//Gázlóőrség//
*Figyeli az előtte álló lányt, aki láthatóan nem igazán tudja hogyan is feleljen, vagy hogy egyáltalán feleljen neki. Ezek után ha mondana is nevet, nem biztos, hogy Tharirin hinne is neki. Ő személy szerint nem nagyon érti mire ez a nagy hűhó a törzs nevének elárulásával kapcsolatban, ha már északra is elért ennek a helynek a neve, már ha valóban ez az, akkor értelmetlen bármiféle hazugságot kitalálni, ráadásul ha nem engedik be akkor nem fogják beengedni, tökmindegy, hogy tudja-e a nevüket avagy sem. Már annyira elege van az egyedüli vándorlásból, hogy szinte már lényegtelen milyen nevet kap válaszként, akkor is felmegy annak a dombnak a tetejére, még ha maga után is kell húznia az egész őrséget. Nem tudja felfogni mit esznek ebben a vándorok, hogy céltalanul és egyedül bolyonganak a világban. Unalmas, és veszélyes.
Ő is azonnal a hang irányába kapja a fejét, keze most először siklik kardja markolatára. Nagyon nem lepi meg, hogy valaki egyszer csak előkerül a semmiből, hisz előbbi ordításának kettős célja volt, és ezek szerint mindkét célt sikerült elérnie, már ha ez az alak arról a dombról érkezett. Fintorogva néz végig a férfin, aki biztosan tartja az íját. Nem szereti az íjászokat, idegesítő ellenfelek és bajos a közelükbe férkőzni, viszont ha már kellő közelségben vannak azok az íjak fabatkát sem érnek, és egy íjásznak hiába van kardja, sose tud vele olyan jól bánni mint egy közelharcos.
Fintora nem lankad, ahogy most a lányt kezdi tanulmányozni, aki láthatóan nagyon is ismeri a férfit. Keresztbe font karokkal hol az egyik, hol a másik alakra kapja kérdő tekintetét.* ~Nem tudja biztosan mi? Nekem úgy tűnik nagyon is tudja hol az istennyilában vagyunk!~ *Mérgelődik azon morfondírozva, hogy vajon megszakítsa-e a drámai egymásra találást, vagy hagyja őket még pár percig örülni egymásnak. Úgy dönt semmi értelme még csak megszólalnia sem, hadd beszélgessenek csak, ő majd megkérdi fent a kapuknál (legalábbis reméli, hogy van kapu), hogy hol is van pontosan.* ~Na jó, ezt nem bírom tovább!~ *Viszi rá a szükség a haladásra. Túl régnek érzi az időt mióta elindult, túl hosszúnak az utat ahhoz, hogy ilyenre ne akarjon időt pazarolni. Még tapintatosnak is lehetne mondani, hogy nem ácsorog itt felesleges harmadikként, hallgatva két régi ismerős csacsogását. Gyors léptekkel elindul az út szélén, közben a férfin tartva félig a szemét. Kezeit már leengedte, csak nem lehet olyan ostoba az íjász, hogy támadónak nézze...*
- Üdvözlöm! *Biccent a férfi elé, ezek után még inkább remélve, hogy nem akarja céltáblának nézni, de azért minden másodpercben készen van, hogy arrébb ugorjon, és egy fa takarásában keressen menedéket a nyilak elől. Ha az nem állja el az útját, akkor folytatja felfelé az erődhöz, ha viszont mégis, úgy készséggel torpan meg, hogy válaszolhasson arra az esetlegesen felmerülő kérdésre, hogy mégis hova megy.*