//Gödör//
*Argus mosolyogva nyugtázza, hogy Leandana átveszi a holmijait. Biztos benne, hogy ha azokkal ugrott volna a gödörbe, akkor a Szellemjáró azért is megharagudott volna.
Az ugrása a gödör mélyére, nem sikerült a legjobban, így a hatalmas puffanást a mágus üvöltése követi. Nem akart talpra érkezni, nehogy kimenjen a lába, ennem az lett a következménye, hogy nagyobbat csapódott a gödör aljának.*
-Ezt jól megcsináltad. *morog magában, de közben meghallja, hogy az óriás lány sajnálkozik a történet vége miatt, ez egy kicsit jobb kedvre deríti.*
~Ahogy parancsolod hatalmasságod. Mit képzel ez, valami vásári majom vagyok, aki parancsra tűzkarikát ugrik?~ *mérgelődik inkább magában, minthogy kimondja a szavakat. Először úgy dönt, hogy nem fejezi be a történetet, de eszébe jut, hogy az óriás lány, akinek ki tudja mit kockáztatott a kérésével.*
~Ha az Ifjú Farkas ezt megtudja, akkor nagy fejmosást fogok kapni, de majd idővel ugorjuk meg a szakadékot.~
-Kedves Niana. Kérlek helyez magad megint kényelembe, mint a szikláknál. *Üvölt ki a gödörből, majd rájön, hogy ennyire nem kell hangosan beszélnie.*
-Szóval hol is tartottam? *gondolkozik el egy pillanatra.* Meg is van. Nilgor hát vissza ment a testvérei közé, ahogyan az anyja tanácsolta neki. Próbált kedves lenni a testvéreivel, de mivel sokkal nagyobb volt náluk, így azok féltek tőle. És ahogy szokott az lenni, bántják azt amitől félnek. Kezdetben gúny nevekkel illették. Debella, Brutális, Kolosszus, és ennél durvábbakkal is. Máskor arra kérték, hogy apró tárgyakkal vegyen fel kis apró golyókat. Természetesen erre nem volt képes, ezért kinevették. Nilgor sokáig tűrte hogy így bánnak vele, s mindig megpróbált kedves lenni, hogy ne féljenek tőle, de olykor elfogyott a türelme. A legtöbbször ilyenkor vissza szalad a Barlangok Asszonyához, hogy vigasztalja meg. De a Barlangok Asszonya végtelen bölcsességében mindig arra kérte a fiát, hogy legyen türelmes velük, és menjen vissza közéjük. Így is tett, mindig. Egyik nap az egyik húga, egy sziklát vett fel a földről, s elkezdte fel fel dobálni a fivére előtt, hogy az jól lássa. Ha nem mozdulnál, akkor pont olyan lenné, mint ez a kő, csak sokkal nagyobb. Mondta neki a húga, majd hozzá tette. Akkor aztán hívhatnánk hatalmas kőnek. Majd hozzá dobta a kezében lévő követ a fivéréhez. Nilgor életében először elfelejtette, amit az anyja tanított neki. Elkapta a húga kezét, s jó alaposan megrázta. Azt viszont elfelejtette, hogy mennyivel hatalmasabb, és erősebb a testvéreinél, ezért véletlenül eltörte a húga karját. Amikor rájött, hogy mit tett, azonnal bocsánatot kért, és elengedte. A kislány elszalad a többiekhez, akik feldühödtek azon, amit a Nilgor tett. Nilgor köré gyűltek mind a testvérei, s csak azt kérdezgették tőle, hogy merészelte bántani a testvérüket? Nilgor csak állt köztük, és folyamatosan azt mondogatta. Sajnálom. A többiek ettől dühösebbek lettek. Majd az egyik megütötte. Ez hogy tetszik neked? Kérdezte tőle. Sajnálom. Mondta Nilgor, s végig arra gondolt, amit a Barlangok Asszonya tanított neki. Légy türelmes. Az első ütést a második követte, majd a harmadik és így tovább. Látták, hogy a hatalmas óriás nem védekezik, és még csak vissza sem üt. Miután kitöltötték rajta a dühüket a testvérei ott hagyták véresen a földön fekve. Kilenc nap múlva a Barlangok Asszonya visszatért a gyermekeihez, addigra Nilgor meghalt. Még ő sem tudott rajta segíteni. A Barlangok Asszonya megsiratta a fiát, majd magához hívta a többit. Megkérdezte tőlük, hogy mi történt. Az aki először ütötte meg Nilgort, az lépett elő, s közölte az anyjával, hogy Nilgor bántotta az egyik testvérét, s ők csak megvédték a testvérüket. A Barlangok Asszonya zokogott a gyermekei értetlenségén, majd megkérdezte. Megöltétek a testvéreteket, hogy megvédjétek a testvéreteket? Végül megparancsolta, hogy senki ne nyúljon Nilgorhoz, hiszen nem méltók rá. Ahogy múlt az idő Nilgor testét belepte a por, sár, ami idővel megkeményedett. Nilgor még mindig ott nyugszik. Ha a kapunak háttal állsz, akkor még most is látod, ahogy az egész világunkat kettészeli.