Nincs játékban - Folyópart
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Nincs "nagyobb" helyszín | Folyópart | Nincs "kisebb" helyszín |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 43 (841. - 860. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3038-3057
860. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-12-05 00:48:27
Üzenet elküldve: 2013-12-05 00:48:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 351
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 351
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
*Wram igazán megörül, amikor megpillantja a hüvős tiszta vizet. Egy gyors szemrevételezés után egy nyugodtabb reszt keres, majd a felsőruháitól megszabadulva a folyóhoz lép és derékig megmosakszik. Nem igazán a megjelenése miatt, inkább hogy felfrissüljön a hosszú gyaloglás után. Miután végzett ruháit visszavéve elindul, hogy a kikötőbe vezető utat megtalálja.*
859. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-12-04 16:10:08
Üzenet elküldve: 2013-12-04 16:10:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 278
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 278
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
*Ahogy az ork elszántan küzd mozdulatlan ellenfele ellen egyszer csak ismételten elfárad. Megint megpihen és a falon lévő hirdetéseket kezdi el nézegetni. Végül is kell egy kis pénz is neki. Attól még, hogy városban van attól még nem fog úgy élni mint egy városi ember. Ha elég pénze lenne vagy elég nagy rangja lenne akkor a fajtája sem érdekelne senkit. Ahogy ott nézegeti a hirdetéseket hallja ahogy mellette hangosan olvas egy fickó. Ennek nagyon örül hiszen ő nem tud olvasni. Egy érdekes ajánlatra lesz figyelmes. Harcosokat keresnek a kikötőbe valami lények ellen. El is indul. Ott hagyja a barakkot és átvág a városon. A városon kívül már jobban érzi magát. Az természet csendje közelebb áll hozzá. Egy folyót kezd el követni mivel bizonyára az visz el a tengerhez ahol a kikötő van.*
858. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-12-02 13:29:58
Üzenet elküldve: 2013-12-02 13:29:58
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
*Egy lovagias férfi lesegíti a hajóról. Hátuk mögött a víz lomhán, szelíden hömpölyög lefelé, a szél itt már csak enyhén fújdogál. Előtte meredek partszakasz magasodik, melyen egy jól kivehető, ám nehezen megmászható ösvény vezet felfelé. Tőle nem messze, balkéz felől árnyas ligeteket zargat a szél, míg jobbra csupasz a táj, homokos, földes a part vonala.
A nap előbújik felhőtengere mögül, kinyújtja aranyszín karjait értük és végigsimítja bőrüket, bár ereje múlóban. Sugarai már nem nyújtanak meleget, az ősz végéhez közeledik. Hailyn érzi vékony őszi cipője alatt a talaj fagyos hidegét.
~Alighanem szükségem lesz egy rendes csizmának, ennek a topánnak már eljártam a talpát.~ Még a kavicsokat is érezte maga alatt, belevágtak puha lábába. Hirtelen meggondolásból lehajolt, felvett egy gömbölyű kavicsot és a zsebébe süllyesztette. Otthon rengeteg ilyen kis apróságot gyűjtött, faleveleket, tobozokat, kavicsot, kagylót, miegymást. Az elköltözése után a szülei valószínűleg mindet a kukába szórták.
Sóhajt egy nagyot, majd nagy léptekkel nekivág a felfele vezető ösvénynek, aminek a végén ott várja őt a város, tele kalanddal. Nem tévedett, az út valóban meredeknek bizonyul, a közepe táján már szuszogni kezd. Kicsit megáll pihenni, visszanéz a folyóra. Az utasok már mind elmentek, a hajó megindult visszafelé a folyón. Már csak a folyó monoton zúgása maradt és a fák közt motozó szél. Visszafordul a part felé, és folytatja az útját felfelé. Nagy keservek közepette felvergődik az ösvény tetejére, ahol a temetőbe vezető kapuval találja szemközt magát.*
A nap előbújik felhőtengere mögül, kinyújtja aranyszín karjait értük és végigsimítja bőrüket, bár ereje múlóban. Sugarai már nem nyújtanak meleget, az ősz végéhez közeledik. Hailyn érzi vékony őszi cipője alatt a talaj fagyos hidegét.
~Alighanem szükségem lesz egy rendes csizmának, ennek a topánnak már eljártam a talpát.~ Még a kavicsokat is érezte maga alatt, belevágtak puha lábába. Hirtelen meggondolásból lehajolt, felvett egy gömbölyű kavicsot és a zsebébe süllyesztette. Otthon rengeteg ilyen kis apróságot gyűjtött, faleveleket, tobozokat, kavicsot, kagylót, miegymást. Az elköltözése után a szülei valószínűleg mindet a kukába szórták.
Sóhajt egy nagyot, majd nagy léptekkel nekivág a felfele vezető ösvénynek, aminek a végén ott várja őt a város, tele kalanddal. Nem tévedett, az út valóban meredeknek bizonyul, a közepe táján már szuszogni kezd. Kicsit megáll pihenni, visszanéz a folyóra. Az utasok már mind elmentek, a hajó megindult visszafelé a folyón. Már csak a folyó monoton zúgása maradt és a fák közt motozó szél. Visszafordul a part felé, és folytatja az útját felfelé. Nagy keservek közepette felvergődik az ösvény tetejére, ahol a temetőbe vezető kapuval találja szemközt magát.*
857. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-12-01 19:26:58
Üzenet elküldve: 2013-12-01 19:26:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
// Megszólít az Éjszaka – második felvonás //
*Miután kipancsolták és lubickolták magukat, egymás szemébe nézve pihentetik az izmaikat és a tüdejüket. A lány egész furcsán néz Moy-ra. Ha nincs hozzászokva az ilyen játékhoz és most csak alkalmazkodott, akkor nyilván nem tudja, mit szoktak utána csinálni az emberek. Elsőre úgy tűnt, hogy harcnak, halálos tétű játszmának fogja fel és ha végig valami ilyesmi járt a fejében, akkor persze, hogy most meg van lepődve. Párbaj és csata után nem szoktak ilyen vidáman egymásra nézni az emberek, mint Moy a Varjúvadászra. A férfi nem zavartatja magát. Hisz abban, hogy ami ennek a lánynak nem adatott meg kiskorában, azt felnőtt fejjel egy kicsit nehezebben megélheti. Megfelelő partner hiányában talán nem sok része volt ilyesmiben, de most van. Moy is örül, hogy talált játszótársat. Ők ketten tulajdonképpen játszanak egymással. Szórakoztatják egymást hol tornával, hol fröcsköléssel, hol szavakkal. A férfinek már sok hasonló játszótársa volt, akikkel vidáman múlatta az idejét, de ez más. A lány rengeteg titkot rejteget és Moy sok gátat érez benne, amiknek a feloldásában szívesen segít. Szereti az ilyen színes egyéniségeket.
Amikor a Varjúvadász szétpattintja a kagylót, a férfi nézi azt a furcsa állagot, amit belül lát. Emelkedik a szemöldöke, de talán még a haja is, bár az inkább a széltől. A lány még mindig nem találja túl biztatónak ezt megenni, de Moy úgy gondolja, hogy ha a kutyának nem lett tőle bajuk, akkor mérgező nem lehet. Egy gyors és váratlan mozdulattal belenyúl a kagylóba és egy kis darabkát kivesz a belsejéből. Az ujja hegyén tartva nézegeti, szagolgatja, aztán az ujjával együtt a szájába veszi. Ízlelgeti, rakosgatja nyelvével egyik oldalról a másikra. Párszor beleharap és a fogak között könnyen bomlik a kagyló belseje. Moy elkezd hümmögni, majd amikor megrágta és lenyelte a falatot, akkor a maradékot dobáló lányhoz szól:*
- Hát ennek semmilyen íze nem volt. Lehet, hogy a tengeri kagyló jobb.
*Amikorra a férfi megunja a vízben tartózkodást, a lány még nagyban forog és kalimpál a vízben. Moy nem bánja, ha a fiatal szervezet még egy kicsit úszkál, de neki már sok ez a hideg szél. Nem őrjáratban van, amikor rosszabb időt is ki kell bírni abban a ruhában, amiben van. Most itt a választási lehetőség, senki nem kényszeríti. Már a parton van, mikor a Varjúvadász kimászik a fa gyökerére. Igazgatja magát, hogy lásson a hajától, amit a víz a szemébe sodort az előbb és egy kis gondolkodás után hagyja, hogy Moy menjen a holmikért. A férfinek eszébe sem jutott meglépni a ruhákkal és a fegyverekkel, még tréfából sem. Látott már olyat, mikor a fürdőző nő ruháit elvitték a leselkedő úrfik és nagyokat nevettek, mikor a nő nem mert utánuk rohanni meztelenül. Ha ezt valaki megtenné a Varjúvadásszal, biztos, hogy a lány utánamenne, de abban nem lenne köszönet, gondolja magában Moy.
Amikor a férfi elindul visszafelé a szigonyra lógatott ruhákkal és a fegyverekkel, már távolról látja, hogy a lány összeszedte magát. Most sem nyugszik. Felhúzza magát az ágra, majd visszaengedi a testét, utána pedig fejjel lefelé lóg és a hasát erősíti. Látszik, hogy erős, könnyedén mennek neki a gyakorlatok. Mikor Moy odaér a fához, a lány már csak lóg. Mikor meglátja a férfit, akkor egy kicsit kiereszti magát. A férfi teste még mindig bizsereg és tombol az izgalomtól, hiszen egy ruhátlan nő függeszkedik előtte. Meztelen nővel már rég beszélgetett annyit, mint ma a Varjúvadásszal. Talán utoljára Imoneával volt ilyenben része. Tudja, hogy ez nem az a helyzet, nem ő a lány testének vágya, ezért nem is próbálkozik semmivel. Egy csiklandozás eszébe jut, de azt nem egy fejjel lefelé lógó nőn akarja csinálni. Nem tudja, hogy válszolna egy ilyenre és nem akarja, hogy fejre essen. Akármekkora tornász, egy váratlan esemény miatt lehet figyelmetlen és könnyen megtörténhet a baj. Majd ha leszáll onnan, akkor esetleg megvicceli. Ugyanazt gondolja erről, mint a pancsolásról. Olyan játék, amit a lánnyal talán még nem játszottak, de örömét lelné benne és küzdene, mint egy harcos. Vagy mint egy macska.
A nyújtás után a Varjúvadász lemászik és mikor Moy odaadja a pakkját, magára ölti a ruháit. Moynak eszébe jut, hogy vajon hogy mutatna a lányon egy nőiesebb ruha? Például az, amibe ő törülközött az előbb. Majd ha mennek visszafelé, lehet, hogy felveti neki.
A lány ismeri a helyet és figyelmezteti a férfi a hideg szélre. Moy felkapja erre a fejét és megvakarja a füle mögött. Tényleg álmos és legszívesebben itt helyben ledőlne, de a hideg, őszi szélfúvás nem hiányzik neki. Hamarosan már a nádasban vannak. A lány egy igen eldugott helyre vezet a férfit. Moy arra gondol, hogy ha valakivel végezni akar és idecsalja valamilyen ígérettel, akkor a kutya se fogja megtalálni. Ugyan ki keresne itt egy holttestet?
A palló hiányzó léceit Moy könnyedén átlépi hosszú lábaival és megáll a stég közepén. Egy kicsit nyomja lefelé a deszkát, hogy érezze, mennyit bír. Ő is elmegy a széléig, ahogy a lány is és szemléli a folyópartot. Gyönyörű vidék ez és még a kikötőt is látni. A lány beül úgy, mintha előadást nézne. Moy rávigyorog egy széles mosollyal és lelkes tekintettel.*
- Na, most kiderül, az öreg halász tud-e még halat fogni*mondja és egészen izgatottan teszi le a bárdot, hogy a szigonyt vegye a jobb kezébe. Elkezd dudorászni egy andalító dallamot, ahogy féltérdre ereszkedve nézi a vizet. Belelátni valamennyire, de nem igazán úsznak ott halak. Ráncolja a homlokát és összpontosít. Most nem foglalkozik a nádi madarak hangjával, sem a lány szinte vizsgáztató tekintetével. Halat akar fogni, mint régen. Nem csak hálóval próbálkoztak a halászok, hanem szigonnyal is és néha egész nagy fogásokkal tértek vissza a halászfaluba, ahol élt. Csalit most nem hozott. Egyáltalán nem készült arra, hogy halászni fog. Hirtelen ötletként ugrott be neki az előbb. A danolászás egy pillanatra abbamarad, mikor meglát valamit a vízben. Csak fúj egyet, mikor megpillantja a békát. Sok mindent összeesznek az emberek, de ebből nem enne. Baljával rátámaszkodik a stégre és nagyon előrehajol. Egy ilyen sűrű nádasban talán nem igazán lehet nagy halat fogni, de próbálkozik. Ahogy a vizet szemléli, már nem érzi az álmosságot. Most vadászik. Aludni majd otthon fog. Mivel semmi nem történik, elénekel egy dalt, amit a halászoktól tanult ott a faluban:*
- Hej, halászok, halászok,
Merre megy a csónaktok?
Folyótorkolat felé,
Viszi a víz lefelé.
Hej, halászok, halászok,
Mit fog majd a hálótok?
Reméljük, nem egeret
De jó nagy súlyú keszeget.
Hát a keszeg mit eszik,
Ha a hálóba teszik?
Nem eszik az semmit sem
Mi főzzük meg levében.
*Ekkor eszébe jutnak azok a csodálatos halászlevek, amiket ott evett. A dalt megszakítva egy pillanatra felnéz és a lányra tekintve mondja:*
- Olyan levest tudtak csinálni, mint sehol máshol. Először a szemem is kigúvadt az erős fűszerektől, pedig nem vagyok egy gyenge gyerek. Komolyan mondom, a legnagyobb urak konyháját lepipálják az ottani asszonyok!
*Miután ezt elmondja, visszafordul a víz felé és meglát egy halat, ami ficánkol. Nagyon kicsi, talán egy hüvelyk, ha megvan. Pontosan kell céloznia, hogy eltalálja. A dalocska abbamarad, Moy szemei kitágulnak, a teste mozdulatlanná válik. Figyeli a hal útját és amikor úgy látja, hogy van esély elkapni, akkor egy erős mozdulattal szúr a szigonnyal, majd rögtön ki is kapja a vízből. A megfogott halacska még ficánkol, Moy pedig elénekli az utolsó strófát, ahogy leakasztja a szigony horgáról és odaveri a stéghez:*
- Hej, halászok, halászok,
Tiszta kosz a gatyátok!
Talán nincsen asszonytok,
Aki mosna reátok?
*A hal az ütéstől elterül. Ha meg akarják sütni, nem lesz egy nagy fogás, de itt ennyit sikerült tenni.*
- Apró hal. Ha nem ilyen szigonnyal próbálkoztam volna, nem fogom ki. Mikor húztam visszafelé, akkor akadt rá a horogra. Képzeld el, mikor ez egy ork hasába megy és onnan rántják ki. Volt benne részem, mikor jöttek, hogy lerohanják a falut.
*Moy mutatja is a négyágú szigony fejein a visszahajló fémet, ami halászatkor is jó, de harcban pokoli fájdalmakat tud okozni, ahogy nemcsak átszúrja, hanem kirántáskor tépi is a húst. A halat odanyújtja a Varjúvadásznak és leül, maga alá hajtva a lábait. A szigonyt leteszi jobb oldalra és mesél egy kicsit:*
- Mikor hajóztam, az erősebb gerendákon csináltam ilyeneket, mint te az előbb. Tudod, melyik volt a kedvenc gyakorlatom? Felkapaszkodtam a gerendára és úgy a lábaimat a fejemhez emelgettem. Jaj, de szerettem azt! Itt nem nagyon tudom megmutatni. Elég masszív fa kellene ahhoz, hogy engem elbírjon.
*Miután kipancsolták és lubickolták magukat, egymás szemébe nézve pihentetik az izmaikat és a tüdejüket. A lány egész furcsán néz Moy-ra. Ha nincs hozzászokva az ilyen játékhoz és most csak alkalmazkodott, akkor nyilván nem tudja, mit szoktak utána csinálni az emberek. Elsőre úgy tűnt, hogy harcnak, halálos tétű játszmának fogja fel és ha végig valami ilyesmi járt a fejében, akkor persze, hogy most meg van lepődve. Párbaj és csata után nem szoktak ilyen vidáman egymásra nézni az emberek, mint Moy a Varjúvadászra. A férfi nem zavartatja magát. Hisz abban, hogy ami ennek a lánynak nem adatott meg kiskorában, azt felnőtt fejjel egy kicsit nehezebben megélheti. Megfelelő partner hiányában talán nem sok része volt ilyesmiben, de most van. Moy is örül, hogy talált játszótársat. Ők ketten tulajdonképpen játszanak egymással. Szórakoztatják egymást hol tornával, hol fröcsköléssel, hol szavakkal. A férfinek már sok hasonló játszótársa volt, akikkel vidáman múlatta az idejét, de ez más. A lány rengeteg titkot rejteget és Moy sok gátat érez benne, amiknek a feloldásában szívesen segít. Szereti az ilyen színes egyéniségeket.
Amikor a Varjúvadász szétpattintja a kagylót, a férfi nézi azt a furcsa állagot, amit belül lát. Emelkedik a szemöldöke, de talán még a haja is, bár az inkább a széltől. A lány még mindig nem találja túl biztatónak ezt megenni, de Moy úgy gondolja, hogy ha a kutyának nem lett tőle bajuk, akkor mérgező nem lehet. Egy gyors és váratlan mozdulattal belenyúl a kagylóba és egy kis darabkát kivesz a belsejéből. Az ujja hegyén tartva nézegeti, szagolgatja, aztán az ujjával együtt a szájába veszi. Ízlelgeti, rakosgatja nyelvével egyik oldalról a másikra. Párszor beleharap és a fogak között könnyen bomlik a kagyló belseje. Moy elkezd hümmögni, majd amikor megrágta és lenyelte a falatot, akkor a maradékot dobáló lányhoz szól:*
- Hát ennek semmilyen íze nem volt. Lehet, hogy a tengeri kagyló jobb.
*Amikorra a férfi megunja a vízben tartózkodást, a lány még nagyban forog és kalimpál a vízben. Moy nem bánja, ha a fiatal szervezet még egy kicsit úszkál, de neki már sok ez a hideg szél. Nem őrjáratban van, amikor rosszabb időt is ki kell bírni abban a ruhában, amiben van. Most itt a választási lehetőség, senki nem kényszeríti. Már a parton van, mikor a Varjúvadász kimászik a fa gyökerére. Igazgatja magát, hogy lásson a hajától, amit a víz a szemébe sodort az előbb és egy kis gondolkodás után hagyja, hogy Moy menjen a holmikért. A férfinek eszébe sem jutott meglépni a ruhákkal és a fegyverekkel, még tréfából sem. Látott már olyat, mikor a fürdőző nő ruháit elvitték a leselkedő úrfik és nagyokat nevettek, mikor a nő nem mert utánuk rohanni meztelenül. Ha ezt valaki megtenné a Varjúvadásszal, biztos, hogy a lány utánamenne, de abban nem lenne köszönet, gondolja magában Moy.
Amikor a férfi elindul visszafelé a szigonyra lógatott ruhákkal és a fegyverekkel, már távolról látja, hogy a lány összeszedte magát. Most sem nyugszik. Felhúzza magát az ágra, majd visszaengedi a testét, utána pedig fejjel lefelé lóg és a hasát erősíti. Látszik, hogy erős, könnyedén mennek neki a gyakorlatok. Mikor Moy odaér a fához, a lány már csak lóg. Mikor meglátja a férfit, akkor egy kicsit kiereszti magát. A férfi teste még mindig bizsereg és tombol az izgalomtól, hiszen egy ruhátlan nő függeszkedik előtte. Meztelen nővel már rég beszélgetett annyit, mint ma a Varjúvadásszal. Talán utoljára Imoneával volt ilyenben része. Tudja, hogy ez nem az a helyzet, nem ő a lány testének vágya, ezért nem is próbálkozik semmivel. Egy csiklandozás eszébe jut, de azt nem egy fejjel lefelé lógó nőn akarja csinálni. Nem tudja, hogy válszolna egy ilyenre és nem akarja, hogy fejre essen. Akármekkora tornász, egy váratlan esemény miatt lehet figyelmetlen és könnyen megtörténhet a baj. Majd ha leszáll onnan, akkor esetleg megvicceli. Ugyanazt gondolja erről, mint a pancsolásról. Olyan játék, amit a lánnyal talán még nem játszottak, de örömét lelné benne és küzdene, mint egy harcos. Vagy mint egy macska.
A nyújtás után a Varjúvadász lemászik és mikor Moy odaadja a pakkját, magára ölti a ruháit. Moynak eszébe jut, hogy vajon hogy mutatna a lányon egy nőiesebb ruha? Például az, amibe ő törülközött az előbb. Majd ha mennek visszafelé, lehet, hogy felveti neki.
A lány ismeri a helyet és figyelmezteti a férfi a hideg szélre. Moy felkapja erre a fejét és megvakarja a füle mögött. Tényleg álmos és legszívesebben itt helyben ledőlne, de a hideg, őszi szélfúvás nem hiányzik neki. Hamarosan már a nádasban vannak. A lány egy igen eldugott helyre vezet a férfit. Moy arra gondol, hogy ha valakivel végezni akar és idecsalja valamilyen ígérettel, akkor a kutya se fogja megtalálni. Ugyan ki keresne itt egy holttestet?
A palló hiányzó léceit Moy könnyedén átlépi hosszú lábaival és megáll a stég közepén. Egy kicsit nyomja lefelé a deszkát, hogy érezze, mennyit bír. Ő is elmegy a széléig, ahogy a lány is és szemléli a folyópartot. Gyönyörű vidék ez és még a kikötőt is látni. A lány beül úgy, mintha előadást nézne. Moy rávigyorog egy széles mosollyal és lelkes tekintettel.*
- Na, most kiderül, az öreg halász tud-e még halat fogni*mondja és egészen izgatottan teszi le a bárdot, hogy a szigonyt vegye a jobb kezébe. Elkezd dudorászni egy andalító dallamot, ahogy féltérdre ereszkedve nézi a vizet. Belelátni valamennyire, de nem igazán úsznak ott halak. Ráncolja a homlokát és összpontosít. Most nem foglalkozik a nádi madarak hangjával, sem a lány szinte vizsgáztató tekintetével. Halat akar fogni, mint régen. Nem csak hálóval próbálkoztak a halászok, hanem szigonnyal is és néha egész nagy fogásokkal tértek vissza a halászfaluba, ahol élt. Csalit most nem hozott. Egyáltalán nem készült arra, hogy halászni fog. Hirtelen ötletként ugrott be neki az előbb. A danolászás egy pillanatra abbamarad, mikor meglát valamit a vízben. Csak fúj egyet, mikor megpillantja a békát. Sok mindent összeesznek az emberek, de ebből nem enne. Baljával rátámaszkodik a stégre és nagyon előrehajol. Egy ilyen sűrű nádasban talán nem igazán lehet nagy halat fogni, de próbálkozik. Ahogy a vizet szemléli, már nem érzi az álmosságot. Most vadászik. Aludni majd otthon fog. Mivel semmi nem történik, elénekel egy dalt, amit a halászoktól tanult ott a faluban:*
- Hej, halászok, halászok,
Merre megy a csónaktok?
Folyótorkolat felé,
Viszi a víz lefelé.
Hej, halászok, halászok,
Mit fog majd a hálótok?
Reméljük, nem egeret
De jó nagy súlyú keszeget.
Hát a keszeg mit eszik,
Ha a hálóba teszik?
Nem eszik az semmit sem
Mi főzzük meg levében.
*Ekkor eszébe jutnak azok a csodálatos halászlevek, amiket ott evett. A dalt megszakítva egy pillanatra felnéz és a lányra tekintve mondja:*
- Olyan levest tudtak csinálni, mint sehol máshol. Először a szemem is kigúvadt az erős fűszerektől, pedig nem vagyok egy gyenge gyerek. Komolyan mondom, a legnagyobb urak konyháját lepipálják az ottani asszonyok!
*Miután ezt elmondja, visszafordul a víz felé és meglát egy halat, ami ficánkol. Nagyon kicsi, talán egy hüvelyk, ha megvan. Pontosan kell céloznia, hogy eltalálja. A dalocska abbamarad, Moy szemei kitágulnak, a teste mozdulatlanná válik. Figyeli a hal útját és amikor úgy látja, hogy van esély elkapni, akkor egy erős mozdulattal szúr a szigonnyal, majd rögtön ki is kapja a vízből. A megfogott halacska még ficánkol, Moy pedig elénekli az utolsó strófát, ahogy leakasztja a szigony horgáról és odaveri a stéghez:*
- Hej, halászok, halászok,
Tiszta kosz a gatyátok!
Talán nincsen asszonytok,
Aki mosna reátok?
*A hal az ütéstől elterül. Ha meg akarják sütni, nem lesz egy nagy fogás, de itt ennyit sikerült tenni.*
- Apró hal. Ha nem ilyen szigonnyal próbálkoztam volna, nem fogom ki. Mikor húztam visszafelé, akkor akadt rá a horogra. Képzeld el, mikor ez egy ork hasába megy és onnan rántják ki. Volt benne részem, mikor jöttek, hogy lerohanják a falut.
*Moy mutatja is a négyágú szigony fejein a visszahajló fémet, ami halászatkor is jó, de harcban pokoli fájdalmakat tud okozni, ahogy nemcsak átszúrja, hanem kirántáskor tépi is a húst. A halat odanyújtja a Varjúvadásznak és leül, maga alá hajtva a lábait. A szigonyt leteszi jobb oldalra és mesél egy kicsit:*
- Mikor hajóztam, az erősebb gerendákon csináltam ilyeneket, mint te az előbb. Tudod, melyik volt a kedvenc gyakorlatom? Felkapaszkodtam a gerendára és úgy a lábaimat a fejemhez emelgettem. Jaj, de szerettem azt! Itt nem nagyon tudom megmutatni. Elég masszív fa kellene ahhoz, hogy engem elbírjon.
856. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-12-01 15:51:39
Üzenet elküldve: 2013-12-01 15:51:39
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 64
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 64
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
// Megszólít az Éjszaka – második felvonás //
*A teljes nádas zsong már az ittlétüktől. A víz hatalmas nagy hullámokban csap fel a két pár tenyér nyomán, hol a Medvét fedve el teljesen, hol az ő arcába küldve kivédhetetlen, hatalmas habokat. Mint vihar idején, mikor szél korbácsolja a tengert, úgy örvénylik a folyó fekete vize körülöttük.
Időnként lebukik, a víz sodrára bízza magát, és nem küzd az ár ellen, így könnyebben a Medve hátába kerülhet. Hol pedig a sodrás közepébe veti magát, és gyorsúszásban tempózni kezd, lábával hatalmas szökőkutat verve a férfi orra elé. Így nem halad előre semmit, és az energia befektetés is több, mintha úszni kívánna, de nem bánja.
Érti ő a játékot, csak nem szokta. Furcsa a helyzet, hisz most ugyanúgy feszülnek az inak, és dolgoznak az izmok, mint mikor prédára les a sötétség csápjai közül. Hasonlóan pang a tüdő, és recsegnek az ízületek, csak a pengék csengése hiányzik, helyét inkább a nevetés harsogó, fullasztó hangja veszi át.
Harc ez is, mint minden. Taktika, hogy éppen melyikük mozdul, és merre úszik.
A gyökerek között jól jön az ejtőzés. Egy darabig csak elmerül a saját, háborgó, ismeretlen érzései között, ám ennek véget vet, hogy a Medve tekintete összekapcsolódik az övével. Megdermed egy pillanatra, hisz furcsa dolgokat lát a másik szempárban. Eddig csak a halál félelmét, a sötétséget, a fájdalmat látta más emberek szemében. Vagy éppen a felsőbbrendűség lángját, mely egyhamar kialudt, amint kihívás elé állította őket, hogy bizonyíthassák rátermettségüket. Esetlegesen csalódottságot és frusztrációt, ahogy a kártyaasztal mellől felemelkedtek partnerei, miután megkopasztotta őket.
Hálát, jókedvet soha.
A kagylók kérdésére visszatérve csak megrázza a fejét.*
- Életemben nem gondoltam, hogy valaki arra vetemedne, hogy egyáltalán megpróbálja megenni ezeket a dögöket. Nézd! - *kezébe veszi az egyik kagylót, és szétfeszíti ujjaival a kemény héjat, feltárva a Medve előtt a benne rejlő nyákos, puha, kocsonyásan rezgő tartalmat, és annak nem éppen kellemes szagát.*
- A kutyák felzabálják, ha találnak ilyet a parton, láttam már egy párszor, de ehhez nekem nincs túl sok gusztusom - *vigyorog, majd kissé lebukik, lendületet vesz, hogy kiemelkedhessen a vízből, és jó messzire dobhassa a folyó gyöngyét.
