*A zár csak nem nyílik... S mintha az előadás is elkezdődött volna, így úgy tűnik, hogy az a temérdek szétmarcangolt tetem a kelléktárban nem erre az előadásra készült, sőt, talán az itteniek még nem is tudnak róla, hogy milyen mészárszék van itt éppen. Ennek ellenére Mortar mégsem érzi rosszul magát, sőt, érez magában valamilyen beteges vágyat, ami teljesen behálózza elméjét. Épp, mikor fordulna hátra a többiekhez, pontosabban Daranelhez, váratlan dolog történik. Minden eltűnik...
Az erdőben ébred, épp amellett a fa mellett, mely beszívta őket, ám most nincs rajta semmilyen kis ajtó, semmilyen kopogtató, illetve apró, őrült nyúlnak sincs nyoma. Fájó fejjel, de feltápászkodik végül, s mikor épp elkönyvelné magában, hogy egy kusza álomvilágba került a gombák hatására, hirtelen megpillantja kezét, s tátva marad a szája. Ugyanis abban a furcsa világban pár halnak sikerült szétmarcangolnia kezét, ami ennek köszönhetően a porban végezte, viszont valami szokatlan növény segítségével újra a helyére rakták a leesett végtagot. Ennek nyoma már akkor megvolt, s most a vastag heg bizonyítja, hogy nem álom volt egyáltalán, hanem nagyon is a valóság. Ahogy megnyomja kezét, érez is benne enyhe fájdalmat, s ekkor jut eszébe, hogy bizony egyedül van most. Ám hol vannak a többiek? Csak neki sikerült kijutnia, vagy törés volt a mágiában, melynek során visszalökődött? Hát, erről elég lesz később gondolkodni, most minél előbb el kell tűnnie innen, nehogy még a végén visszakerüljön valahogy!
Kicsit megdörzsöli arcát, szippant egyet a hűs, őszi levegőből - mely szokatlan módon olyannyira ősz, hogy mikor átkerültek a másik világba, még nyár volt. Te jó ég, mennyi időt tölthetett ott?! Heteket biztos, de remélhetőleg nem éveket, s remélhetőleg nem egy teljesen más világ fog szemei elé tárulni, ha lakottabb területre érkezik. Eme rengeteg kérdésen töprengve indul meg sietősen, igazából maga sem igazán tudja, hogy merre. Úgy emlékszik, hogy a nap még anno bal oldalról sütötte sápadt arcát, így ezt figyelembe véve próbál tájékozódni, viszonylag sikerrel, hiszen hamarosan rátér egy elég jó kijárt erdei ösvényre. Számos keréknyom tátong alant a nedves talajon, tehát minden bizonnyal járnak erre szekerek. Remek, akkor nemsokára talán eljut valami kézzelfoghatóbb helyre.
Több órán keresztül, gyors tempóban halad, viszont számára gyorsan pörögnek a percek, hiszen az őszi táj teljesen ámulatba ejti, s behálózza gondolatait. Igen, nála felbukkanó jelenség, hogy egy szép táj láttán teljesen kiszakad a világból, s mintha ugrana az idővel egy hatalmasat, úgy nem vesz tudomást a körülötte levő dolgokról. Ezért is hagyja majdnem figyelmen kívül a mögötte robogó szekeret, melynek trónján egy idős ember ücsörög. Mortar rögtön int is neki, mire az apó azonnal megáll mellette.*
- Kellene egy fuvar, fiam? Pattanj fel, úgyis elkél a segítséged, ha esetleg banditák jönnének! *ekkor az ébenhajú ajkainak szegletébe sunyi mosoly villan*
- S ha én volnék a bandita? *teszi karba kezeit szélesedő mosollyal, ám az öreg egyre növekedő zavarát látva inkább legyint egyet* Hagyjuk...
*Sóhajt egy nagyot, végül felpattan az apó felé, s a lovak patájának dobogása hamarosan kiszáll az erdő sűrűjéből. Eszébe jut a férfinek, hogy esetleg kérdezhetne valamit az öregtől, vagy megpróbálhatna vele beszélgetni, de olyannyira nem jön semmi a szájára, hogy inkább unottan kitámasztja a fejét. A másik se túl beszédes, bár néha mintha meg akarna szólalni, ám az utolsó pillanatban visszaszívja a szavakat. Nem is baj, Mortar amúgy sem az a csevegő típus, így örül neki, hogy nem kell megint jártatnia a száját, csak élvezni a hűs szellőt, s a mellette kandikáló őszies levelek hullását.
Nem tudja elképzelni, mennyit haladhattak, de az biztos, hogy hosszú órákon át járták az erdőt, míg végre kiérnek, ahol a távolban megpillantja a kikötőt.*
- Na, az lesz az... *jegyzi meg*
- Fiam, én itt most elkanyarodok, de hamar elérhetsz a kikötőbe.
*Azzal Mortar egy biccentéssel megköszöni az utat, majd lepattan a szekérről, s a maradék utat gyalog megtéve indul meg a célja felé.*