Arthenior - Templom
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 200 (3981. - 3993. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
3986. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-05-01 11:21:18
Üzenet elküldve: 2025-05-01 11:21:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//A sors nem szentírás//
*Elhiszi? El kell hinnie. Ha meggyőzi magát, akkor talán az istenséget is. Elvégre, minden, amit valaha tanultak, Eeyr itatja át. Nem tud elvonatkoztatni, még ha sajátos módon is értelmezi annak tanait. Teysus más, vele valóban tud azonosulni, de akkoriban, csupán egy kitekintés volt, hogy dacolhasson a sorsával. Most, hogy kilépett a fojtogató szürkeségből, máris könnyebb színesen látni mindent. Kivéve azt az egyetlen dolgot, ami miatt még mindig olyan rettenetesen kínlódik.
Nehéz a falak közé lépni, még ha látszólag könnyed és kecses is a mozdulat. Érzi a képzeletbeli csuhát, ami cseppet sem olyan finoman omlik testére, mint a nemesi gönc. Mégis, mintha óvná, mintha elfedné azt, amit most el kell.*
- Nélküle nem ment volna.
*Mondja végül, ami igaz is. Legalább itt ne kelljen hazudnia.
Beljebb halad, majd megcsodálja az itteni templom belsejét. Más, de mégsem, mint amit ismert. Innen van kiút, ráadásul akkor, amikor ő akarja. De nem feledi el azt sem, hogy volt, amikor úgy érezte, hogy a sorsának alakulása ott megállt a torony árnyékában. Mégis belépett rajta két szépség, akikkel összeolvadhattak. Hálát kell ezért adni.*
- Igen, így van. És ők ezt pontosan tudják.
*Nagyot sóhajt, majd az ikre arcát figyeli. Utálja, hogy hangosan kimondja azt, amit nem akar hallani. Csupán kedvesség az, ami a szavai mögött meghúzódik, de görcsössé válik attól, hogy felhívja a figyelmet a kezeire. Épphogy elfeledte újra érzi rajta a vöröslő melegséget, ahogy kihűl és száradásnak indul rajta. Akaratlan szorulnak kezei ökölbe, egészen addig, míg el nem merülnek végül az imádságban. Kisvártatva viszont megkezdhetik azt, amiért jöttek.*
- Nézzünk körbe. Arra van egy lépcső. *Mutat a széles levezető irányába, majd el is indul, megragadva a másikat. Mikor végül lejutnak, elámul kissé. Ekkora gyűjtemény ott nem volt, ahonnan érkeztek.*
- Óh, itt minden segítségünk meg lesz. Biztos vagyok benne.
*Mondja, majd elcsendesedik, mikor meglátja a valóban csuhába bújtatott alakot, aki felfigyel a jöttükre. Halovány mosollyal hajtja meg a fejét, köszöntve ezzel őt hangtalan. A képmása szemeibe néz, hogy lássa; ő is tudja mi a dolga. Ezt most némán kell végigvinniük.*
*Elhiszi? El kell hinnie. Ha meggyőzi magát, akkor talán az istenséget is. Elvégre, minden, amit valaha tanultak, Eeyr itatja át. Nem tud elvonatkoztatni, még ha sajátos módon is értelmezi annak tanait. Teysus más, vele valóban tud azonosulni, de akkoriban, csupán egy kitekintés volt, hogy dacolhasson a sorsával. Most, hogy kilépett a fojtogató szürkeségből, máris könnyebb színesen látni mindent. Kivéve azt az egyetlen dolgot, ami miatt még mindig olyan rettenetesen kínlódik.
Nehéz a falak közé lépni, még ha látszólag könnyed és kecses is a mozdulat. Érzi a képzeletbeli csuhát, ami cseppet sem olyan finoman omlik testére, mint a nemesi gönc. Mégis, mintha óvná, mintha elfedné azt, amit most el kell.*
- Nélküle nem ment volna.
*Mondja végül, ami igaz is. Legalább itt ne kelljen hazudnia.
Beljebb halad, majd megcsodálja az itteni templom belsejét. Más, de mégsem, mint amit ismert. Innen van kiút, ráadásul akkor, amikor ő akarja. De nem feledi el azt sem, hogy volt, amikor úgy érezte, hogy a sorsának alakulása ott megállt a torony árnyékában. Mégis belépett rajta két szépség, akikkel összeolvadhattak. Hálát kell ezért adni.*
- Igen, így van. És ők ezt pontosan tudják.
