//Második szál//
*Nagyjából abban a pillanatban, ahogy befejezi kérdését, már érzi, hogy meg sem kellett volna szólalnia. Megint hagyta, hogy elragadják az érzései, indulatai, hiába próbált megmaradni a realitásoknál. Úgy tűnik, Harath egészen könnyedén vált ki belőle ilyen elhamarkodott reakciókat... ez pedig nagyon nem jó.
Kérdése amúgy is inkább a véletlenek játékának szólt - ha eddig azért küzdött, hogy végre a maga ura lehessen, miért pont akkor hajtják újból iga alá, amikor már majdnem célt ért? Persze ez más, összehasonlíthatatlan a múltban történtekkel, de nem tud szépen tovasiklani a párhuzam fölött. Még akkor sem, ha közben ott motoszkál benne - napról napra egyre erősebben - hogy mi mindent nyerhet ezzel a kéretlen lehetőséggel. Hogy talán pont erre az útra kellett rálépnie ahhoz, hogy végre ne csak mások dönthessenek a jövőjéről.
A férfi válaszát hallgatva nagyot sóhajt, tűnődőn bámulva a folyót. Mindig az az átkozott szenvedély, a tűz, ami túl hevesen lobog benne, az sodorja bajba. Ugyanaz, ami általában ki is menti a kilátástalan helyzetekből - nyilván most sincs ez másképpen. De mivel most legalább felismeri, igyekszik lenyugodni is. Nem kell folyton visszabeszélni, bármennyire is kikívánkozik egy velős válasz Harath szavaira. Csak aprót bólint, jelezve, hogy eljutottak hozzá a mondottak.
Az újabb kérdésre viszont nem tud nem újból a másik felé pillantani. Ajkai hitetlen mosolyra húzódnak egy pillanatra, kékjeibe pedig valódi meglepettség költözik, ahogy homlok ráncolva figyeli Harathot.*
- Én... *elakad, tekintetét oldalra kapja, de szinte azonnal folytatja* Egy időben sokat énekeltem... volt egy gyönyörű, ébenfából faragott lantom is. *Hangja enyhén nosztalgikus, de nem tűnik különösebben szomorúnak.*
- Úgy látszik, a mozdulat megmaradt. * ~Más nagyon nem...~ Nevet fel alig hallhatóan és röviden, kissé keserűen.*