//Lycea Ximmand//
*~A francba!~
Azt mondták neki a kikötőben, hogy a város csupán néhány óra járóföld, még a lábatlan is könnyen megjárhatja.
Reggel indult útnak, és ha jól érzékeli, a kinti fények tompulni kezdenek. Már ő is érzi, hogy az a valaki, aki útbaigazította, bizony jót röhöghetett a markába, mert olyan vicces egy vak embert az erdőbe küldeni, és hazudni neki. Az ilyen embereket legszívesebben a botjával verné agyon. És még az effajta civilizáció nevezi magát kulturáltnak. Azok, akik szórakozásból végignézik, hogy élőlények gyilkolják egymást, azok, akik azon nevetnek, hogy a náluknál gyengébbeket olyan helyzetbe hozzák, ami még nekik is túl sok lenne, azok, akik a gyengéket nem felsegítik, hanem levágják a feléjük nyújtott karjukat. Téveszméket állítanak be helyesnek, és aki másképp gondolkodik, megölik. Megölnek mindent, ami nem felel meg a saját elvárásaiknak. És az ölés szórakoztatja őket. Waran néha úgy érzi, hogy világtalanként is ő látja a legtöbbet az életből.
Visszaút már nincs. A legjobb, amit tehet, hogy botjával kitapogatja az utat, és halad előre, abban a reményben, hogy az útirányt legalább helyesen mondta az a borgőzös valaki.
És igen. A fák árnyéka miatt nem biztos a dologban, de úgy véli, a kinti világ szürkül, az éj nemsokára leszáll. Vajon mi lesz vele, egy vak emberrel, az éjszakában, az erdő közepén? Visszaút már nincs, ha visszafordulna, akkor is a fák közt lelné az éjszaka. A legjobb, amit tehet, az az, ha meghúzza magát valahol, közel az úthoz, összekuporodva, és imádkozik, hogy se a farkasok, se a gonosz emberek ne leljenek rá. A legjobb az lenne, ha találkozna egy kedves, segítőkész lénnyel, és itt direkt nem ember, elf, vagy akármi szerepel; Waran számára a jó személy külön faj. Külön faj, amely kihaló félben van egy ilyen romlott világban. Egy olyan földön, ahol a holtak serege elevenedik meg, és támadja meg a földeket, és barbárok vetődnek a hegyekből a folyó mellé, hogy uralkodjanak egy idegen föld felett, kinek van kedve segíteni társain? Ilyenkor csoda, ha az emberfia magán képes segíteni.
Az álom is lassan húzza le szemhéjait. Szeret aludni, két okból is. Az első az, hogy álmában lát. A második az, hogy álmában olyan világban élhet, amilyet ő szeretne. Szinte a megelevenedett fantáziavilág. Imádja az álmokat, és imádja meghallgatni mások álmait.
Azonban még nem alhat; addig sétál, ameddig bírja erővel, hogy ennyivel is közelebb kerüljön a városhoz. Amint koromsötétet lát szemén keresztül, majd meghúzza magát. A szürke akárhány árnyalata legyen is előtte tehát, ő menni fog előre, szakadatlan, mígnem elérkezik a sötétség.*