*Nagyot sóhajt, majd az ikre arcát figyeli. Utálja, hogy hangosan kimondja azt, amit nem akar hallani. Csupán kedvesség az, ami a szavai mögött meghúzódik, de görcsössé válik attól, hogy felhívja a figyelmet a kezeire. Épphogy elfeledte újra érzi rajta a vöröslő melegséget, ahogy kihűl és száradásnak indul rajta. Akaratlan szorulnak kezei ökölbe, egészen addig, míg el nem merülnek végül az imádságban. Kisvártatva viszont megkezdhetik azt, amiért jöttek.*
- Nézzünk körbe. Arra van egy lépcső. *Mutat a széles levezető irányába, majd el is indul, megragadva a másikat. Mikor végül lejutnak, elámul kissé. Ekkora gyűjtemény ott nem volt, ahonnan érkeztek.*
- Óh, itt minden segítségünk meg lesz. Biztos vagyok benne.
*Mondja, majd elcsendesedik, mikor meglátja a valóban csuhába bújtatott alakot, aki felfigyel a jöttükre. Halovány mosollyal hajtja meg a fejét, köszöntve ezzel őt hangtalan. A képmása szemeibe néz, hogy lássa; ő is tudja mi a dolga. Ezt most némán kell végigvinniük.*
3985. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-04-29 16:27:09
Üzenet elküldve: 2025-04-29 16:27:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//A sors nem szentírás//
*Nem olyan egyszerű kalandhoz sem öltözni. Jól meg kell húzni a vért szíjait is, mert az élete múlhat rajta, de mégis, nemeskisasszonyként elkészülődni számára most pont olyan, mintha csatába indulna. Ez a kettejük harca az egész világ ellen, melyben pont úgy, ahogy egy háborúban, csak két lehetőségük van. Győzelem vagy halál.
Szerencsére nem kell sokáig bolyonganiuk a város utcáin, mert a templomtornyot kiszúrva, majd azt követve hamarosan Eeyr szent házának ajtaja előtt találják magukat. Egészen furcsa és egyben érdekes érzés itt állni. Minden, amit tettek, azért történt, hogy ne egy ilyen kőépület falai közt kelljen megöregedniük, mégis, most örömmel tölti el, hogy újra itt lehet. Szüksége van az istennő támogatására, legyen ő bárhol, vagy bárki.*
- Akkor most mégis elhiszed nekem, hogy Eeyr vezetett minket idáig? *Szorít rá húga kezére, majd rá is pillant összefonódott ujjaikra. Minden különbözőségük ellenére ők egyek, és azok is maradnak örökre. Kissé lehajtja a fejét, de lágyan mosolyodik el.*
- Tudod mit? Egyezzünk meg abban, hogy Eeyr és Teysus egyaránt velünk van, és mindketten vigyáznak ránk! Mert nem fordultunk el tőlük, csak… önállóak lettünk. *Sikerült kialudnia magát, s ennek köszönhetően most már képes tiszta fejjel gondolkodni. Nem olyan ingerlékeny, mint tegnap, és nem is próbálja meg a saját véleményét a másikra erőltetni. Hadd maradjanak meg a saját gondolatai és a saját szabadsága.*
- Imádkozzunk! Talán, ha az istennő előtt elengedjük a terhet, melyet a tetteink következményei róttak ránk, minden könnyebb lesz. Talán neked is segít abban, hogy újra tisztának érezhesd magad. *Este csak ideges lett miatta, ma már sajnálja szegény Lyssit amiatt, hogy hiába próbálja görcsösen mosni a kezeit, azok nem lesznek soha tiszták, mert a mocsok nem a testére, hanem a lelkére tapadt.
Odavezeti húgát az oltárhoz, ahol bátorítóan pillant rá, és ha ő beleegyezik abba, hogy közösen imádkozzanak, akkor le is térdel, hogy egy szépen csengő imádságot elmormolva kérje Eeyr oltalmát és vele együtt a feloldozást is. Ő szentül hiszi, hogy nem tettek semmi rosszat, mely megsértené a tanokat, melyeket egész eddigi életükben követtek.*
*Nem olyan egyszerű kalandhoz sem öltözni. Jól meg kell húzni a vért szíjait is, mert az élete múlhat rajta, de mégis, nemeskisasszonyként elkészülődni számára most pont olyan, mintha csatába indulna. Ez a kettejük harca az egész világ ellen, melyben pont úgy, ahogy egy háborúban, csak két lehetőségük van. Győzelem vagy halál.
