//Út Artheniorba//
- Egy akkora városban? Biztosan lehet. *kicsit elmélázva válaszol, ahogy menet közben gyönyörködve nézegeti az ösvény fölé behajló faóriásokat. Synmirát tökéletes helyre építették. Csendes, eldugott, egy hatalmas erdő közepén. Neki találták ki. Aztán észbe kap, nem illik oda sem figyelve társalogni, és nem akarná megbántania Daniirát.*
- Majd alaposan körülnézünk, én amúgy sem azt terveztem, hogy gyorsan megvesszük az italokat és máris szaladunk vissza. Használjuk ki a lehetőséget, ki tudja, mikor jutunk el ismét Artheniorba!
*Lassan egyfajta misztikus helyként tekint a levegő városára, noha még sohasem járt ott, csak rengeteg történetet hallott róla. Talán pont ezért. Remélhetőleg akkor sem fogja nagy csalódás érni, ha végül eljut oda.*
- Én pedig egy új öltözetet is szeretnék venni. *teszi hozzá végül. Nem tartozik azok közé, akik gondterhelt arccal, egymás után cibálják ki ruháikat ládájukból, hogy szemrehányó hangsúllyal jegyezzék meg, nincs egy rongyuk, amit felvehetnének. De azért néha jó új ruhát felvenni.* - Csak ez maradt, ami rajtam van. Meg talán egy pár csizmát, lassan jönnek a hűvös idők. *Itt már elneveti magát.* - Ha így folytatjuk, mire a bájitalokhoz érünk, nem marad egy vasunk sem. Utána, a vásárolt holmikkal felpakolva visszatérünk Synmirába, ahol Worenth mester fogad minket.
*Megáll, igyekszik utánozni a mágus tiszteletet parancsoló testtartását és hanghordozását, ami nem biztos, hogy tökéletesre sikerül, túl sokat nem beszélgettek még.*
- „Üdv újra itthon, Daniira és Daewe! Milyen varázsitalokat sikerült szereznetek?” Mi pedig majd azt válaszoljuk: „Arra sajnos nem maradt pénzünk, de nézd, mester, milyen édes ez a kis rékli!”
*Maga részéről viccesnek találja az elképzelt jelenetet, reméli, hogy a gnóm sem érzi olyan mértékű tiszteletlenségnek, amin már nem lehet nevetni. Lassan, de biztosan marad mögöttük, egy-egy mérföld és az elf lány nem bánná, ha feltűnne egy kereskedő szekere, hogy arra felkéreckedve kényelmesebben tehessék meg az út egy részét. Ha szerencséjük van, egészét.*
- Rupornak hívják. *folytatja a mesterét firtató kérdésre.* - Gnóm, akárcsak te. Lihanech-ben igen jó nevű alkimistának számított, apám jó barátságot ápolt vele. Ha jobban belegondolok, nem is volt több barátja... Szerintem Rupor egyszerűen zseni, fantasztikus volt látni, ahogy keze alól egészen különleges, néha soha nem látott matériák kerültek ki. És nagyszerű volt tőle tanulni. Az is igaz, hogy mint minden zseninek, neki is voltak különös hóbortjai, elképzelései. Rupor megszállottan dolgozott egy titkos anyagon, amiről nekem is csak szőrmentén beszélt, pedig igazán kedvelt. Ha jól értettem, valami olyasmi porszerű anyagról lehetett szó, ami tűzzel érintkezve hevesen ég, ha pedig összesűrítjük és lefojtjuk, úgy gyújtjuk meg, robban. Azt mondta, hogy ha kísérletei sikerrel járnak, az alapjaiban fogja megváltoztatni az egész világot, de sohasem értettem, hogy miért?