//Hrallh - Kagan és Nabii//
*Az újabb adag bor kissé megszédítette, de ahhoz még nem volt elég, hogy az eszét is elvegye. Csupán arcára ül halovány pír lassanként, de a kérésére való válaszadás kivárását, s így figyelmét, vagy türelmét nem befolyásolja. Vagy... talán utóbbit egy egészen kicsit.
A "gyúlékony gondolatok"-ként megnevesítettek egész éjjel nem kerülték el, akármilyen komoly szavakat is váltottak. Ám most... A minden eddiginél erősebb közelség, s a másik érintéseit, párával terhes szavait éreznie bőrén, az megtébolyítja. Ellen akart állni még, ahogy a toronyban kapott csóknál is tette, de most nem sikerül úgy. Eltávolodik kissé tőle, s ekkor pillantásában már az a vadság fedezhető fel, ami a tábortűz mellett ülve is látható volt. A zabolátlan nőé, aki dacára a különböző városi tapasztalatoknak, és ott töltött napoknak-hónapoknak, képes volt megmaradni annak a természeti lénynek, akinek annak idején nevelték. Azé a nőé, aki vágyik, tizenkét hosszú-hosszú év után...
Úgy véli, megfelelő választ kapott, bár még mindig nem lehet biztos benne, hogy az adott szó kötelezni fogja a férfit annak betartására. Az egyetlen, amiben bízni tud továbbra is, hogy a törzsfőben van annyi határozottság, hogy nem fogja megszegni az ígéretet vérpecsét nélkül sem. És ez most... épp elég. Talán csak mert bízik, mert hinni akar. Vagy csak a bor teszi. Talán ideje lejártával meg is bánja majd, ha kiderül, mégsem hagyhatja itt a Thargodart... de hirtelen ez nem is érdekli.
Ezúttal ő csókolja meg a férfit, hasonló szenvedéllyel, mint ahogy az őt a toronyban. Keze végigkúszik mellkasán ismét, hogy vállánál megállapodva taszítson rajta, hanyatt döntve őt. S ha már egyszer Kagan ismét kivárt, lehetőséget adva neki megint arra, hogy maga döntsön, hát meg is teszi. Fölébe kerekedik, ismét csókol, majd ajkait végigvezeti a másik arcán, egészen füléig.*
- Tedd félre a puhányságot. Nem vagyok ám üvegből...
*Aztán jön, aminek jönnie kell, már nem áll ellent semmilyen indokra hivatkozva. Vadsága egy nagymacskáé, s Kagannak adja mindazt, ami ő: a zavaros életéről tanúskodó több tucatnyi sebet testén, s lelkében egyaránt, temérdek elfojtott dühöt, bánatot, s kételyt; a számtalanszor összetört, de talpraállni mindig képes nőt, aki félredobva szigorú tartását, most szinte tombol.
Fáradtan hullik a szőrmék közé végül, valahogy mégis megnyugvást lelve. Ereje már nincs annyi, hogy a befogadottak sátrába átvánszorogjon, éppcsak annyi, hogy magára húzza valamelyik prémet takaró gyanánt.*
- Majd kelts fel, mikor ébredsz. Sok dolgom lesz. Fel kell adnom a páncélod, meg kell írjam a levelet, meg segíteni a jószágnál...
*Végig sem ér azon dolgok felsorolásán, amiket másnapra tervezett. Egyszerűen álomba merül, még beszéd közben, halk-mélyeket szusszanva...*