//Második szál//
- Ühüm, ő az. *bólogat, aztán folytatja, miután lenyelte a falatot* Olyan régen volt, hogy nagyon. Tejfeles szájú kölyök voltam, bár már nagyon férfinak gondoltam magam és alig vártam, hogy megkezdődjön a csata. Életem első csatája.
*Leteszi az evőeszközöket, és bocsánatkérőn mosolyog Leára.*
- Kicsit korábbról kezdem, ha nem baj. És ha nem untatlak. Apám egy falu kovácsa volt, Wegtoren mellett egy olyan településen, amit – a környéken ritkaságszámba menően – szinte csak emberek laktak. Azt akarta, hogy vigyem tovább a mesterségét, de nekem ehhez egyáltalán nem volt kedvem. Inkább az akartam lenni, mint a testvére, Vilar bácsi. Katona. Apám végül beletörődött ebbe, én pedig boldog voltam. Nem kellett hozzá sok idő, és unni kezdtem az életlen kardokkal való gyakorlatozásokat, úgy gondoltam, hogy már igazi harcos vagyok. Konkrétan a legjobb, közel s távol. Aztán egy szép napon urunk úgy döntött, hogy a szomszédos birtokos földjének egy részét fegyverrel veszi el, ha már jog szerint nem őt illeti. Egy neve nincs gázlónál folyt az ütközet, és arra nem is emlékszem, hogy sikerült-e levágni valakit. Csak arra, hogy a sűrűjében, a fegyvercsörgés, üvöltés keltette hangorkánban iszonyatosan féltem. Aztán szembe találtam magam egy páncélba bújt óriással. Képzelheted, mennyi esélyem volt. Egy csapással kiütötte kezemből a kardot, aztán szúrt, én pedig arccal a sárban feküdve ordítani sem mertem, pedig rettenetesen fájt. Azt hihette, hogy végzett velem, mert új ellenfél után nézett, és mások sem törődtek velem. Valamikor éjszaka tértem magamhoz, amikor már csend uralta a csatamezőt. Valahogy sikerült elvánszorognom, és csak később tudtam meg, hogy a seregünket szétverték. Magam sem tudom már, hogy miként sikerült elvonszolnom magam egy közeli tanyáig, melynek tulajdonosai a háború elől sem menekültek el, jobban féltették egy élet munkáját. Rám találtak és felápoltak. A gazda lánya pedig igen szemrevaló volt. *elvigyorodik* Úgy látszik az a mániám, hogy beleszeretek abba, aki megmenti az életem. Jó egy esztendeig éltem ott, és a szerelem egy ideig feledtetni tudta velem, hogy nemcsak kovács, de földműves sem akarok lenni. Egy ideig, de aztán mehetnékem támadt. Ifjú, forró fejjel kellett a kaland. Hiába győzködtem a lányt, ő maradni akart, aztán egy nap elemeltem minden megtakarított aranyuk és elszöktem. Azzal nyugtattam magam, hogy ez nem lopás, csak kölcsön, hiszen úgyis képes leszek sokkal több aranyat szerezni, akkor pedig visszatérek és jómódban élhetünk. Micsoda ostobaság! Pedig igazam lett, legalábbis részben. Akkora vagyonnal tértem vissza, amiből egy csupán egy darabka földet, de akár egy falut is vehettem volna. De a tanyát már nem találtam, csak üszkös romokat és két, már megsüppedt sírhantot mellette.
*A pohár után nyúl, de nem iszik belőle, csak halványan elmosolyodik.*
- Hát... szép kis alakkal álltál össze. Akinek legkisebb hibája, hogy bohóc. Még ha nem is volt mindig az.
*Van pár dolog a múltjában amire nem lehet büszke, köztük ez is. De valahogy úgy érezte, hogy ezt is el kell mondania a nőnek, aki iránt szerelmet érez. Régóta először. És csak remélheti, hogy nem ábrándítja ki magából.*