//Második szál//
*Cselekszik, amint a másik megkívánja, vagyis óvatosan helyezi a mozsárt a zsákba. DE a javaslatra már ellenkezve rázza meg fejét.*
-Nem. Így marad, ahogy tőled kaptam.
*Mert így az igazi, az eredeti, így fogja leginkább az ifjúra emlékeztetni. Figyelmesen hallgatja a továbbiakat, arca árulkodik érzelmeiről, mely vegyesen tartalmaz sajnálkozást, együttérzést, hitetlenséget, és felháborodást. Utóbbi kettőt leginkább az anya hivatása, és viselkedése miatt. Nem szól közbe egyszer sem, hagyja, hogy Kai magától sorolja el a dolgokat. A történet végén kicsit erősebben szorít rá az ölelt karra, bújik közelebb, és hajtja fejét pár lépés erejéig a fiú vállára. Talán szavakkal sem tudná jobban érzékeltetni mennyire másnak látja ő Kait, mint a családtagjai. A kérdésre emeli csak el fejét, és simít ki arcából egy rakoncátlan méz szín tincset.*
-Nem hiszem. Máskülönben kerestek volna, nem?
*Bujkál némi szomorúság hangjában. Persze, hogy vannak szülei, legalábbis évekkel ezelőtt, mielőtt az átok érte volna még voltak. És nem volt jó gyermekük, rengeteg bosszúságot okozott.*
-De biztosan szerettek. Ezt csak úgy érzem. Abból, hogy tud hiányozni, holott az arcukat nem tudom felidézni.
*Sóhajt nagyot, és merül hallgatásba jó pár lépés idejére. Majd kezdi, halkan, óvatosan.*
-Kai?
*Már előre félénken könyörgő hangja, az eshetőség, hogy visszautasítják szégyenteljes lenne.*
-Mi már elég jól ismerjük egymást. Azt hiszem.
*Annyi bizonyos, hogy ennyire még egy társával sem merült mély beszélgetésbe a táborbeliek közül. Még Zarassal sem.*
-Adnál nekem még valamit?
*Áll meg, fordul szembe a legénnyel, immár kezét fogva, és böki ki végül mit is szeretne, majd gyorsan hadarva mentegetőzik, miközben tekintete tapad a földre, az alkimista cipőjének orrára, bármire, ami lenn van, és nem szemmagasságban.*
-De ha nem akarod nem kell. Csak. Tőled jó lenne, szeretném.
*Vonja meg vállát, majd tekint a fiú arcába.*
-Adnál nekem nevet?
*izgatottan harapdálja ajkát, és esdeklő zölden pillant a másikra, választ várva.*