Elég jól sikerül a kirúgás, még köldöke is kilátszik, ahogy hirtelen felbukkan a víz alól. A kagyló szép ívet ír le, és csaknem eléri a másik parton susogó nádast, ám még az előtt a vízbe csobban. Jobb is így neki, ott a helye.
A pihenés során lehűlt izmai kissé tiltakoznak ez ellen, de ettől még jót tett neki az újabb mozgás. Így legalább nem fázik. Ajka is lassan lilul, szemét vörösre csípte a hideg víz és a szél, bár ezzel különösképpen nem foglalkozik.
Hangosan csobban vissza a hullámok közé, ám mire hátrafordul, a Medve már ki is mászott a partra, és a tagjaiba próbál valamiféle életet erőltetni.
Igaza is van, elég volt mára a fürdésből, annyi szent.
A fa gyökereire mászik ki. Macskaszerű ügyességgel ugrál a göcsörtös fáról a másikra, a szilárd talaj felé közeledve. Szeméből kisodorja a nedves tincseket. Ám nem lép át a partra. Mikor a Medve megkérdezi, hogy elhozza-e a felszerelését elgondolkodik, megtorpan, majd bólint.*
- Megvárlak itt! - *nem fél attól, hogy a Medve meglovasítaná a cuccait, így kényelmesebb. Neki meg nincs kedve elhagyni a nádas viszonylagos rejtekét, amíg még a libabőr futkározik bőrén.
Mikor a férfi elindul, kissé érdeklődve tekint körül maga körül, majd elmosolyodik, és elrugaszkodik a gyökérről, amelyen eddig állt.
Két keze biztos fogást talál a folyó fölé nyúló ágon, bár kissé megmozdul, ahogy ráfüggeszkedik. Ha kinyújtja karját, nagylábujja pont a vízbe ér. Elégedetten vált fogást, és emeli fel testét, karjainak erejét használva.
Álla minden húzódzkodásnál az ág fölé kerül, és karjait is addig nyújtja, míg nem érzi a folyó hideg cirógatását spiccbe merevedett lábának ujjain.
Mikor már érzi az égető, feszítő fájdalmat karjában, lendületet vesz, és felül az ágra. Két térdéhez kerül a fa, ahogy lassan fejjel lefelé leengedi magát, hogy hasizmait is erősítse.
Teljesen kiengedi a tónust izmaiból, majd egészen addig emelkedik, míg orra hegyével meg nem tudja érinteni a térdeit. Fújtatása lassan ütemet vesz fel, minden alkalommal kipréselve hasából a levegőt, mikor felemelkedik.
Nem hanyagolja el az oldalsó izmait sem, mikor már elégnek érezte ezt a gyakorlatot is. Jobb könyökével bal térdét, bal könyökével a jobbat érinti. Az egész gyakorlat tempós, gyors, és megerőltető, nem azért csinálja, hogy lötyögjön vele, hanem hogy a hideget kiűzze tagjaiból, leszárítsa magáról a vizet, és hogy formában maradjon, hisz ki tudja, mikor ugrik be éppen egy munka.
Izzó fájdalommal átszőtt hasfalát éppen békésen nyújtja, a faágról fejjel lefelé függeszkedve, mikor a Medve visszaérkezik hozzá. Szeme kinyílik, két karját leengedi a tarkófogásból, úgy hallgatja a férfi szavait, majd bólint. Ám mielőtt még lemászna a fáról, két kezével megragadja bokáit, és lábait finoman nyújtva ívbe hajlítja gerincét, hogy minél alaposabban lenyújtsa kellemetlenkedő hasizmát. Csak ha ezzel is végzett, akkor ül fel a faágon. Két kezével biztos fogást talál, majd ellöki magát ülőhelyétől, és könnyed ugrással az alant kanyargó gyökerekre érkezik.
Néhány ugrással kinn van a parton. Leporolja magáról a kéreg maradványait, és öltözködni kezd. Haja ugyan még mindig csurom víz, de testének többi része száraz. Így is jólesik azonban magára öltenie ruházatát, legalább kevésbé fogja kiverni a libabőr.*
- Rendben - *önti szavakba is beleegyezését.* - Nézzük meg a stéget, bár aludni nem biztos, hogy itt kellene. Hideg szél fúj a tenger felől, nem kellemes ilyenkor.
*Ezzel ruganyos léptei a nádasba vezetik. Nem kell sokat bóklászniuk az éles sás között, hamarosan egy kitaposott ösvényre érnek, bár látszik, hogy régóta nem használták. Akár vadcsapás is lehetne, ahol a nádi farkas hajtja a kacsákat.
Könnyeden változtat irányt, és alig egy tucat lépés múlva a nád szétnyílik a folyóparton, és a Medve megpillanthatja a régi, ám még igen jó állapotban lévő, minden bizonnyal a kutya által sem használt stég bejáratát.
Csupán az első pár deszka hiányzik a stégre vezető pallóról, ám azt a Varjúvadász egy könnyed ugrással átszeli, a Medvének pedig csak egy hosszabbat kell lépnie, hogy áthidalja a lyukat.
A nád behajlik ugyan a tákolmányra, ám mikor a stég szélére érnek, a Medve láthatja, hogy a teljes folyót be lehet látni innen, egész a Kikötőig. Mögöttük az erdő terül el, és a part zaja sem ér el hozzájuk már, csak a hullámok zúgása, ahogy meg-megtörnek a folyóágyba vert gerendákon.
Elégedetten ül le a stég szélére, intve a Medvének, hogy tegyen úgy, ahogy jól esik, és halásszon. Kíváncsiság villan barna szemeiben.
Kíváncsi, mire képes a Medve azzal a szigonnyal.*
*A teljes nádas zsong már az ittlétüktől. A víz hatalmas nagy hullámokban csap fel a két pár tenyér nyomán, hol a Medvét fedve el teljesen, hol az ő arcába küldve kivédhetetlen, hatalmas habokat. Mint vihar idején, mikor szél korbácsolja a tengert, úgy örvénylik a folyó fekete vize körülöttük.
Időnként lebukik, a víz sodrára bízza magát, és nem küzd az ár ellen, így könnyebben a Medve hátába kerülhet. Hol pedig a sodrás közepébe veti magát, és gyorsúszásban tempózni kezd, lábával hatalmas szökőkutat verve a férfi orra elé. Így nem halad előre semmit, és az energia befektetés is több, mintha úszni kívánna, de nem bánja.
Érti ő a játékot, csak nem szokta. Furcsa a helyzet, hisz most ugyanúgy feszülnek az inak, és dolgoznak az izmok, mint mikor prédára les a sötétség csápjai közül. Hasonlóan pang a tüdő, és recsegnek az ízületek, csak a pengék csengése hiányzik, helyét inkább a nevetés harsogó, fullasztó hangja veszi át.
Harc ez is, mint minden. Taktika, hogy éppen melyikük mozdul, és merre úszik.
A gyökerek között jól jön az ejtőzés. Egy darabig csak elmerül a saját, háborgó, ismeretlen érzései között, ám ennek véget vet, hogy a Medve tekintete összekapcsolódik az övével. Megdermed egy pillanatra, hisz furcsa dolgokat lát a másik szempárban. Eddig csak a halál félelmét, a sötétséget, a fájdalmat látta más emberek szemében. Vagy éppen a felsőbbrendűség lángját, mely egyhamar kialudt, amint kihívás elé állította őket, hogy bizonyíthassák rátermettségüket. Esetlegesen csalódottságot és frusztrációt, ahogy a kártyaasztal mellől felemelkedtek partnerei, miután megkopasztotta őket.
Hálát, jókedvet soha.
A kagylók kérdésére visszatérve csak megrázza a fejét.*
- Életemben nem gondoltam, hogy valaki arra vetemedne, hogy egyáltalán megpróbálja megenni ezeket a dögöket. Nézd! - *kezébe veszi az egyik kagylót, és szétfeszíti ujjaival a kemény héjat, feltárva a Medve előtt a benne rejlő nyákos, puha, kocsonyásan rezgő tartalmat, és annak nem éppen kellemes szagát.*
- A kutyák felzabálják, ha találnak ilyet a parton, láttam már egy párszor, de ehhez nekem nincs túl sok gusztusom - *vigyorog, majd kissé lebukik, lendületet vesz, hogy kiemelkedhessen a vízből, és jó messzire dobhassa a folyó gyöngyét.
Elég jól sikerül a kirúgás, még köldöke is kilátszik, ahogy hirtelen felbukkan a víz alól. A kagyló szép ívet ír le, és csaknem eléri a másik parton susogó nádast, ám még az előtt a vízbe csobban. Jobb is így neki, ott a helye.
A pihenés során lehűlt izmai kissé tiltakoznak ez ellen, de ettől még jót tett neki az újabb mozgás. Így legalább nem fázik. Ajka is lassan lilul, szemét vörösre csípte a hideg víz és a szél, bár ezzel különösképpen nem foglalkozik.
Hangosan csobban vissza a hullámok közé, ám mire hátrafordul, a Medve már ki is mászott a partra, és a tagjaiba próbál valamiféle életet erőltetni.
Igaza is van, elég volt mára a fürdésből, annyi szent.
A fa gyökereire mászik ki. Macskaszerű ügyességgel ugrál a göcsörtös fáról a másikra, a szilárd talaj felé közeledve. Szeméből kisodorja a nedves tincseket. Ám nem lép át a partra. Mikor a Medve megkérdezi, hogy elhozza-e a felszerelését elgondolkodik, megtorpan, majd bólint.*
- Megvárlak itt! - *nem fél attól, hogy a Medve meglovasítaná a cuccait, így kényelmesebb. Neki meg nincs kedve elhagyni a nádas viszonylagos rejtekét, amíg még a libabőr futkározik bőrén.
Mikor a férfi elindul, kissé érdeklődve tekint körül maga körül, majd elmosolyodik, és elrugaszkodik a gyökérről, amelyen eddig állt.
Két keze biztos fogást talál a folyó fölé nyúló ágon, bár kissé megmozdul, ahogy ráfüggeszkedik. Ha kinyújtja karját, nagylábujja pont a vízbe ér. Elégedetten vált fogást, és emeli fel testét, karjainak erejét használva.
Álla minden húzódzkodásnál az ág fölé kerül, és karjait is addig nyújtja, míg nem érzi a folyó hideg cirógatását spiccbe merevedett lábának ujjain.
Mikor már érzi az égető, feszítő fájdalmat karjában, lendületet vesz, és felül az ágra. Két térdéhez kerül a fa, ahogy lassan fejjel lefelé leengedi magát, hogy hasizmait is erősítse.
Teljesen kiengedi a tónust izmaiból, majd egészen addig emelkedik, míg orra hegyével meg nem tudja érinteni a térdeit. Fújtatása lassan ütemet vesz fel, minden alkalommal kipréselve hasából a levegőt, mikor felemelkedik.
Nem hanyagolja el az oldalsó izmait sem, mikor már elégnek érezte ezt a gyakorlatot is. Jobb könyökével bal térdét, bal könyökével a jobbat érinti. Az egész gyakorlat tempós, gyors, és megerőltető, nem azért csinálja, hogy lötyögjön vele, hanem hogy a hideget kiűzze tagjaiból, leszárítsa magáról a vizet, és hogy formában maradjon, hisz ki tudja, mikor ugrik be éppen egy munka.
Izzó fájdalommal átszőtt hasfalát éppen békésen nyújtja, a faágról fejjel lefelé függeszkedve, mikor a Medve visszaérkezik hozzá. Szeme kinyílik, két karját leengedi a tarkófogásból, úgy hallgatja a férfi szavait, majd bólint. Ám mielőtt még lemászna a fáról, két kezével megragadja bokáit, és lábait finoman nyújtva ívbe hajlítja gerincét, hogy minél alaposabban lenyújtsa kellemetlenkedő hasizmát. Csak ha ezzel is végzett, akkor ül fel a faágon. Két kezével biztos fogást talál, majd ellöki magát ülőhelyétől, és könnyed ugrással az alant kanyargó gyökerekre érkezik.
Néhány ugrással kinn van a parton. Leporolja magáról a kéreg maradványait, és öltözködni kezd. Haja ugyan még mindig csurom víz, de testének többi része száraz. Így is jólesik azonban magára öltenie ruházatát, legalább kevésbé fogja kiverni a libabőr.*
- Rendben - *önti szavakba is beleegyezését.* - Nézzük meg a stéget, bár aludni nem biztos, hogy itt kellene. Hideg szél fúj a tenger felől, nem kellemes ilyenkor.
*Ezzel ruganyos léptei a nádasba vezetik. Nem kell sokat bóklászniuk az éles sás között, hamarosan egy kitaposott ösvényre érnek, bár látszik, hogy régóta nem használták. Akár vadcsapás is lehetne, ahol a nádi farkas hajtja a kacsákat.
Könnyeden változtat irányt, és alig egy tucat lépés múlva a nád szétnyílik a folyóparton, és a Medve megpillanthatja a régi, ám még igen jó állapotban lévő, minden bizonnyal a kutya által sem használt stég bejáratát.
Csupán az első pár deszka hiányzik a stégre vezető pallóról, ám azt a Varjúvadász egy könnyed ugrással átszeli, a Medvének pedig csak egy hosszabbat kell lépnie, hogy áthidalja a lyukat.
A nád behajlik ugyan a tákolmányra, ám mikor a stég szélére érnek, a Medve láthatja, hogy a teljes folyót be lehet látni innen, egész a Kikötőig. Mögöttük az erdő terül el, és a part zaja sem ér el hozzájuk már, csak a hullámok zúgása, ahogy meg-megtörnek a folyóágyba vert gerendákon.
Elégedetten ül le a stég szélére, intve a Medvének, hogy tegyen úgy, ahogy jól esik, és halásszon. Kíváncsiság villan barna szemeiben.
Kíváncsi, mire képes a Medve azzal a szigonnyal.*
855. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-27 09:29:28
Üzenet elküldve: 2013-11-27 09:29:28
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 24
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Loner nem örül az elutasításnak, de nem vitatkozik, inkább megindul vissza a folyópartra, nem tudja mit kéne tennie, úgyhogy leül egy sziklára, és a vizet bámulja, hátha megsegíti. A segítség meg is jön, méghozzá olyan formában, amire nem várt. A víz folyásának irányát eddig nem is figyelte, mert az mindegy, de most jött rá, hogy a folyónak másik irányba kell folynia, ha haza akar térni. Ezt a kisebb hibát egyszerűen megoldja, úgy fordul, hogy a víz a haladási irányának megfelelően folyjon, és megindul arra, amerre az otthonát sejti, hisz anyának is oda kell visszatérnie. Nem siet, de betartja a gyerekek kötelező haladási sebességére vonatkozó első számú szabályt, miszerint ha nem sietnek, akkor is gyorsan kell menni, de ha sietnek, akkor a lehető lassabban kell.*
854. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-26 22:22:07
Üzenet elküldve: 2013-11-26 22:22:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 37
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 136
OOC üzenetek: 37
Játékstílus: Vakmerő
*A hold már javában az égbolton jár, mikor Engur visszaérkezik Artheniorba. Szinte már otthonának érzi ezt a várost, és holott nem tudja pontosan mikor érkezett ide, abban egész biztos, hogy még nem is olyan rég. Szívéből reméli, hogy a család itt is legalább olyan nagyhatalmú lesz, mint Pirtianesban, s mi sem jobb előjel, minthogy már bejutottak a kistanácsba is. Persze Krollner úrtól ez a legkevesebb, az az ember sokra hívatott.
"Ahogyan én is" gondolja Emgur, s mosoly terül el az arcán, majd gyorsan le is hervad, mikor eszébe ötlik, hogy nem sikerült hiánytalanul teljesítenie küldetését. Persze félre lett informálva, ahogy mindenki, így nem feddhetik meg igazán. Meg hát pénzt is hoz a házhoz, még ha olyan elenyésző mennyiség is az, mint potom kétezer arany.
Ilyen negatív és pozitív gondolatokkal eltelve folytatja útját a rezidenciára. Ott bizonyára ilyenkor is fog éber embereket találni.*
"Ahogyan én is" gondolja Emgur, s mosoly terül el az arcán, majd gyorsan le is hervad, mikor eszébe ötlik, hogy nem sikerült hiánytalanul teljesítenie küldetését. Persze félre lett informálva, ahogy mindenki, így nem feddhetik meg igazán. Meg hát pénzt is hoz a házhoz, még ha olyan elenyésző mennyiség is az, mint potom kétezer arany.
Ilyen negatív és pozitív gondolatokkal eltelve folytatja útját a rezidenciára. Ott bizonyára ilyenkor is fog éber embereket találni.*
853. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-25 22:10:13
Üzenet elküldve: 2013-11-25 22:10:13
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
// Megszólít az Éjszaka – második felvonás //
*Moy hallgatja, ahogy a lány egyre többet oszt meg magáról és egyre mélyebb dolgokról beszél. Már feltárja azt is, amitől mintha tartana. Eddig a gyengeségnek még a látszatát is el akarta kerülni, most viszont már szembenéz vele, nyílt szavakkal vall róla. Érezheti, hogy Moy mellett nem kell erősebbet játszania, mint amilyen valójában. A férfi elfogadja őt olyannak, amilyen. Nem értenek egyet mindenben és több dologban eltérően gondolkoznak, de valahogy mégis összhangban vannak. Több a közös vonás és az elfogadás ebben a találkozásban, mint a különbség.
A férfi érti, hogy miről beszél a lány. Ő maga is látott fiatalokat megnyomorodva és ilyenkor nagyon sovány vigasz, hogy nem szabad feladni. Pedig nem szabad. Ha képes az ember arra, hogy ne adja fel, akkor bármilyen élethelyzetet túl tud élni. Tele lesz sebekkel és nem lesz olyan, mint előtte, de nem is omlik össze. Moy azt érzi, hogy ha bekövetkezne valami abból, amit a Varjúvadász emleget, az egy igazán kemény helyzet lenne a számára, de ha nehezen is, megbirkózna vele.
Érdekes, hogy ennyi mindent megértenek egymásból ilyen rövid ismeretség után. Talán annak tudható be, hogy mindketten nyitott szemmel járnak és nem tagadják le, amit látnak. Mások egész életeket leélnek úgy, hogy a saját hibáik tagadásán szorgoskodnak. Ez felesleges, csak elveszi az erőt az embertől. Erőre pedig mindig szükség van. Ez az, amit a lány és Moy is tudnak és ezért nem pocsékolják öncsalásra az energiájukat. Két nyílt, a valóságot a maga teljességében látó és szerető ember találkozása ez.
Kint az utcán az ugrás utáni csipkelődő szavakra Moy csak elneveti magát. A lány megint bizonygatja, hogy őérte ugyan nem kell aggódni. A láb megfogása viszont nem nyeri el a tetszését. Moy tudta ezt, hiszen látta, hogy a Varjúvadász mennyire idegenkedik az érintéstől. Ez csak egy rossz szokás lehet nála, aminek talán nincs is alapja, hiszen ahányszor Moy megérintette, annyiszor könnyebben vette ezt a lány. Kezdhet rájönni, hogy nem kell ettől félni. Moy esetében legalábbis nem. A férfi biztos abban, hogy ha rögtön ezzel kezdte volna, akkor párbaj lett volna a vége. Egy ilyen érintéshez el kell jutni a bizalomnak arra a szintjére, amire ők eljutottak. Még ez is kevés, de Moy megnyugtatja magát, hogy jó úton jár. Úgy érzi, tud valamit adni a Varjúvadásznak, amitől ha csak egy kicsit is, de boldogabb lesz az élete.
A dalocska végén a lány szinte olyan arcot vág, mintha semmit nem értett volna belőle. Komoly, akár egy tanácsnok a város ügyeinek megbeszélése közben. Az álca azonban hamar lehull. Mikor a varjakat kezdi utánozni, Moy megint a kártyára gondol, amin a madarat hajtó medve szerepel és meg is nézi a lapot. Aztán pedig végignevetik a várost. A kis költemény eléri a célját. A papagájos rész eredetileg nem volt benne, azt csak most tette hozzá a szituáció ihletében. A nevetésük sokáig kitart. Kisebb szünetekkel, a könnyek törlésével megszakítva időről időre felbukkan. Jól szórakoznak és ez a lényeg. Ilyenkor már ébredeznek a koldusok is, az árusok is és sokan közülük már úton is vannak. A temetőben feldobott témát már nem boncolgatják tovább. Elég is ennyi belőle.
Lenn a parton a beszélgetés kezd egy kicsit kellemetlenné válni a lány számára. A bókolás tetszik is neki, meg nem is. Hol a vállát rángatja, hol csak dühösen legyint. Moy tudja, hogy ennyivel nem írja le őt, hiszen érti, hogy a Medve számára nem csak ebből áll a világ. Egyszerűen ez már sok neki, fölöslegesnek tartja. Megmondta az előbb is, hogy szerinte túlértékelik a vonzalmat és a testi vágyat. Moy számára világos, hogy ezt a témát nem is érdemes tovább bolygatni. Megmondta, amit gondolt, megnézte a lányt és a reakcióját. Ennyi. Nem olyan férfi ő, aki nem tud magának parancsolni. Ezért is tartanak itt. Az első felháborodás után biztosan leesik a Varjúvadásznak, hogy ez is csak egy dícséret volt, mint a rajznál vagy a tornánál.
A férfi meghallgatja a magyarázatot és teljesen gyakorlatias hozzáállásnak találja, amit a lány mond, de az ő véleménye ettől nem változik. Ez a módszer ugyanolyan, mint azoké az asszonyoké, akik behízelgik magukat a tehetős férfiak ágyába csak azért, hogy jusson puha párna a fejük alá és könnyű életük legyen. Moy nem szeret mások szívével szórakozni. Városőrként kellett néha alkalmazni trükköket, de arra máshogy emlékszik vissza. Nem gyilkolás volt a cél, hanem egy-egy bűnöző elfogása és olyankor meg lehet tenni egyébként nem becsült dolgokat is.
A versenyúszás után a fa gyökerénél pihegve láthatóan mindketten jól érzik magukat. A lány csak kitámasztja magát a fejénél fogva és hagyja, hogy a hullámok nekicsapódjanak. Moynak megint van mit nézni, de nem esik abba a hibába, hogy bámulni kezdje. Ránéz a lányra, de nem csak a nyaktól lefelé eső részekre tekintget. Az arcról rengeteg mindent le lehet olvasni és ő is ezt teszi most. Harmóniát lát. Azt látja, hogy a lány nyugodtan figyeli az eseményeket. Csukott szemmel ejtőzik. Nem tart a férfitől, hiszen nincs is miért. Most eszébe jutnak azok a szavak, amiket még a padláson mondott a Varjúvadász. Tiszteli őt annyira a lány, hogy megnyugtatta és hogy tudomásul vette a becsületről mondott és sejtetett gondolatait. Előtte sem gondolta magát bűnrészesnek, de jól estek neki a Varjúvadász szavai.
Ahogy most a lubickolás és a búvárkodás is kellemes. Csak úgy hozzák és hozzák fel sorba az iszap rejtett kincseit. Moy egy részének még a pontos nevét sem tudja, de nézi a csigákat és a kagylókat. A Varjúvadász nagyon szép darabokat talál. Moy tartja a tenyerét és ahogy a lány beleteszi a kagylókat, ő is közelről megnézi azokat. Azt hallotta, hogy ezek is állatok, bár ezt egy kicsit furcsa elhinnie. Olyan dolog ez, amihez nem ért. Sok minden érdekelte már életében, de az élővilág beható tanulmányozása nem. A kagyló neki csak dísz, bár állítólag meg is lehet enni.
Egyre csak gyülekeznek az üledék apróságai a fa ráncos gyökerén. Az egyik mélyebb merülés után Moy kap egy elismerő szót a lánytól, akinek a haját a víz kavargatja körülötte. A tekintetével is alátámasztja, hogy tetszik neki a teljesítmény. Moy ebben semmi különlegeset nem talál. A mutatványosoknál jó kondíciót szerzett, de persze a merülést meg kellett tanulnia. Visszaemlékszik a halászközségre, ahol a rendes falusiak bevezették őt ennek a rejtelmeibe. Nem lett egy rendkívüli tehetség, de az átlagos edzettségű tüdővel rendelkező embereknél tovább bírja. A faluban volt egy halász, aki annyi időt tudott a víz alatt tölteni, hogy Moy párszor majdnem utána ugrott. Azt hitte, baj van, de a többiek mondták, hogy semmi gond és mikor egyszer mégis beugrott, hogy segítsen a falubelinek, a víz alatt azt látta, hogy vidáman lubickol. Az már komoly teljesítmény volt, Moyé csak talán egy kicsivel az átlag feletti.
A pancsikolásra a Varjúvadász azonnal reagál, de úgy, mint akit tényleg veszély fenyeget. Egy pillanat alatt eltűnik a vízben. Moy nagyot kacag a lefröcsökölt leányzó láttán és úszkálva várja az újbóli felbukkanást. Ez meg is történik, de a háta mögött és a szőrzete kap egy kiadós hullámot, ami egész a feje tetejéig beteríti, előre, a szemeibhez sodorva a maradék haját. Rögtön hátrafordul és a fordulás lendületével már csapja is rá a vizet a lányra. Hamarabb észbe kapott, mint gondolta. Nem hitte, hogy bárki is játszott volna ilyet a Varjúvadásszal korábban és ha tényleg így van, akkor a lány megint a tanulékonyságáról tesz tanúbizonyságot. A fröcskölés folytatódik és Moy hallja a sípoló tüdő hangját. Egy kicsit visszavesz a lendületből, hiszen nem akarja teljesen kifárasztani a lányt. Néhány kisebb csapás után viszont újra jönnek a nagyobb hullámok, amiket szélesre nyitott szájából hallatott önfeledt kacagás kísér. Nem menekül, hanem amikor vizet kap az arcába, akkor viszonozza is.
Mikor megunják, ismét a gyökérben keresnek menedéket. Moy nem nevet, csak kaján vigyorral lihegve néz a Varjúvadász szemeibe, ahogy átkarolja a fát. Hálás tekintet ez, mert Moy örül, hogy van kivel játszani. A Varjúvadász viszont egyre jobban nevet és már egy kicsit rossz is hallgatni. A férfi most már nem kísérletezik semmivel. Nem is aggódik, csak tudja, hogy pihenni kell. Lesz még idő a játékra, tornára és egyebekre.
A kagylókról a Varjúvadász sem tudja megmondani, hogy meg lehet-e enni őket vagy nem, úgyhogy Moy egy biccentéssel veszi tudomásul, hogy ezekből bizony nem fognak falatozni:*
- Azt hallottam, hogy ehetőek. De hogy ez a fajta milyen... Még az is lehet, hogy mérgező. Ha te se tudod, akkor inkább hagyjuk!
*A stég a nádas közepén lehet és mint ilyen, rejtekhelynek sem utolsó. Moy egyelőre még pihen és áztatja a testét a vízben. Lassan már ő is kezdi érezni, hogy sok lesz a mozdulatlanságból. Fújja a szél a hátát és beleborzong a hűvös, őszi szellőbe. Még egy kicsit vár, majd a gyökérbe kapaszkodva kimászik a partra. Megrázza a fejét és a karjait. Egy kis helybenfutással megmozgatja a lábait is és kifújja a levegőt. Nézi, hogy a lány is megbirkózik-e a helyzettel. Ha nehezen jönne ki, akkor segít neki, bár kétli, hogy erre szükség lesz. Rápillant a fára, amire megannyi apró szépséget pakoltak ki. A szél már kezd lengedezni és szárítja is a testét, de Moynak ez nem jó. Hideg a levegő és ő inkább megtörülközne. Ha a Varjúvadász rendben van, akkor a férfi elindul visszafelé a holmijukhoz. Közben hátraszól:*
- Jössz vagy hozzam a tiedet is? Csak megnézném én, hogy lehet-e abban a nádasban halat fogni.