Szerencsére nem kell sokáig bolyonganiuk a város utcáin, mert a templomtornyot kiszúrva, majd azt követve hamarosan Eeyr szent házának ajtaja előtt találják magukat. Egészen furcsa és egyben érdekes érzés itt állni. Minden, amit tettek, azért történt, hogy ne egy ilyen kőépület falai közt kelljen megöregedniük, mégis, most örömmel tölti el, hogy újra itt lehet. Szüksége van az istennő támogatására, legyen ő bárhol, vagy bárki.*
- Akkor most mégis elhiszed nekem, hogy Eeyr vezetett minket idáig? *Szorít rá húga kezére, majd rá is pillant összefonódott ujjaikra. Minden különbözőségük ellenére ők egyek, és azok is maradnak örökre. Kissé lehajtja a fejét, de lágyan mosolyodik el.*
- Tudod mit? Egyezzünk meg abban, hogy Eeyr és Teysus egyaránt velünk van, és mindketten vigyáznak ránk! Mert nem fordultunk el tőlük, csak… önállóak lettünk. *Sikerült kialudnia magát, s ennek köszönhetően most már képes tiszta fejjel gondolkodni. Nem olyan ingerlékeny, mint tegnap, és nem is próbálja meg a saját véleményét a másikra erőltetni. Hadd maradjanak meg a saját gondolatai és a saját szabadsága.*
- Imádkozzunk! Talán, ha az istennő előtt elengedjük a terhet, melyet a tetteink következményei róttak ránk, minden könnyebb lesz. Talán neked is segít abban, hogy újra tisztának érezhesd magad. *Este csak ideges lett miatta, ma már sajnálja szegény Lyssit amiatt, hogy hiába próbálja görcsösen mosni a kezeit, azok nem lesznek soha tiszták, mert a mocsok nem a testére, hanem a lelkére tapadt.
Odavezeti húgát az oltárhoz, ahol bátorítóan pillant rá, és ha ő beleegyezik abba, hogy közösen imádkozzanak, akkor le is térdel, hogy egy szépen csengő imádságot elmormolva kérje Eeyr oltalmát és vele együtt a feloldozást is. Ő szentül hiszi, hogy nem tettek semmi rosszat, mely megsértené a tanokat, melyeket egész eddigi életükben követtek.*
3984. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-04-29 08:35:40
Üzenet elküldve: 2025-04-29 08:35:40
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 14
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//A sors nem szentírás//
*Mindenki akarata érvényesült egy kissé. Beszélhettek még órákat, aztán Lyssi is megkapta a csendet, amit óhajtott, de nem volt olyan kedves hozzá, miután már nem a testvérével, hanem a gondolataival kellett megküzdenie. Persze nem forgolódott túlzóan soká, hogy elnyomja az álom. Nagy meglepetésére a jövőről egy igen idilli képet festett le lezárt szemhéjai mögé álomként az elméje. Így mosolygósan kel, habár még feküdne egy darabon, tudja jól, hogy nincs túl sok idő, amit elvesztegethetnek.
A reggeli készülődés hosszabb időt vesz igénybe, mint amikor csak az utazóruhájába bújik, de most nincs ellenére. Látott olyasmit, amiért most ismét motivált és úgy gondolja, hogy megéri.
Nem olyan nehéz megtalálni a város templomát. Kérdezősködni nem szabad, hiszen nekik legalább nagyjából ismerniük kell, hogy mi hol van. Hamarost meg is látják azt az égbe nyúló építményt, ami nem hagy kétséget afelől, hogy azt keresik. Ebben a templomban bizonyára elég olvasmány van, amire szükségük van, de ha tévednek, hát majd kiokoskodják a továbbiakat.
