.*
- Lehet, hogy nem csinálsz te semmit, csak én látok félre... dolgokat.
*Fordul oldalvást, hogyha most hajlandó szemkontaktusba kerülni a férfi, akkor úgy folytathassa.* - Mondani akarsz valamit, majd nem teszed. Vagy nem azt teszed. Látni. *Mosolyodik el, hogy véletlenül se tűnjön rosszallónak amit éppen fejteget.* - Nem nézel a szemeimbe, aztán úgy marsz belé, mintha minden titkodat ott helyben el akarnád árulni. Aztán mutatsz valamit itt *Bök a mellkasa felé, de nem ér hozzá.* - Majd eltűnik a tekintetedből minden. Összezavarsz. *Vall némileg színt, de felsejlik a Haldrian-hoz intézett kérdés "Mi baj lehet?"* - Engem nem szoktak összezavarni. Azt én szoktam tenni másokkal. Mindezt nagyon kevés idő alatt. Szóval egy talány vagy, még ha nem is az a célod.
*Tűnődik el egy kicsit.* - És nem tudom miért álltam melléd, de talán mert rád volt írva ez. Nekem volt rád írva. *Halk a nevetése, de mégis mintha visszhangozna, pedig igazán elnyelhetné a víz.* - De nem akarok veled hálni. *Szögezi le a nyilvánvaló hazugságot, mert hogy szíve mélyén akar, de azt sem tudja épp mibe csöppent bele.* - Ennyi az egész.
5276. hozzászólás ezen a helyszínen: Dokkok és kikötő
Üzenet elküldve: 2024-04-29 10:37:30
Üzenet elküldve: 2024-04-29 10:37:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 98
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 98
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
* Végre betévedt a kikötő élettel teli világába. Habár nem az első látogatása, mindig ámulatba ejti a hely élni akarása. *
~ Hogy a viharba nem esett még össze ez a hely? ~
*Sok időt ugyan nem szeretne a dokknál tölteni. Ugyanis pont itt próbálták legutóbb kizsebelni. Ha alaposan körbenézne, talán látná is az alakot kivel összemérte erejét a pénzéért. Most azért ha lehet, szeretné egy lépéssel megelőzni az ilyen helyzeteket. Tesz egy kis erszényt az övére, amiben egy csekélynyi összeg található. Ha minden jól megy, akkor a lopósabb népnek nem fog szemet szúrni és a lenyúlás után örömükben elszelelnek nem is gondolva, hogy valójában ők lettek azok kik át lettek verve. *
~ Hogy a viharba nem esett még össze ez a hely? ~
*Sok időt ugyan nem szeretne a dokknál tölteni. Ugyanis pont itt próbálták legutóbb kizsebelni. Ha alaposan körbenézne, talán látná is az alakot kivel összemérte erejét a pénzéért. Most azért ha lehet, szeretné egy lépéssel megelőzni az ilyen helyzeteket. Tesz egy kis erszényt az övére, amiben egy csekélynyi összeg található. Ha minden jól megy, akkor a lopósabb népnek nem fog szemet szúrni és a lenyúlás után örömükben elszelelnek nem is gondolva, hogy valójában ők lettek azok kik át lettek verve. *
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5276-5295