*Akárhogy is történik, a Medve visszacaplat. Útközben talál egy ledobott női ruhát. Egyszerű darab, vászonból szőtték egybe a szoknyát és a felsőrészt. Felkapja és végigtörölgeti vele magát. Először a feje búbját és az arcát, majd a törzsét és a karjait. A végére hagyja a kényesebb és izzadósabb részeket, majd visszadobja az öltözetet a homokos partra. A gazdája nem kiabál, lehet, hogy itt sincs éppen. A saját ruháihoz visszaérve elkezd öltözködni. Felhúzza az alsót, megigazítja magán majd az inget is felölti. A medveszőr nadrágot is rögzíti magán az övvel, majd következik a páncél. Végül a pántot a hátára erősíti, de nem teszi rá a fegyvereket. Kézben hozza azokat és ha a lány azt kéri, hogy vigye az ő pakkját is, akkor a szigonyon lógatva visz mindent. Kint a vízből, felöltözködve és a szél cirógatását érezve Moyra rátör a fáradtság. Kezdi érezni, hogy kellene egy kis alvás. Tegnap pihent egy pár órát, de utána átmulatták az éjszakát és már a hajnali Nap első sugarai virradnak rájuk.*
- A tarajos ébresztő már kiabál, de én meg most kezdek elálmosodni. Mit szólnál, ha előtte szundítanánk egy kicsit a stégen? Ott nem zavarnak meg, ha olyan eldugott hely, ahogy mondod.
*Az otthona megvárja, ahogy a piac is. Úgysem fogják estig húzni a lóbőrt. Öt-hat óra alvás elég és akkor még mindig csak késő délelőtt lesz. Ha a Varjúvadász mégis tovább akar szundítani, mint Moy, akkor a férfi majd halra fog vadászni közben. A szigonyát már úgyis rég használta ilyesmire.*
*Moy hallgatja, ahogy a lány egyre többet oszt meg magáról és egyre mélyebb dolgokról beszél. Már feltárja azt is, amitől mintha tartana. Eddig a gyengeségnek még a látszatát is el akarta kerülni, most viszont már szembenéz vele, nyílt szavakkal vall róla. Érezheti, hogy Moy mellett nem kell erősebbet játszania, mint amilyen valójában. A férfi elfogadja őt olyannak, amilyen. Nem értenek egyet mindenben és több dologban eltérően gondolkoznak, de valahogy mégis összhangban vannak. Több a közös vonás és az elfogadás ebben a találkozásban, mint a különbség.
A férfi érti, hogy miről beszél a lány. Ő maga is látott fiatalokat megnyomorodva és ilyenkor nagyon sovány vigasz, hogy nem szabad feladni. Pedig nem szabad. Ha képes az ember arra, hogy ne adja fel, akkor bármilyen élethelyzetet túl tud élni. Tele lesz sebekkel és nem lesz olyan, mint előtte, de nem is omlik össze. Moy azt érzi, hogy ha bekövetkezne valami abból, amit a Varjúvadász emleget, az egy igazán kemény helyzet lenne a számára, de ha nehezen is, megbirkózna vele.
Érdekes, hogy ennyi mindent megértenek egymásból ilyen rövid ismeretség után. Talán annak tudható be, hogy mindketten nyitott szemmel járnak és nem tagadják le, amit látnak. Mások egész életeket leélnek úgy, hogy a saját hibáik tagadásán szorgoskodnak. Ez felesleges, csak elveszi az erőt az embertől. Erőre pedig mindig szükség van. Ez az, amit a lány és Moy is tudnak és ezért nem pocsékolják öncsalásra az energiájukat. Két nyílt, a valóságot a maga teljességében látó és szerető ember találkozása ez.
Kint az utcán az ugrás utáni csipkelődő szavakra Moy csak elneveti magát. A lány megint bizonygatja, hogy őérte ugyan nem kell aggódni. A láb megfogása viszont nem nyeri el a tetszését. Moy tudta ezt, hiszen látta, hogy a Varjúvadász mennyire idegenkedik az érintéstől. Ez csak egy rossz szokás lehet nála, aminek talán nincs is alapja, hiszen ahányszor Moy megérintette, annyiszor könnyebben vette ezt a lány. Kezdhet rájönni, hogy nem kell ettől félni. Moy esetében legalábbis nem. A férfi biztos abban, hogy ha rögtön ezzel kezdte volna, akkor párbaj lett volna a vége. Egy ilyen érintéshez el kell jutni a bizalomnak arra a szintjére, amire ők eljutottak. Még ez is kevés, de Moy megnyugtatja magát, hogy jó úton jár. Úgy érzi, tud valamit adni a Varjúvadásznak, amitől ha csak egy kicsit is, de boldogabb lesz az élete.
A dalocska végén a lány szinte olyan arcot vág, mintha semmit nem értett volna belőle. Komoly, akár egy tanácsnok a város ügyeinek megbeszélése közben. Az álca azonban hamar lehull. Mikor a varjakat kezdi utánozni, Moy megint a kártyára gondol, amin a madarat hajtó medve szerepel és meg is nézi a lapot. Aztán pedig végignevetik a várost. A kis költemény eléri a célját. A papagájos rész eredetileg nem volt benne, azt csak most tette hozzá a szituáció ihletében. A nevetésük sokáig kitart. Kisebb szünetekkel, a könnyek törlésével megszakítva időről időre felbukkan. Jól szórakoznak és ez a lényeg. Ilyenkor már ébredeznek a koldusok is, az árusok is és sokan közülük már úton is vannak. A temetőben feldobott témát már nem boncolgatják tovább. Elég is ennyi belőle.
Lenn a parton a beszélgetés kezd egy kicsit kellemetlenné válni a lány számára. A bókolás tetszik is neki, meg nem is. Hol a vállát rángatja, hol csak dühösen legyint. Moy tudja, hogy ennyivel nem írja le őt, hiszen érti, hogy a Medve számára nem csak ebből áll a világ. Egyszerűen ez már sok neki, fölöslegesnek tartja. Megmondta az előbb is, hogy szerinte túlértékelik a vonzalmat és a testi vágyat. Moy számára világos, hogy ezt a témát nem is érdemes tovább bolygatni. Megmondta, amit gondolt, megnézte a lányt és a reakcióját. Ennyi. Nem olyan férfi ő, aki nem tud magának parancsolni. Ezért is tartanak itt. Az első felháborodás után biztosan leesik a Varjúvadásznak, hogy ez is csak egy dícséret volt, mint a rajznál vagy a tornánál.
A férfi meghallgatja a magyarázatot és teljesen gyakorlatias hozzáállásnak találja, amit a lány mond, de az ő véleménye ettől nem változik. Ez a módszer ugyanolyan, mint azoké az asszonyoké, akik behízelgik magukat a tehetős férfiak ágyába csak azért, hogy jusson puha párna a fejük alá és könnyű életük legyen. Moy nem szeret mások szívével szórakozni. Városőrként kellett néha alkalmazni trükköket, de arra máshogy emlékszik vissza. Nem gyilkolás volt a cél, hanem egy-egy bűnöző elfogása és olyankor meg lehet tenni egyébként nem becsült dolgokat is.
A versenyúszás után a fa gyökerénél pihegve láthatóan mindketten jól érzik magukat. A lány csak kitámasztja magát a fejénél fogva és hagyja, hogy a hullámok nekicsapódjanak. Moynak megint van mit nézni, de nem esik abba a hibába, hogy bámulni kezdje. Ránéz a lányra, de nem csak a nyaktól lefelé eső részekre tekintget. Az arcról rengeteg mindent le lehet olvasni és ő is ezt teszi most. Harmóniát lát. Azt látja, hogy a lány nyugodtan figyeli az eseményeket. Csukott szemmel ejtőzik. Nem tart a férfitől, hiszen nincs is miért. Most eszébe jutnak azok a szavak, amiket még a padláson mondott a Varjúvadász. Tiszteli őt annyira a lány, hogy megnyugtatta és hogy tudomásul vette a becsületről mondott és sejtetett gondolatait. Előtte sem gondolta magát bűnrészesnek, de jól estek neki a Varjúvadász szavai.
Ahogy most a lubickolás és a búvárkodás is kellemes. Csak úgy hozzák és hozzák fel sorba az iszap rejtett kincseit. Moy egy részének még a pontos nevét sem tudja, de nézi a csigákat és a kagylókat. A Varjúvadász nagyon szép darabokat talál. Moy tartja a tenyerét és ahogy a lány beleteszi a kagylókat, ő is közelről megnézi azokat. Azt hallotta, hogy ezek is állatok, bár ezt egy kicsit furcsa elhinnie. Olyan dolog ez, amihez nem ért. Sok minden érdekelte már életében, de az élővilág beható tanulmányozása nem. A kagyló neki csak dísz, bár állítólag meg is lehet enni.
Egyre csak gyülekeznek az üledék apróságai a fa ráncos gyökerén. Az egyik mélyebb merülés után Moy kap egy elismerő szót a lánytól, akinek a haját a víz kavargatja körülötte. A tekintetével is alátámasztja, hogy tetszik neki a teljesítmény. Moy ebben semmi különlegeset nem talál. A mutatványosoknál jó kondíciót szerzett, de persze a merülést meg kellett tanulnia. Visszaemlékszik a halászközségre, ahol a rendes falusiak bevezették őt ennek a rejtelmeibe. Nem lett egy rendkívüli tehetség, de az átlagos edzettségű tüdővel rendelkező embereknél tovább bírja. A faluban volt egy halász, aki annyi időt tudott a víz alatt tölteni, hogy Moy párszor majdnem utána ugrott. Azt hitte, baj van, de a többiek mondták, hogy semmi gond és mikor egyszer mégis beugrott, hogy segítsen a falubelinek, a víz alatt azt látta, hogy vidáman lubickol. Az már komoly teljesítmény volt, Moyé csak talán egy kicsivel az átlag feletti.
A pancsikolásra a Varjúvadász azonnal reagál, de úgy, mint akit tényleg veszély fenyeget. Egy pillanat alatt eltűnik a vízben. Moy nagyot kacag a lefröcsökölt leányzó láttán és úszkálva várja az újbóli felbukkanást. Ez meg is történik, de a háta mögött és a szőrzete kap egy kiadós hullámot, ami egész a feje tetejéig beteríti, előre, a szemeibhez sodorva a maradék haját. Rögtön hátrafordul és a fordulás lendületével már csapja is rá a vizet a lányra. Hamarabb észbe kapott, mint gondolta. Nem hitte, hogy bárki is játszott volna ilyet a Varjúvadásszal korábban és ha tényleg így van, akkor a lány megint a tanulékonyságáról tesz tanúbizonyságot. A fröcskölés folytatódik és Moy hallja a sípoló tüdő hangját. Egy kicsit visszavesz a lendületből, hiszen nem akarja teljesen kifárasztani a lányt. Néhány kisebb csapás után viszont újra jönnek a nagyobb hullámok, amiket szélesre nyitott szájából hallatott önfeledt kacagás kísér. Nem menekül, hanem amikor vizet kap az arcába, akkor viszonozza is.
Mikor megunják, ismét a gyökérben keresnek menedéket. Moy nem nevet, csak kaján vigyorral lihegve néz a Varjúvadász szemeibe, ahogy átkarolja a fát. Hálás tekintet ez, mert Moy örül, hogy van kivel játszani. A Varjúvadász viszont egyre jobban nevet és már egy kicsit rossz is hallgatni. A férfi most már nem kísérletezik semmivel. Nem is aggódik, csak tudja, hogy pihenni kell. Lesz még idő a játékra, tornára és egyebekre.
A kagylókról a Varjúvadász sem tudja megmondani, hogy meg lehet-e enni őket vagy nem, úgyhogy Moy egy biccentéssel veszi tudomásul, hogy ezekből bizony nem fognak falatozni:*
- Azt hallottam, hogy ehetőek. De hogy ez a fajta milyen... Még az is lehet, hogy mérgező. Ha te se tudod, akkor inkább hagyjuk!
*A stég a nádas közepén lehet és mint ilyen, rejtekhelynek sem utolsó. Moy egyelőre még pihen és áztatja a testét a vízben. Lassan már ő is kezdi érezni, hogy sok lesz a mozdulatlanságból. Fújja a szél a hátát és beleborzong a hűvös, őszi szellőbe. Még egy kicsit vár, majd a gyökérbe kapaszkodva kimászik a partra. Megrázza a fejét és a karjait. Egy kis helybenfutással megmozgatja a lábait is és kifújja a levegőt. Nézi, hogy a lány is megbirkózik-e a helyzettel. Ha nehezen jönne ki, akkor segít neki, bár kétli, hogy erre szükség lesz. Rápillant a fára, amire megannyi apró szépséget pakoltak ki. A szél már kezd lengedezni és szárítja is a testét, de Moynak ez nem jó. Hideg a levegő és ő inkább megtörülközne. Ha a Varjúvadász rendben van, akkor a férfi elindul visszafelé a holmijukhoz. Közben hátraszól:*
- Jössz vagy hozzam a tiedet is? Csak megnézném én, hogy lehet-e abban a nádasban halat fogni.
*Akárhogy is történik, a Medve visszacaplat. Útközben talál egy ledobott női ruhát. Egyszerű darab, vászonból szőtték egybe a szoknyát és a felsőrészt. Felkapja és végigtörölgeti vele magát. Először a feje búbját és az arcát, majd a törzsét és a karjait. A végére hagyja a kényesebb és izzadósabb részeket, majd visszadobja az öltözetet a homokos partra. A gazdája nem kiabál, lehet, hogy itt sincs éppen. A saját ruháihoz visszaérve elkezd öltözködni. Felhúzza az alsót, megigazítja magán majd az inget is felölti. A medveszőr nadrágot is rögzíti magán az övvel, majd következik a páncél. Végül a pántot a hátára erősíti, de nem teszi rá a fegyvereket. Kézben hozza azokat és ha a lány azt kéri, hogy vigye az ő pakkját is, akkor a szigonyon lógatva visz mindent. Kint a vízből, felöltözködve és a szél cirógatását érezve Moyra rátör a fáradtság. Kezdi érezni, hogy kellene egy kis alvás. Tegnap pihent egy pár órát, de utána átmulatták az éjszakát és már a hajnali Nap első sugarai virradnak rájuk.*
- A tarajos ébresztő már kiabál, de én meg most kezdek elálmosodni. Mit szólnál, ha előtte szundítanánk egy kicsit a stégen? Ott nem zavarnak meg, ha olyan eldugott hely, ahogy mondod.
*Az otthona megvárja, ahogy a piac is. Úgysem fogják estig húzni a lóbőrt. Öt-hat óra alvás elég és akkor még mindig csak késő délelőtt lesz. Ha a Varjúvadász mégis tovább akar szundítani, mint Moy, akkor a férfi majd halra fog vadászni közben. A szigonyát már úgyis rég használta ilyesmire.*
852. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-25 20:12:13
Üzenet elküldve: 2013-11-25 20:12:13
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 64
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 64
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
// Megszólít az Éjszaka – második felvonás //
// A hozzászólás +16-os elemeket tartalmazhat //
*A Medve elemzése az életét illetően nagyon is helytálló, legalábbis erre kell rájönnie. Érdeklődve hallgatja, arcára elgondolkodó vonások ülnek a fickándozó mécses lángban, végül szeme felcsillan, ahogy a Medvére néz, és elmosolyodik. Most viszont azonban az élet kemény keserűsége vegyül mosolyába, ahogy megszólal.*
- Minden alkalommal elsőnek kell lennem, ha élni akarok - *van ebben valami gyászos, és tragikus, mégis, nem tudna elképzelni akár egyetlen napot is anélkül, hogy ne csüngne a feje felett a halál szablyája.
Végül kissé zavartan felnevet, ezzel oldva a sötét, komor hangulatot.*
- Ez vagyok én, és ez az életem. Örök harc - *rántja meg a vállát.
A Medve is hasonlót élhetett át, bár talán nem olyan kiélezetten, mint ő. Neki voltak az életében nyugodalmas időszakok, ő megválaszthatta magának, hogy mikor küzd, mikor pihen. Neki résen kell lennie, olyan, mintha folyamatosan őrszolgálatot teljesítene, hogy megvédje a hajóját a kalózok elleni támadástól. Ha hívják, menni kell, nincs mese.
De nem bánja, hogy így alakult. Ez az ő élete. Így szereti. Így éli meg. Így tökéletes.*
- Nem csodálom, hogy megkedveltek - *mosolyog a férfira.* - Mókás, és jólelkű figura vagy te, megérdemled…
*Ritkán beszél ennyire nyíltan személyekről. Nem szokott belegondolni általában, hogy mit kedvel az emberekben – révén elég kevés ember van, akit kedvel, és aki őt viszont kedveli –, ám a Medve esetében ez más. Ennek itt helye van.
A Medve elmélkedésére a korral kapcsolatban csak tagadóan megrázza a fejét.*
- Félreértesz. Nem a kortól félek, az úgyis jön. Attól félek, hogy hasznavehetetlenné válok, és gyengévé. Ez nem feltétlenül jár a korral. Egy sérülés, egy gerinc törés, egy levágott kar. Mind benne vannak a pakliban, csak a szerencsén múlik, hogy éppen mi a lapjárás. A hasznavehetetlenségtől félek. Lehet, hogy hatvan, sőt hetven évesen is még a tetőkön fogok gubbasztani, és Varjakra vadászom. Lehet, hogy holnap elveszítem a szemem világát, és vége.
*Ennyire talán még sosem nyílt meg senkinek. Félelmekről beszél, olyan félelmekről, melyekkel sosem bírt el. Talán ez az egyetlen belső démon, melynek foga még mindig marja, hiába a flegmaság, hiába a tagadás, egyszerűen csak néha előbukkan a gondolat, és szívébe mar.
Nem szeretné megérni ezt az állapotot. Inkább haljon meg becsülettel, csatában, minthogy roncsként kelljen tengetnie hátralévő életét. Ő ezt vallja. Neki ez a hitvallása, és talán egyetlen, valós félelme. Nem fél a haláltól. Jó cimborák voltak a kezdetektől. Tisztában van azzal, hogy egyszer találkozik egy jobbal, mint ő, és akkor vége lesz a dalnak.
De halállal legyen vége, és ne kínlódással. A méltóság nélküli porban csúszás és szenvedés. Nem. Ezt nem akarja.
Hallja a Medve szavait, de elönti az a keserédes gyász, melynek szele időnként megcsapja. Tudja, hogy halott ember.
Lemondóan mosolyodik el, mikor a férfi mondandója végére ér, és kissé ferdén a másik arcára tekint.*
- Harcosnak lenni örök tanulás. Sosem lehet abbahagyni, különben már nem leszel harcos. Aki ezt nem érti, az bukásra ítéltetett, legyen akármilyen tehetséges, és csodás.
*Sejtette, hogy a Medve érti, hogy miben rejtezik egy valódi harcos életének titka, de most meg is bizonyosodott róla. Ez is közös bennük. Mindketten ösztönösen tudnak valamit, amit másoknak a vasszigor sem képes megtanítani. Hogy a legjobb csak az lehet, aki áldoz is érte.
Elgondolkodó, kissé bágyadt mosolyt enged meg a Medve felé. Furcsa érzés egy hasonszőrűvel találkozni. Egy ennyire hasonszőrűvel. Mert az Úrhölgy is hasonló nézeteket vallott, de az ő világuk teljesen különböző volt. A Medvével van közös keresztmetszet. Más élmény. Egyszeri, megismételhetetlen.
Jó érzés megélni.*
- Nincsenek feddhetetlen lovagok, és tiszta becsületű hősök - *rántja meg a vállát a Medve megjegyzésére.* - Csak szürke van… Nem fog elvészni a becsületed ettől.
*Elgondolkodó mosollyal ejti a szavakat, szinte szeretetteljesen. Nem tudja, hogy a férfi lelke háborog-e, hogy a helyes dolgot teszi-e, amikor nem árulja el őt, és részese lesz a titoknak. Van egy olyan sejtése, hogy nem. De ettől még úgy érzi, meg kell nyugtatnia a Medvét. Ettől nem lesz rosszabb ember, sőt. Lesz valami egészen különleges kis titka. El sem tudja képzelni, hány ilyen apró emlék bújhat meg ötvenévnyi tapasztalat mögött, de ezzel a közös megegyezéssel olyan emléket ad a Medvének, amit sosem fog elfelejteni. Legalábbis ő nem szokta. Minden ilyen találkozásnak megvan a maga, előkelő, személyes fiókja. Néha kinyitja, sütkérezik a kellemes emlékek garmadájában, majd elrakja, ínségesebb időkre.
Kuncogva engedi le a Medvét a létrán. Kíváncsian várja, hogy milyen ruhát fog ezúttal elcsenni, hogy megtörülközhessen a parton, hisz ez igen jó mókának ígérkezik.
Jó ötlet volt az ugrást a fallal kezdeni, így a Medve is felkészülhetett a kis csínyre, és nem érte teljesen meglepetésként. Így utólag áldja az eszét, hogy így tett, bár igazából csak a könnyebb lendületvétel érdekében vette igénybe a fal segítségét. Ha nagyon megerőlteti magát, akkor máshogy is megoldhatta volna, mondjuk, lendületből felugrik, és kinyomja magát a Medve vállán, de jobb volt ez így.
Mikor a marok vállára kulcsolódik, megmerevedik ismét. Hagyja, hogy a férfi ismét megtalálja az egyensúlyát. Egyelőre ő nem változtat a súlypontján, hogy a másiknak könnyebb dolga legyen.
Szélesen a Medvére vigyorog, mikor az testi épsége felől érdeklődik.*
- Egész életemben pengék elől ugráltam jobbra-balra. Szerinted?
*Kényelmesen nekiveti hátát a széles pengelapnak, ám a combjaira ereszkedő marokra kissé felvont szemöldökkel, és meglepetten tekint. A Medve, ha arcára néz, láthatja, hogy még tipródik azon, hogy miként ítélje meg a helyzetet, végül egy vállrándítással elrendezi, és nem szól érte. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Mosolyogva hallgatja a Medve elbeszélését. Majd mikor a rikácsolás végére ér, csak ennyit jegyez meg, teljesen komoly, szinte síri arccal:*
- Kár… KÁÁÁR! - *imitálja a varjak énekét, és hideg nyugalommal tekint a férfi arcára.
*Majd ő is hangos hahotázásba kezd, hisz mennyire abszurd szituáció. Zöldike a papagáj, és a Medve vállán ülő macska, aki károg éppen, mint a varjak, melyeket amúgy vadászni szokott.
Kész cirkuszi mutatvány ők ketten, de ezt nem bánja. Kitörül egy könnycseppet szeméből, mely a nevetés miatt felgyülemlett ott, és még mindig fel-felnevet, lassan el-elfojtva az újból rátörő hullámokat. A sikátorok szűk labirintusai csak úgy visszahangoznak vidám hahotázásuk nyomán. Az egész város üldözni fogja őket, mire a hajnal hasadni kezd, ebben már teljesen bizonyos, bár most éppen nem követtek el semmi rosszat, csak jól érzik magukat.*
*Kíváncsian hallgatja a Medve szavait. Kissé talán meg is könnyebbül, hogy a férfi nem szembesült azzal, hogy szerettei közül itt hagyta valamelyik hosszú vándorútja során. Persze, távoli rokonok és régi ismerősök mindig halnak meg, de teljesen más, mikor az ember a közvetlen környezetéből veszít el valakit, aki fontos volt számára.
Bár nem tudna egyet sem megnevezni, akinek a halála után hosszú letargia és gyász uralkodott volna el rajta, azért abban biztos, hogy Norahna halála nem hagyta teljesen ridegen, és érintetlenül.*
- Örülök neki - *hangja őszinte, és komoly. Nem gúnyolódik. Tudja, hogy a gyász komoly fájdalom. Nem szabad alábecsülni. Ki a Halállal táncot jár, pontosan ismeri annak erejét, és csapongó mivoltát. Szeszélyes, még a Tenger Asszonyánál is szeszélyesebb. Hisz hiába ránt a mélybe a víz matrózt és harcos, kölyköt és özvegyet, a Halál választja meg, hogy kit emel magához. Van, hogy gyámoltalan csecsemők élnek túl ott, ahol a vén tengeri rókák már megfúltak.*
*Belemerül a történetekbe. A gnómot üldöző Medve képe, és az izzadó fölé boruló férfi test, mely a saját hegét fémjelzi, mind a szeme előtt úsznak, így kissé talán későn tűnik fel neki a letagadhatatlan tény, mely szerint a Medve vonzónak találja. Egy pillanatra megakad a szava, majd úgy határoz, hogy nem vesz róla tudomást, hisz a másik is pontosan így tesz.
Ugyanúgy gombolyítja a beszélgetés fonalát, mintha mi sem történt volna, így nem érzi azt, hogy neki bármilyen módon is említést kellene tennie a Medve férfiasságát illetően, hisz a férfi semmit tolakodót nem tesz.
Megrántja a vállát a megállapításra, miszerint aljas lenne a versengés.*
- A vadász ismérve, hogy mindig résen kell, hogy legyen. Bármikor jöhet egy lehetőség, vagy egy újabb, nem várt ellenfél, és azonnal cselekedni kell. Ez nem a tervek birodalma. Bemész és kijössz. Ha nem vagy elég ügyes, akkor ki nem jössz. Ami a kettő között történik, puszta szerencse, illetve a helyzet kihasználásából eredő előny. Ennyi az, ami egy Varjúvadászt életben tart - *mosolyodik el ismét.
Ám a következő megjegyzés már őt méltatja, és ez kissé feszélyezi. A Medve egyenes, megmondja, amit gondol, és ez nagyon is tetszik neki, ám a szituáció valahogy furcsa. Nem mondaná, hogy kellemetlen, inkább olyasvalami, amihez most nincs türelme, és hangulata. Legalábbis, nem fordult meg a fejében eddig még, hogy kellene, hogy legyen.
Ingerülten legyint a férfi felé a megjegyzésre.*
- Férfiak - *morzsolja el ajkai között a lemondó mormogást, amit a Medve is jól érthet.
Határozottan indul meg a víz felé, ezzel jelezve, hogy ezzel a kérdéssel nem kíván foglalkozni, de egy pár lépés után megáll, kényelmes terpeszében, kezét csípőjére ejti, és válla felett visszanéz a Medvére, hogy követi-e.
Azért el kell ismernie, hogy volt hízelgő is a férfi megjegyzésében. Igen, törődik a testével, mégha ez nem is tudatos, sokkal inkább csak a napi rutin része, ám baja nincs az eredménnyel, sőt. Sokkal inkább kényelmesen érzi magát így a bőrében, mintha ő is olyan tésztaszerű, telt asszonyság lenne. Képtelen, kényelmetlen lét lehet, azokkal a hatalmas keblekkel, melyektől levegőt is alig kap az ember.
Árral szemben úszni nem kényelmes tevékenység, nem csoda, hogy mindketten kissé szaporábban kapkodják a levegőt, ám ettől függetlenül egy kellemes mosoly terpeszkedik az arcán. Jót tesz a testmozgás. Viszonozza a Medve mosolyát, fogai kivillannak ajkai alól. Ritkán mosolyog ilyen szélesen. Ő tarkóját kicsit megtámasztja az egyik gyökéren, ezzel stabilizálva magát, és hagyja, hogy testét kissé átmasszírozza a folyó sodra. Kicsit ezzel felszínre is kerülnek domborulatai, kényelmesen elernyedt térdei, és a két feszes, formás kebel, ám ez jelenleg nem zavarja. Szemét lehunyva élvezi a sodródó folyó neszeit, és a megzavart madarak énekét.
Innen süllyed alá, hogy kagylót vadásszon a folyó aljáról. Láthatóan a Medve is vevő a mulatságra, és ő is elkezdi gyűjteni a különösebbnél különösebb élőlényeket, csigákat a mederből.
Lebukik, és ezúttal komoly kinccsel tér vissza. Tenyérnyi, üres kagylóhéjjal, melynek belsejében rózsaszínesen irizáló gyöngyház húzódik meg. Büszkén nyújtja a Medve felé szerzeményét, szélesen mosolyogva a férfira, de nem szól semmit.
Amint a másik átvette tőle a természet egy igen szép csodáját ismét lebukik. Kúpcsigát gyűjt, és egy újabb garmada kecskekörömmel emelkedik a felszínre. A férfi példáját követve kipakolja az egyik gyökérre, hogy megcsodálhassák az összegyűjtögetett apróságokat.
Egy ízben felszínen marad, és megvárja, míg a Medve visszatér az mélységből. Kíváncsi, hogy mire képes a hatalmas test, hisz említette, hogy élt egy halászfaluban is.
Két karját az egyik gyökérre fektetve, könyökét behajlítva, hogy ujjai éppen a vizet érik, és tudnak játszani benne, várja, hogy a férfi visszatérjen a merülésből. Haja furcsa miazmaként örvénylik a víz sodra nyomán teste körül, legalábbis azon része, mely a vízbe ér, a többi arcába, és homlokára tapad. Orrára rakoncátlan, nehezen zabolázható tincse fekszik ezúttal. Mindig megfogadja, hogy levágja, aztán mindig elfelejti.
