*A csatorna elején még csak egy kis kósza csillanás volt a kijárat, de most már egy ragyogó lyuk, és ahol az a lyuk tátong, ott egy hatalmas halom avar van bezuhanva, ez jelzi, hogy már jócskán elment a kikötőtől, hisz egy erdő és egy kikötő nem lehet olyan közel egymáshoz.
Rálép a csúszós avarra, és megbizonyosodik róla, hogy csúszós, egy tekintélyes hátravágódás képében. Lendületének és súlyának köszönheti, hogy még néhány bukfencet is hány földön, majd újra felpattanva újrapróbálkozik, de most okosabb az előzőnél.
A föld a feje felett olyan másfél méter vastag lehet, és a lyukban gyökerek kuszasága látszik mindenfelé. Megragad egyet -a legvastagabbat-, és teljes erejéből húzza föl magát majd egy újabbat ragad meg, és azzal is. A baki ott van, amikor egy fűféle gyökerét ragadja meg, ami szépen ki is csúszik a földből, szerencséje az orknak, hogy nem egy kis darab, így beleragad a lyukba. Szerencse, nem szerencse az mindegy, a lényeg az, hogy már el tudja érni a peremet, és nyögdécselve csusszan ki, mint meztelencsiga a gyerekek markából.
Kifekszik a sárgálló avarra, és vidáman szuszog a napsütésben. Az ég már narancssárga színekben pompáz, jelezvén, hogy lassan elérkezik az alkony, vele együtt pedig a rettegés.
Körülbelül öt-hat percig feküdhet ott, mikor a járatból a katonák egyre hangosabb beszédét lehet kivenni, és csak ekkor eszmél rá, hogy a kikötő területe alig száz méterre van tőle, ő pedig egész idő alatt itt feküdt! Minden bizonnyal megtalálhatták az ő útját, és most ugyanazon száraz csatornában haladnak. Sokan kiabálnak már, mivel látják a lyukat, pontosabban az azon beszűrődő napfényt, és máris szökést emlegetnek.
Gyorsan észbe kap, nyakába szedi lábait, és egy sötét mellékösvényen fut végig, ami lehet, hogy vadcsapás, mivel patanyom az nincs, csak egy vaddisznó nyoma. Még egy szerencse a sok közül. Nagyjából egy órát lehetett a csatornában, és most igyekszik ennél kevesebb idő alatt az erdő túlsó felére érkezni.
A rengeteg egyre sűrűbb lesz, majd egy híd előtt találja magát. Egy darabig haboz, hogy átmenjen-e, hisz bárhol várhatják őt őrök, és ha bekerítik, csak a folyó az egyetlen út, e erőt vesz magán, és szépen lassan átbaktat a hídon, majd lassú kocogásban indul el az erdő ismeretlen vidékeire.*