//Aenaet (és Waldrant) keresve//
- Nem jártunk arrafelé abban az időben. *Gondolkodik el emlékein, de bizonyos abban, hogy a Mágustorony környékén nem járt azóta, hogy elhagyta a füves pusztára induló csapatot. Főleg nem Xauzurral, aki később csatlakozott a csuhátlan csuháshoz.*
- Igen, minden bizonnyal. *Válaszol halovány mosollyal, szinte suttogva. Lesüti a tekintetét, hibásnak érzi magát, de akkoriban kezdett minden szétesni. Nagyon szüksége lett volna Aenae támogatására. Bár nem szokott gondolkodni ilyesmin, most mégis eljátszik a gondolattal, hogy ha engedékenyebb lett volna és nem olyan önfejű, sosem válnak el az útjaik. Bár akkor a küldetés, amelyet a Fákban Lakó bízott rá, az szakította volna el őket egymástól. Sajnos már sosem tudják meg, hogyan történtek volna a dolgok.
Aenae anyjának halálára szomorúan felnéz, a lány elmesélte neki már párszor, hogy anyja mennyire ragaszkodott a vagyonához, de egy gyöngysorért meghalni, mégiscsak szomorú vég. Értelmetlen. Persze ezeket az érzéseket nem önti szavakba, csak gyengéden megszorítja a topázszemű kezét.
A trónus felől szálló szavakat a lány is meghallja, és valóban, az erdőmélyi elf pontosan tudja, milyen az, amikor Aenae dühbe gurul. Volt már alkalma látni. Ahogy a topázszemű felpattan, úgy ő is feláll, elengedi a kezet, amelyet eddig tartott, de nem lép előre, megáll a lány mögött félig takarásban.
Ő maga is érez egyfajta szándékosságot abban, hogy az ifjú éppen mostanra időzítette a leánykérés felemlítését és kevesen tudják jobban a csuhátlan csuhásnál, mennyire ódzkodik a házasság gondolatától Aenae. Enyhén lehajtott fejjel nézi oldalról a lányt, a szemeiben egyre növekvő, kirobbanni készülő haragot. Ő maga nem érez semmit az ifjú férfi iránt, sem megvetést, sem haragot. Neki csak egy fiatal fiú, aki meggondolatlan dolgokat csinál, amivel csak fejére vonja Aenae haragját. Az Erdő Szíve óvja őt tőle.
Ám a topázszemű szavaiból arra következtet, hogy mindez nem előre megbeszélt dolog, hogy a lány nem is tudott a leánykérés lehetőségéről, tehát nem a kérője. Nem szeretne senki boldogsága elé állni, de a szíve még mindig rajong Aenae-ért.
A halkabbra fogott hangot talán a lány nem hallja, de a csuhátlan csuhás igen, számára kétségtelen, hogy a fiú feleségül akarja kérni Aenaet. Szárazat nyel és a lány elé lép, hogy elállja a tekintetek útját, most csak ő akar szót váltani vele.*
- Úgy látom, jobb, ha megyek. *Mondja. Szavai mögött ott bujkál a szomorúság. Lombzöld tekintete topáz párját keresi.*
- Tudom, hogy megbántottalak, tudom, hogy szeretlek, de jobbnak látom, ha most visszatérek az erdőbe. A folyónál, nyugatra a várostól mindig megtalálsz, ha szükséged volna rám. *Nem mondja el, hogy az ifjú mire készül, azt a harcot neki kell megvívnia, nem volna szép, ha keresztbe tenne neki azzal, hogy még jobban felhergeli Aenaet.*
- Az Erdő Szíve vigyázzon rád és hozzon neked boldogságot. *Talán könny csillog a szemében, talán csak a fáklyák fénye mutatja úgy, de lassan odahajol a lányhoz és megcsókolja. Pusztán egy apró érintés, rövid, de sok mindent elmesél. Nem érdekli sem Waldran, sem az ifjú, ő most úgyis elhagyja a Vashegyet és ki tudja, mikor tér majd vissza.
Ha Aenae elengedi, megfordul és megindul kifelé a trónteremből, persze megvárja a topázszemű válaszát előtte és Waldran előtt megtorpan.*
- Waldran nagyúr, köszönöm, hogy fogadtál és köszönöm megértő szavaid. A Fákban Lakó legyen veled és birodalmaddal. *Köszön el száraz, kifejezéstleen hangon. Az ifjúra nem néz rá, nem tudná kizárni érzelmeit, így jobb, ha nem pillant bele most a szemébe. Uralkodnia kell érzelmein, a testén és a tettein. Gépies lépésekkel hagyja el a tróntermet, ha ezt engedik neki.*
A hozzászólás írója (Pycta del Ventus) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.03.15 13:01:35