//Kikötői kaland//
*Ahhoz azért elég jelentős a létszám, hogy útjukat semmi épeszű ne zavarja meg. Ami pedig a többit illeti, nos, annyi veszett nem tud összeverődni élve, amennyi komolyabb létszám-újraellenőrzést indokolna. A maradék eshetőségekre pedig ott vannak a szempárok, amik ha nem is teljesen éberen, de azért nézelődnek, még ha épp nem is látnak a gondolatok ködén túl. Na meg előttük épp a varázslatokat beszélik ki. Kagan Thargodar, és válogatott (vagyis inkább véletlenszerűen vegyes) harci csapata ekképp menetelnek a kikötő felé. Mindahányan felkészültnek vallják magukat. Na de valóban azok-e? Itt van például Wandar. És persze, valóban felkészült, nála vannak a számszeríja, kardja, páncélzata, egy csomagban a szükséges ellátmány és kiegészítők. Na de épp legnagyobb valószínűséggel harcba menetel, ráadásul „lovag” címen. Bár sokféle nézőpont kering a „jó lovag” témával kapcsolatban, abban mind megegyeznek, hogy képesnek kell, hogy legyenek nehézpáncélos, nehézfegyveres hadviselésre, frontvonal tartásra vagy törésre. És még ha nem is lesz szükség ezekre egy kikötői rajtaütés során, ha csak egy kalap alatt értelmezett „lovagként” irányítják őket, abba Wandar hamar belebukhat. Habár kardjával is tud bánni, és célzó fegyvere lassúsága miatt valószínű sűrűbben kell majd rá hagyatkozni, mint egy íjnál, (ő választott így) ám ő azért mégiscsak lövész, és nem harcos. Ez még csak hagyján, a legkétségbeejtőbb esetben legföljebb dezertál.
Csata. Amiben ha részt veszünk, általában másokat kell megölni. Szégyen lenne ugyan bevallani, főleg egy olyan környezetben, ahol legtöbben hat évesen kezdték a gyilkolászást, de Wandar még nem ölt. Legalábbis emberszabásút. Látott már meghalni embert, (vagy épp bármily más humanoid fajt, kezdjetek csak felakadni ezen) és előfordult nem is ritkán, hogy zsoldosként adta íját mások védelmére. Ám békeidő van, s a nép számára Arthenior környékén a rablók, tolvajok, farkasok, tomboló unikornisok, gyanús szomszédok, a saját tükörképük, és egyéb „pitiáner” zavaró tényezők jelentik az emberre (és minden egyéb fajra...) a legnagyobb veszélyt. Ezek szerint előfordulhat, hogy valaki hiába keresi a bajt. No, de ami késik, nem múlik. Van egyfajta szorongás benne, hiszen az anyja belenevelte, hogy a gyilkosság rossz, gonosz, főben járó bűn, és hogy a szomszéd öregasszonyon, és a kutyáján kívül senkit nem szabad megölni, van egy olyan érzése, hogy most valószínű szükség lesz erre. Úgyhogy inkább egyfajta kíváncsiság lesz úrrá rajta, mint amikor egy kisgyerek morfondírozik azon, hogy milyen lesz megélni bizonyos felnőttes dolgot. „Vajon milyen érzés lehet?” Rossz, vagy egyenesen élvezné? Vajon ő is elvetemült pszichopatává válik, mint a könyvekben? Vagy csak simán megőrül a bűntudattól? Örülni fog, hogy egy ellenséget hatástalanított? Esetleg csak annyi lesz, hogy a célpont meghal, s az élet megy tovább nélküle is, mintha mi sem történt volna? Esetleg valami úton-módon mégsem kerül sor a dologra? Vagy – ami még kényelmetlenebb gondolat, mint az ölés témaköre – valami balul sül el, és meg sem érheti, hogy kioltsa valaki életét? Szorongás ide vagy oda, elhatározza, hogy ezen kérdéseknek legalább az egyikére választ akar kapni. Ha mást nem, a legutóbbira. Közben csak másodpercekkel elkésve veszi észre, hogy Pofátlan kikanyarodott a formációból, s most megpróbál eltávolodni az ösvénytől.*
- Húddzál vicsza, de nadon djohrsan!
*Korholja, miközben visszatereli a jószágot az ösvényre, aki elégedetlenül prüszköl egyet, láthatóan nem kielégítő számára az eddigi szabotázsakcióinak hallható eredménye.*
- Hmh, mi a véleménecek a lóhúshról?
*Kérdezi a környezőket, (már ha azok értenek egyetlen szót is), jószága hátrányára.*