Eeyr eddig sem vetette ki őket efféle helyről, hiszen tanait a maguk értelmezésében, de követik. Hűek, ha lehet ezt mondani, ha az önös érdekek is vezérlik sokszor. Lehet ezt forgatni. A testvére iránt érzett szeretete miatt teszi, amiket tesz. A szívükre hallgatva, megosztva egymással a leendő hatalmat, megfosztva mást attól, amivel nem akart élni lépnek hát a hűvös falak közé. Ekkor csúsztatja kezét az ikréébe.*
- Talán köszönetet is mondhatnánk, hogy eddig is segítette az utunkat.
*Nem hazudik. Talán Teysus közelebbi a szívéhez, de nem feledi, hogy hol kaptak ihletet. És ezt meg szükséges hálálni. Aztán pedig belevetniük magukat a terveik kidolgozásába, hogy felkészültebben indulhassanak Selyemrévbe.*
*Mindenki akarata érvényesült egy kissé. Beszélhettek még órákat, aztán Lyssi is megkapta a csendet, amit óhajtott, de nem volt olyan kedves hozzá, miután már nem a testvérével, hanem a gondolataival kellett megküzdenie. Persze nem forgolódott túlzóan soká, hogy elnyomja az álom. Nagy meglepetésére a jövőről egy igen idilli képet festett le lezárt szemhéjai mögé álomként az elméje. Így mosolygósan kel, habár még feküdne egy darabon, tudja jól, hogy nincs túl sok idő, amit elvesztegethetnek.
A reggeli készülődés hosszabb időt vesz igénybe, mint amikor csak az utazóruhájába bújik, de most nincs ellenére. Látott olyasmit, amiért most ismét motivált és úgy gondolja, hogy megéri.
Nem olyan nehéz megtalálni a város templomát. Kérdezősködni nem szabad, hiszen nekik legalább nagyjából ismerniük kell, hogy mi hol van. Hamarost meg is látják azt az égbe nyúló építményt, ami nem hagy kétséget afelől, hogy azt keresik. Ebben a templomban bizonyára elég olvasmány van, amire szükségük van, de ha tévednek, hát majd kiokoskodják a továbbiakat.
Eeyr eddig sem vetette ki őket efféle helyről, hiszen tanait a maguk értelmezésében, de követik. Hűek, ha lehet ezt mondani, ha az önös érdekek is vezérlik sokszor. Lehet ezt forgatni. A testvére iránt érzett szeretete miatt teszi, amiket tesz. A szívükre hallgatva, megosztva egymással a leendő hatalmat, megfosztva mást attól, amivel nem akart élni lépnek hát a hűvös falak közé. Ekkor csúsztatja kezét az ikréébe.*
- Talán köszönetet is mondhatnánk, hogy eddig is segítette az utunkat.
*Nem hazudik. Talán Teysus közelebbi a szívéhez, de nem feledi, hogy hol kaptak ihletet. És ezt meg szükséges hálálni. Aztán pedig belevetniük magukat a terveik kidolgozásába, hogy felkészültebben indulhassanak Selyemrévbe.*
3983. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-04-22 19:37:07
Üzenet elküldve: 2025-04-22 19:37:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 159
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 159
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
// Mosómedve szelídítés: 16/20 //
* A templom is érdekes hely, főleg, hogy itt jobban tud kapcsolódni Teysushoz is. Mondhatni sűrűn megfordul itt is. Nem tervezett ma erre jönni, csak a közelben járt és hallott néhány pletykát. Valaki megint istenkáromlást követett el Eeyr ellen. Néha megesik, hogy Sa'Tereth követői felfirkálnak ilyesmiket. Jókat lehet rajtuk nevetni, főleg, ha még időben elcsípi. A papok mindig igyekeznek hamar elfedni ezeket az istentelenségeket. Most szerencséje lehet, mert még csak kerülgetik a papok a képet. Odapofátlankodik és vet egy pillantást szemtelenül az obszcén rajzolatra.*
~ Nem is rossz. Igazi művészlelkek is akadnak a sötét isten hívei között.~ *Ahogy eddigi társai se voltak hosszú életűek, úgy ez a rajz sem az. Egy nedves ronggyal hamar véget vetnek a művészi alkotásnak. Sokak átkozzák most Sa'Terethet meg a kép készítőjét. A tündérnek mindegy, nem az ő istenét ábrázolta a kép. Kicsit arrébb letelepedik Záporra és beszélgetni kezd vele.*
