//Cilanney Dharlarann//
- Hogyha, ön is... de hát én csak... bocsánat. *Szinte természetellenesnek tűnhet az alabástrom elfbőr vérvörösen, mégis érzi, ahogy szép lassan átforrósodik. A hasfalához érő kezet azonnal borzongás kíséri, mely felfut egészen mellkasáig, hogy tarkóján csúcsosodjon. Máskor talán csupán csiklandó érzés lehet, de ezúttal úgy borítja be az elfet, mint a hirtelen feltörő gejzír tűzforró vízpárája. Szinte levegőt is elfelejt venni, majd kapkodó mozdulatokkal tűri be ingét, s simítja le azt, közben persze így akaratlan is ráfog a lány kezére, mire ismét megfagy az idő, s a mohazöld szemek, riadtan az indigóba fúródnak. Akadnak olyan pillanatok az életben, melyek megállítják az időt. Ilyenkor buborékból kissé hullámosan tükröződik vissza a pillanat, ilyenkor valahogy kicsit eltűnik a világ, csak a pillanat marad, a színes gömbbe zárva. A meleg kéz, a két riadt pillantás, a bent akadt lélegzet, mely néhány ráérős másodperc után szakad csak ki a testből. Vannak azok a pillanatok, melyek helyt kapnak az elmében, okosan befészkelik magukat, mint a pihenni térő mormota, bekucorodva és álmosan, hogy később adott pillanatban, a nap első sugarára bújjon elő, mintha addig ott sem lett volna. Ez a pillanat is ilyen, kérdés előbújik-e valaha? Zavartan lépdel, eleinte csendesen. Kósza és meg nem értett gondolatai teljesen összezavarják, sok minden kavarog fejében. Eleinte a lányra rá sem mer nézni, legbelül szidja magát tiszteletlenségéért. ~ Soha ne lépjen át egy határt, egy nemes kulturált és és ismeri a közösségi normákat. ~ Fejében zeng, mit bele vertek, olykor szó szerint, hogy szálkamentes és karót nyelt legyen. Most mégis elengedte magát, nem tudja, hogy miért, de oly sokáig volt egyedül és magányosan. Élete eleddig csupán egy egyenes út volt, színazonos téglákkal kirakva, kitérő és kanyar nélkül, most úgy érzi kissé labirintusba keveredett és nem találja a kiutat, bár annyira nem is keresi talán. Felszegett fejjel megy előre, de néhány lopott pillantás a lány haját, s azt simító kecses mozdulatát is végigkíséri. Ó, az a szél, bár ne lenne ily játékos! Nagyon aprót ráz a fején, hátha gondolatait helyre rakja.
~ Mondj, valamit, kérlek, mondj már valamit, te ütődött! ~ Korholja magát, míg végül kissé talán határozatlanul, de megszólal:*
- Még egyszer bocsánatot kérek! *Mondja félhangosan hirtelen. Végre megszólalt, mert a csend számára kezdett egyre kínosabbá válni, nem bánja, hogy megtörte.*
- A katonai iskolában, mindig hajnalban ébredtünk, még sötét volt. Testedzéssel indítottunk, előbb futás, majd fizikai gyakorlatok. Mottónk az "egységben" volt. *Halkan sóhajt, majd megrázza fejét.* Igazából nem volt egység. Aki lemaradt kilökték, akik elöl volt szintén. Előbbit gyengeségéért, utóbbit erősségéért. *Megvonja vállát.* Én jó voltam. Eleinte persze nem annyira *vágja közbe hirtelen*, aztán megedződtem. *Ismét vállat von, pedig tudja, hogy nem illik.* A kezdetektől magam voltam, s harsogtam az egységben szót. Határozottan és büszkén, de legbelül tudtam, hogy ez áll a legtávolabb tőlünk. *Révetegen tekint előre.* Megtanultam az ismerkedés alapvető normáit, de nem volt kivel kipróbálnom és mintám sem volt, mit kövessek. *Léptei halkak és kecsesek, de épp elég férfiasak egy katonás elfhez. Kósza felhők borítják az eget és az arcát is. Nem viharfelhők, ahhoz túl bodorak és túl szelídek. Nem várható belőle villám, ahhoz túl sok a tartás és az elfojtás. Elfojtásban jó. Minden érzelem elfojtásában. Megigazítja gallérját, keze ismét beleakad, de csak fogát szorítja össze, ezúttal nem szisszen.*
- Talán... talán, így megérti miért csinálok butaságokat. *Leforrázva, de tartással és felszegett fejjel lép tovább, hát kimondta, amit gondolt. Jó. Ez ő. Ha tetszik valakinek, ha nem. Újabb lecke, amit meg kell tanulni. Valamiért úgy érzi, szívesen meghallgatná erről Cinn elemzését is. Olyan kedves hangja van, talán a napsütésben szikrázó lihanechi szökőkút halk csobogására emlékezteti, mely ugyan soha nem állt meg, mégis örökké elnézné és hallgatná merengő tekintettel.*