Sokáig marad lent, jutalma egy elismerő pillantás, melyet csodálkozó ajakbiggyesztés kísér.*
- Szép… - *kezdene bele a mondatba, ám ekkor vízfüggöny csap felé. A pillanat tört része alatt cselekszik, mit amúgy is cselekedni szokott, mikor vízben kell menekülnie. Elrántja karjait a fa gyökeréről, és már merül is, közben részlegesen levegőt véve. Tudja, hogy ez kevés lesz, de ilyenkor mindig ki kell számolnia, hogy meddig is bírja.
Süllyed. Próbálja a Medve helyét belőni, és elúszni alatta, hogy hátulról megbosszulja a kis tréfát egy hasonló vízfüggönnyel, ám ahogy a férfi lábai alatt úszik, érzi, hogy az elmozdul fölüle. Követi a mozgását, és nem sokkal mögötte emelkedik a felszínre, kínos lassúsággal. Tüdeje már nagyon feszít, és fájdalmas, de ezt nem fogja annyiban hagyni. Majd egy hatalmas nagy hullámot csap, tenyere csak úgy csattan a vízfelszínen. Reményei szerint igen alaposan be tudja vele teríteni a férfi.
Sípolva vesz levegőt, és szélesen vigyorog a lassanként szembe forduló férfire. Hol a víz alá bukik, hol gyorsúszásban cselez, hol a lábával ver akkora habot, hogy a férfinek menekülnie kelljen, éppen mivel próbálja kicselezni a másikat.
Kifulladva, zavart, széles, fogvillantós mosollyal, kissé prüszkölve kapaszkodik meg végül az egyik fa gyökerében. Hangosan nevet, ám tüdeje sípol elég rendesen. Ilyenkor ő már lassan aludni szokott, a szervezete ezt jelzi is neki. Persze, egy-egy vadászaton van, hogy három napot van ébren egyszerre, így ez nem kifogás arra, hogy kimerüljön. Nincs is halálán, egy pár légzés után normalizálódna is a helyzet, ha nem sodródna bele újra és újra a kacagás hullámaiba.
Végül szórakozottan megpihen. A kérdésre, hogy a kagylók ehetőek-e, kissé meglepetten pillant a férfira, majd megrántja a vállát.*
- Tudja a rosseb. Ezeket megenni? Furcsán hangzik - *jegyzi meg, bár ha a Medve azt mondja, hogy van ilyen, akkor biztos van. Még ki is próbálná, mert biztos érdekes ízük van a kis furcsa, cuppogós vízi lényeknek.
A stég említésére elmosolyodik.*
- Itt van, nem messze, alig egy pár fával arrébb. Teljesen benőtte a nádas, nehéz megtalálni. Igen régóta nem használják. Itt van nem messze az a csatorna is, ami a gazdagnegyedbéli fürdők vizét engedi a folyókba. Jó meleg vize van még télen is. Ha gondolod, visszamehetünk a szigonyért, bár az kétszer annyi út.
*Megrántja a vállát, majd a férfi eldönti, hogy mit akar. Addig is ő kapaszkodik a fa gyökerében, és hagyja, hogy a víz kisodorja testéből a fáradságot. Kellemes élmény, bár a víz már elég hideg. Egyelőre jó ez még. Hamarosan úgyis tovább kell majd állnia, a vackából mindenképpen. Talán ez az utolsó éjszaka, amit ott töltött. Majd még elválik.
Mindenesetre érdeklődve figyeli a fejük felett lassan vérveresre és narancssárgába forduló hajnali eget. A város is lassan éledni fog, még csak a kakas kukorékol, de vele virrad a gazdasszony is, és a huncut csimota.
Nem biztos, hogy szívesen látott vendégek lesznek akkor, ha megindul a hajóforgalom a folyón, de majd a Medve eldönti, hogy mi lenne neki a jó.*
// A hozzászólás +16-os elemeket tartalmazhat //
*A Medve elemzése az életét illetően nagyon is helytálló, legalábbis erre kell rájönnie. Érdeklődve hallgatja, arcára elgondolkodó vonások ülnek a fickándozó mécses lángban, végül szeme felcsillan, ahogy a Medvére néz, és elmosolyodik. Most viszont azonban az élet kemény keserűsége vegyül mosolyába, ahogy megszólal.*
- Minden alkalommal elsőnek kell lennem, ha élni akarok - *van ebben valami gyászos, és tragikus, mégis, nem tudna elképzelni akár egyetlen napot is anélkül, hogy ne csüngne a feje felett a halál szablyája.
Végül kissé zavartan felnevet, ezzel oldva a sötét, komor hangulatot.*
- Ez vagyok én, és ez az életem. Örök harc - *rántja meg a vállát.
A Medve is hasonlót élhetett át, bár talán nem olyan kiélezetten, mint ő. Neki voltak az életében nyugodalmas időszakok, ő megválaszthatta magának, hogy mikor küzd, mikor pihen. Neki résen kell lennie, olyan, mintha folyamatosan őrszolgálatot teljesítene, hogy megvédje a hajóját a kalózok elleni támadástól. Ha hívják, menni kell, nincs mese.
De nem bánja, hogy így alakult. Ez az ő élete. Így szereti. Így éli meg. Így tökéletes.*
- Nem csodálom, hogy megkedveltek - *mosolyog a férfira.* - Mókás, és jólelkű figura vagy te, megérdemled…
*Ritkán beszél ennyire nyíltan személyekről. Nem szokott belegondolni általában, hogy mit kedvel az emberekben – révén elég kevés ember van, akit kedvel, és aki őt viszont kedveli –, ám a Medve esetében ez más. Ennek itt helye van.
A Medve elmélkedésére a korral kapcsolatban csak tagadóan megrázza a fejét.*
- Félreértesz. Nem a kortól félek, az úgyis jön. Attól félek, hogy hasznavehetetlenné válok, és gyengévé. Ez nem feltétlenül jár a korral. Egy sérülés, egy gerinc törés, egy levágott kar. Mind benne vannak a pakliban, csak a szerencsén múlik, hogy éppen mi a lapjárás. A hasznavehetetlenségtől félek. Lehet, hogy hatvan, sőt hetven évesen is még a tetőkön fogok gubbasztani, és Varjakra vadászom. Lehet, hogy holnap elveszítem a szemem világát, és vége.
*Ennyire talán még sosem nyílt meg senkinek. Félelmekről beszél, olyan félelmekről, melyekkel sosem bírt el. Talán ez az egyetlen belső démon, melynek foga még mindig marja, hiába a flegmaság, hiába a tagadás, egyszerűen csak néha előbukkan a gondolat, és szívébe mar.
Nem szeretné megérni ezt az állapotot. Inkább haljon meg becsülettel, csatában, minthogy roncsként kelljen tengetnie hátralévő életét. Ő ezt vallja. Neki ez a hitvallása, és talán egyetlen, valós félelme. Nem fél a haláltól. Jó cimborák voltak a kezdetektől. Tisztában van azzal, hogy egyszer találkozik egy jobbal, mint ő, és akkor vége lesz a dalnak.
De halállal legyen vége, és ne kínlódással. A méltóság nélküli porban csúszás és szenvedés. Nem. Ezt nem akarja.
Hallja a Medve szavait, de elönti az a keserédes gyász, melynek szele időnként megcsapja. Tudja, hogy halott ember.
Lemondóan mosolyodik el, mikor a férfi mondandója végére ér, és kissé ferdén a másik arcára tekint.*
- Harcosnak lenni örök tanulás. Sosem lehet abbahagyni, különben már nem leszel harcos. Aki ezt nem érti, az bukásra ítéltetett, legyen akármilyen tehetséges, és csodás.
*Sejtette, hogy a Medve érti, hogy miben rejtezik egy valódi harcos életének titka, de most meg is bizonyosodott róla. Ez is közös bennük. Mindketten ösztönösen tudnak valamit, amit másoknak a vasszigor sem képes megtanítani. Hogy a legjobb csak az lehet, aki áldoz is érte.
Elgondolkodó, kissé bágyadt mosolyt enged meg a Medve felé. Furcsa érzés egy hasonszőrűvel találkozni. Egy ennyire hasonszőrűvel. Mert az Úrhölgy is hasonló nézeteket vallott, de az ő világuk teljesen különböző volt. A Medvével van közös keresztmetszet. Más élmény. Egyszeri, megismételhetetlen.
Jó érzés megélni.*
- Nincsenek feddhetetlen lovagok, és tiszta becsületű hősök - *rántja meg a vállát a Medve megjegyzésére.* - Csak szürke van… Nem fog elvészni a becsületed ettől.
*Elgondolkodó mosollyal ejti a szavakat, szinte szeretetteljesen. Nem tudja, hogy a férfi lelke háborog-e, hogy a helyes dolgot teszi-e, amikor nem árulja el őt, és részese lesz a titoknak. Van egy olyan sejtése, hogy nem. De ettől még úgy érzi, meg kell nyugtatnia a Medvét. Ettől nem lesz rosszabb ember, sőt. Lesz valami egészen különleges kis titka. El sem tudja képzelni, hány ilyen apró emlék bújhat meg ötvenévnyi tapasztalat mögött, de ezzel a közös megegyezéssel olyan emléket ad a Medvének, amit sosem fog elfelejteni. Legalábbis ő nem szokta. Minden ilyen találkozásnak megvan a maga, előkelő, személyes fiókja. Néha kinyitja, sütkérezik a kellemes emlékek garmadájában, majd elrakja, ínségesebb időkre.
Kuncogva engedi le a Medvét a létrán. Kíváncsian várja, hogy milyen ruhát fog ezúttal elcsenni, hogy megtörülközhessen a parton, hisz ez igen jó mókának ígérkezik.
Jó ötlet volt az ugrást a fallal kezdeni, így a Medve is felkészülhetett a kis csínyre, és nem érte teljesen meglepetésként. Így utólag áldja az eszét, hogy így tett, bár igazából csak a könnyebb lendületvétel érdekében vette igénybe a fal segítségét. Ha nagyon megerőlteti magát, akkor máshogy is megoldhatta volna, mondjuk, lendületből felugrik, és kinyomja magát a Medve vállán, de jobb volt ez így.
Mikor a marok vállára kulcsolódik, megmerevedik ismét. Hagyja, hogy a férfi ismét megtalálja az egyensúlyát. Egyelőre ő nem változtat a súlypontján, hogy a másiknak könnyebb dolga legyen.
Szélesen a Medvére vigyorog, mikor az testi épsége felől érdeklődik.*
- Egész életemben pengék elől ugráltam jobbra-balra. Szerinted?
*Kényelmesen nekiveti hátát a széles pengelapnak, ám a combjaira ereszkedő marokra kissé felvont szemöldökkel, és meglepetten tekint. A Medve, ha arcára néz, láthatja, hogy még tipródik azon, hogy miként ítélje meg a helyzetet, végül egy vállrándítással elrendezi, és nem szól érte. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Mosolyogva hallgatja a Medve elbeszélését. Majd mikor a rikácsolás végére ér, csak ennyit jegyez meg, teljesen komoly, szinte síri arccal:*
- Kár… KÁÁÁR! - *imitálja a varjak énekét, és hideg nyugalommal tekint a férfi arcára.
*Majd ő is hangos hahotázásba kezd, hisz mennyire abszurd szituáció. Zöldike a papagáj, és a Medve vállán ülő macska, aki károg éppen, mint a varjak, melyeket amúgy vadászni szokott.
Kész cirkuszi mutatvány ők ketten, de ezt nem bánja. Kitörül egy könnycseppet szeméből, mely a nevetés miatt felgyülemlett ott, és még mindig fel-felnevet, lassan el-elfojtva az újból rátörő hullámokat. A sikátorok szűk labirintusai csak úgy visszahangoznak vidám hahotázásuk nyomán. Az egész város üldözni fogja őket, mire a hajnal hasadni kezd, ebben már teljesen bizonyos, bár most éppen nem követtek el semmi rosszat, csak jól érzik magukat.*
*Kíváncsian hallgatja a Medve szavait. Kissé talán meg is könnyebbül, hogy a férfi nem szembesült azzal, hogy szerettei közül itt hagyta valamelyik hosszú vándorútja során. Persze, távoli rokonok és régi ismerősök mindig halnak meg, de teljesen más, mikor az ember a közvetlen környezetéből veszít el valakit, aki fontos volt számára.
Bár nem tudna egyet sem megnevezni, akinek a halála után hosszú letargia és gyász uralkodott volna el rajta, azért abban biztos, hogy Norahna halála nem hagyta teljesen ridegen, és érintetlenül.*
- Örülök neki - *hangja őszinte, és komoly. Nem gúnyolódik. Tudja, hogy a gyász komoly fájdalom. Nem szabad alábecsülni. Ki a Halállal táncot jár, pontosan ismeri annak erejét, és csapongó mivoltát. Szeszélyes, még a Tenger Asszonyánál is szeszélyesebb. Hisz hiába ránt a mélybe a víz matrózt és harcos, kölyköt és özvegyet, a Halál választja meg, hogy kit emel magához. Van, hogy gyámoltalan csecsemők élnek túl ott, ahol a vén tengeri rókák már megfúltak.*
*Belemerül a történetekbe. A gnómot üldöző Medve képe, és az izzadó fölé boruló férfi test, mely a saját hegét fémjelzi, mind a szeme előtt úsznak, így kissé talán későn tűnik fel neki a letagadhatatlan tény, mely szerint a Medve vonzónak találja. Egy pillanatra megakad a szava, majd úgy határoz, hogy nem vesz róla tudomást, hisz a másik is pontosan így tesz.
Ugyanúgy gombolyítja a beszélgetés fonalát, mintha mi sem történt volna, így nem érzi azt, hogy neki bármilyen módon is említést kellene tennie a Medve férfiasságát illetően, hisz a férfi semmit tolakodót nem tesz.
Megrántja a vállát a megállapításra, miszerint aljas lenne a versengés.*
- A vadász ismérve, hogy mindig résen kell, hogy legyen. Bármikor jöhet egy lehetőség, vagy egy újabb, nem várt ellenfél, és azonnal cselekedni kell. Ez nem a tervek birodalma. Bemész és kijössz. Ha nem vagy elég ügyes, akkor ki nem jössz. Ami a kettő között történik, puszta szerencse, illetve a helyzet kihasználásából eredő előny. Ennyi az, ami egy Varjúvadászt életben tart - *mosolyodik el ismét.
Ám a következő megjegyzés már őt méltatja, és ez kissé feszélyezi. A Medve egyenes, megmondja, amit gondol, és ez nagyon is tetszik neki, ám a szituáció valahogy furcsa. Nem mondaná, hogy kellemetlen, inkább olyasvalami, amihez most nincs türelme, és hangulata. Legalábbis, nem fordult meg a fejében eddig még, hogy kellene, hogy legyen.
Ingerülten legyint a férfi felé a megjegyzésre.*
- Férfiak - *morzsolja el ajkai között a lemondó mormogást, amit a Medve is jól érthet.
Határozottan indul meg a víz felé, ezzel jelezve, hogy ezzel a kérdéssel nem kíván foglalkozni, de egy pár lépés után megáll, kényelmes terpeszében, kezét csípőjére ejti, és válla felett visszanéz a Medvére, hogy követi-e.
Azért el kell ismernie, hogy volt hízelgő is a férfi megjegyzésében. Igen, törődik a testével, mégha ez nem is tudatos, sokkal inkább csak a napi rutin része, ám baja nincs az eredménnyel, sőt. Sokkal inkább kényelmesen érzi magát így a bőrében, mintha ő is olyan tésztaszerű, telt asszonyság lenne. Képtelen, kényelmetlen lét lehet, azokkal a hatalmas keblekkel, melyektől levegőt is alig kap az ember.
Árral szemben úszni nem kényelmes tevékenység, nem csoda, hogy mindketten kissé szaporábban kapkodják a levegőt, ám ettől függetlenül egy kellemes mosoly terpeszkedik az arcán. Jót tesz a testmozgás. Viszonozza a Medve mosolyát, fogai kivillannak ajkai alól. Ritkán mosolyog ilyen szélesen. Ő tarkóját kicsit megtámasztja az egyik gyökéren, ezzel stabilizálva magát, és hagyja, hogy testét kissé átmasszírozza a folyó sodra. Kicsit ezzel felszínre is kerülnek domborulatai, kényelmesen elernyedt térdei, és a két feszes, formás kebel, ám ez jelenleg nem zavarja. Szemét lehunyva élvezi a sodródó folyó neszeit, és a megzavart madarak énekét.
Innen süllyed alá, hogy kagylót vadásszon a folyó aljáról. Láthatóan a Medve is vevő a mulatságra, és ő is elkezdi gyűjteni a különösebbnél különösebb élőlényeket, csigákat a mederből.
Lebukik, és ezúttal komoly kinccsel tér vissza. Tenyérnyi, üres kagylóhéjjal, melynek belsejében rózsaszínesen irizáló gyöngyház húzódik meg. Büszkén nyújtja a Medve felé szerzeményét, szélesen mosolyogva a férfira, de nem szól semmit.
Amint a másik átvette tőle a természet egy igen szép csodáját ismét lebukik. Kúpcsigát gyűjt, és egy újabb garmada kecskekörömmel emelkedik a felszínre. A férfi példáját követve kipakolja az egyik gyökérre, hogy megcsodálhassák az összegyűjtögetett apróságokat.
Egy ízben felszínen marad, és megvárja, míg a Medve visszatér az mélységből. Kíváncsi, hogy mire képes a hatalmas test, hisz említette, hogy élt egy halászfaluban is.
Két karját az egyik gyökérre fektetve, könyökét behajlítva, hogy ujjai éppen a vizet érik, és tudnak játszani benne, várja, hogy a férfi visszatérjen a merülésből. Haja furcsa miazmaként örvénylik a víz sodra nyomán teste körül, legalábbis azon része, mely a vízbe ér, a többi arcába, és homlokára tapad. Orrára rakoncátlan, nehezen zabolázható tincse fekszik ezúttal. Mindig megfogadja, hogy levágja, aztán mindig elfelejti.
Sokáig marad lent, jutalma egy elismerő pillantás, melyet csodálkozó ajakbiggyesztés kísér.*
- Szép… - *kezdene bele a mondatba, ám ekkor vízfüggöny csap felé. A pillanat tört része alatt cselekszik, mit amúgy is cselekedni szokott, mikor vízben kell menekülnie. Elrántja karjait a fa gyökeréről, és már merül is, közben részlegesen levegőt véve. Tudja, hogy ez kevés lesz, de ilyenkor mindig ki kell számolnia, hogy meddig is bírja.
Süllyed. Próbálja a Medve helyét belőni, és elúszni alatta, hogy hátulról megbosszulja a kis tréfát egy hasonló vízfüggönnyel, ám ahogy a férfi lábai alatt úszik, érzi, hogy az elmozdul fölüle. Követi a mozgását, és nem sokkal mögötte emelkedik a felszínre, kínos lassúsággal. Tüdeje már nagyon feszít, és fájdalmas, de ezt nem fogja annyiban hagyni. Majd egy hatalmas nagy hullámot csap, tenyere csak úgy csattan a vízfelszínen. Reményei szerint igen alaposan be tudja vele teríteni a férfi.
Sípolva vesz levegőt, és szélesen vigyorog a lassanként szembe forduló férfire. Hol a víz alá bukik, hol gyorsúszásban cselez, hol a lábával ver akkora habot, hogy a férfinek menekülnie kelljen, éppen mivel próbálja kicselezni a másikat.
Kifulladva, zavart, széles, fogvillantós mosollyal, kissé prüszkölve kapaszkodik meg végül az egyik fa gyökerében. Hangosan nevet, ám tüdeje sípol elég rendesen. Ilyenkor ő már lassan aludni szokott, a szervezete ezt jelzi is neki. Persze, egy-egy vadászaton van, hogy három napot van ébren egyszerre, így ez nem kifogás arra, hogy kimerüljön. Nincs is halálán, egy pár légzés után normalizálódna is a helyzet, ha nem sodródna bele újra és újra a kacagás hullámaiba.
Végül szórakozottan megpihen. A kérdésre, hogy a kagylók ehetőek-e, kissé meglepetten pillant a férfira, majd megrántja a vállát.*
- Tudja a rosseb. Ezeket megenni? Furcsán hangzik - *jegyzi meg, bár ha a Medve azt mondja, hogy van ilyen, akkor biztos van. Még ki is próbálná, mert biztos érdekes ízük van a kis furcsa, cuppogós vízi lényeknek.
A stég említésére elmosolyodik.*
- Itt van, nem messze, alig egy pár fával arrébb. Teljesen benőtte a nádas, nehéz megtalálni. Igen régóta nem használják. Itt van nem messze az a csatorna is, ami a gazdagnegyedbéli fürdők vizét engedi a folyókba. Jó meleg vize van még télen is. Ha gondolod, visszamehetünk a szigonyért, bár az kétszer annyi út.
*Megrántja a vállát, majd a férfi eldönti, hogy mit akar. Addig is ő kapaszkodik a fa gyökerében, és hagyja, hogy a víz kisodorja testéből a fáradságot. Kellemes élmény, bár a víz már elég hideg. Egyelőre jó ez még. Hamarosan úgyis tovább kell majd állnia, a vackából mindenképpen. Talán ez az utolsó éjszaka, amit ott töltött. Majd még elválik.
Mindenesetre érdeklődve figyeli a fejük felett lassan vérveresre és narancssárgába forduló hajnali eget. A város is lassan éledni fog, még csak a kakas kukorékol, de vele virrad a gazdasszony is, és a huncut csimota.
Nem biztos, hogy szívesen látott vendégek lesznek akkor, ha megindul a hajóforgalom a folyón, de majd a Medve eldönti, hogy mi lenne neki a jó.*
851. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-25 14:08:50
Üzenet elküldve: 2013-11-25 14:08:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
// A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz //
// Megszólít az Éjszaka - második felvonás //
*A férfiakat szerető fickóról szóló történetet a Varjúvadász is felettébb mulatságosnak találja és mindketten nagyon nagyokat nevetnek. Ő is belekönnyesedik a kacagásba és úgy látszik, eddig ez a történet tetszik neki a legjobban. Moy örül, hogy a lány rendelkezik olyan képzelőerővel, ami megjeleníti előtte az eseményeket, hiszen ezért tud olyan jót nevetni a történteken. Bár az is igaz, hogy ennek az anekdotán mindenhol sikere van, akárhol meséli el. Egy ilyen nagy, tényleg kissé medveszerű ember és a kis "hímringyó" szavakkal és gesztusokkal vívott csatája mulattató, az tény. Egy ideig még nevetnek, de aztán komolyabb téma következik.
A lány még pontosabban leírja, hogy mit is csinál. Moy egyre jobban kezdi megérteni. A lány már bevallotta, hogy ha nem is igazságosztó, de a célpontjai általában a rosszfiúk közül kerülnek ki. A bátorságát már eddig is bizonyította, de most még jobban megerősíti. Tulajdonképpen ez egy verseny, amit ő csinál. Időről időre megmérkőzik hozzá hasonló képességű ellenfelekkel és ez erősíti meg őt. Teljes, izgalmas élet lehet az övé, ahogy Moyé is.*
- Akkor a te életed egy verseny és szomjazol arra, hogy mindig első légy. Ezt én is ismerem, bár az én sorsom máshogy alakult. Olyan munkám például nem nagyon volt, hogy hetekig-hónapokig eléldegéltem volna belőle. Bár most, hogy a hajón kifizettek, hozzámvágtak egy nagyobb összeget. Ezt is csak azért, mert megszerettek és tudták, hogy most hazajövök.
*Amikor a lány a csúfos öregkorról beszél, Moy érti, hogy mit gondol erről, de azt is tudja, hogy ez idővel még megváltozhat. Ahogy érzi az ember az évek múlását és egyre közelebb kerül a kor felé, ami a legtöbb embert elviszi, az képes átformálni a gondolkodását.*
- Ha most töltötted a húszat, akkor még nem kell emiatt aggódnod. De nézz rám, itt vagyok ötven évesen, ráncosan, kopaszodva. Nem hagytam el magam, edzésben vagyok és még mindig lubickolok az élet vízében. Szerintem te sem leszel rosszabb az én koromban. Ha megéred. Mert veszélyes élet a miénk és ahogy mondod, sokan elbuknak harcosként. Mikor belekezdtem, riogattak, hogy mi lesz ha megsebesítenek vagy megölnek? Én meg arra gondoltam, hogy annyi öreg harcos van, aki kapott sebeket, de nem halt bele. Az ő példájukat akartam követni. Nem lazsáltam el a kiképzést, sőt még akkor is jártam a mesterhez, mikor már nem volt muszáj. Bármibe belefogtam eddig, a legjobb akartam lenni benne. Nem mindig sikerült, de így sokkal izgalmasabb volt minden.
*A lány beszél arról is, hogy ahová a városőrök már nem nyúlhatnak, ő pont ott munkálkodik. Moynak ismerős ez, alvilági leszámolások voltak, vannak és lesznek. Ahogy mondta az előbb, az őrség ezt még valamilyen szinte meg is tűri, főleg akkor, ha ártatlan polgárokat nem veszélyeztet.
A színek emlegetése tetszik a lánynak és tovább is fűzi a gondolatot. Moy egy csalafinta mosoly kíséretében, szemöldökeit fel-le rángatva folytatja, ha már ismét egy irányba jár az agyuk.*
- De a sötétszürke még mindig közelebb áll a fehérhez, mint a fekete. Egyébként az, hogy egy másik várost, Raejunt az őrség kötelékében védtem és hogy hasonló feladataim voltak hajókon és a karavánban is, nem tett engem az igazság örökös bajnokává. Nem ártom bele magam mindenbe. Ha egy kocsmában a gazfickók szorongatnak egy nőt, akkor mondjuk közbelépek, de nem keresem az ilyesmit állandóan. Gondolom, már kitaláltad, de ki is mondom: nincs mitől tartanod.
*A Varjúvadász nem szolgál törülközővel. Igen bátor hozzáállás ez a hűvös őszi időben. Azt mondta, minden nap odajár fürdeni, így biztos ismeri a határait, gondolja Moy. A jelenet megint megnevetteti a fiatal lányt és egy kis tréfás megjegyzést is odaszúr. Tőle ez dícséretnek számít és az elmondottak alapján ez nagy dolog. Olyan valami, amit eddig nem gyakorolt. Oldódnak a gátlásai és új dolgokba kóstol bele ezen az estén. Moy pedig ezt ismét örömmel veszi tudomásul, mivel szerinte ezzel csak gazdagodik az élet. Dícséretet jó kapni is és jó látni az örömöt másokon, mikor szép szavakkal illetik őket. A nők különösen kedvelik ezt. A lány szavait egy mosollyal nyugtázza.*
- Igaz, nem kell messzire mennem egy kis tréfáért. Úgyhogy a szélnek megint besegítek majd egy ruhával. Valaki máséval, ahogy tegnap is.
*Még a létrán mászva is somolyog. A nagy lábak alatt recseg a létra, de kibírja. Mikor a lány is leér, Moy mellé lép, hogy mutassa az utat. Eltévedni nem lehet egy ilyen házban, de beszakadó padlórészek lehetnek, gondolja magában a férfi és ezért értékeli is a Varjúvadász útmutatását.
Mikor már kint vannak az utcán, a lány egyszer csak nekiugrik a falnak, majd onnan a Medvének. Még szerencse, hogy Moy észreveszi a mozdulatot, máskülönben elugrana, ha nem tudná mi tart felé. A lányt valószínűleg akkor sem kellene félteni. Talpra esne, mint a macskák. Kivételes ügyességel megáldott kis leányzó ő. A nevét még mindig nem árulja el, a szignó emlegetésére sem. Moy érti, hogy fontos neki a titoktartás, de akkor is kíváncsi. Talán majd később erre is sor kerül. A lapot óvatosan fogja a jobb kezében és mikor a lány a vállán landol, akkor felé kap a bal karjával. A lány vállát éri és most meg is szorítja. Nem túl erősen, csak annyira, hogy biztos helyzetben tudja. Nem lenne erre szükség, de önkéntelenül is ezt teszi. Ha még sokszor megcsinálják, majd hozzászokik, hogy tényleg nem kell félteni a Varjúvadászt. Meglepődött hangon mondja most már a szokásos hangerővel, mint amikor az árbocra kell felkiabálni:*
- Hohh! Nem vágtad meg a fenekedet?
*Hamar kiderül, hogy nem. Elengedi a kis, izmos vállat és a lány kényelmesen elhelyezkedik Moyon. Bal lábát lógatja a vért előtt, a jobbal pedig megtámasztja magát. A férfi érzi, hogy a bárd nehezebb, mint volt, ebből rájön, hogy a lány annak dőlt neki. Gondol egyet és átveszi a kártyalapot a baljába, a jobb karjával pedig átöleli a lány combját, ahogy a nyakban ülő gyerekekét szokták. Tudja, hogy nincs erre szükség, ez most csak olyan kis kedves gesztus. Megint eszébe jut valami és el is mondja, szóban és dalban:*
- A hajón, amivel mostanában utaztam, a kapitánynak volt egy madara. Rikító zöld színben pompázott, imádta terjesztgetni a szárnyait és még beszélni is megtanította a kapitány. Úgy ült a vállán, mint most te az enyémen.