- Látod, hogy mire képesek az emberek? Kigúnyolják egymás isteneit. Nem tudják, hogy az igaz isten Teysus.* Az állat csak néz rá, nagy gombszemeivel. Ekkor felvesz egy madártollat, amit a szél sodor Alesian elé és húzogatja a mosómedve előtt. Fiatal még az állat, nagyon tetszik neki a toll. Szórakozik vele a tündér, az meg igyekszik elvenni tőle a játékszert. A fiú nagyokat kacag, ahogy szórakozik vele, az meg még morog is játékosan, ahogy próbálja lebirkózni a tollat. Amikor már eléggé kifárasztotta, akkor megkönyörül rajta és elengedi. Nem is kell több Zápornak, hamar lecsap rá és elkezdi rágcsálni.*
- Jaj, de bolond vagy te.* Kacagja újfent ki. Az ilyen játékok is erősítik a kapcsolatokat és egyben azt is jelenti, hogy már elég jó cimborák lettek.*
* A templom is érdekes hely, főleg, hogy itt jobban tud kapcsolódni Teysushoz is. Mondhatni sűrűn megfordul itt is. Nem tervezett ma erre jönni, csak a közelben járt és hallott néhány pletykát. Valaki megint istenkáromlást követett el Eeyr ellen. Néha megesik, hogy Sa'Tereth követői felfirkálnak ilyesmiket. Jókat lehet rajtuk nevetni, főleg, ha még időben elcsípi. A papok mindig igyekeznek hamar elfedni ezeket az istentelenségeket. Most szerencséje lehet, mert még csak kerülgetik a papok a képet. Odapofátlankodik és vet egy pillantást szemtelenül az obszcén rajzolatra.*
~ Nem is rossz. Igazi művészlelkek is akadnak a sötét isten hívei között.~ *Ahogy eddigi társai se voltak hosszú életűek, úgy ez a rajz sem az. Egy nedves ronggyal hamar véget vetnek a művészi alkotásnak. Sokak átkozzák most Sa'Terethet meg a kép készítőjét. A tündérnek mindegy, nem az ő istenét ábrázolta a kép. Kicsit arrébb letelepedik Záporra és beszélgetni kezd vele.*
- Látod, hogy mire képesek az emberek? Kigúnyolják egymás isteneit. Nem tudják, hogy az igaz isten Teysus.* Az állat csak néz rá, nagy gombszemeivel. Ekkor felvesz egy madártollat, amit a szél sodor Alesian elé és húzogatja a mosómedve előtt. Fiatal még az állat, nagyon tetszik neki a toll. Szórakozik vele a tündér, az meg igyekszik elvenni tőle a játékszert. A fiú nagyokat kacag, ahogy szórakozik vele, az meg még morog is játékosan, ahogy próbálja lebirkózni a tollat. Amikor már eléggé kifárasztotta, akkor megkönyörül rajta és elengedi. Nem is kell több Zápornak, hamar lecsap rá és elkezdi rágcsálni.*
- Jaj, de bolond vagy te.* Kacagja újfent ki. Az ilyen játékok is erősítik a kapcsolatokat és egyben azt is jelenti, hogy már elég jó cimborák lettek.*
3982. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-04-21 10:46:17
Üzenet elküldve: 2025-04-21 10:46:17
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 13
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 13
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Megfontolt
*Hátraszegett fejjel bámul fel a templom tornyának magasába. Ha nem támaszkodna lustán a botjára, talán bele is szédülne a látványba. Micsoda pazarlás! Micsoda felesleges rongyrázás! Hát mire szolgál ez az egész? Miért kell ekkora épület ahhoz, hogy azt az ostoba Eeyr-t imádják a hasonlóan ostoba követői? Mintha bármit is számítana a külsőség. Ó, nem, igazából pedig semmit sem számít. Ha valaki hisz egy istenben, akkor semmilyen külsőség nem fontos. Csak az alázatos hang a fontos, amin az imák megszólalnak. Az áldozat a fontos, amit a hívő bemutat. A szeretet és a hit és az odaadás a fontos. Ha egy istennek ez nem elég, és hatalmas épületet, gazdag díszítést, flancos szertartásokat követel.. akkor az hamis isten. Sőt, inkább csak egy önző démon, mintsem isten. Sa'Tereth sokkal kevesebb külsőséggel is megelégszik. Neki nem ez számít.
