//Nara Kila//
*Hosszú elgondolkoztató séta után végre eléri az erdő szélét a férfi. Fáradtan ül le a szélén egy sziklára, hogy megpihenjen.*
-Most mi lesz? *Tűnődik el, miközben körbe néz.*
*Az erdő szélénél kezdődik a domb, amin egy kő épület romja található. Valaha egy malom lehetett. Az égbenyúló kő épület felső része már elpusztult, vagy elhordták a helyiek, de még ilyen állapotban is lenyűgözi a mágust. Elképzeli, hogy milyen lehetett fénykorában ez a csodálatos épület. Elképzeli, ahogyan a vitorlákban belekap a szél. Délután idős molnár előtte pihen, s az erdőt nézi. A felesége kihoz neki egy kis elemózsiát, s miközben közösen elfogyasztják gyönyörködnek a tájban.*
-Milyen csodálatos élet. *sóhajt egyet.*
*Lassan feláll, s elindul felfelé a dombra. A köpcös mágusnak nem előnye a dombra való felmászás, ezért időnként megáll a domb oldalán. Minden megállásnál vissza vissza tekint az erdőre. Már majdnem a domb tetején tart, szinte karnyújtásnyira van tőle a malom, amikor megáll. Egy érzés keríti a hatalmába, amely nem ereszti. Fürkészi az erdőt, mint aki keres valamit. Percekig fürkészi az erdőt, de nem lát semmi különöset. De az érzés nem engedi. Érzi, hogy valaki figyeli az erdőből. Úgy dönt, hogy lecsitítja az elméjét, lehunyja a szemét, s próbálja emlékezetébe felidézni az erdő minden pontját. Addig nézi át az emlékeket, amíg meg nem látja, amit keresett. Egy szempár. Kinyitja a szemét, és oda néz, ahol a szempárt látja. De ott nem lát semmit. Fürkészi az erdőt, hogy elő lép-e az árnyék, vagy marad a homályban.*
*Sokáig fürkészi az erdőt, hogy meglássa, azt, aki leskelődik utána. Úgy dönt, hogy nem foglalkozik vele, s megnézi magának a malmot.*
-Lássuk ezt a csodás épületet. *mondja, s elindul a malomhoz.*
*Alig egy lépésre megáll az épület előtt. elengedi a botját. Jobb kezével kinyúl megérinteni a falat. A hideg kő érintése örömmel tölti el. Úgy dönt, hogy megpróbálkozik vele. Lehunyja a szemét, s elkezdi felidézni magában a Kapcsolatot. Először nem érez semmit, csak az ürességet. De pár pillanat múlva megérzi a kapcsolat kellemes érzését.*
-Ez az. *motyogja miközben megérzi azt, amit senki más.*
*Hirtelen fájdalom hasít a szívébe, érzi a vér ízét a szájába, hallja ahogyan orkok százai üvöltenek a fülében. Ló paták dobogása. Egy asszony halálsikolya. Argus elengedi a falat, s térdre rogy. Percekbe telik, mire ismét csak a valóságot érzékeli. Csak akkor kell fel, amikor már teljesen biztos benne, hogy képes talpon maradni.*
-Ezt hamarkodtam. *suttogja szinte erőtlenül.*
*Elindul, hogy körbe járja a malom romjait, de már nem nem az épületet fürkészi, hanem a környező vidéket. Boldogsággal tölti el, hogy nem lát vérengző orkokat, sem halottakat. Csak szántóföldek, és a rajtuk dolgozó emberek. A távolban egy kastély magasodik a vidék fölé.*
-Szép vidék. *Említi meg magának, de ebben a pillanatban észreveszi, hogy a domb aljában egy ló fekszik az oldalán. Nem sokkal később észreveszi, hogy egy zöld ruhás lény szorult alá.*
-Segítség! Segítség! *Kiálltja, miközben a lehető leggyorsabban szalad a domb aljára, hogy segítsen az ismeretlennek. Közel érve látja, hogy egy tündér hölgy lába szorult a póni alá. Úgy dönt, hogy a póni háta felől közelíti meg őket, nehogy a vergődő ló megrúgja, vagy megharapja.*
-Ne aggódjon, próbálok segíteni. *közli a tündérnek, amíg körbe néz alkalmas eszköz után. De sajnos hiába keres nem talál semmi olyan rudat, amivel megemelhetné egy kicsit a lovat. Úgy dönt, hogy csak a legegyszerűbb módszer marad. Oda sétál a tündér fejéhez, leguggol hozzá, s megszólal.*
-Nem hiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy leemeljem magáról. Csak azt tudom segíteni, hogy megpróbálom kihúzni magát alóla. Ha nagyon be szorult a lába, akkor csak rontunk vele a helyzeten. *magyarázza a helyzetet a tündérnek, majd sietve megkérdezi.* Hogy érzi magát?
A hozzászólást Emphus (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2014.02.08 20:31:59, a következő indokkal:
Hozzászólások egybeszerkesztése.