*Ezzel nagy hangon rázendít egy dalra, amit bárd korában írt az udvarokban tartott, különleges állatokról. A dallam vidám, emelkedő és csak a végén ereszkedik le újra:*
- Agyara van, de nem ork
Orrán a szarva és oly zord
Pöttyös bundája finom
Mehet a dínom-
Dánom, ha látom,
Gazdáim szavait ellesem
Ismétlem azokat lelkesen!
*A dal végén pedig papagájt utánzó rikácsoló hangon mondja:*
- Zöldike szép madár! Zöldike magot kér! Zöldike szép madár!
*Ezután pedig elneveti magát. Eszébe jut az a madár, ami igen szórakoztató volt ott a hajón.
A temetőben feltett kérdésre a lány válaszol. Nem ismert olyat, akinek helyet szorítottak volna itt. Nem kérdezi meg, hogy Moy hogy van ezzel, de a férfi ettől fügetlenül elmondja. Ő nem csak akkor beszél, ha kérdezik. Nyugodt hangon beszél és közben felnéz a lányra, aki most egy kicsit előredől.*
- Tegnap körülnéztem itt. Gondoltam rá, hogy ha negyven év után jövök vissza, akkor a temető tele lesz a rokonok és ismerősök sírjaival. Találtam is egy párat, de a családból szinte mindenki él még.
*Ha meglátta volna valamelyik rokon sírját, akkor nyomozni kezdett volna, hogy mi történt. Betegség, baleset, gyilkosság, bármi lehet az oka egy ember halálának. Csak akkor sírta volna el magát, ha már megtudta volna, hogy ért véget a rokon élete. Egy felirat egy kövön önmagában nem megrendítő, csak ha tudja, hogy milyen történet áll mögötte. Akkor viszont kiadja magából, ami jön, hogy később újra erőre kapjon. Szerencsére ilyesmire nem volt szükség. Néhány távolabbi ismerős, piaci árus és szomszéd sírját találta csak meg tegnap.
Lenn a folyóparton a lány is követi Moy példáját. Ugyanoda pakolják a holmijukat, a Varjúvadász viszont semmit nem hagy magán. Úgy akar megfürdeni, ahogy az a legjobb, a maga teljes valóságában. Nem fordul el és a férfitől sem kér ilyesmit. Látva, hogy a lány sem zavartatja magát, Moy is ledobja azt az alsót, amit magán hagyott. Megnézi a lányt, jó alaposan. Tiszta izom, de nem az a nagy, duzzadó fajta, mint Moy, hanem inkább szálkás. A mellei is formásak és bizony sebekkel is el van látva. Nehéz lenne megszámolni, melyiküknek van több sebe, de komoly versenytársa lenne Moynak.
A furcsa gnóm történetét hallgatva kibontja a haját és Moy ismét meglátja, hogy ez mennyire jól áll neki. A Varjúvadász is megosztja vele az egyik sebe történetét. Egy kellemetlen együtlét során szerezte. Moy testén már eddig is jelentkezett az a letagadhatatlan jelenség, ami egy férfi testén mutatja, hogy vágyat kelt benne a nő. A Varjúvadász ezt láthatja és amilyen szemfüles, biztos nem is kerüli el a figyelmét. Moy nem szégyelli, hiszen ez egyszerűen jön. Természetes adottság, inkább akkor van baj, ha valakinél nem így működik. Így ágaskodva szemléli a nemes részhez közel ejtett sebet még a parton, majd gyönyörködő tekintettel, minden zavartság nélkül mondja:*
- Hát ez nagyon aljas módja a versenyeztetésnek, de látom, megoldottad. Varjúvadász, nem kertelek: szép vagy ruhában és anélkül is. Látszik, hogy sokat dolgozol magadon.
*Moy most kimondja, amit gondol. Ha a lány ettől zavarba jön, az őt nem fogja zavarni. Szerinte a bóknak mindig van helye és a Varjúvadász remélhetőleg érteni fogja, hogy ilyen szempontból sem kell tartania Moytól. Semmi olyat nem fog tenni, amit ilyen helyzetben egy teljesen felajzott férfi tenne. A Medve tud magán uralkodni. Nagyon szívesen az ölébe kapná most a kis hölgyet, de nem ezért vannak itt. Akik pedig akaratuk ellenére teszik ezt nőkkel, azokat nem állhatja. Volt már több eset, amikor sikerült ilyeneket megállítani, de olyan is, amikor elkésett. A bűnös akkor is megkapta a méltó büntetését, de sajnos már túlságosan fájó nyomot tudott hagyni a megtámadott asszonyban.
Moy már nyakig a vízben van, mikor a lány még csak óvatosan megy bele. A Varjúvadász érzi a víz hidegét, ez látszik a bőrén és azon a bizonyos részen is, ami ilyenkor keményebbé és feszesebbé válva meredezni kezd. Miközben ő mossa magát, Moy beleereszti a folyóvízbe, aminek távoznia kell a testéből. Megvárja, amíg a víz tovább sodorja az anyagot és utána csak úszkál. Egy kicsit ő is megdörzsölgeti magát, hiszen a tornába beleizzadt. Nem egy egész napos kosztól akar megszabadulni, csak egy kis verejtéktől, így hamar végez.
A felhívásra a lány vigyorogva dobja magát a vízbe és úgy úszik, mint a csíkhal. Moy is beveti magát, de ahogy az gyanítható volt, a Varjúvadász ér oda előbb a fához. Az úszóverseny győztese most sokkal szaporábban veszi a levegőt, ahogy a férfi is. Nem volt hosszú a táv, de mindketten beleadták az erejüket, mintha csak az életükért úsztak volna. Az élet verseny, ahogy Moy mondta az előbb és most is ezt bizonyították egymásnak. A Medve megkapaszkodik a fa gyökerében, miközben zihálva vigyorog a lányra. Nem mond semmit, csak a tekintetével és egy bólintással adja tudtára az elismerést. A partmenti élővilág hangjait hallva tudhatják, hogy egy kicsit megzavarták az itteni élet rendjét. Moynak eszébe jut az a stég, amit a lány emlegetett. Ő nem ismeri ezt, bár kiskorában sokat jártak ide a testvéreivel. Lehet, hogy az elmúlt negyven év alatt építették a horgászoknak való alkalmatosságot. Ahogy gyűlik a levegő a tüdejében, már épp felvetné, hogy nézzék meg a helyet, de a lány lebukik a víz alá. Moy nem tudja, mire számítson. Pacsálás és víz alatti csiklandozás furcsa lenne a lánytól. Nem is így történik, hanem iszapot hoz fel és benne kagylókat. A haját nem igazítja meg, lóg, ahogy akar. Ismét gyönyörű látványt nyújt, de ahogy mutatja a felhozott kincseket, Moy érti, hogy mi következik. Most kagylókat gyűjtenek. A halászfaluban foglalkoztak ilyennel is és bizonyos fajták ehetőek voltak. Ráadásul nagyon jó ízük volt. Nem tudja, hogy az itteni kagylók milyenek, de ő is lebukik és keresgél az iszapban. A nagy markaiba több fér, mint a lány kis kezeibe, ezért nagyobb halmokat hoz fel. Többször is merül és nem jön fel azonnal. A tüdeje bírja, így kutat az iszapban és minél több kagylót igyekszik begyűjteni. Amiket kiszed, azokat a fa szárazon lévő gyökereire pakolja. A negyedik merülés után marad csak fent, nézegetve a zsákmányt. A szakálla már összeáll úgy, mint a kecskéknek, a testére rátapad a szőr, a pár szál haj pedig teljesen rendszertelenül van a fején, ezer különböző irányba nézve. Megvárja, amíg a Varjúvadász is végez a búvárkodással és kipakolja a kagylókat. Mikor már semmi nincs a lány kezében, akkor rákiabál:*
- Ezt védd ki!
*Nagyot csap a vízre a lány előtt és így lefröcsköli. Azt sejti, hogy ilyen játékban még nem volt része a hölgyeménynek és noha a gyerekek élvezik a legjobban, számukra is szórakoztató lehet. Ha a Varjúvadász veszi a lapot, akkor Moy körbeúszkálja, elöl-hátul csapkodva vizet vagy épp a markában kiemelve egy adagot az arcára és a hátára próbálja önteni. Egy ideig próbálkozik ezzel, aztán a szemeit törölgetve megkérdezi a lányt, már kissé fáradtabb, de érdeklődő hangon:*
- Ezek ehetőek? Ha gondolod, megnézhetjük azt a stéget, amit mondtál. És talán még halat is fogok a szigonnyal.
// Megszólít az Éjszaka - második felvonás //
*A férfiakat szerető fickóról szóló történetet a Varjúvadász is felettébb mulatságosnak találja és mindketten nagyon nagyokat nevetnek. Ő is belekönnyesedik a kacagásba és úgy látszik, eddig ez a történet tetszik neki a legjobban. Moy örül, hogy a lány rendelkezik olyan képzelőerővel, ami megjeleníti előtte az eseményeket, hiszen ezért tud olyan jót nevetni a történteken. Bár az is igaz, hogy ennek az anekdotán mindenhol sikere van, akárhol meséli el. Egy ilyen nagy, tényleg kissé medveszerű ember és a kis "hímringyó" szavakkal és gesztusokkal vívott csatája mulattató, az tény. Egy ideig még nevetnek, de aztán komolyabb téma következik.
A lány még pontosabban leírja, hogy mit is csinál. Moy egyre jobban kezdi megérteni. A lány már bevallotta, hogy ha nem is igazságosztó, de a célpontjai általában a rosszfiúk közül kerülnek ki. A bátorságát már eddig is bizonyította, de most még jobban megerősíti. Tulajdonképpen ez egy verseny, amit ő csinál. Időről időre megmérkőzik hozzá hasonló képességű ellenfelekkel és ez erősíti meg őt. Teljes, izgalmas élet lehet az övé, ahogy Moyé is.*
- Akkor a te életed egy verseny és szomjazol arra, hogy mindig első légy. Ezt én is ismerem, bár az én sorsom máshogy alakult. Olyan munkám például nem nagyon volt, hogy hetekig-hónapokig eléldegéltem volna belőle. Bár most, hogy a hajón kifizettek, hozzámvágtak egy nagyobb összeget. Ezt is csak azért, mert megszerettek és tudták, hogy most hazajövök.
*Amikor a lány a csúfos öregkorról beszél, Moy érti, hogy mit gondol erről, de azt is tudja, hogy ez idővel még megváltozhat. Ahogy érzi az ember az évek múlását és egyre közelebb kerül a kor felé, ami a legtöbb embert elviszi, az képes átformálni a gondolkodását.*
- Ha most töltötted a húszat, akkor még nem kell emiatt aggódnod. De nézz rám, itt vagyok ötven évesen, ráncosan, kopaszodva. Nem hagytam el magam, edzésben vagyok és még mindig lubickolok az élet vízében. Szerintem te sem leszel rosszabb az én koromban. Ha megéred. Mert veszélyes élet a miénk és ahogy mondod, sokan elbuknak harcosként. Mikor belekezdtem, riogattak, hogy mi lesz ha megsebesítenek vagy megölnek? Én meg arra gondoltam, hogy annyi öreg harcos van, aki kapott sebeket, de nem halt bele. Az ő példájukat akartam követni. Nem lazsáltam el a kiképzést, sőt még akkor is jártam a mesterhez, mikor már nem volt muszáj. Bármibe belefogtam eddig, a legjobb akartam lenni benne. Nem mindig sikerült, de így sokkal izgalmasabb volt minden.
*A lány beszél arról is, hogy ahová a városőrök már nem nyúlhatnak, ő pont ott munkálkodik. Moynak ismerős ez, alvilági leszámolások voltak, vannak és lesznek. Ahogy mondta az előbb, az őrség ezt még valamilyen szinte meg is tűri, főleg akkor, ha ártatlan polgárokat nem veszélyeztet.
A színek emlegetése tetszik a lánynak és tovább is fűzi a gondolatot. Moy egy csalafinta mosoly kíséretében, szemöldökeit fel-le rángatva folytatja, ha már ismét egy irányba jár az agyuk.*
- De a sötétszürke még mindig közelebb áll a fehérhez, mint a fekete. Egyébként az, hogy egy másik várost, Raejunt az őrség kötelékében védtem és hogy hasonló feladataim voltak hajókon és a karavánban is, nem tett engem az igazság örökös bajnokává. Nem ártom bele magam mindenbe. Ha egy kocsmában a gazfickók szorongatnak egy nőt, akkor mondjuk közbelépek, de nem keresem az ilyesmit állandóan. Gondolom, már kitaláltad, de ki is mondom: nincs mitől tartanod.
*A Varjúvadász nem szolgál törülközővel. Igen bátor hozzáállás ez a hűvös őszi időben. Azt mondta, minden nap odajár fürdeni, így biztos ismeri a határait, gondolja Moy. A jelenet megint megnevetteti a fiatal lányt és egy kis tréfás megjegyzést is odaszúr. Tőle ez dícséretnek számít és az elmondottak alapján ez nagy dolog. Olyan valami, amit eddig nem gyakorolt. Oldódnak a gátlásai és új dolgokba kóstol bele ezen az estén. Moy pedig ezt ismét örömmel veszi tudomásul, mivel szerinte ezzel csak gazdagodik az élet. Dícséretet jó kapni is és jó látni az örömöt másokon, mikor szép szavakkal illetik őket. A nők különösen kedvelik ezt. A lány szavait egy mosollyal nyugtázza.*
- Igaz, nem kell messzire mennem egy kis tréfáért. Úgyhogy a szélnek megint besegítek majd egy ruhával. Valaki máséval, ahogy tegnap is.
*Még a létrán mászva is somolyog. A nagy lábak alatt recseg a létra, de kibírja. Mikor a lány is leér, Moy mellé lép, hogy mutassa az utat. Eltévedni nem lehet egy ilyen házban, de beszakadó padlórészek lehetnek, gondolja magában a férfi és ezért értékeli is a Varjúvadász útmutatását.
Mikor már kint vannak az utcán, a lány egyszer csak nekiugrik a falnak, majd onnan a Medvének. Még szerencse, hogy Moy észreveszi a mozdulatot, máskülönben elugrana, ha nem tudná mi tart felé. A lányt valószínűleg akkor sem kellene félteni. Talpra esne, mint a macskák. Kivételes ügyességel megáldott kis leányzó ő. A nevét még mindig nem árulja el, a szignó emlegetésére sem. Moy érti, hogy fontos neki a titoktartás, de akkor is kíváncsi. Talán majd később erre is sor kerül. A lapot óvatosan fogja a jobb kezében és mikor a lány a vállán landol, akkor felé kap a bal karjával. A lány vállát éri és most meg is szorítja. Nem túl erősen, csak annyira, hogy biztos helyzetben tudja. Nem lenne erre szükség, de önkéntelenül is ezt teszi. Ha még sokszor megcsinálják, majd hozzászokik, hogy tényleg nem kell félteni a Varjúvadászt. Meglepődött hangon mondja most már a szokásos hangerővel, mint amikor az árbocra kell felkiabálni:*
- Hohh! Nem vágtad meg a fenekedet?
*Hamar kiderül, hogy nem. Elengedi a kis, izmos vállat és a lány kényelmesen elhelyezkedik Moyon. Bal lábát lógatja a vért előtt, a jobbal pedig megtámasztja magát. A férfi érzi, hogy a bárd nehezebb, mint volt, ebből rájön, hogy a lány annak dőlt neki. Gondol egyet és átveszi a kártyalapot a baljába, a jobb karjával pedig átöleli a lány combját, ahogy a nyakban ülő gyerekekét szokták. Tudja, hogy nincs erre szükség, ez most csak olyan kis kedves gesztus. Megint eszébe jut valami és el is mondja, szóban és dalban:*
- A hajón, amivel mostanában utaztam, a kapitánynak volt egy madara. Rikító zöld színben pompázott, imádta terjesztgetni a szárnyait és még beszélni is megtanította a kapitány. Úgy ült a vállán, mint most te az enyémen.
*Ezzel nagy hangon rázendít egy dalra, amit bárd korában írt az udvarokban tartott, különleges állatokról. A dallam vidám, emelkedő és csak a végén ereszkedik le újra:*
- Agyara van, de nem ork
Orrán a szarva és oly zord
Pöttyös bundája finom
Mehet a dínom-
Dánom, ha látom,
Gazdáim szavait ellesem
Ismétlem azokat lelkesen!
*A dal végén pedig papagájt utánzó rikácsoló hangon mondja:*
- Zöldike szép madár! Zöldike magot kér! Zöldike szép madár!
*Ezután pedig elneveti magát. Eszébe jut az a madár, ami igen szórakoztató volt ott a hajón.
A temetőben feltett kérdésre a lány válaszol. Nem ismert olyat, akinek helyet szorítottak volna itt. Nem kérdezi meg, hogy Moy hogy van ezzel, de a férfi ettől fügetlenül elmondja. Ő nem csak akkor beszél, ha kérdezik. Nyugodt hangon beszél és közben felnéz a lányra, aki most egy kicsit előredől.*
- Tegnap körülnéztem itt. Gondoltam rá, hogy ha negyven év után jövök vissza, akkor a temető tele lesz a rokonok és ismerősök sírjaival. Találtam is egy párat, de a családból szinte mindenki él még.
*Ha meglátta volna valamelyik rokon sírját, akkor nyomozni kezdett volna, hogy mi történt. Betegség, baleset, gyilkosság, bármi lehet az oka egy ember halálának. Csak akkor sírta volna el magát, ha már megtudta volna, hogy ért véget a rokon élete. Egy felirat egy kövön önmagában nem megrendítő, csak ha tudja, hogy milyen történet áll mögötte. Akkor viszont kiadja magából, ami jön, hogy később újra erőre kapjon. Szerencsére ilyesmire nem volt szükség. Néhány távolabbi ismerős, piaci árus és szomszéd sírját találta csak meg tegnap.
Lenn a folyóparton a lány is követi Moy példáját. Ugyanoda pakolják a holmijukat, a Varjúvadász viszont semmit nem hagy magán. Úgy akar megfürdeni, ahogy az a legjobb, a maga teljes valóságában. Nem fordul el és a férfitől sem kér ilyesmit. Látva, hogy a lány sem zavartatja magát, Moy is ledobja azt az alsót, amit magán hagyott. Megnézi a lányt, jó alaposan. Tiszta izom, de nem az a nagy, duzzadó fajta, mint Moy, hanem inkább szálkás. A mellei is formásak és bizony sebekkel is el van látva. Nehéz lenne megszámolni, melyiküknek van több sebe, de komoly versenytársa lenne Moynak.
A furcsa gnóm történetét hallgatva kibontja a haját és Moy ismét meglátja, hogy ez mennyire jól áll neki. A Varjúvadász is megosztja vele az egyik sebe történetét. Egy kellemetlen együtlét során szerezte. Moy testén már eddig is jelentkezett az a letagadhatatlan jelenség, ami egy férfi testén mutatja, hogy vágyat kelt benne a nő. A Varjúvadász ezt láthatja és amilyen szemfüles, biztos nem is kerüli el a figyelmét. Moy nem szégyelli, hiszen ez egyszerűen jön. Természetes adottság, inkább akkor van baj, ha valakinél nem így működik. Így ágaskodva szemléli a nemes részhez közel ejtett sebet még a parton, majd gyönyörködő tekintettel, minden zavartság nélkül mondja:*
- Hát ez nagyon aljas módja a versenyeztetésnek, de látom, megoldottad. Varjúvadász, nem kertelek: szép vagy ruhában és anélkül is. Látszik, hogy sokat dolgozol magadon.
*Moy most kimondja, amit gondol. Ha a lány ettől zavarba jön, az őt nem fogja zavarni. Szerinte a bóknak mindig van helye és a Varjúvadász remélhetőleg érteni fogja, hogy ilyen szempontból sem kell tartania Moytól. Semmi olyat nem fog tenni, amit ilyen helyzetben egy teljesen felajzott férfi tenne. A Medve tud magán uralkodni. Nagyon szívesen az ölébe kapná most a kis hölgyet, de nem ezért vannak itt. Akik pedig akaratuk ellenére teszik ezt nőkkel, azokat nem állhatja. Volt már több eset, amikor sikerült ilyeneket megállítani, de olyan is, amikor elkésett. A bűnös akkor is megkapta a méltó büntetését, de sajnos már túlságosan fájó nyomot tudott hagyni a megtámadott asszonyban.
Moy már nyakig a vízben van, mikor a lány még csak óvatosan megy bele. A Varjúvadász érzi a víz hidegét, ez látszik a bőrén és azon a bizonyos részen is, ami ilyenkor keményebbé és feszesebbé válva meredezni kezd. Miközben ő mossa magát, Moy beleereszti a folyóvízbe, aminek távoznia kell a testéből. Megvárja, amíg a víz tovább sodorja az anyagot és utána csak úszkál. Egy kicsit ő is megdörzsölgeti magát, hiszen a tornába beleizzadt. Nem egy egész napos kosztól akar megszabadulni, csak egy kis verejtéktől, így hamar végez.
A felhívásra a lány vigyorogva dobja magát a vízbe és úgy úszik, mint a csíkhal. Moy is beveti magát, de ahogy az gyanítható volt, a Varjúvadász ér oda előbb a fához. Az úszóverseny győztese most sokkal szaporábban veszi a levegőt, ahogy a férfi is. Nem volt hosszú a táv, de mindketten beleadták az erejüket, mintha csak az életükért úsztak volna. Az élet verseny, ahogy Moy mondta az előbb és most is ezt bizonyították egymásnak. A Medve megkapaszkodik a fa gyökerében, miközben zihálva vigyorog a lányra. Nem mond semmit, csak a tekintetével és egy bólintással adja tudtára az elismerést. A partmenti élővilág hangjait hallva tudhatják, hogy egy kicsit megzavarták az itteni élet rendjét. Moynak eszébe jut az a stég, amit a lány emlegetett. Ő nem ismeri ezt, bár kiskorában sokat jártak ide a testvéreivel. Lehet, hogy az elmúlt negyven év alatt építették a horgászoknak való alkalmatosságot. Ahogy gyűlik a levegő a tüdejében, már épp felvetné, hogy nézzék meg a helyet, de a lány lebukik a víz alá. Moy nem tudja, mire számítson. Pacsálás és víz alatti csiklandozás furcsa lenne a lánytól. Nem is így történik, hanem iszapot hoz fel és benne kagylókat. A haját nem igazítja meg, lóg, ahogy akar. Ismét gyönyörű látványt nyújt, de ahogy mutatja a felhozott kincseket, Moy érti, hogy mi következik. Most kagylókat gyűjtenek. A halászfaluban foglalkoztak ilyennel is és bizonyos fajták ehetőek voltak. Ráadásul nagyon jó ízük volt. Nem tudja, hogy az itteni kagylók milyenek, de ő is lebukik és keresgél az iszapban. A nagy markaiba több fér, mint a lány kis kezeibe, ezért nagyobb halmokat hoz fel. Többször is merül és nem jön fel azonnal. A tüdeje bírja, így kutat az iszapban és minél több kagylót igyekszik begyűjteni. Amiket kiszed, azokat a fa szárazon lévő gyökereire pakolja. A negyedik merülés után marad csak fent, nézegetve a zsákmányt. A szakálla már összeáll úgy, mint a kecskéknek, a testére rátapad a szőr, a pár szál haj pedig teljesen rendszertelenül van a fején, ezer különböző irányba nézve. Megvárja, amíg a Varjúvadász is végez a búvárkodással és kipakolja a kagylókat. Mikor már semmi nincs a lány kezében, akkor rákiabál:*
- Ezt védd ki!
*Nagyot csap a vízre a lány előtt és így lefröcsköli. Azt sejti, hogy ilyen játékban még nem volt része a hölgyeménynek és noha a gyerekek élvezik a legjobban, számukra is szórakoztató lehet. Ha a Varjúvadász veszi a lapot, akkor Moy körbeúszkálja, elöl-hátul csapkodva vizet vagy épp a markában kiemelve egy adagot az arcára és a hátára próbálja önteni. Egy ideig próbálkozik ezzel, aztán a szemeit törölgetve megkérdezi a lányt, már kissé fáradtabb, de érdeklődő hangon:*
- Ezek ehetőek? Ha gondolod, megnézhetjük azt a stéget, amit mondtál. És talán még halat is fogok a szigonnyal.
850. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-24 23:31:46
Üzenet elküldve: 2013-11-24 23:31:46
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 64
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 64
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
// Megszólít az Éjszaka - második felvonás //
// A hozzászólás +16-os elemeket tartalmazhat //
*Az asszonyszerelemmel neki sincsen túl sok problémája. Tegyék, ha ez jól esik. Ő dolguk. Ám azt igen meglepetten fogadja, hogy a Medvét is megkörnyékezte egyszer egy férfi. Neki még ilyenben nem volt része, így szeme meglepetten elkerekedik, és hangosan hahotázni kezd, ahogy elképzeli maga előtt a jelenetet.
Egy percig sem feltételezi a Medvéről, hogy belement volna a játékba, sőt, szinte maga előtt látja a gúnyos mosolyt, a kitérő válaszokat, és a nevettető megjegyzéseket, mellyel a Medve elűzte magától a szereleméhes, ostoba bolondot.
Fejét csóválva nevet még egy darabig, lélegzete igen kapkodó, szeméből könnyek csorognak alá a jelenetre gondolva.*
- Ez.. fergeteges - *vigyorog a Medvére.
Nincs kifulladva, de tüdejét alaposan megdolgoztatta, az is biztos. Fejét még mindig csóválva, fel-felnevetve próbálja megemészteni a hallottakat. Lassan sikerül is neki.
Látja a férfi kutató tekintetét, ahogy a munkájáról beszél. Tudja, hogy az embereknek fontos a család. Ha neki ez nem is adatott meg, nem kívánja elvenni azoktól, akiknek lehetőségük volt megtapasztalni. Bár, persze ez némileg ezzel a dologgal együtt jár, de akik eddig pengéje élére kerültek, azok halálát inkább ünnepelték, mint siratták.
A kérdésre, hogy válogathat-e, elmosolyodik, majd elgondolkodva ismét a mécsesbe tekint.*
- Talán… fél éve vadásztam utoljára. Megtehetem, és meg is teszem. Hogy mondjam: nem köt le az öldöklés. Azt bármikor megteheti az ember, csak a hadseregbe kell beállnia. Sokkal inkább a saját határaim kutatása köt le. Tudni, hogy mire vagyok képes, és mire nem. Ami nem kihívás, az már unalmas és monoton, és gyűlölök unatkozni. Persze, néha muszáj foglalkozni a munkával is, de elég jól fizetnek ahhoz, hogy sokáig elélhessek egy-egy alkalmi osztásból. Ha kártyán is nyerek, akkor még tovább. Aztán, ha úgy alakul, úgyis tudják, kit kell keresni - *rántja meg a vállát.* - Gyakran vállalok el olyan dolgokat, amit más nem mer. Mit veszíthetek? Semmit. Ha pedig elbukom, akkor bukjak harcosként, ne pedig elpuhultan, nyávogva, és rettegve, párnák között haljak, mert az valami eszméletlenül visszataszító látvány -*kirázza a hideg a gondolattól, hogy öreg és ráncos lesz egyszer, hogy karja elgyengül, és már képtelen lesz fegyvert emelni.* - Addig éljek, amíg nem indulok hanyatlásnak. Utána már nincs értelme.
*Hallgatja a Medve történetét, és elmosolyodik. Ó, persze, ő is nagyon sok ilyet ismer. Szórakoztatóak. Főleg, mikor egy piti banda kéri meg őt, hogy számoljon le a szomszéddal, mert az ő füvük sokkal zöldebb.
Egyszerűen nevetséges néha.*
- Ahová a ti kezetek nem ért már el, ott kezdődik az én világom - *mosolyogva ejti a szavakat.
Nem zavarja, hogy egy volt őrrel áll szemben. Ugyan, miért tenné. Ha a Medve elárulja, legfeljebb tovább áll, bár igen rosszul érintené, ha pont a Medve lenne az, aki miatt neki el kell hagynia Artheniort. Persze, nem ártana már számára sem a változatosság.
Megbízik a férfiben. Tudja, hogy nem miatta fogják őt megtalálni, és nem kell tőle félnie. Valahogy ez a viszony olyan, mintha világ életükben ismerték volna egymást, csak nagyon hosszú idő után ismét találkoztak, és újra meg kell ismerniük a másikat.
