*Mordach nagyjából fél órát haladhat, mikor váratlanul megáll, s homlokához kapva csóválni kezdi fejét, majd fordul egyet, s megindul az ellenkező irányba, vissza a város felé. Olyannyira el volt havazva, hogy teljesen elfelejtette, hogy neki bizony ott pihen az istállóban a hűséges társa, ki csak arra vár, hogy végre kinyújtóztathassa magát, s száguldjon egy nagyot gazdájával! Ettől pedig a Vörös nem akarja megfosztani, már csak azért sem, mert a kis kitérője után vissza akar menni a városba, s egyértelműen sokkal gyorsabban halad, ha egy túlbuzgó patás hátán ülhet.
Így hát újabb fél óra vissza, majd tíz perc az istálló, s utána már csak egy újabb tíz perc, mire elérik azt a pontot, ahol a férfi visszafordult. Így már mindjárt gyorsabb! Élvezi is nagyon a száguldást, ahogy a hűvös őszi szellő átszökik hosszan lobogó hajkoronáján, s ahogy a feltűnő majd lebukó madárcsicsergés elhal mellette. Az idő kissé hideg, de vándor lévén hozzá van szokva ahhoz, hogy sokszor nélkülözni kell a testének megfelelő hőmérsékletet, s már ott tart, hogy igazából élvezi is, ha bőrét kissé csípheti a hideg.
Elég sokáig lovagol, ám érezhetően fárad a patás, hiszen léptei egyre csak lassulnak, míg végül kellemes sétába vált át. Mordach oda is nyom neki egy répát, amit még az istállóból hozott, s amit nagyjából pár másodperc alatt befal az állat. A Vörös is kezd éhes lenni, így hát lepattan a lóról, megáll egy pillanatra, s elmormol egy halk igét, melynek hatása hamarosan meg is valósul. Az út szélén levő apró kis bokor zörögni kezd, egy közeli fa ágai rezegnek, s néhol apró cincogás szökik fel az erdőből. Az állatok gyülekeznek, hogy Mordach akaratát kielégítsék, ami jelenleg az élelemre korlátozódik - hiszen pontosan erről szól a varázslat. Felkap pár gombát, pár kései gyümölcsöt s egy marék magvat, melyet társán levő kis tasakba önt, majd leszállva a magasból elkezd majszolni egy gyümölcsöt. Hát, nem éppen az ő gyomrára tervezték az ilyen semmilyen ételeket, az ő éhségét leginkább a hús tudja kielégíteni, persze vándorként már hozzá van szokva ahhoz, hogy a legminimálisabb táplálékokból kell kinyernie az energiát, s a finnyáskodásnak itt nincs helye. Ezért is meséli be magának sokszor, hogy mennyire ízletesek is azok a magvak vagy gombát, melyeket eszik, holott olyannyira szörnyűek, hogy normális esetben a gyomra fordulna fel tőlük...
Nem is tudja igazából, hogy mennyi idő telik el, de már bőven elbújtak az utolsó napsugarak is a fák takarásában, a hűvös idő pedig egyre inkább leereszkedik. Ezért is pattan le többször a lováról, hogy az utat egy ideig futva tegye meg, hogy teste jobban felmelegedjen, s vérkeringése se essen le túlságosan. Néha egy bizonyos tűzvarázslattal nagyobb fényt varázsol maguk elé, mikor is vágtázni kezdenek, hogy az állat se fagyoskodjon annyira. Mordach átélt már sokkal hidegebbet is, így tudja, hogy mi a teendő, ha majd hamarosan leesik a hó - egy ilyen kis őszies hűvös nem fog neki megártani, bár már kezdte megszokni a hőséget, erre tessék... Mire feleszmél, már nagykabátban kell járni a vidéket!
Épp, mikor utó-utó-vacsoráját fogyasztja el a Vörös, szekér hangjait hallja meg maga mögül, melynek sziluettje hamarosan feltűnik, enyhén pislákoló védett fáklyák képében. Először nem igazán érdekli a szekér, ám mikor mellé ér, s meghall onnan egy ismerős hangot, egyből széles vigyorra szökik a szája!*
- Mordach, fiam, miért mindig a leglehetetlenebb helyzetekben futok én veled össze, mi?
*Nem is kérdés, egy kis segítséggel a Vörös lovát is befogják előre, majd felpattan a férfi az öreg mellé, s együtt folytatják az utukat, minden bizonnyal reggelig, hiszen nagyjából akkor fognak elválni útjaik, hiszen az öreg elkanyarodik majd a kikötő felé, Mordach pedig ahhoz a bizonyos törzshöz fog betérni. Egyáltalán nem bánja most, hogy akadt útitársa, úgyis már kezdett kissé unalmas lenni egyedül vándorolni órák óta...*
A varázsló elmormol egy rövid igét, melynek hatására a fák néhány gyümölcsöt, a föld gombákat, a kis állatok magvakat kínálnak/gyűjtenek számára.