*Széles vigyor terjed szét arcán, mikor elengedik, és föl is nevet halkan, amint Cera felajánlja, hogy fussanak versenyt.*
- Fussunk!
*Kontráz rá, s szemében az izgalom tüzével lódul meg, szedegeti gyorsan apró lábacskáit, közben néha fölnevet és a vizet nézi. A rohanó folyót. Milyen szép... Hallja a madarak csicsergését, miközben minden erejét bevetve belehúz, mert Cera már megint itt van mellette, s mindjárt megelőzi. Izgul, hogy sikerüljön nyernie, amikor is Cera nem épp szokványos módon eltűnik mellőle. De villámgyorsan, egyik pillanatról a másikra. Először nem lassul le, nehogy a végén kiderüljön, hogy csak tréfálkozik, és mindjárt megint megelőzi. Helyette visszanéz a válla fölött, és látja, hogy Cera a földön van. Épp meg akar állni, de a lábai még viszik; ám ekkor valami rásegít arra, hogy ne fusson tovább. Nem tudja, mi, de egy biztos, furcsa módon a földön végzi, előtte átfordul párszor az oldalán, magyarán minden részét jól megnyomja és homokos is lesz.
Kábán bámul maga elé, szédül, egy pillanatig azt se tudja, hol van. Aztán látni kezdi maga előtt a homokos földet, melyből jutott még a homlokára meg az orrára is, meg mindenhova jóformán. A folyó felé néz, megrázza a fejét, halványszőke hajából rázódnak ki a homokszemek, majd föltápászkodik. Vagy legalábbis megpróbál. Ültében megfordul és Cerára néz.*
- Nem tudom, mi volt, de nem akarta, hogy megnyerd. De azt se, hogy én.
*Állapítja meg, miközben sajgó hátát tapogatja.*
- Még versenyezünk, Cera?
*Kérdi meg, mert ha igen, akkor ő kész azonnal felugrani és futni tovább, ami látszik is rajta, mert ezúttal élénkebben villan a szeme és a kezei is megfeszülnek, készen a felállásra. Viszont ha nem, akkor nem áll föl, elég kényelmes azért a homokban ücsörögni.*