// Tűznél – Majd éjszaka… //
* Freyai szakadatlan mosolya valahogy mindig pozitív hatással van az emberre, most is amint a tervet megbeszélték örömmel konstatálja a lány. Egy határozott bólintás a fiútól jelezve, hogy akkor megegyeztek. Majd Argusra fordul tekintete, látja, hogy akarna valamit mondani a mágus, sőt azt is, hogy a monológban szereplő kaput is nézegeti… tudja, jól, hogy ez sok jót nem jelent. De reméli, hogy valami csöpp ész került a mágusba végre, hogy ne csináljon hülyeséget. Épp elég volt a mára. Érdeklődve szemléli mikor a lány kardját kéri, figyel ahogy némán mormol majd vissza kerül a penge az elf kezekbe és a földbe egy mondatot ír, fejét kissé forgatja, hogy rendesen lássa és lassan magában szótagolva olvassa a rövid kis mondatot. „Organthela Freyai tulajdona ez a kard.” Hát ezt eddig is tudta, bizonyára valami varázs, bájolás. Aztán Argus végre elvonul, hallgatott a szóra és elfogadta a közös döntést. Így helyes. Nem mintha a fiú elfogadott volna ellenvetést. Alakja lassan eltűnik a sátor szájában és valószínűleg igyekszik álomba ringatni magát. Végül vissza fordul a tűz s az ott lévők irányába, szemügyre veszi kik is maradtak. Magához vesz ő is egy tálnyi ételt, kell majd az energia. Néhány falat között Freyai felé fordul, s úgy intézi a szavait. *
- Ha jól tudom innen még kétnapi járás a kikötő. A folyót követve oda jutunk. Egy éjszakát még a szabadban töltünk.
* Mondja a kilátásokat amolyan előjelzésként, információként, s ha akar még valamit a lány akkor beszélget vele de azon kívül ha az ételt elfogyasztotta akkor elköszön tőle és a visszavonul ő is a sátorba, ahol vet még egy pillantást Argusra, hogy milyen állapotban van aztán ő is megszabadul a felesleges ruháktól és ledől a szőrmékre szemét és elméjét pihentetni. Előbbi könnyen megy, bár utóbbival akadhatnak gondok jelenleg… *
// Múlt öröksége… //
* Lángnyelvek táncolnak az éjszakában, bolondosan próbálva feltörni a magas égbolt felé, mindhiába. Ében falú vaskos épület, a tűz pedig az udvar közepén. Egy tucat harcos, mind-mind csupán nadrágban s fegyverrel a kézben. Gyakorolnak? Vagy egymás életére törnek? Nehéz volna megkülönböztetni… A harc itt mindig vérre megy. Acél az acél ellen, teste a test ellen, sok helyen vérpatak. Sötét hajú férfi szemléli kritikus, rideg szemeivel a mozdulatokat. Kettőn megakadnak végül a sötétlő íriszek…
… hirtelen mozdulat egy emelés, egy dobás és már csapódik is be a hideg talajba a test mely két kardját makacsul ragadja. A hajító fél világos hajú, jeges szemei a harc hevétől lángolva néznek a másikra. Lélegzete ütemes, ajkai rendre nyílnak ahogy szemben áll a másikkal, karjában tartva méretes kardját. A másik egyet hempereg, a becsapódás fájdalmas, de az arcán ennek nem sok jelét látni. Gyilkos pillantással viszonozza fél térden állva a másik hideg tekintetét. Az ő haja hosszabb, tán az álláig érhet, szinte fekete. Az eséstől s a kosztól már csapzottan hullik az arcába. Néhány határozott légvétel, ahogy a másikra néz a földről, halálos tekintet. A tüdő megtelik oxigénnel aztán feszülnek az izmok és robban is a test előre. Mindkét penge indul a másikat nyakból elmetssze, két oldalról csapnak össze tökéletes ívben. De sikertelen… a világos hajú időben reagált és ellépve a támadó elől már indította is a vágást. A védtelen háton száguld keresztül, nem halálos ahogy a húsba mar a penge de elég mély, hogy komoly vérfolyam induljon meg annak nyomán. A másik meglepetten szisszen fel, szinte üvöltene, de nem teszi… inkább csak dühét fokozza ahogy hátát védve a következő támadástól rögvest a másik felé fordul. „Meghalsz” Súgják a lángoló szemek és már indul is újra, hogy bevégezze. Megállíthatatlanul szaggatja a levegőt a bal kard, célpont a másik nyaka ismét. De akadályba ütközik rutinos mozdulat ahogy a méretes kard útját állja a rövidnek… Viszont a támadás még is sikeres. A következő pillanatban tudatosul a világos hajú fiúban, hibázott és ennek nagy ára van… Hasfala megadja magát a hideg acélnak mely idő közben a másik oldalról vágta keresztül a levegőt, hogy bőrt és húst szaggasson… jól végezte dolgát. Felszántja az izmokat és ömlő vérpatak marad csak nyomán. A meglepetés ereje, ügyes húzás. A fájdalom még nem érte el agyát így kihasználva a rövidke időt, reflexszerűen löki hátra a másikat. Karja lendül is utána, a kard gombjával együtt csapódik annak arcába, néhány fog megadja magát, ennek nyomán vér ömlik az ajkakból s az orrlyukakból, lassan szeli keresztül a levegőt ahogy hátra esik ismét félájultan az ütéstől. Egy örökkévalóságnak tűnik… de nem az, jönnek a fájdalmak… a hasfalhoz kap a másik és próbálja tartani magát, de a sérülés súlyos, tán halálos is lehet… fél térden még megtartja magát míg a másik a földbe csapódik… a fájdalomból dühöt generál ahogy nézi vérben forgó fivére arcát. Nincs már visszaút, nincs megállj, a végcél a Halál… *