Valami hasonló érzés kerítette akkor is hatalmába, mikor az Úrhölggyel találkozott. Kellemes érzés. Néha neki is kijut ilyen.
Tetszik neki a férfi megjegyzése a színeket illetően. Valóban, semmi nem fehér vagy fekete. Elismerően biccent, hisz ezt a frappáns megjegyzést még nem hallotta.*
- Igen sötétszürke lehetek akkor - *állapítja meg magáról, nevetve, bár hangján nem az érződik, hogy ez a tény zavarná, sokkal inkább önirónia.* - Ilyen tekintetben pedig akár még lehetsz fehér Medve is - *ráncolja össze játékosan szemöldökét.
A skála két végén állnak. Mégis remekül megértik egymást. Ritka alkalom.
Mosolya kiszélesedik, mikor a Medve elárulja, hogy ő is a minap úszott a folyóban. Ám ebből is egy igen kellemes történet kerekedik, mikor a törölközőre kérdez, és elmondja saját tapasztalatait.
Nevetve rántja meg a vállát.*
- Ugyan minek az? Arra van a szél, hogy megszárítson! Amúgy nagy csirkefogó vagy te Medve! Nem csak méretben, szellemben is! - *szórakozottan kacag az ismét igen humoros jeleneten, amit a férfi elé fest.
El tudja képzelni a hangosan sipákoló városiakat, amikor a termetes idegen a hozzá képest nyilván apró ruhadarabokba törülközve szárította magát. Sápadt arcok, rémült kiáltások. Bizonyosan jót nevetne, ha megismétlődne a történet.
Szó nélkül lép a padlásról levezető létra mellé, hogy tartsa a leereszkedő Medvének a halovány lángot. Úgy áll, hogy a férfi minden esetben jól lássa, mi van a lába alatt, hisz rémítő lehet úgy leereszkedni ezeken a lépcsőfokokon, hogy az ember minden pillanatban azt várja, hogy mikor reccsen meg alatta.
Ahogy a férfi leér, elfújja a gyertyát. Ám most nem a gerendákat veszi igénybe, hanem ő is a létrán át ereszkedik le, és a férfi mellé szegődik, hogy az könnyebben letaláljon a málló épület hajnali félhomályba burkolózó lépcsőin.
A sikátorokba kiérve, gondol egyet, lendületet vesz, elrugaszkodik a talajtól, és megkapaszkodik a fal kiálló réseiben, lábaival biztos támaszt találva magának a kihullott téglák között. Majd innen ugrik át a Medve jobb vállára – figyelmesen, hisz a borotva élesre fent bárd pengéje igencsak fenyegetően tornyosul a férfi feje mellé - , először guggolásban, majd szépen, kényelmesen leereszti lábait a férfi mellkasára. Balja ott is marad, és elidőzik a lamellás vért lapjain, ám a jobbat kissé leengedi, és a férfi hátnak feszíti, így stabilizálva magát a folyton ingó Medve vállán. Kényelmesen hátra dől, karjait keblei alatt összefonva, hátát a bárd pengéjének vetve.
Vigyorogva néz a férfira, hogyha az meglepődne a mozdulatsoron. Ő most így érzi jól magát, tetszik neki az ülőhely, így úgy határoz, hogy marad, és nem kommentálja túlzottan a történetet. elég stabilan ül ahhoz, hogy a Medve gondolkodás nélkül végezhesse a sasszézást.
Először a templomkerten vágnak át, onnan a temetőbe vezet az útjuk. Sosem szerette a városnak ezen részét. Mesterkéltnek találta a selymes pázsitot, és erőltetettnek a sok erre-arra hajló fát. Nem olyan, mint amilyennek a természet alkotta őket, és ez meglátszik.
A temetőben sorban álló sírkövet sem hatják meg túlzottan. A Medve kérdése azonban meglepi. Karba font kezei egy pillanatra meglazulnak, ahogy előrébb hajol, hogy a Medve ne érezze azt, hogy magas lóról beszél hozzá.*
- Nincs. Vén Tom valahol a sikátorokban maradt, és Norahna családja sem volt gazdag, nem tudták eltemettetni. Pedig azaz asszony megérdemelte volna.
*Ennyiben kívánja hagyni a témát, hacsak a Medve nem szeretne még róla beszélni. Ő viszont nem teszi fel ugyan ezt a kérdést a férfinek.
A halottakat nem szabad bolygatni, ezért halottak. Jobb nekik ott, ahol most vannak. Tiszteletben kell tartani a határt élet és halál között. Nem szabad sem túlbecsülni, sem alulértékelni. Ahogy azokat a sebeket sem szabad, amik az érzelmekben maradnak a halál után.
A folyópartra érve leugrik a Medve válláról, és intene is neki, hogy megmutassa a kedvenc stégét, mely megbúvik a nádasban, ám a férfi, mint valami nagyra nőtt gyerek, máris hasra veti magát, és dobálni kezdi le a vért darabjait testéről. Úgy határoz, nem fogja zargatni a stéggel, majd máskor. Lesz még alkalmuk rá. Vagy nem. Az élet majd megmondja.
Könnyed mozdulattal szíjazza le pengéit a hátáról, és teszi a férfi fegyverei mellé. Kifűzi a bőr mellényt, és a pamut alsóruhával együtt húzza le fejéről. Lekerül kezeiről a két bőrkesztyű, és a csizma és a nadrág is minden szégyenérzet nélkül siklik le lábairól és ágyékáról. Miért kellene szégyellnie azt, ami?
Az izmos test most teljesen fedetlen, így látszódik a bőrét sokhelyütt ékítő, feketéllő anyajegyek garmadája. A hetyke, feszes keblek, a húrszerű izmok árnyalt vonala, mely jelzi, hogy bizony igen sok fizikai gyakorlatot végez.
Hegek is felszínre kerülnek, csakúgy, mint a Medve esetében, és a férfi máris mesélni kezd.
Érdeklődve hallgatja, hajából kirántva a szalagot, mely eddig a helyén tartotta a laza kontyot. Fürtjei most rendezetlen összevisszaságban omlanak vállára, keblére, hátára, éppen ahogy esik, úgy puffan.
Jóízűt kuncog a történeten. Tolvaj, harcos gnómról még nem hallott, mindenképpen érdekes szerzet.
Nevetve mutat saját belsőcombjára, nem is olyan messze a szeméremtájéktól, ahol szintén fehér vadhússal telt heg éktelenkedik.*
- Versenyeztettek egy másik Varjúvadásszal. Szép szál férfi volt, ám igen ostoba. A szeretőm lett egy éjszakára. Mikor ölni kellett, a keze megremegett, és csak a húsomba mart, nem találta el az eret. Ennyin múlott a sorsa.
*Nyugodtan követi a férfit a víz felé. Ahogy lassan beleereszkedik, a libabőr egyre erősebben kiütközik bőrén, ám nem ugrik bele, csak miután lágyéka is elmerült a hideg vízben. Lubickol egy kicsit, hol a hátán, hol a víz alá bukva. Háton fekve, lábával lassan tempózva fésüli át tíz ujjal hosszú, nedves hajzatát, türelemmel bontva szét a nap folyamán keletkezett csomókat. Végül megmossa érzékenyebb pontjait, hónalját, szeméremtájékát és a két farpofa közötti vájatot is.
Már éppen menne kifelé a vízből, mikor a Medve kiáltása eljut hozzá. Először kissé meglepődik, majd elvigyorodik, és lendületesen a habok közé veti magát, bár kissé hátrányból indul. Azért soha nem mondana nemet egy kiadós testmozgásra, vagy bármely versengésre, és bár a Medve karja hosszabb, tenyere jóval nagyobb, ám teste is súlyosabb, mozgása nem olyan fürge, mint az övé.
A folyásiránnyal szemben így egyiküknek sincs könnyű dolga, ám nem sokon múlik, hogy az ő nedves tenyerének nyoma éri el először a vízbe terpeszkedő fa törzsét, és nem a férfié.
Nevetve, kissé tán zihálva lubickol a fa gyökerei között, mellkasa bőszen emelkedik és süllyed, ám a férfi láthatja, hogy megvan a sajátos ritmusa légzésének, melyet évek gyakorlása alakított ki, és mely alkalmassá teszi őt arra, hogy hosszabb testmozgásokat is légszomj nélkül átvészeljen.
Elég messze távolodtak a kikötőtől, itt már a víz környéke is sokkal nyugodtabb. A nádasban megszólalnak a felzavart vízimadarak, és méltatlankodó énekükkel, cikázó, zavart röptükkel próbálják tudtukra adni, hogy nem látják őket szívesen.
Akármennyire közel vannak a parthoz, elég mély a víz, és ez remek lehetőséget ad némi kis játékra. A víz alá bukik, iszapot merít, majd felemelkedve a felszínre kimossa a fekete üledéket markából, majd nevetve mutatja a Medve felé a kezében felgyülemlett kecskekörmök hadát.
Haja arcába és vállára tapad, frufrujának engedetlen tincsei most is szemébe lógnak, de nem zavarja. Sokkal szórakoztatóbb most a kagylóvadászat, és a versengés.*
A hozzászólás írója (Naxarida Xanyor) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.11.24 23:42:00
// A hozzászólás +16-os elemeket tartalmazhat //
*Az asszonyszerelemmel neki sincsen túl sok problémája. Tegyék, ha ez jól esik. Ő dolguk. Ám azt igen meglepetten fogadja, hogy a Medvét is megkörnyékezte egyszer egy férfi. Neki még ilyenben nem volt része, így szeme meglepetten elkerekedik, és hangosan hahotázni kezd, ahogy elképzeli maga előtt a jelenetet.
Egy percig sem feltételezi a Medvéről, hogy belement volna a játékba, sőt, szinte maga előtt látja a gúnyos mosolyt, a kitérő válaszokat, és a nevettető megjegyzéseket, mellyel a Medve elűzte magától a szereleméhes, ostoba bolondot.
Fejét csóválva nevet még egy darabig, lélegzete igen kapkodó, szeméből könnyek csorognak alá a jelenetre gondolva.*
- Ez.. fergeteges - *vigyorog a Medvére.
Nincs kifulladva, de tüdejét alaposan megdolgoztatta, az is biztos. Fejét még mindig csóválva, fel-felnevetve próbálja megemészteni a hallottakat. Lassan sikerül is neki.
Látja a férfi kutató tekintetét, ahogy a munkájáról beszél. Tudja, hogy az embereknek fontos a család. Ha neki ez nem is adatott meg, nem kívánja elvenni azoktól, akiknek lehetőségük volt megtapasztalni. Bár, persze ez némileg ezzel a dologgal együtt jár, de akik eddig pengéje élére kerültek, azok halálát inkább ünnepelték, mint siratták.
A kérdésre, hogy válogathat-e, elmosolyodik, majd elgondolkodva ismét a mécsesbe tekint.*
- Talán… fél éve vadásztam utoljára. Megtehetem, és meg is teszem. Hogy mondjam: nem köt le az öldöklés. Azt bármikor megteheti az ember, csak a hadseregbe kell beállnia. Sokkal inkább a saját határaim kutatása köt le. Tudni, hogy mire vagyok képes, és mire nem. Ami nem kihívás, az már unalmas és monoton, és gyűlölök unatkozni. Persze, néha muszáj foglalkozni a munkával is, de elég jól fizetnek ahhoz, hogy sokáig elélhessek egy-egy alkalmi osztásból. Ha kártyán is nyerek, akkor még tovább. Aztán, ha úgy alakul, úgyis tudják, kit kell keresni - *rántja meg a vállát.* - Gyakran vállalok el olyan dolgokat, amit más nem mer. Mit veszíthetek? Semmit. Ha pedig elbukom, akkor bukjak harcosként, ne pedig elpuhultan, nyávogva, és rettegve, párnák között haljak, mert az valami eszméletlenül visszataszító látvány -*kirázza a hideg a gondolattól, hogy öreg és ráncos lesz egyszer, hogy karja elgyengül, és már képtelen lesz fegyvert emelni.* - Addig éljek, amíg nem indulok hanyatlásnak. Utána már nincs értelme.
*Hallgatja a Medve történetét, és elmosolyodik. Ó, persze, ő is nagyon sok ilyet ismer. Szórakoztatóak. Főleg, mikor egy piti banda kéri meg őt, hogy számoljon le a szomszéddal, mert az ő füvük sokkal zöldebb.
Egyszerűen nevetséges néha.*
- Ahová a ti kezetek nem ért már el, ott kezdődik az én világom - *mosolyogva ejti a szavakat.
Nem zavarja, hogy egy volt őrrel áll szemben. Ugyan, miért tenné. Ha a Medve elárulja, legfeljebb tovább áll, bár igen rosszul érintené, ha pont a Medve lenne az, aki miatt neki el kell hagynia Artheniort. Persze, nem ártana már számára sem a változatosság.
Megbízik a férfiben. Tudja, hogy nem miatta fogják őt megtalálni, és nem kell tőle félnie. Valahogy ez a viszony olyan, mintha világ életükben ismerték volna egymást, csak nagyon hosszú idő után ismét találkoztak, és újra meg kell ismerniük a másikat.
Valami hasonló érzés kerítette akkor is hatalmába, mikor az Úrhölggyel találkozott. Kellemes érzés. Néha neki is kijut ilyen.
Tetszik neki a férfi megjegyzése a színeket illetően. Valóban, semmi nem fehér vagy fekete. Elismerően biccent, hisz ezt a frappáns megjegyzést még nem hallotta.*
- Igen sötétszürke lehetek akkor - *állapítja meg magáról, nevetve, bár hangján nem az érződik, hogy ez a tény zavarná, sokkal inkább önirónia.* - Ilyen tekintetben pedig akár még lehetsz fehér Medve is - *ráncolja össze játékosan szemöldökét.
A skála két végén állnak. Mégis remekül megértik egymást. Ritka alkalom.
Mosolya kiszélesedik, mikor a Medve elárulja, hogy ő is a minap úszott a folyóban. Ám ebből is egy igen kellemes történet kerekedik, mikor a törölközőre kérdez, és elmondja saját tapasztalatait.
Nevetve rántja meg a vállát.*
- Ugyan minek az? Arra van a szél, hogy megszárítson! Amúgy nagy csirkefogó vagy te Medve! Nem csak méretben, szellemben is! - *szórakozottan kacag az ismét igen humoros jeleneten, amit a férfi elé fest.
El tudja képzelni a hangosan sipákoló városiakat, amikor a termetes idegen a hozzá képest nyilván apró ruhadarabokba törülközve szárította magát. Sápadt arcok, rémült kiáltások. Bizonyosan jót nevetne, ha megismétlődne a történet.
Szó nélkül lép a padlásról levezető létra mellé, hogy tartsa a leereszkedő Medvének a halovány lángot. Úgy áll, hogy a férfi minden esetben jól lássa, mi van a lába alatt, hisz rémítő lehet úgy leereszkedni ezeken a lépcsőfokokon, hogy az ember minden pillanatban azt várja, hogy mikor reccsen meg alatta.
Ahogy a férfi leér, elfújja a gyertyát. Ám most nem a gerendákat veszi igénybe, hanem ő is a létrán át ereszkedik le, és a férfi mellé szegődik, hogy az könnyebben letaláljon a málló épület hajnali félhomályba burkolózó lépcsőin.
A sikátorokba kiérve, gondol egyet, lendületet vesz, elrugaszkodik a talajtól, és megkapaszkodik a fal kiálló réseiben, lábaival biztos támaszt találva magának a kihullott téglák között. Majd innen ugrik át a Medve jobb vállára – figyelmesen, hisz a borotva élesre fent bárd pengéje igencsak fenyegetően tornyosul a férfi feje mellé - , először guggolásban, majd szépen, kényelmesen leereszti lábait a férfi mellkasára. Balja ott is marad, és elidőzik a lamellás vért lapjain, ám a jobbat kissé leengedi, és a férfi hátnak feszíti, így stabilizálva magát a folyton ingó Medve vállán. Kényelmesen hátra dől, karjait keblei alatt összefonva, hátát a bárd pengéjének vetve.
Vigyorogva néz a férfira, hogyha az meglepődne a mozdulatsoron. Ő most így érzi jól magát, tetszik neki az ülőhely, így úgy határoz, hogy marad, és nem kommentálja túlzottan a történetet. elég stabilan ül ahhoz, hogy a Medve gondolkodás nélkül végezhesse a sasszézást.
Először a templomkerten vágnak át, onnan a temetőbe vezet az útjuk. Sosem szerette a városnak ezen részét. Mesterkéltnek találta a selymes pázsitot, és erőltetettnek a sok erre-arra hajló fát. Nem olyan, mint amilyennek a természet alkotta őket, és ez meglátszik.
A temetőben sorban álló sírkövet sem hatják meg túlzottan. A Medve kérdése azonban meglepi. Karba font kezei egy pillanatra meglazulnak, ahogy előrébb hajol, hogy a Medve ne érezze azt, hogy magas lóról beszél hozzá.*
- Nincs. Vén Tom valahol a sikátorokban maradt, és Norahna családja sem volt gazdag, nem tudták eltemettetni. Pedig azaz asszony megérdemelte volna.
*Ennyiben kívánja hagyni a témát, hacsak a Medve nem szeretne még róla beszélni. Ő viszont nem teszi fel ugyan ezt a kérdést a férfinek.
A halottakat nem szabad bolygatni, ezért halottak. Jobb nekik ott, ahol most vannak. Tiszteletben kell tartani a határt élet és halál között. Nem szabad sem túlbecsülni, sem alulértékelni. Ahogy azokat a sebeket sem szabad, amik az érzelmekben maradnak a halál után.
A folyópartra érve leugrik a Medve válláról, és intene is neki, hogy megmutassa a kedvenc stégét, mely megbúvik a nádasban, ám a férfi, mint valami nagyra nőtt gyerek, máris hasra veti magát, és dobálni kezdi le a vért darabjait testéről. Úgy határoz, nem fogja zargatni a stéggel, majd máskor. Lesz még alkalmuk rá. Vagy nem. Az élet majd megmondja.
Könnyed mozdulattal szíjazza le pengéit a hátáról, és teszi a férfi fegyverei mellé. Kifűzi a bőr mellényt, és a pamut alsóruhával együtt húzza le fejéről. Lekerül kezeiről a két bőrkesztyű, és a csizma és a nadrág is minden szégyenérzet nélkül siklik le lábairól és ágyékáról. Miért kellene szégyellnie azt, ami?
Az izmos test most teljesen fedetlen, így látszódik a bőrét sokhelyütt ékítő, feketéllő anyajegyek garmadája. A hetyke, feszes keblek, a húrszerű izmok árnyalt vonala, mely jelzi, hogy bizony igen sok fizikai gyakorlatot végez.
Hegek is felszínre kerülnek, csakúgy, mint a Medve esetében, és a férfi máris mesélni kezd.
Érdeklődve hallgatja, hajából kirántva a szalagot, mely eddig a helyén tartotta a laza kontyot. Fürtjei most rendezetlen összevisszaságban omlanak vállára, keblére, hátára, éppen ahogy esik, úgy puffan.
Jóízűt kuncog a történeten. Tolvaj, harcos gnómról még nem hallott, mindenképpen érdekes szerzet.
Nevetve mutat saját belsőcombjára, nem is olyan messze a szeméremtájéktól, ahol szintén fehér vadhússal telt heg éktelenkedik.*
- Versenyeztettek egy másik Varjúvadásszal. Szép szál férfi volt, ám igen ostoba. A szeretőm lett egy éjszakára. Mikor ölni kellett, a keze megremegett, és csak a húsomba mart, nem találta el az eret. Ennyin múlott a sorsa.
*Nyugodtan követi a férfit a víz felé. Ahogy lassan beleereszkedik, a libabőr egyre erősebben kiütközik bőrén, ám nem ugrik bele, csak miután lágyéka is elmerült a hideg vízben. Lubickol egy kicsit, hol a hátán, hol a víz alá bukva. Háton fekve, lábával lassan tempózva fésüli át tíz ujjal hosszú, nedves hajzatát, türelemmel bontva szét a nap folyamán keletkezett csomókat. Végül megmossa érzékenyebb pontjait, hónalját, szeméremtájékát és a két farpofa közötti vájatot is.
Már éppen menne kifelé a vízből, mikor a Medve kiáltása eljut hozzá. Először kissé meglepődik, majd elvigyorodik, és lendületesen a habok közé veti magát, bár kissé hátrányból indul. Azért soha nem mondana nemet egy kiadós testmozgásra, vagy bármely versengésre, és bár a Medve karja hosszabb, tenyere jóval nagyobb, ám teste is súlyosabb, mozgása nem olyan fürge, mint az övé.
A folyásiránnyal szemben így egyiküknek sincs könnyű dolga, ám nem sokon múlik, hogy az ő nedves tenyerének nyoma éri el először a vízbe terpeszkedő fa törzsét, és nem a férfié.
Nevetve, kissé tán zihálva lubickol a fa gyökerei között, mellkasa bőszen emelkedik és süllyed, ám a férfi láthatja, hogy megvan a sajátos ritmusa légzésének, melyet évek gyakorlása alakított ki, és mely alkalmassá teszi őt arra, hogy hosszabb testmozgásokat is légszomj nélkül átvészeljen.
Elég messze távolodtak a kikötőtől, itt már a víz környéke is sokkal nyugodtabb. A nádasban megszólalnak a felzavart vízimadarak, és méltatlankodó énekükkel, cikázó, zavart röptükkel próbálják tudtukra adni, hogy nem látják őket szívesen.
Akármennyire közel vannak a parthoz, elég mély a víz, és ez remek lehetőséget ad némi kis játékra. A víz alá bukik, iszapot merít, majd felemelkedve a felszínre kimossa a fekete üledéket markából, majd nevetve mutatja a Medve felé a kezében felgyülemlett kecskekörmök hadát.
Haja arcába és vállára tapad, frufrujának engedetlen tincsei most is szemébe lógnak, de nem zavarja. Sokkal szórakoztatóbb most a kagylóvadászat, és a versengés.*
A hozzászólás írója (Naxarida Xanyor) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.11.24 23:42:00
849. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-24 22:18:13
Üzenet elküldve: 2013-11-24 22:18:13
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 103
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
// Megszólít az Éjszaka - második felvonás //
*Moy szavaira a lány nagyon lelkesen helyesel és megtoldja egy jó hasonlattal, amire a férfi elmosolyodik. Ő maga nagyon szeret játszani a szavakkal és úgy tűnik, a Varjúvadász is ért hozzá. Ha eddig esetleg nem gyakorolta volna, akkor is megvan benne a tehetség és a tanulékonyság.
A havasi állattal kapcsolatos kérdésre a Varjúvadász elgondolkodik. Moy érti, hogy csak hallomásból ismeri azt, az Úrhölgy elmondása alapján, de ő akkor is kíváncsi, hogy mi lehet. Ahogy a lány tovább beszél róla, egy nagyon érdekes állatnak tűnik, amilyet még nem látott. Nagymacska bojtos fülekkel, halálos ragadozóként vadászva. Lehet, hogy a következő útja északra fog vezetni, mert már sok jót hallott arról a vidékről.
Elneveti magát, mikor a lány kiemeli, hogy Moy nem hasonlít az északi medvéhez. Igaza van, még az őszülő szőrzet ellenére is. A ruházatában a barna dominál és tényleg jobban emlékeztethet az erdők vadjára, a barna medvére.
Moy nem érez kényszert a bizonyításra. A lánynak olyan partnerek jutottak, akikkel nem volt jó, de az, hogy erről beszél, nem jelenti feltétlenül, hogy a beszélgetőpartnertől vár jobb tapasztalatot. Sok férfi azt hiszi, hogy az ilyesmi felhívás a táncra és néha az is. Moy viszont nem ezt látja a lányon, így csak közösen elmélkednek. A Varjúvadász elneveti magát a férfinek öltözött nők hallatán. Egyetértenek, ami azt illeti.*
- Ugye? Én is így látom. Ki tudja, mi vezetett oda, hogy ezt gondolja magáról.
Ahogy a hímringyók is, akiket emlegettünk. Én nem követem példájukat, de nem is ítélem el őket. Egyszer leszólított egy ilyen egy kocsmában és elég nehéz volt lerázni.
*Moy itt megint elneveti magát, de már úgy, hogy a térdeit csapkodja.*
- Az a fickó valami hihetetlen volt. Kiszemelt magának és olyanokat mondott, amikbe még a kocsma közönsége is belepirult. Aztán később olyan lett, mintha egy színdarabot adtunk volna elő. Ő nyomult, én meg kis tréfás megjegyzésekkel leszereltem vagy ha kellett, a fejénél fogva eltoltam. Az ivók meg már csak röhögtek, sőt volt aki tapsolt. Mint a színházban.
*A lány mesél egy kicsit mélyebben arról, hogy mit is gondol erről a témáról. Megvannak a szükségletei és időnként ad is nekik, de nem lesz a rabjuk. Világos. Tiszta és egyenes. Nagyon sok férfire illik az, amit leír. Moy sem egyszerű eset, de amikor szerelmes volt, akkor sok minden máshogy volt és az asszonyok nem panaszkodtak. Sem erre, sem más szokásokra. Aztán megint ugrott egyet az érdeklődése és megunta az egészet.
A lány nem forszírozza tovább a sértettséget, de lehet, hogy még maradt benne valami kisebb heg. Ha nem mondja el, akkor Moy nem fog ezzel foglalkozni. Azt látja, hogy nagy baj nem történt és ez jó. A férfi már azon gondolkodik, hol szerezzen viaszt, hogy lekenhesse vele a kártyát. Talán majd ha megy a kikötőbe kávéért, ott valakit megkérhet vagy a piacon. A jel a kártyán megragadja a figyelmét. A festőművészek szokták így szignózni a képeiket. Kíváncsi tekintettel kérdezi a lányt:*
- Ez a kis ábra itt... A nevedet rejti? Vagy valami művészi elnevezés, mint a Tollas Vipera? Ahol bárd voltam, ott élt egy festő, aki így hívatta magát.
*A dícséretekre a Varjúvadász megint csak feszeng. Moy hozzá van szokva, hogy megmondja, ha valami tetszik neki és látja ugyan, hogy a lány nem tud mit kezdeni ezzel, mégis kijön belőle az elismerés. Miért is fogná vissza magát? A léleknek jólesik ez, akármennyire is akarja tagadni az ifjú hölgyemény, aki Moy öltözködését is végignézi. Mást nem nagyon tesz, csak várja, hogy elinduljanak. A mécsest is a kezébe fogja.
A nagy kérdésre már teljes nyíltsággal válaszol. Sok mindent elárul magáról, most konkrétan fogalmazva és nem csak célozgatva, ahogy eddig tette. Moy figyeli az arcát és a mozdulatait. Minden jel arra utal, hogy a lány komolyan gondolja, amit mond. Ráadásul még azzal is megtoldja, hogy ha tudomására jutna valami, ami Befééket fenyegetheti, akkor szólni fog. Ez egy nagyon figyelmes gesztus lenne, ami nem kötelessége, csupán jószívűségből tenné. Furcsa szó ez egy bérgyilkosra és nem is teljesen helytálló, de valami ilyesmiről van szó. Neki is megvannak azok, akikkel jól akar bánni, akiket értékel és Moy közéjük tartozik. Ezen az éjszakán elérte, hogy közéjük tartozzon. Megnyerte a lány bizalmát és ez most már kölcsönös is. Hisz neki. Egy mosollyal fogadja a választ, de ami eszébe jut, azt meg is kérdezi. Nem vádaskodást, nem cinizmust, csak érdeklődést lehet hallani a hangján és látni az arcán:*
- Szóval megteheted, hogy válogatsz a munkák között? Akiket felsoroltál, azokat eddig inkább munkaadóidnak gondoltam. Voltam én is városőr azon a messzi településen, úgyhogy tudom, milyen belterjes ez az egész. Egyik bűnöző vadászik a másikra, hogy ne vigye el a hasznot. Néha még engedtük is nekik a rivalizálást egy darabig. Aztán mikor le akartak csapni, ott voltunk és két legyet ütöttünk le egyszerre. De olyanok is voltak, akikhez nem nyúlhattunk, mert messzire ért a kezük. Ha valamelyik társam túl szorgalmas volt, az megjárta. Ott tanultam meg, hogy nem minden fekete vagy fehér. A szürke igen gyakori szín.
