*Drakhmar arcán nem lát sok változást, de hát ezt már megszokta tőle. Amúgy is a szavak a fontosabban neki, nem az arcvonások. Így hát epekedve várja a választ, vajon a sötételf mit mond, örökbe fogadja-e a kis szőke lánykát...
És igen! Cravia szinte felsikít, örömében, ugrik egyet aztán még egyet, de azt már előre, és az összes eddiginél erősebben ráfonja a kezeit Drakhmarra. Vagyis a lába köré, hisz csak odáig ér fel picinyke magasságával.*
- Jaj de jó! Köszönöm, köszönöm! Most már van egy szülőm, és nem kell tovább keresgélni! Jaj, úgy örülök.
*Nem is bír sokáig egy helyben megmaradni, hanem széles, fülig érő mosollyal engedi el egy picikét Drakhmart és fordul a szökdécselő Cerához, hogy aztán mint valami rakéta, kilője magát és őt is megölelgesse. Nem tűnhet talán túlontúl erősnek az idősebb lány számára, ám most jó erősen szorítja.*
- Ez olyan jó, Cera! Most olyanok leszünk, mint te meg Adaron! És téged nagyon szeret Adaron, ugye? És olyan lesz, mintha mindig így lett volna. És együtt fogunk lakni, és az emberek már nem fognak tőled többé félni! Megmondom nekik, hogy nem vagy gonosz! *Mondja megint Drakhmar felé fordulva, és egy pillanatra elengedi Cerát, csak hogy újra újdonsült szülőjéhez rohanhasson.* Mostantól apunak foglak szólítani!
*Nos, rövid történelme során talán először fordult elő, hogy a leányka nem kérdést tett fel, hanem kijelentést... Hogy ez a többieket meglepi-e , vagy sem, azzal nem foglalkozik, de ehhez tartani fogja magát. Persze, ha szabad. Mert olyat nem akar csinálni, amit nem szabad. Nem szabad például más sötételfeket bámulni, nem szabad megenni bármilyen gombát, és nem szabad hangoskodni mókus közelében, mert elszalad. És nem szabad oda menni egyedül - avagy kettedül, másik gyerek társaságában... -, ahol farkas van.*
- És most már nem kell félnem a farkastól, mert ott vagy te, és megvédesz! *Mondja vidáman, és újra hozzábújik. Liheg egy picit, mert csöppet kifáradt az ugrándozásban és hadarásban, de a vigyorgással nem hagy fel. Lelkes, az egyszer biztos.*