//Éjszakára várva//
//A hozzászólás 16+ karaktert tartalmaz//
*Keres a folyóparton egy kellően bozótos, fás részt, ahol zavartalanul heverészhet. Nézi a vizet és még mindig a kék hajú lányon jár az esze. Ritkán van rossz kedve, még ritkábban szomorú, de most hagyja, hogy rá kússzon az alattomos mélabú. Nézi, ahogy a víz locsogva mossa a partot a lába alatt és arra gondol, milyen lehet úgy élni napról napra a Szegénynegyedben, hogy tényleg semmi esély. Ő sosem volt kiszolgáltatva, sosem tudta senki az uralma alá hajtani, ha pedig néhanapján kapott egy-egy pofont, a második elől már elhajolt és az illető előbb vagy utóbb nagyon megbánta, hogy vele szórakozott. Nem egy agresszív sufnikocsmáros kapott szélütést, miután magára haragította Xalyt és azoknak a striciknek is elég hamar elromlott a boltja, akik fejükbe vették, hogy majd ők munkára bírják a lányt. A kavaráshoz mindig értett. Számtalan piti bűnöző halálát nézte végig, de nem kevesebb éhezéstől, betegségtől összeaszott kis testet látott sötét sarkokban, ahonnan aztán a városőrség arra hivatott tagjai egy-két nap múlva eltakarították. A halott koldusokért senki sem hullajtott könnyeket, jöttek és mentek, nem lett több vagy kevesebb, csak az arcok változtak. Koldulásból élők ritkán élték meg a felnőtt kort, vagy kitanultak valamilyen mesterséget, vagy előbb-utóbb felfalta őket egy nagyobb erő. Agyonverték őket kevés kis pénzükért, beleszaladtak egy késbe vagy elvitte őket valami nyavalya. Akik pedig "feljebb léptek", azok is igen ritkán jutottak ki az erőszak birodalmából. Egymás lányait és helyeit elhappolni akaró stricik, mohó csempészek piti háborúiban hullottak el névtelenül és gyászolatlanul. Xaly már régen megtanulta, hogy neveket megjegyezni kár, mert csak belőle is elvisznek egy darabot, mikor végleg eltűnnek.
A délután lassan estébe hajlik, csendesül a zsivaj a folyó mentén, de Xaly nem mozdul.
De a kék hajú kis szerencsétlenség csak nem adta meg magát, feltűnt újra meg újra. Sosem kevésbé nyomorultan, mindig azzal a szomorú beletörődéssel, de mégsem föladva, kevés és erőtlen kis mosolyát mindig valami még nála is nyomorultabbnak tartogatva, hogy akárhányszor látta, biztos volt benne, most látja utoljára. Aztán néhány nap, hat, vagy akár hónap múlva újra látta a szeme sarkából, hogy lebben a kék haj és újra ott volt a lány, mint aki már régóta meghalni készül, de mindig eszébe jut valami, amit még el kell intéznie, mielőtt végleg feladja.
~Persze, hogy nem szívesen lát. Ő a Negyed szomorú reménytelenségének gyermeke, akivel ezerből egyszer megtörténik a csoda. Én a patkány vagyok, aki megtalálja a réseket és kijut a ketrecből. Mit akarok voltaképpen tőle? Hallani a történetét? Hiszen tudom, miről mesélne. Éhségről és hidegről és bűnről és mocsokról. Azt akarom tudni, hogy jutott be egy jó helyre? Ki tudja, mit kellett tennie érte, miért is akarná elmondani. Segíteni akarok neki? Miért most? Miért nem akkor, mikor még rászorult? Csak azért érdekes, mert már nem csak egy arc a sok közül, akiket talán sosem látok viszont?~
Lassan leszáll az este, felpislákolnak az apró égi fények a mélykékbe forduló, majd egyre sötétedő háttér előtt. Az ágakat apró, hűvös fuvallatok rezzentik össze.
Látja maga előtt azt a kis mozdulatot, ahogy félrenéz és kicsit összemegy. A rettegő beletörődés, a megadás nyelve ez. Mi beszélnivalója lenne vele, aki, miután éppen csak kicsúszott egy dühös, félrészeg sötételf kése alól, amint lerázta, már fordult is vissza, hogy egy léccel tarkón csapva ellophassa a pénzét?
~Semmi. Nem egy nyelvet beszélünk. De hát kivel beszélek én egy nyelvet?~
Nem is tudja, miért lesz ettől nagyon szomorú, de valami nehéz telepszik a mellére, majd onnan egyre feljebb mászik, míg végül már a torkát fojtogatja. A nép már eltakarodott a környékről, hát igazán semmi oka, hogy visszafogja a könnyeit. Hogy kit is sirat voltaképpen, a megannyi elveszett kis életet, a kék hajú lány nyomorát vagy saját magányát, ő maga sem tudná megmondani.
A látóhatáron az utolsó kis derengést is felfalja az éjszaka, a sötétség bársonyán égen és földön a halandók és halhatatlanok pilácsai csak apró lyukakat ütnek. Xaly feltápászkodik és Ephemiára gondol és a lehetőségre, hogy megint beleköphet valami tahó levesébe. Arcára visszakúszik az a vigyor, amitől okkal fél, akinek megadatik, hogy másodjára is lássa.*
-Vigyázz Arthenior, jövök!