*A meghívásra a lány megint furcsán viselkedik. Az alkalmi szeretők már biztos meghívták párszor, de lehet, hogy csak most gondolkodik el először egy meghívás elfogadásán. Talán azért, mert nem szeretőről van szó, hanem olyanról, akinek nem fűződik érdeke ehhez. Ha nem akar jönni, Moy csak a családdal eszik vagy egymagában, ha még alszanak. Ha jön, akkor viszont finom falatokhoz juthat a kis bendője és semmit nem kell érte tennie. Jó társaság, ennyi. Ennyi a fizetség. Moy örömmel hallja, hogy a tanakodás után a Varjúvadász élni akar a lehetőséggel. A felvetést nem ellenzi. Nagy mosollyal felel:*
- Én tegnap fürödtem ott, mikor megjöttem a hajóval. Van valami törülközőnek valód? Én az egyik fürdőző ruhájával töröltem meg magam tegnap, de nem igazán örült neki.*- mondja egy kicsit szórakozottan. Aztán odamegy a létrához. Ő akar először lemenni. Tudja, hogy ha a lány lent lenne, simán elugrana, ha Moy alatt leszakadna a létra, de nem akar kockáztatni. Sokszor akar, de most nem. A Varjúvadászhoz fordul, mikor elindul lefelé és az első lépéseket teszi meg:*
- Tartod a gyertyát?
*Ha a lány fogja a mécsest, akkor Moy óvatosan lemászik és megvárja, hogy a Varjúvadász is leérjen. Innen pedig már együtt szelhetik át a várost. A szegénynegyed utcáit már sokadszor róják ezen az éjjelen, amiből már tényleg csak percek lehetnek hátra. Ez már a hajnalhasadás és az éjszaka határa.
A sikátorokból kiérve Moy már tudja az utat és vidáman lépeget, kezében a kártyalappal. Néha sasszézik is egyet-egyet. Nagyon jól érzi most magát és mikor a templomkerten mennek át, a szépséges gyepen vetne is egy "kocsikereket". A mutatványosok így hívták azt mozdulatot, amikor oldalirányban a kezein lendült át valaki. A fegyvereit és az alkarvédőt viszont le kéne tenni ehhez, de most nincs kedve hozzá. Majd a parton megteszi. A temetőben sem időzik el, ha a lány sem tesz, de itt megint eszébe jut valami:*
- Van itt olyan eltemetve, aki közel állt hozzád?
*Nem épp vidám téma, de Moy kíváncsi erre. A lány válaszát várva megy ki a hátsó kapun és a lejtőn lefelé már fut. Most kiadja magából az öröm szerezte energiát. A lejtő aljára érve ugrik egyet és hassal a fűbe érkezik. Ott gyorsan ledobálja magáról a fegyvereket és a vértet. Aztán jön a nadrág is és mikor már csak egy alsóban van, akkor a jobb térde fölé mutat és belekezd egy történetbe:*
- Ezt egy gnóm csinálta. Őket nagyon kedvelem, de volt egy, aki vásári tolvajlásra adta a fejét. Kicsi volt, könnyen el tudott tűnni. Amikor észrevettük az őrökkel, akkor viszont megmutatta, mit tud a szablyájával. Ezt tudta itt. Aztán odacsaptam a bárddal, csak a lapjával és össze is esett. Bátor gnóm volt. Vagy inkább vakmerő.
*Moy megvárja, amíg a lány is elkészül. Nem fordul el, csak ha a Varjúvadász kifejezetten kéri erre. Nem lehet szégyenlős, ha ide jár fürdeni. Ha mégis azt kéri, hogy ne nézze közben, akkor Moy hátat fordít és megvárja, amíg hallja a kis lábacskák csobogását a vízben. Bárhogy is történik, ő nem csak belegyalogol, hanem belerohan a vízbe és aztán úszkálni is kezd. Hagyja a lányt tisztálkodni, de amikor végez, akkor odakiabál neki:*
- Cél a harmadik fa, ott! Mindent bele!
*Ezzel neki is kezd gyorsúszásban tempózni, hogy minél hamarabb elérje a kiszemelt fa vonalát. A lány kisebb és könnyebb testével valószínűleg leelőzni, de Moy akkor is élvezi a versenyzést.*
*Moy szavaira a lány nagyon lelkesen helyesel és megtoldja egy jó hasonlattal, amire a férfi elmosolyodik. Ő maga nagyon szeret játszani a szavakkal és úgy tűnik, a Varjúvadász is ért hozzá. Ha eddig esetleg nem gyakorolta volna, akkor is megvan benne a tehetség és a tanulékonyság.
A havasi állattal kapcsolatos kérdésre a Varjúvadász elgondolkodik. Moy érti, hogy csak hallomásból ismeri azt, az Úrhölgy elmondása alapján, de ő akkor is kíváncsi, hogy mi lehet. Ahogy a lány tovább beszél róla, egy nagyon érdekes állatnak tűnik, amilyet még nem látott. Nagymacska bojtos fülekkel, halálos ragadozóként vadászva. Lehet, hogy a következő útja északra fog vezetni, mert már sok jót hallott arról a vidékről.
Elneveti magát, mikor a lány kiemeli, hogy Moy nem hasonlít az északi medvéhez. Igaza van, még az őszülő szőrzet ellenére is. A ruházatában a barna dominál és tényleg jobban emlékeztethet az erdők vadjára, a barna medvére.
Moy nem érez kényszert a bizonyításra. A lánynak olyan partnerek jutottak, akikkel nem volt jó, de az, hogy erről beszél, nem jelenti feltétlenül, hogy a beszélgetőpartnertől vár jobb tapasztalatot. Sok férfi azt hiszi, hogy az ilyesmi felhívás a táncra és néha az is. Moy viszont nem ezt látja a lányon, így csak közösen elmélkednek. A Varjúvadász elneveti magát a férfinek öltözött nők hallatán. Egyetértenek, ami azt illeti.*
- Ugye? Én is így látom. Ki tudja, mi vezetett oda, hogy ezt gondolja magáról.
Ahogy a hímringyók is, akiket emlegettünk. Én nem követem példájukat, de nem is ítélem el őket. Egyszer leszólított egy ilyen egy kocsmában és elég nehéz volt lerázni.
*Moy itt megint elneveti magát, de már úgy, hogy a térdeit csapkodja.*
- Az a fickó valami hihetetlen volt. Kiszemelt magának és olyanokat mondott, amikbe még a kocsma közönsége is belepirult. Aztán később olyan lett, mintha egy színdarabot adtunk volna elő. Ő nyomult, én meg kis tréfás megjegyzésekkel leszereltem vagy ha kellett, a fejénél fogva eltoltam. Az ivók meg már csak röhögtek, sőt volt aki tapsolt. Mint a színházban.
*A lány mesél egy kicsit mélyebben arról, hogy mit is gondol erről a témáról. Megvannak a szükségletei és időnként ad is nekik, de nem lesz a rabjuk. Világos. Tiszta és egyenes. Nagyon sok férfire illik az, amit leír. Moy sem egyszerű eset, de amikor szerelmes volt, akkor sok minden máshogy volt és az asszonyok nem panaszkodtak. Sem erre, sem más szokásokra. Aztán megint ugrott egyet az érdeklődése és megunta az egészet.
A lány nem forszírozza tovább a sértettséget, de lehet, hogy még maradt benne valami kisebb heg. Ha nem mondja el, akkor Moy nem fog ezzel foglalkozni. Azt látja, hogy nagy baj nem történt és ez jó. A férfi már azon gondolkodik, hol szerezzen viaszt, hogy lekenhesse vele a kártyát. Talán majd ha megy a kikötőbe kávéért, ott valakit megkérhet vagy a piacon. A jel a kártyán megragadja a figyelmét. A festőművészek szokták így szignózni a képeiket. Kíváncsi tekintettel kérdezi a lányt:*
- Ez a kis ábra itt... A nevedet rejti? Vagy valami művészi elnevezés, mint a Tollas Vipera? Ahol bárd voltam, ott élt egy festő, aki így hívatta magát.
*A dícséretekre a Varjúvadász megint csak feszeng. Moy hozzá van szokva, hogy megmondja, ha valami tetszik neki és látja ugyan, hogy a lány nem tud mit kezdeni ezzel, mégis kijön belőle az elismerés. Miért is fogná vissza magát? A léleknek jólesik ez, akármennyire is akarja tagadni az ifjú hölgyemény, aki Moy öltözködését is végignézi. Mást nem nagyon tesz, csak várja, hogy elinduljanak. A mécsest is a kezébe fogja.
A nagy kérdésre már teljes nyíltsággal válaszol. Sok mindent elárul magáról, most konkrétan fogalmazva és nem csak célozgatva, ahogy eddig tette. Moy figyeli az arcát és a mozdulatait. Minden jel arra utal, hogy a lány komolyan gondolja, amit mond. Ráadásul még azzal is megtoldja, hogy ha tudomására jutna valami, ami Befééket fenyegetheti, akkor szólni fog. Ez egy nagyon figyelmes gesztus lenne, ami nem kötelessége, csupán jószívűségből tenné. Furcsa szó ez egy bérgyilkosra és nem is teljesen helytálló, de valami ilyesmiről van szó. Neki is megvannak azok, akikkel jól akar bánni, akiket értékel és Moy közéjük tartozik. Ezen az éjszakán elérte, hogy közéjük tartozzon. Megnyerte a lány bizalmát és ez most már kölcsönös is. Hisz neki. Egy mosollyal fogadja a választ, de ami eszébe jut, azt meg is kérdezi. Nem vádaskodást, nem cinizmust, csak érdeklődést lehet hallani a hangján és látni az arcán:*
- Szóval megteheted, hogy válogatsz a munkák között? Akiket felsoroltál, azokat eddig inkább munkaadóidnak gondoltam. Voltam én is városőr azon a messzi településen, úgyhogy tudom, milyen belterjes ez az egész. Egyik bűnöző vadászik a másikra, hogy ne vigye el a hasznot. Néha még engedtük is nekik a rivalizálást egy darabig. Aztán mikor le akartak csapni, ott voltunk és két legyet ütöttünk le egyszerre. De olyanok is voltak, akikhez nem nyúlhattunk, mert messzire ért a kezük. Ha valamelyik társam túl szorgalmas volt, az megjárta. Ott tanultam meg, hogy nem minden fekete vagy fehér. A szürke igen gyakori szín.
*A meghívásra a lány megint furcsán viselkedik. Az alkalmi szeretők már biztos meghívták párszor, de lehet, hogy csak most gondolkodik el először egy meghívás elfogadásán. Talán azért, mert nem szeretőről van szó, hanem olyanról, akinek nem fűződik érdeke ehhez. Ha nem akar jönni, Moy csak a családdal eszik vagy egymagában, ha még alszanak. Ha jön, akkor viszont finom falatokhoz juthat a kis bendője és semmit nem kell érte tennie. Jó társaság, ennyi. Ennyi a fizetség. Moy örömmel hallja, hogy a tanakodás után a Varjúvadász élni akar a lehetőséggel. A felvetést nem ellenzi. Nagy mosollyal felel:*
- Én tegnap fürödtem ott, mikor megjöttem a hajóval. Van valami törülközőnek valód? Én az egyik fürdőző ruhájával töröltem meg magam tegnap, de nem igazán örült neki.*- mondja egy kicsit szórakozottan. Aztán odamegy a létrához. Ő akar először lemenni. Tudja, hogy ha a lány lent lenne, simán elugrana, ha Moy alatt leszakadna a létra, de nem akar kockáztatni. Sokszor akar, de most nem. A Varjúvadászhoz fordul, mikor elindul lefelé és az első lépéseket teszi meg:*
- Tartod a gyertyát?
*Ha a lány fogja a mécsest, akkor Moy óvatosan lemászik és megvárja, hogy a Varjúvadász is leérjen. Innen pedig már együtt szelhetik át a várost. A szegénynegyed utcáit már sokadszor róják ezen az éjjelen, amiből már tényleg csak percek lehetnek hátra. Ez már a hajnalhasadás és az éjszaka határa.
A sikátorokból kiérve Moy már tudja az utat és vidáman lépeget, kezében a kártyalappal. Néha sasszézik is egyet-egyet. Nagyon jól érzi most magát és mikor a templomkerten mennek át, a szépséges gyepen vetne is egy "kocsikereket". A mutatványosok így hívták azt mozdulatot, amikor oldalirányban a kezein lendült át valaki. A fegyvereit és az alkarvédőt viszont le kéne tenni ehhez, de most nincs kedve hozzá. Majd a parton megteszi. A temetőben sem időzik el, ha a lány sem tesz, de itt megint eszébe jut valami:*
- Van itt olyan eltemetve, aki közel állt hozzád?
*Nem épp vidám téma, de Moy kíváncsi erre. A lány válaszát várva megy ki a hátsó kapun és a lejtőn lefelé már fut. Most kiadja magából az öröm szerezte energiát. A lejtő aljára érve ugrik egyet és hassal a fűbe érkezik. Ott gyorsan ledobálja magáról a fegyvereket és a vértet. Aztán jön a nadrág is és mikor már csak egy alsóban van, akkor a jobb térde fölé mutat és belekezd egy történetbe:*
- Ezt egy gnóm csinálta. Őket nagyon kedvelem, de volt egy, aki vásári tolvajlásra adta a fejét. Kicsi volt, könnyen el tudott tűnni. Amikor észrevettük az őrökkel, akkor viszont megmutatta, mit tud a szablyájával. Ezt tudta itt. Aztán odacsaptam a bárddal, csak a lapjával és össze is esett. Bátor gnóm volt. Vagy inkább vakmerő.
*Moy megvárja, amíg a lány is elkészül. Nem fordul el, csak ha a Varjúvadász kifejezetten kéri erre. Nem lehet szégyenlős, ha ide jár fürdeni. Ha mégis azt kéri, hogy ne nézze közben, akkor Moy hátat fordít és megvárja, amíg hallja a kis lábacskák csobogását a vízben. Bárhogy is történik, ő nem csak belegyalogol, hanem belerohan a vízbe és aztán úszkálni is kezd. Hagyja a lányt tisztálkodni, de amikor végez, akkor odakiabál neki:*
- Cél a harmadik fa, ott! Mindent bele!
*Ezzel neki is kezd gyorsúszásban tempózni, hogy minél hamarabb elérje a kiszemelt fa vonalát. A lány kisebb és könnyebb testével valószínűleg leelőzni, de Moy akkor is élvezi a versenyzést.*
848. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-24 11:35:07
Üzenet elküldve: 2013-11-24 11:35:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Végtisztelet//
*Bármennyire is gyengeségről árulkodik ez, de be kell ismernie: a hideg futkos a hátán ha Narzuth szóra nyitja száját. Már a megjelenése is tükrözi romlott valóját, a hűvös szavak pedig csak fokozzák az emberben keltett sötétséget. Nael néha komolyan elgondolkodik azon, hogy nem-e egy élettelen, beszélő hullával van dolga, mit Soraya hozott vissza ebbe a világba saját szórakoztatására. Az üresség amit áraszt ezt a hipotézist igazolja.
Bármennyire is élő vagy holt tiszteletlenség ilyen szemtelen módon köszönteni egy rég nem látott rokont... még ha az is hasonlóképp tett. Ezzel az ízléstelen megfogalmazással pedig nem lopja be magát Naelmenich apró szívébe, sőt teljesen megbotránkoztatja az őrületet is megjáró mélységit. Gyorsan elfeledkezik arról milyen, nem evilági érzések kerítették hatalmába, míg rokona élettelen tekintetét fürkészte. A benne felcsapó lángok elnyomják az elméjében kószáló gondolatokat, és újra arcára csalják azt a kifejezetten idegtépő vigyort. ~Köszönöm! Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, miért is vagyok itt!~ Dühében lelki szemei előtt saját magát látja Narzuth hullája felett lakomát ülve. Őrűlt képzelgés ez, egy nem épp ép elméjű lénytől. De egyelőre tétlenül áll, és újra meg újra végigméri a másikat. Lesz még rá alkalma, hogy megbüntesse rokonát.
Úgy tűnik valami nagyon elvette a kedvét a folytonos csacsogástól, hisz mióta kiértek a Hold ragyogó sugarai alá egy hang sem hagyta el a száját. Elmerengve bámul a semmibe, persze nem leplezve vigyorát. A folyóparton szintúgy hallgatag marad, mintha csak valami másik világban ragadt volna. Saját álomvilágábán. Ahol a káosz az úr, húscafatok mindenhol, és vér folyók csordogálnak a kopár völgyek belsejében. Meglehet azért ily vidám, mert azt látja, mi igazán boldoggá teszi. Nem kíván sokáig maradni, inkább választaná szobája nyugalmát, de még mielőtt itt hagyná a díszes társaságot Den mellé lép.*
-Kár érte!
*Ezzel a ködös mondattal véget is ért számára a gyász, és ezzel újabb lépést tett meg az őrület útján.*
*Bármennyire is gyengeségről árulkodik ez, de be kell ismernie: a hideg futkos a hátán ha Narzuth szóra nyitja száját. Már a megjelenése is tükrözi romlott valóját, a hűvös szavak pedig csak fokozzák az emberben keltett sötétséget. Nael néha komolyan elgondolkodik azon, hogy nem-e egy élettelen, beszélő hullával van dolga, mit Soraya hozott vissza ebbe a világba saját szórakoztatására. Az üresség amit áraszt ezt a hipotézist igazolja.
Bármennyire is élő vagy holt tiszteletlenség ilyen szemtelen módon köszönteni egy rég nem látott rokont... még ha az is hasonlóképp tett. Ezzel az ízléstelen megfogalmazással pedig nem lopja be magát Naelmenich apró szívébe, sőt teljesen megbotránkoztatja az őrületet is megjáró mélységit. Gyorsan elfeledkezik arról milyen, nem evilági érzések kerítették hatalmába, míg rokona élettelen tekintetét fürkészte. A benne felcsapó lángok elnyomják az elméjében kószáló gondolatokat, és újra arcára csalják azt a kifejezetten idegtépő vigyort. ~Köszönöm! Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, miért is vagyok itt!~ Dühében lelki szemei előtt saját magát látja Narzuth hullája felett lakomát ülve. Őrűlt képzelgés ez, egy nem épp ép elméjű lénytől. De egyelőre tétlenül áll, és újra meg újra végigméri a másikat. Lesz még rá alkalma, hogy megbüntesse rokonát.
Úgy tűnik valami nagyon elvette a kedvét a folytonos csacsogástól, hisz mióta kiértek a Hold ragyogó sugarai alá egy hang sem hagyta el a száját. Elmerengve bámul a semmibe, persze nem leplezve vigyorát. A folyóparton szintúgy hallgatag marad, mintha csak valami másik világban ragadt volna. Saját álomvilágábán. Ahol a káosz az úr, húscafatok mindenhol, és vér folyók csordogálnak a kopár völgyek belsejében. Meglehet azért ily vidám, mert azt látja, mi igazán boldoggá teszi. Nem kíván sokáig maradni, inkább választaná szobája nyugalmát, de még mielőtt itt hagyná a díszes társaságot Den mellé lép.*
-Kár érte!
*Ezzel a ködös mondattal véget is ért számára a gyász, és ezzel újabb lépést tett meg az őrület útján.*
847. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-23 23:18:11
Üzenet elküldve: 2013-11-23 23:18:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 605
OOC üzenetek: 147
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 605
OOC üzenetek: 147
Játékstílus: Szelíd
*Egy kis késéssel bár, de végre megrecseg a hajó, a matrózok ide-oda kezdenek rohangálni, miközben a kapitány adja nekik az utasításokat. Kissé döcögősen kerülnek ki a kikötő kavalkádjából, hiszen a bárkák egymás hegyén, hátán vannak, s nem egyszer majdnem neki is ütköznek egy másik kereskedő hajónak. A kapitány természetesen hosszas szitkozódással ezt meg is jegyzi, ám mivel senki sem figyel rá, s távolodnak is, ezért hát morogva legyint egyet.
Az út a hosszához képest Mordach számára nagyon is gyorsan telik el, függetlenül attól, hogy majdnem végig egyhelyben ücsörög a fedélzeten. Olykor-olykor beszél pár szót a kapitánnyal, vagy éppen belekóstol a felkínált kis hideg ételbe, de nem nagyon erőlteti meg magát ahhoz, hogy kommunikációt létesítsen. Gondolatai messze járnak, ám most szerencsére nem azon elmélkedik, hogy milyen tervet kell kiötölnie az esetleges vész beköszöntével, hanem sokkal inkább a mágia körül forognak gondolatfoszlányai. Mikor egy fél évre teljesen felszívódott, nyomát se találta senki, akkor is épp emiatt távolodott el a világtól, s tért be egy tőle távol eső helyre, melyben még egy földalatti koporsónál is nagyobb volt a csend.. Azóta egyáltalán nem foglalkozott eme természetfeletti tudománnyal, ám mikor meglátogatta a mágustornyot, kicsit felpezsdítette újra ezt az egészet. Akkor újra megízlelhette, mennyire is csodálatos érzés, amikor ez a szokatlan erő minden apró porcikájába belehatol.. Pedig régen mennyire is ellene volt ennek! El sem tudta képzelni, hogy a fizikai erején kívül más, nem éppen emberi hatalmat alkalmazzon. Sőt, mi több, el is ítélte a mágiahasználókat! Aztán egyszer csak volt szerencséje belekóstolni ebbe a világba, s attól a ponttól kezdve minden megváltozott. Nem csak a harcban tudja hasznosítani, hanem a rendes életében is nagy segítség lehet, emellett a szórakoztatás sem egy utolsó szempont. Bár azt még mindig nehezen tudja megérteni, hogy tud ekkora erőt kifejteni elméjével, hogy egy másik világból egy teljesen önálló entitást hív életre..
E gondolatok közepette fut be a hajó a folyóparthoz, s miután Mordach megköszöni az utat, lepattan a fedélzetről, s odasétál az egyik parton halászó öreghez, majd begázol a vízbe, s felhoz pár kagylót.*
- Mi a helyzet a városban, öreg? Történt valami mostanság? *szól oda a halásznak*
- Hát, fiam, pár napja valakit nagyon kerestek a városőrök, de azóta minden lecsendesült, újra béke! *azzal hörpint egyet itókájából* De tudod, néha nem árt az izgalom a mi kis unalmas életünkben! Reggel halászat, aztán hallgatni az asszony veszekedését, oszt' megint halászat, megint asszony.. *megtörli homlokát* Tudod, kinek kell ez!
*A Vörös csak megvonja a vállát, majd miután zsebre tette a kagylókat, amiket majd meg akar főzni, egy biccentés után elhagyja a folyópartot, s megindul a templom felé. Bár pár napja már járt ott, de az mondhatni kényszerhelyzet volt, nem pedig egy nyugodt, spontán látogatás..*
Az út a hosszához képest Mordach számára nagyon is gyorsan telik el, függetlenül attól, hogy majdnem végig egyhelyben ücsörög a fedélzeten. Olykor-olykor beszél pár szót a kapitánnyal, vagy éppen belekóstol a felkínált kis hideg ételbe, de nem nagyon erőlteti meg magát ahhoz, hogy kommunikációt létesítsen. Gondolatai messze járnak, ám most szerencsére nem azon elmélkedik, hogy milyen tervet kell kiötölnie az esetleges vész beköszöntével, hanem sokkal inkább a mágia körül forognak gondolatfoszlányai. Mikor egy fél évre teljesen felszívódott, nyomát se találta senki, akkor is épp emiatt távolodott el a világtól, s tért be egy tőle távol eső helyre, melyben még egy földalatti koporsónál is nagyobb volt a csend.. Azóta egyáltalán nem foglalkozott eme természetfeletti tudománnyal, ám mikor meglátogatta a mágustornyot, kicsit felpezsdítette újra ezt az egészet. Akkor újra megízlelhette, mennyire is csodálatos érzés, amikor ez a szokatlan erő minden apró porcikájába belehatol.. Pedig régen mennyire is ellene volt ennek! El sem tudta képzelni, hogy a fizikai erején kívül más, nem éppen emberi hatalmat alkalmazzon. Sőt, mi több, el is ítélte a mágiahasználókat! Aztán egyszer csak volt szerencséje belekóstolni ebbe a világba, s attól a ponttól kezdve minden megváltozott. Nem csak a harcban tudja hasznosítani, hanem a rendes életében is nagy segítség lehet, emellett a szórakoztatás sem egy utolsó szempont. Bár azt még mindig nehezen tudja megérteni, hogy tud ekkora erőt kifejteni elméjével, hogy egy másik világból egy teljesen önálló entitást hív életre..
E gondolatok közepette fut be a hajó a folyóparthoz, s miután Mordach megköszöni az utat, lepattan a fedélzetről, s odasétál az egyik parton halászó öreghez, majd begázol a vízbe, s felhoz pár kagylót.*
- Mi a helyzet a városban, öreg? Történt valami mostanság? *szól oda a halásznak*
- Hát, fiam, pár napja valakit nagyon kerestek a városőrök, de azóta minden lecsendesült, újra béke! *azzal hörpint egyet itókájából* De tudod, néha nem árt az izgalom a mi kis unalmas életünkben! Reggel halászat, aztán hallgatni az asszony veszekedését, oszt' megint halászat, megint asszony.. *megtörli homlokát* Tudod, kinek kell ez!
*A Vörös csak megvonja a vállát, majd miután zsebre tette a kagylókat, amiket majd meg akar főzni, egy biccentés után elhagyja a folyópartot, s megindul a templom felé. Bár pár napja már járt ott, de az mondhatni kényszerhelyzet volt, nem pedig egy nyugodt, spontán látogatás..*
846. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-15 15:58:39
Üzenet elküldve: 2013-11-15 15:58:39
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 228
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 228
Játékstílus: Szelíd
//Egy lépés a ranglétrán//
*"Izzik az ég, az éjjelből nappal lesz, fény és sötét járja a táncot... Most szólít a Vér, az őrület tombol és nincs vége még, nézem, hogy mit tettem én...
Sivár pusztaság minden, hol az élet nem adj jelt magáról. Az égbolt megnyílik, mögötte káosz. Fenevadak, mik a pusztulás határán léteznek, várva, mikor csaphatnak le s változtathatják mészárszékké a világot. Sikolyaik, tivornyájuk csontig dermeszt, melyen már nem mozdul többé a hús. A test nem engedelmeskedik, az elme átadja magát az őrült karneválnak, elmerül benne, s az állati rész élvezi is, meglátva a szörnyekben önmagát mintha tükröt tartanának elé...
Fejemben ég, tombol a gyűlölet, isten vagyok! Érzem az erőt... Ha parancsom szól, mindenki reszketve borul elém. Halljátok szavam!
Nézz hát szét! Pusztulás vár, sok vér hull kezemtől még, a holtak most várnak rám... hívnak már... Az Éj az enyém! A fejek csak hulljanak hát...
Sötét alak, ki betölti a látóhatárt. A hegyek mögött ölt alakot, izzó tekintete elől nem menekülhet senki, mert Ő lát mindent... Látja a félelmet, a kételyt szívedben, látja a gyűlöletet, a kínt. A láb mozdulna, s követné a test is, ha az elmét nem nyűgözné le a látvány. Nem ereszt.
Üszkös romok. Füstölgő házak közt... NEM AKAROM! ... a száz súlyos láncot. Mert lelkem nehéz, a visszaút eltűnt és itt van a vég. Várok... de nem gyullad fény..."
Elwyrien szemei kinyílnak, a csendet csak saját ziháló lélegzete töri meg, s az is csak alig. Fejben már tudja, hogy csak álmodott, de teste még az iménti tortúra hatása alatt van. Ezért nem alszik, ha nem muszáj. Álmában rég letűnt korok csatáit látja, haldoklókat, vagy épp olyanok arca néz rá vádlón, kiket ő maga segített át az örök homály birodalmába. A kényszerűségből megkínzott elme örök kétsége, hogy amit tesz, vajon igazolható-e bármiféle hatalom által. Ez nem döntés kérdése, a nő szívvel-lélekkel vetette magát az őrület bugyraiba, mikor arra került a sor, de súlyos árat fizetett érte. Mert a könnyebbik út soha nem a helyes. Nincs olyan, ki segíthetne a lelkén, az Alanti Tüzekben fog égni örökkön-örökké, ha egyszer elszakad a testétől. De Elwyrien már nem fordulhat vissza. Feladta az életét, már csak egy gyilkos gépezet, amit ellenségei vére működtet. Acrywae sem nyújt vigaszt neki ezen sötét órán, az istennő hallgatag. Még küldötte, Vyra sem szól egy szót sem.
'Szólalj már meg... mondj valamit... kérlek...' szólongatja kétségbeesetten, de társa hallgat, mint a sír. Ez nem az ő csatája. A nőnek saját magával kell megvívnia, ebben senki sem lehet a segítségére. A rémálmok jelzik, hogy nem ölt még ki magából minden jó érzést, de ez csak idő kérdése. Egy napon majd megszűnnek a kínzó látomások, s akkor végleg szabaddá válhat.
