// Nara//
* Furcsa ez az éjszaka. A testes hold, csillagok őrsége alatt pihen az égen. Néha egy-egy kósza felhő zavarja meg sétájának nyugalmát. miközben a folyó s a körülöttük lévő erdő sűrű ködpárába burkolózik. A néma hallgatásban, ha figyel az ember, hallja a víz sodródásának hangjait. Néha egy- egy bagoly huhog fel, vagy talán ugyanaz. Hű társként őrzi őket, hogy tudják, nincsenek egyedül. Ők pedig emlékeznek. Mert Esnek is felderengenek emlékek gyermek korárról, rég hallott mesékről és szülőhelyének lankás tájairól. Újra hátra dől, karját feje alá teszi, hogy behunyt szemmel hallgassa Nara visszaemlékezését, életének kicsiny darabját, melyet megoszt vele. A lány joggal hihetné, hogy alszik. Bár arcát nem láthatja így, de nyugodt, békés csak néha mosolyodik el, ahogy elképzeli először a lányt édesanyja ölében. Kis pufók arc, hatalmas őzszemek, s barna hosszú loknis haj. Szemeiben kíváncsisággal, vegyes áhítattal, ahogy a történetet hallgatja nagyanyjáról. Közbe neki is felsejlenek apai nagyanyja arcvonásai.*
- De élnek. * szeme még mindig csukva, hangja halk, de tisztán érthető. Ezzel talán mindent elmondott, amit elmondhatott. S üzente vele, amit üzenni lehetett. *
- Miért nem keresed meg őket?
* Csak a „miért” jut eszébe. Valószínűleg Es már rég felkereste volna őket, hisz szemmel láthatólag hiányzik Narának a családja. Ő is megkeresné a családját, ha tudná, hogy valóban élnek, ha lenne egy hajója, ha tudná, hogy ha visszatérne, ne akarnák elmetszeni a torkát. Nem is sejti, hogy mennyire hasonló okok tartják mindkettőjüket távol családjaiktól. Eltekintve attól az apró ténytől, hogy Esyt talán nem saját vére akarja a túlvilágra küldeni. *
- De akkor mondd, miért választod önként a magányt. Először azt mondod, jobb neked egyedül, ost meg azt, hogy nem jó egyedül. Nem értelek.
* Könyököl fel ismét, hogy eltűnődjön, azon ahogy a lány a homokkal játsszon. Annyira fura neki ez. Arcára meglepetéssel összefonódott kíváncsiság ül ki. Joggal nevezheti, a lány gyereki naivitásnak is akár. *
- Veszélybe? * a gyöngyöző őszinte kacaj, hasít végig az éjszakában. *
- Már ne is haragudj, nem olyannak tűnsz, akinek bármely mozdulata arról árulkodik, hogy veszélyes lennél.
* Néz a lányra. A hold ezüst sugara vetül arcára, erősíti fel a tengerszín lélektükörben az öröm csillogását. Nem tudja elképzelni, hogy ez a törékenynek tűnő lány bári módon tudna ártani bárkinek is. Noha, testének lágyan domborodó izomzata arról árulkodik, hogy talán vajmi köze lehet a fegyverforgatáshoz, vagy csak szimplán jó vér folyik az ereiben. Az a pajkos mosoly mellyel eddig megajándékozta. A lágy vonások arcon. Megrázza a fejét, ezzel is ellenkezve, az állítással szemben. *
- Nem, nem tudom elképzelni, hogy bárkinek is szándékosan tudnál ártani.
* Ad újra hangot, annak, amit gondol. Majd még is félre pillant maga mellé s ajkába harapva gondolkodik el. *
- Bár…nem ismerlek. De, így ránézésre, ezt gondolom.
* Néz újra a lányba. Talán valóban naiv, hogy mindenkiben először a jót látja vagy próbálja látni. Mindenki kap tőle egy esélyt. S igen van, hogy csalódik. Könnyen válik utána sündisznóvá, ami ha veszélyt érez, összehúzva magát tarja távol az ellenséget. *
A hozzászólás írója (Esyae Rugarth) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2015.07.11 08:23:49