//Gázlóőrség//
*Öt év. Ez hosszú idő egy ember életében, bárkiről is legyen szó. Figyelembe véve, hogy a legtöbben már a huszonötödik telet sem érik meg, akik az életüket leginkább vándorlással töltik, Caelin szerencsésnek mondhatja magát, hogy neki sikerült. Főleg azok tükrében, amik azóta történtek vele, hogy elszakadt a Thargodarok törzsétől. Nem mintha olyan szorosan kötődött volna hozzájuk, de nincs más aki megvédhetné őt, hát utánuk jött. Persze nem tudhatja, hogyan fogadják majd, de arra emlékszik még, hogy Kagan, a törzsfő annak idején örült neki, hogy csatlakozott hozzájuk. Akkoriban még minden más volt. Gyógyító volt, segíteni akart az embereknek, most meg... hát mostanra nem is igazán tudja, hová is sorolja magát. Minden megváltozott, ő pedig már sosem lesz az az életvidám lány, akit a törzs annak idején megismerhetett. Már amennyire, mert nem vitték túlzásba az ismerkedést, de meglepődne rajta, ha most, ennyi év után (és főleg ennyi változás után) első látásra felismernék őt.
Még szerencse, hogy emlékezett rá, merre indultak el, s hová tartottak. Igaz, nem csináltak ebből különösebben titkot, Caelin pedig elég jól ért a térképekhez, így nagyjából be tudta azonosítani a helyet, éppen most is oda tart. Fogalma sincs róla, milyen fogadtatásban lesz része, elvégre elég csak ránézni, bárki megállapíthatja, hogy a nővel valami nincs rendben. Persze a szemei miatt ez sem olyan nehéz, de Caelin belül is megváltozott. Nem érez... hát tulajdonképpen nem érez már semmit. Olyan dolgokat látott az elmúlt években, amiről mások nem is álmodhatnak. Csúnya és ijesztő dolgoknak volt részese, megízlelte a hatalmat. Az igazi hatalmat, ami a legtöbb embernek csak álom marad. Maga sem gondolta volna soha, hogy fogékony a mágiára, de az élet furcsa dolgokat produkál néha.
A sors különös fintoraként alighogy megízlelhette az erőt, szinte máris elvették azt tőle. Ez érzékenyebben érintette, mint bármi más az életben, mivel addigra már csak ez érdekelte. Csak a hatalom édes íze jelentett számára bármit is. Most majd vissza kell szereznie, és ez meglehetősen rögös útnak ígérkezik.
Akárcsak az ösvény, amin sétál. A Levegő Városában éppenséggel maradhatott volna a templomban, ha talált volna olyan papot, aki hajlandó foglalkozni vele. Csakhogy nyilván ők is tisztában vannak vele, mitől lett ilyen a nő szeme, ez afféle kézjegy. Fekete mágia, boszorkányság, olyan bélyeg, amit egy életen át viselni fog.
Az ösvényen csupán lépteinek zaja hallatszik, persze az erdő neszei mellett. Ha jól számol, lassan meg kellene érkeznie, persze olyan térképpel még nem találkozott, ami teljes mértékben pontos lett volna.*