// Kramlaf, Akheel, Lyriana //
* Szerencséjük igen változó, lévén hogy kilőnek, két nyulat, amelyekkel szinte hajtóvadászatot kel folytatni, a barna bundájukkal úgy elbújnak az aljnövényzetbe, hogy az ember el is haladhat mellettük nem fogja észrevenni. Csak mikor megugranak a kis rohadékok. Így is, majdnem mellbe rúgta az egyik Kramlafunkat, szerencsére azonban félre ütötte a lábát, és fülénél fogva tudta megfogni a zsákmányt, hogy aztán egy tiszta vágással megszabadítsa lelkétől, és táplálékot készíthessen a törzs számára, majd valamelyikük. A nyakat direkt, nagy óvatossággal vágja el, és vérezteti ki a nyulat, hogy bundája ne lehessen használhatatlan. De aztán realizálja a helyzetet, miért is vannak a zsákok. És vonakodva ugyan, de elkezdik gyűjteni oda az állati tetemeket, azaz ennivalót. Szerencsére a legyek, még nem éledtek fel annyira, - vagy csak a szél miatt nem jönnek elő, - minden esetre, távol maradnak a vértől tocsogó zsáktól. Ahogy haladnak mélyebbre és mélyebbre, észrevesznek pár madarat, is melyek közül kettőt ki is lő a mesteri vadász Akheel, amilyen érzéketlen, olyan jó vadász a nő. Ezt el kell ismernie. A két madár begyűjtése után, talán egy fintort vesz észre Lyriana arcán, amelyre egy mosollyal válaszol. Legszívesebben mondana valamit, de pont ekkor köhög fel a rezes, vagyis úgy hallatszik a szerzetes számára. Épp ezért magában tartja a: - Ne aggódj, ők már meghaltak, beléptek a nagy körforgásba. - vagy a - Ez az élet rendje, ők meghalnak, hogy mi élhessünk. Több ezer éve. - gondolatokat. Nem akar kicsikarni még egy tekintélyromboló, - amiből így sincs neki, - hahotázást. Ugyan a vörös nőre, nem igen lenne hatással, mivel nem egy másik nemtársa alapján ítéli meg, reméli a férfi. Ahogy haladnak vissza úgy tárul eléjük megint a virágokkal teli ösvény, és a delelő, vagy kicsit inkább sötétedő nap mosolyog rájuk, az erőd sűrűjében, bár lehet nem is rájuk mosolyog hanem magára az erdőre, és mindenre amit magában hordoz tehát őket és minden rossz, jó tulajdonságukat. Az állatokat, növényeket, bogarakat, és más humanoidokat. Már ha jelen vannak ebben a remek erdőben, bár ki csinálta volna meg, - ki taposta volna ki a nyomvonalat. - ezt az utat, a fás közepén? Mert a fát, valakinek ki kellet vágni, és a tönköket forgatni, hacsak nem az út köré nőtt az erdő. *
* Látja, a kedves diófáját, de minek szóljon, elég neki a zsákok és a pofája súlya. *