//Diadalmas vég//
- Már a második tél... *Sóhajtja a part dermesztő csendjébe, forró lehelete nyomán pedig apró, gomolygó kis felhőt képez a tél közeledtével egyre fagyosabb levegőbe. Az évszakhoz idomos, szürkéskék íriszek közönytől tompulva követik az egyre magasabbra szökő, s egyre inkább szétterülő pamacsot, mely végül beleolvad a kora esti köd még nem éppen sűrű fátylába. Csupán néhány kérészéltű momentum, a régóta a lelkét mardosó unalomtól azonban lelassított pillanatok ezreinek tetszik a mindennapi jelenség, melyre legfeljebb az áldott tudatlanságban leledző, halandó gyermekek fókuszálnak hasonló kitartással s időérzék tompulással. A bensőjének legmélyebb bugyraiban is rothadt lény sem adózik végül több figyelemmel a sötétedő égboltot szürke színárnyalattal piszkosító ködnek, hagyja a pillantását a folyóvíz jegesen tiszta tükrére siklani, hol régóta ismeretes vonásokkal szembesül.
Még mostanra sem feledte el az évszázadok emlékeivel keveredett momentumot, mikor megidézése után néhány nappal egy teljesen idegen arc pillantott vissza rá a mosakodóvíznek csúfolt sáros valami felszínéről. Voltaképpen már megmondani sem tudná, hogy a létsíkon, melyet valaha élőhelyének nevezhetett, birtokolt-e testet vagy bármiféle arcot, azonban az egykori döbbenet még mindig éles érzetként idéződik fel benne. Noha később látva, miféle rémalakokkal sújtotta e világot a természet, még talán megkönnyebbülést is érezhetett volna a neki megválasztott testért, ám az akaratán kívül eső történéseket ritkán szokása elismerésre méltatni, a hálát pedig mérföldek távlatából sem ismeri.
~Még egyet huhog az az átkozott bagoly, és tollastól fogom megenni...~
Hallik fel a néma szavak világában már teljesen megszokott, zsörtölődő hangja, amely állandó dühtől fortyogó lelkének gátlástalan szószólója.
Végül felegyenesedik a folyó egyik karcsúbb mellékága mellől, melyet magasztos fák s a hideghez képest még vadul burjánzó bokrok rejtegetnek a kíváncsi szemek, nem úgy az erdő örökös lakói elől, mint az a szerencsétlen madár a fa tetején, aki már vagy negyed órája kitartóan huhog bele a fúria gondolataiba.*
- Eredj innét te dög! *Morran rá csöndesen, miközben indulatoktól fűtötten megrázza a kérdéses fenyves alsóbb ágait, ám az aláhulló tűlevelek záporában inkább felhagy a vad ráncigálással. De legalább a bagoly tovareppen, az ő lelki világa pedig ideig óráig megnyugodhat.
Nehezen zökken vissza a korábbi elmélkedésébe, azonban csak felötlik benne a félbeszakadt gondolat, amely szerint már vagy egy éve itt koptatja a körmeit, Artheniorban, ám lényeges mozzanatok nem ékesítették a létét. Az a bizonyos utazás a mágusokkal kecsegtető volt, amíg meg nem hiúsult, a veszett varázstudóval, Lorew-vel való incselkedése pedig egy szerencsétlen alkalom áldozatává vált, noha a férfi későbbi megkereséséről még nem mondott le teljesen. De úgy összességében semmi azonnali, izgalmas vagy érdemleges nem történt vele, ráadásul még az étvágyát is vissza kell fognia, elvégre az ostoba embereknek is feltűnik idővel, ha az övéiket tizedeli valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan.
Ekkor jut eszébe, hogy voltaképpen vajmi állatért jött ide, az erdő közelébe, hogy szegényes pótlékát nyerhesse az emberi életnek, ám a bagoly bosszantása után már ehhez sem fűlik a foga. Inkább a fejére húzza a földig érő, sötétkék színben tetsző köpenyének fehér szőrmével szegélyezett csuklyáját, s lassú sétába kezd a folyópart ezen kihalt, lelket borzongatóan nyugodt és néma szakaszán.*