Sötét nap lesz az Arthenior számára...*
*"Izzik az ég, az éjjelből nappal lesz, fény és sötét járja a táncot... Most szólít a Vér, az őrület tombol és nincs vége még, nézem, hogy mit tettem én...
Sivár pusztaság minden, hol az élet nem adj jelt magáról. Az égbolt megnyílik, mögötte káosz. Fenevadak, mik a pusztulás határán léteznek, várva, mikor csaphatnak le s változtathatják mészárszékké a világot. Sikolyaik, tivornyájuk csontig dermeszt, melyen már nem mozdul többé a hús. A test nem engedelmeskedik, az elme átadja magát az őrült karneválnak, elmerül benne, s az állati rész élvezi is, meglátva a szörnyekben önmagát mintha tükröt tartanának elé...
Fejemben ég, tombol a gyűlölet, isten vagyok! Érzem az erőt... Ha parancsom szól, mindenki reszketve borul elém. Halljátok szavam!
Nézz hát szét! Pusztulás vár, sok vér hull kezemtől még, a holtak most várnak rám... hívnak már... Az Éj az enyém! A fejek csak hulljanak hát...
Sötét alak, ki betölti a látóhatárt. A hegyek mögött ölt alakot, izzó tekintete elől nem menekülhet senki, mert Ő lát mindent... Látja a félelmet, a kételyt szívedben, látja a gyűlöletet, a kínt. A láb mozdulna, s követné a test is, ha az elmét nem nyűgözné le a látvány. Nem ereszt.
Üszkös romok. Füstölgő házak közt... NEM AKAROM! ... a száz súlyos láncot. Mert lelkem nehéz, a visszaút eltűnt és itt van a vég. Várok... de nem gyullad fény..."
Elwyrien szemei kinyílnak, a csendet csak saját ziháló lélegzete töri meg, s az is csak alig. Fejben már tudja, hogy csak álmodott, de teste még az iménti tortúra hatása alatt van. Ezért nem alszik, ha nem muszáj. Álmában rég letűnt korok csatáit látja, haldoklókat, vagy épp olyanok arca néz rá vádlón, kiket ő maga segített át az örök homály birodalmába. A kényszerűségből megkínzott elme örök kétsége, hogy amit tesz, vajon igazolható-e bármiféle hatalom által. Ez nem döntés kérdése, a nő szívvel-lélekkel vetette magát az őrület bugyraiba, mikor arra került a sor, de súlyos árat fizetett érte. Mert a könnyebbik út soha nem a helyes. Nincs olyan, ki segíthetne a lelkén, az Alanti Tüzekben fog égni örökkön-örökké, ha egyszer elszakad a testétől. De Elwyrien már nem fordulhat vissza. Feladta az életét, már csak egy gyilkos gépezet, amit ellenségei vére működtet. Acrywae sem nyújt vigaszt neki ezen sötét órán, az istennő hallgatag. Még küldötte, Vyra sem szól egy szót sem.
'Szólalj már meg... mondj valamit... kérlek...' szólongatja kétségbeesetten, de társa hallgat, mint a sír. Ez nem az ő csatája. A nőnek saját magával kell megvívnia, ebben senki sem lehet a segítségére. A rémálmok jelzik, hogy nem ölt még ki magából minden jó érzést, de ez csak idő kérdése. Egy napon majd megszűnnek a kínzó látomások, s akkor végleg szabaddá válhat.
Sötét nap lesz az Arthenior számára...*
845. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-14 22:27:58
Üzenet elküldve: 2013-11-14 22:27:58
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 763
OOC üzenetek: 678
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 763
OOC üzenetek: 678
Játékstílus: Vakmerő
//Egy lépés a ranglétrán//
*Turrog figyelmesen hallgatja végig Elwyrien szavait.*
- Reggel gondoskodom pár csavargóról meg aprónépről, akik megtalálják majd nekem ezt a mágust. Ők majd átadják az üzenetemet, hogy a temetőben várom éjfélkor.* Ismereti holnapi cselekedetei a törpe.* És sosem felejteném el Erazzielt.* Teszi hozzá még záró gondolatként, majd visszapillant az ablak felé. Kemény idők jártak akkor. A város rendje felborult, szellemek és istenek csataterévé vált Arthenior, ők pedig küzdöttek az életükért. Kígyók és pókok mindenhol, és az a sok vér... A harcos habár nem szívesen gondol vissza a múltnak ezen pontjára, pontosan tudja, hogy ez az emlék is nagy szerepet játszott abban, hogy a mai énje színre léphessen. Anélkül a véres nap nélkül talán városőrként vagy kidobó emberként tengetné a napjait. A törpe lassan megfordul, majd visszatér a zsákhoz, amin eddig pihent és egy gyors huppanással leül rá. Meglepően kellemesen most ez a malom. A fogadóban töltött túlságosan is kényelmes éjszakák után nosztalgikus érzés egy elhagyatott, amolyan harcos barlangban aludni. Az, hogy álmát a város egyik (ha nem a legjobb) orvgyilkosával oszthatja meg, egyáltalán nem zavarja.* Jó éjt, Elwyrien.* Szólal meg halkan, komoran, ám mégis meleg hangon. Feltétel nélkül bízik Elwyrienben, ezért könnyen képes ellazulni. Még némán figyeli a tűz lángját, ami túl pár lépésre a falon lobog, mielőtt elalszik. Érzi, hogy lassan elnyomja az álom, ám mégis legalább egy órán keresztül némán pihen. Neki most nem kell több, csak egy óra némaság.*
*Turrog figyelmesen hallgatja végig Elwyrien szavait.*
- Reggel gondoskodom pár csavargóról meg aprónépről, akik megtalálják majd nekem ezt a mágust. Ők majd átadják az üzenetemet, hogy a temetőben várom éjfélkor.* Ismereti holnapi cselekedetei a törpe.* És sosem felejteném el Erazzielt.* Teszi hozzá még záró gondolatként, majd visszapillant az ablak felé. Kemény idők jártak akkor. A város rendje felborult, szellemek és istenek csataterévé vált Arthenior, ők pedig küzdöttek az életükért. Kígyók és pókok mindenhol, és az a sok vér... A harcos habár nem szívesen gondol vissza a múltnak ezen pontjára, pontosan tudja, hogy ez az emlék is nagy szerepet játszott abban, hogy a mai énje színre léphessen. Anélkül a véres nap nélkül talán városőrként vagy kidobó emberként tengetné a napjait. A törpe lassan megfordul, majd visszatér a zsákhoz, amin eddig pihent és egy gyors huppanással leül rá. Meglepően kellemesen most ez a malom. A fogadóban töltött túlságosan is kényelmes éjszakák után nosztalgikus érzés egy elhagyatott, amolyan harcos barlangban aludni. Az, hogy álmát a város egyik (ha nem a legjobb) orvgyilkosával oszthatja meg, egyáltalán nem zavarja.* Jó éjt, Elwyrien.* Szólal meg halkan, komoran, ám mégis meleg hangon. Feltétel nélkül bízik Elwyrienben, ezért könnyen képes ellazulni. Még némán figyeli a tűz lángját, ami túl pár lépésre a falon lobog, mielőtt elalszik. Érzi, hogy lassan elnyomja az álom, ám mégis legalább egy órán keresztül némán pihen. Neki most nem kell több, csak egy óra némaság.*
844. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-14 09:30:37
Üzenet elküldve: 2013-11-14 09:30:37
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 228
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 228
Játékstílus: Szelíd
//Egy lépés a ranglétrán//
-Rendben.*bólint a nő, a törp tervét alaposan végigrágva. Tehát első a mágus, őt kell megtalálniuk a városban. Ez nem tűnik nehéz feladatnak, valóban mind a ketten felismerik bárhol. A dolgot talán kissé az nehezíti meg, hogy a nőnek napnyugtáig várnia kell a vadászattal. Ő nem mutatkozhat fényes nappal az utcán, nehogy bárki felismerje.*
-Kérdezz körbe nappal a városban. Ha módodban áll, tudd meg, hol lesz az éj folyamán. Vagy ajánlj fel neki találkozót, mondjuk a temetőben, ha szót válthatsz vele. Rólam nem kell tudnia, én a temetőben várlak, ott találkozzunk bármi történjék, szürkületkor.*tesz javaslatot, miután kifűzte gondolatainak szalagjait*
-Igen, ez lesz a legjobb, így ha bárki követne kiszúrjuk és ezt a helyet sem fogja megismerni.*veti fel, mint szerinte nagyon is fontos érvet*
-A nővérem sírjánál foglak várni, talán emlékszel még Erazziel-re.*mondja csendesen. A sírhelyet nem nehéz megtalálni, az apró obszidiánlap emlékeztet rá, mert a hamvait a szél fújta szét, Elwyrien karjai közül. Acrywae magához vette őt azon a sötét napon, az éjelf pedig, mint hogy Erazziel semmilyen formában nincs ott, csupán az emléke kísért, nem is látogatja gyakran azt a helyet.*
-Addig viszont pihennem kell.*dönti el, úgyhogy körül is néz, egy alkalmas helyet keresve, ahol álomra hajthatja a fejét. Turrog mellett, egy senki más által nem ismert helyen talán az ő álma is nyugodtabb lesz. Na persze ettől még az első gyanús nesz felébreszti, nem hiába van még mindig életben. A testét gyilkos eszközzé formálta, de még neki is szüksége van alvásra. Nappal legfejlebb behúzódik az erdőbe, ahol senki nem talál rá. Ismer egy-két remek helyet, ahol csendben egyedül lehet. Van példának okáért az a barlang, ahol kellemes félhomály van. Medvéknek nem elég mély, így állat ritkán van benne, s meglehetősen félreeső helyen is van, tehát attól sem kell tartania, hogy hívatlan vendégek állítanak be oda.
Leteríti maga alá köpenyét, majd oldalt fordulva lefekszik rá. Az izmait ilyenkor igyekszik teljesen ellazítani, nehogy elfeküdje bármelyik végtagját is. Kellemetlen dolog, ha emiatt nem úgy mozog a teste ahogyan azt ő szeretné.*
-Pihenj te is, szükséged lesz az erődre.*mondja neki, majd lehunyja a szemeit. Várja az álmot ami nem jön el...*
-Rendben.*bólint a nő, a törp tervét alaposan végigrágva. Tehát első a mágus, őt kell megtalálniuk a városban. Ez nem tűnik nehéz feladatnak, valóban mind a ketten felismerik bárhol. A dolgot talán kissé az nehezíti meg, hogy a nőnek napnyugtáig várnia kell a vadászattal. Ő nem mutatkozhat fényes nappal az utcán, nehogy bárki felismerje.*
-Kérdezz körbe nappal a városban. Ha módodban áll, tudd meg, hol lesz az éj folyamán. Vagy ajánlj fel neki találkozót, mondjuk a temetőben, ha szót válthatsz vele. Rólam nem kell tudnia, én a temetőben várlak, ott találkozzunk bármi történjék, szürkületkor.*tesz javaslatot, miután kifűzte gondolatainak szalagjait*
-Igen, ez lesz a legjobb, így ha bárki követne kiszúrjuk és ezt a helyet sem fogja megismerni.*veti fel, mint szerinte nagyon is fontos érvet*
-A nővérem sírjánál foglak várni, talán emlékszel még Erazziel-re.*mondja csendesen. A sírhelyet nem nehéz megtalálni, az apró obszidiánlap emlékeztet rá, mert a hamvait a szél fújta szét, Elwyrien karjai közül. Acrywae magához vette őt azon a sötét napon, az éjelf pedig, mint hogy Erazziel semmilyen formában nincs ott, csupán az emléke kísért, nem is látogatja gyakran azt a helyet.*
-Addig viszont pihennem kell.*dönti el, úgyhogy körül is néz, egy alkalmas helyet keresve, ahol álomra hajthatja a fejét. Turrog mellett, egy senki más által nem ismert helyen talán az ő álma is nyugodtabb lesz. Na persze ettől még az első gyanús nesz felébreszti, nem hiába van még mindig életben. A testét gyilkos eszközzé formálta, de még neki is szüksége van alvásra. Nappal legfejlebb behúzódik az erdőbe, ahol senki nem talál rá. Ismer egy-két remek helyet, ahol csendben egyedül lehet. Van példának okáért az a barlang, ahol kellemes félhomály van. Medvéknek nem elég mély, így állat ritkán van benne, s meglehetősen félreeső helyen is van, tehát attól sem kell tartania, hogy hívatlan vendégek állítanak be oda.
Leteríti maga alá köpenyét, majd oldalt fordulva lefekszik rá. Az izmait ilyenkor igyekszik teljesen ellazítani, nehogy elfeküdje bármelyik végtagját is. Kellemetlen dolog, ha emiatt nem úgy mozog a teste ahogyan azt ő szeretné.*
-Pihenj te is, szükséged lesz az erődre.*mondja neki, majd lehunyja a szemeit. Várja az álmot ami nem jön el...*
843. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-12 22:44:03
Üzenet elküldve: 2013-11-12 22:44:03
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 763
OOC üzenetek: 678
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 763
OOC üzenetek: 678
Játékstílus: Vakmerő
//Egy lépés a ranglétrán//
*Turrog elcsendesül, ahogy a lángok lejjebb hagynak. Lassan visszatér eredeti helyzetébe, és ahogyan Elwyrien is, ő is a munkán kezd gondolkodni. Lesz még ideje kipróbálni a fegyvert... Bőven lesz. Rögtön a teendők jutnak eszébe, persze csak szépen, komótos sorrendben. Girmumdar sajnos a végére marad, hiszen nem tudják hol lehet, vagy hogy merre kéne indulniuk. A mágusról szintén nem tudnak semmit, de legalább amaz nem bujkál előlük, mint az előbbi, emellett ő is és Elwyrien is látták már a mágust, könnyen felismerik majd, ha találkoznak vele. Egyből adódik ebből a tennivaló: a mágus az első célpont, akármire is készülnek. A törpe megigazítja ruháját, majd kipillant a malom egyik koszos kis ablakán.* Nem várunk semeddig. Folyamatos mozgásban maradunk, hogy mi találjuk meg akit kell, és ne minket találjanak meg.* Vázolja fel gyorsan a tervét.* Ha bármi baj történne, esetleg szétszakadnánk, itt találkozhatunk. Ez biztonságos.* Jegyzi meg a nőre nézve. A hely valóban biztonságos, vagy legalább is biztonságosabb mint a város. Könnyen el lehet bújni, menekülni, vagy ha harcra kerülne a sor, könnyen védhető helynek bizonyul. Ha tényleg katasztrófába sodródna a történet, az erdő még mindig elmenekülhetnek, ahol addig húzzák meg magukat, amíg akarják. A nő kérdésére csak mosolyogva felszusszan, szinte már felnevet.* Inkább előbb mint utóbb.* Szólal meg kivillantva fogsorát.* És onnan gondolom, hogy nem lesz más választása. Kettőnk ellen egyszerre nem tud mit csinálni. Vagy a szövetséget fogadja el, vagy egy kést a torkába.* Fejezi be törpés hangnemben, kezét kardjának markolatára csúsztatva. Ha indulni kell, ő készen áll.*
*Turrog elcsendesül, ahogy a lángok lejjebb hagynak. Lassan visszatér eredeti helyzetébe, és ahogyan Elwyrien is, ő is a munkán kezd gondolkodni. Lesz még ideje kipróbálni a fegyvert... Bőven lesz. Rögtön a teendők jutnak eszébe, persze csak szépen, komótos sorrendben. Girmumdar sajnos a végére marad, hiszen nem tudják hol lehet, vagy hogy merre kéne indulniuk. A mágusról szintén nem tudnak semmit, de legalább amaz nem bujkál előlük, mint az előbbi, emellett ő is és Elwyrien is látták már a mágust, könnyen felismerik majd, ha találkoznak vele. Egyből adódik ebből a tennivaló: a mágus az első célpont, akármire is készülnek. A törpe megigazítja ruháját, majd kipillant a malom egyik koszos kis ablakán.* Nem várunk semeddig. Folyamatos mozgásban maradunk, hogy mi találjuk meg akit kell, és ne minket találjanak meg.* Vázolja fel gyorsan a tervét.* Ha bármi baj történne, esetleg szétszakadnánk, itt találkozhatunk. Ez biztonságos.* Jegyzi meg a nőre nézve. A hely valóban biztonságos, vagy legalább is biztonságosabb mint a város. Könnyen el lehet bújni, menekülni, vagy ha harcra kerülne a sor, könnyen védhető helynek bizonyul. Ha tényleg katasztrófába sodródna a történet, az erdő még mindig elmenekülhetnek, ahol addig húzzák meg magukat, amíg akarják. A nő kérdésére csak mosolyogva felszusszan, szinte már felnevet.* Inkább előbb mint utóbb.* Szólal meg kivillantva fogsorát.* És onnan gondolom, hogy nem lesz más választása. Kettőnk ellen egyszerre nem tud mit csinálni. Vagy a szövetséget fogadja el, vagy egy kést a torkába.* Fejezi be törpés hangnemben, kezét kardjának markolatára csúsztatva. Ha indulni kell, ő készen áll.*
842. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-12 22:07:05
Üzenet elküldve: 2013-11-12 22:07:05
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 228
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 505
OOC üzenetek: 228
Játékstílus: Szelíd
//Egy lépés a ranglétrán//
*Azt leszámítva, hogy pár pillanatig átélt valamiféle fennkölt érzetet, Elwyrien ettől még tisztában van vele, hogy a nagy egész szempontjából ők ketten még ugyanúgy apró porszemek a világegyetem hatalmas gépezetében. Talán arra rendeltettek, hogy ideig-óráig képesek legyenek hatni a világ alakulására, de mindennek a végén ott áll az örök elmúlás a maga végtelenségében. Az imént véghezvitt cselekedet ugyan nem váltott ki belőle büszkeséget, vagy effélét, de ami azt illeti, Turrogról bármikor el tudná képzelni, hogy népét győzelemre vezesse, új hazát alapítva nekik. Nem kellett túl fondorlatosnak lenni ahhoz, hogy tudja, a törp ilyesmit forgat a fejében. Persze ez nyilván egy hosszabb lefolyású terv, de ahogy nézi, már elkezdte megvalósítani. Legalábbis elindult ezen az úton. Ezzel szemben neki, Elwyriennek, semmi hasonló nem jár a fejében. Őt nem érdekli az úgy nevezett 'népe' sorsa, az ő véleménye szerint minden csapást megérdemelnek ami őket éri. Acrywae így fizet nekik a kicsinyeggésükért és az elvakultságukért. A maga részéről a legkevésbé sem tudja sajnálniőket. Ő már réges-régen túllépett ezeken a dolgokon, számára nincs jelentősége a pénzért vett hatalomnak és hűségnek. Egy jól irányzott penge mindkettőnek bármikor véget vethet, ezt Elwyrien tudja a legjobban.
Figyeli Turrogot, látja a kardból kicsapó lángnyelveket, miket az ő önként adott vére keltett életre. Szemernyi kétsége sincs a törpök istenének hatalma felől, ahogyan Acrywae hatalmát sem tudná megkérdőjelezni. Csendben vár, amíg Turrog végez a szertartással, csak azután szólal meg.*
-Akkor talán vissza is térhetünk a mágus és Girumdar kérdésére.*továbbra sem szeret fölösleges köröket futni, s ez a jelenet sem tudta feledtetni vele a teendőit. Fejében már egymást kergetik a gondolatok a tervüket illetően. Talán az volna a legegyszerűbb, ha a mágust összeeresztenék Girumdarral, és szépen elintéznék egymást, ők pedig végeznének a harctól fáradt, magát győztesnek gondoló félen. Szintén ősrégi taktika, de annál hatásosabb.*
-Ha jól sejtem, előbb-utóbb találkoznunk kell ezzel a mágussal. Miből gondolod, hogy ő hajlandó alkudozni velünk?*fogalmaz meg egy számára teljesen kézenfekvő kérdést. Semmi sem garantálja, hogy ez a mágus-szerzet egyáltalán szóba állna velük.*
*Azt leszámítva, hogy pár pillanatig átélt valamiféle fennkölt érzetet, Elwyrien ettől még tisztában van vele, hogy a nagy egész szempontjából ők ketten még ugyanúgy apró porszemek a világegyetem hatalmas gépezetében. Talán arra rendeltettek, hogy ideig-óráig képesek legyenek hatni a világ alakulására, de mindennek a végén ott áll az örök elmúlás a maga végtelenségében. Az imént véghezvitt cselekedet ugyan nem váltott ki belőle büszkeséget, vagy effélét, de ami azt illeti, Turrogról bármikor el tudná képzelni, hogy népét győzelemre vezesse, új hazát alapítva nekik. Nem kellett túl fondorlatosnak lenni ahhoz, hogy tudja, a törp ilyesmit forgat a fejében. Persze ez nyilván egy hosszabb lefolyású terv, de ahogy nézi, már elkezdte megvalósítani. Legalábbis elindult ezen az úton. Ezzel szemben neki, Elwyriennek, semmi hasonló nem jár a fejében. Őt nem érdekli az úgy nevezett 'népe' sorsa, az ő véleménye szerint minden csapást megérdemelnek ami őket éri. Acrywae így fizet nekik a kicsinyeggésükért és az elvakultságukért. A maga részéről a legkevésbé sem tudja sajnálniőket. Ő már réges-régen túllépett ezeken a dolgokon, számára nincs jelentősége a pénzért vett hatalomnak és hűségnek. Egy jól irányzott penge mindkettőnek bármikor véget vethet, ezt Elwyrien tudja a legjobban.
Figyeli Turrogot, látja a kardból kicsapó lángnyelveket, miket az ő önként adott vére keltett életre. Szemernyi kétsége sincs a törpök istenének hatalma felől, ahogyan Acrywae hatalmát sem tudná megkérdőjelezni. Csendben vár, amíg Turrog végez a szertartással, csak azután szólal meg.*
-Akkor talán vissza is térhetünk a mágus és Girumdar kérdésére.*továbbra sem szeret fölösleges köröket futni, s ez a jelenet sem tudta feledtetni vele a teendőit. Fejében már egymást kergetik a gondolatok a tervüket illetően. Talán az volna a legegyszerűbb, ha a mágust összeeresztenék Girumdarral, és szépen elintéznék egymást, ők pedig végeznének a harctól fáradt, magát győztesnek gondoló félen. Szintén ősrégi taktika, de annál hatásosabb.*
-Ha jól sejtem, előbb-utóbb találkoznunk kell ezzel a mágussal. Miből gondolod, hogy ő hajlandó alkudozni velünk?*fogalmaz meg egy számára teljesen kézenfekvő kérdést. Semmi sem garantálja, hogy ez a mágus-szerzet egyáltalán szóba állna velük.*
841. hozzászólás ezen a helyszínen: Folyópart
Üzenet elküldve: 2013-11-12 20:58:24
Üzenet elküldve: 2013-11-12 20:58:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 763
OOC üzenetek: 678
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 763
OOC üzenetek: 678
Játékstílus: Vakmerő
//Egy lépés a ranglétrán//
*Az az arc. Az a gyönyörű, ám mégis oly keveset látott arc, amely még maszkja nélkül is olyan hideg, mintha ő maga lenne a maszk. Kegyetlen. Turrog nem tudja, de nem is akarja elvenni tekintetét a nő szeméből. Olyan mélységet él át, amit talán egy törpe sem érezhetett... és mégis, mintha csak most lett volna igaszán egy közülük. Ajka megremeg, azonban nem szól egy szót sem. Erősen tartja a kardot, miközben a mélységei sebet ejt magán vele. A sötéten csöpögő vér fürgén folyik végig a kardon, mintha pontosan tudná merre kell mennie.*
-... és kettejükből lesz a vörös.* Fejezi be akaratlanul Elwyrien szavait. Ősi emlékek, szavak jönnének szájára, amiket kiordítana, elregélne vagy legalább elsuttogna, viszont egyiket sem teszi meg. A csend most az, ami imaként szolgál. A csend az egyetlen nyelv fény és sötétség között. Wylnurana csendes, némán figyeli őket, ezt biztosan tudja. Csendes, de elégedett. Becsülete visszatért.*
*Turrog erősen koncentrál, minden egyes pillanat az elméjébe vésődik. Talán egész Artheniori élete alatt most érzi igazán, hogy valami nagy dolog ragadja magával. Valami nagy, hatalmas, világokat teremtő, romboló és összekötő dolog része lett, pár csepp vérért cserébe... talán a legdrágább vérért cserébe. Ahogyan a nő elengedi a kardot és elhátrál, Turrog lejjebb ereszti a pengét. Elwyrienre már másként tekint, mint eddig. Teljesen másként. Finoman sóhajtva másik kezével is megmarkolja a kardot, majd lehunyja szemeit.* Előbb hullajtom a sajátomat.* Válaszol nyugodt szavakkal, majd függőleges helyzetbe emeli a kardot, hegyét a plafon felé fordítva. Törpe nyelven kezd mormolni, olyan szavakat, amiket talán még ő sem hallott már évek, éve tizedek óta. Ősi szavak, melyek inkább jönnek a mögötte lévő tűzből, mint a tőle. Érezhető, hogy a harcos körül egy furcsa érzet fut körül, mintha láthatatlan lángnyelvek ölelnék körül. A suttogás erősödni hallatszik, majd egy váratlan pillanatban a kard felébred. Páratlan érzés ez mind neki, mind az ősei nevének. A törpe lassan kinyitja szemét, majd egyenesen oda pillantva, ahol Elwyrien eltűnt erélyesen ejti ki a szavakat, egyenesen a suttogás mögül.* Ébren van.
A varázsló egy Lobogó kard nevű varázslatot varázsolt, melynek hatására egy célpont pengén lángnyelvek kúsznak végig, könnyebb égési sérüléseket okozhat az acél sebzőképességén felül, valamint tűzgyújtó hatású. Hatóideje 1 kör.
*Az az arc. Az a gyönyörű, ám mégis oly keveset látott arc, amely még maszkja nélkül is olyan hideg, mintha ő maga lenne a maszk. Kegyetlen. Turrog nem tudja, de nem is akarja elvenni tekintetét a nő szeméből. Olyan mélységet él át, amit talán egy törpe sem érezhetett... és mégis, mintha csak most lett volna igaszán egy közülük. Ajka megremeg, azonban nem szól egy szót sem. Erősen tartja a kardot, miközben a mélységei sebet ejt magán vele. A sötéten csöpögő vér fürgén folyik végig a kardon, mintha pontosan tudná merre kell mennie.*
-... és kettejükből lesz a vörös.* Fejezi be akaratlanul Elwyrien szavait. Ősi emlékek, szavak jönnének szájára, amiket kiordítana, elregélne vagy legalább elsuttogna, viszont egyiket sem teszi meg. A csend most az, ami imaként szolgál. A csend az egyetlen nyelv fény és sötétség között. Wylnurana csendes, némán figyeli őket, ezt biztosan tudja. Csendes, de elégedett. Becsülete visszatért.*
*Turrog erősen koncentrál, minden egyes pillanat az elméjébe vésődik. Talán egész Artheniori élete alatt most érzi igazán, hogy valami nagy dolog ragadja magával. Valami nagy, hatalmas, világokat teremtő, romboló és összekötő dolog része lett, pár csepp vérért cserébe... talán a legdrágább vérért cserébe. Ahogyan a nő elengedi a kardot és elhátrál, Turrog lejjebb ereszti a pengét. Elwyrienre már másként tekint, mint eddig. Teljesen másként. Finoman sóhajtva másik kezével is megmarkolja a kardot, majd lehunyja szemeit.* Előbb hullajtom a sajátomat.* Válaszol nyugodt szavakkal, majd függőleges helyzetbe emeli a kardot, hegyét a plafon felé fordítva. Törpe nyelven kezd mormolni, olyan szavakat, amiket talán még ő sem hallott már évek, éve tizedek óta. Ősi szavak, melyek inkább jönnek a mögötte lévő tűzből, mint a tőle. Érezhető, hogy a harcos körül egy furcsa érzet fut körül, mintha láthatatlan lángnyelvek ölelnék körül. A suttogás erősödni hallatszik, majd egy váratlan pillanatban a kard felébred. Páratlan érzés ez mind neki, mind az ősei nevének. A törpe lassan kinyitja szemét, majd egyenesen oda pillantva, ahol Elwyrien eltűnt erélyesen ejti ki a szavakat, egyenesen a suttogás mögül.* Ébren van.
A varázsló egy Lobogó kard nevű varázslatot varázsolt, melynek hatására egy célpont pengén lángnyelvek kúsznak végig, könnyebb égési sérüléseket okozhat az acél sebzőképességén felül, valamint tűzgyújtó hatású. Hatóideje 1 kör.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3038-3057