Elfordítja szemét a toronytól. A templom bejárata előtt áll. Nincs olyan dolog a világon, ami rávehetné arra, hogy belépjen oda. Elfintorodik a gondolattól is. De ha már eddig eljött, le kell győznie a viszolygását. Tesz egy lépést előre, és elfordul oldalra, hogy a Templomkert felé vezető útra lépjen rá.
Talpa alatt halkan csikorognak a kavicsok. Zavarja a hang. Inkább lép egyet oldalra, és az út mellett halad tovább a füvön. A füvön legalább szeret sétálni. A kertet nézi. Ezt is pazarlóan nagynak és tulajdonképpen teljesen feleslegesnek tartja. Lehetne a helyén inkább gyümölcsös, annak legalább van haszna. Vagy zöldségeskert. Vagy lóistálló. Bármi más, ami nem egy üres pad egy kopasz ágú fa alatt.
Követi az elforduló utat. Teljesen egyedül van. Felemel egy érdes felületű fehér kavicsot, a gipszszemcsék megcsillannak a napfényben. Tökéletes. A templom falához lépdel, fél vállal nekidől, a bot végével unottan bökdös egy vaskos fűcsomót. Elnéz a fák felett, unottan körbe pislant. Még mindig teljesen egyedül van. Megforgatja szabad kezének ujjai között a kavicsot, majd gyors mozdulattal a kőfalnak nyomja azt. A kavics súrlódó hangon kuncog, ahogy végig húzzák a kövön. Nyomán halványan csillogó, fehér csík marad.
Nem művészlélek, de azért egész jól rajzol. Egy kecskét ró a falra. Nagy, tekervényes szarvút. A kecske alatt négykézláb kuporgó alak is felismerhető a kezében tartott buzogányról. A kecske és az Eeyr-alak között lezajló esemény is egész jól felismerhető. Ellép a faltól, belevigyorog a szakállába, a kavicsot az útra pöccinti. Még egy utolsó pillantást vet a művére, és kényelmes léptekkel, mintha mi sem történt volna, tovább lépdel az út mellett.*
Elfordítja szemét a toronytól. A templom bejárata előtt áll. Nincs olyan dolog a világon, ami rávehetné arra, hogy belépjen oda. Elfintorodik a gondolattól is. De ha már eddig eljött, le kell győznie a viszolygását. Tesz egy lépést előre, és elfordul oldalra, hogy a Templomkert felé vezető útra lépjen rá.
Talpa alatt halkan csikorognak a kavicsok. Zavarja a hang. Inkább lép egyet oldalra, és az út mellett halad tovább a füvön. A füvön legalább szeret sétálni. A kertet nézi. Ezt is pazarlóan nagynak és tulajdonképpen teljesen feleslegesnek tartja. Lehetne a helyén inkább gyümölcsös, annak legalább van haszna. Vagy zöldségeskert. Vagy lóistálló. Bármi más, ami nem egy üres pad egy kopasz ágú fa alatt.
Követi az elforduló utat. Teljesen egyedül van. Felemel egy érdes felületű fehér kavicsot, a gipszszemcsék megcsillannak a napfényben. Tökéletes. A templom falához lépdel, fél vállal nekidől, a bot végével unottan bökdös egy vaskos fűcsomót. Elnéz a fák felett, unottan körbe pislant. Még mindig teljesen egyedül van. Megforgatja szabad kezének ujjai között a kavicsot, majd gyors mozdulattal a kőfalnak nyomja azt. A kavics súrlódó hangon kuncog, ahogy végig húzzák a kövön. Nyomán halványan csillogó, fehér csík marad.
Nem művészlélek, de azért egész jól rajzol. Egy kecskét ró a falra. Nagy, tekervényes szarvút. A kecske alatt négykézláb kuporgó alak is felismerhető a kezében tartott buzogányról. A kecske és az Eeyr-alak között lezajló esemény is egész jól felismerhető. Ellép a faltól, belevigyorog a szakállába, a kavicsot az útra pöccinti. Még egy utolsó pillantást vet a művére, és kényelmes léptekkel, mintha mi sem történt volna, tovább lépdel az út mellett.*
3981. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-26 19:20:39
Üzenet elküldve: 2025-03-26 19:20:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 420
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 420
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Helyreálló világ//
*A Lihanechi Fény Nővérek. Ártatlanok és árvák védelmezői. Dicső hangzású név, azt meg kell hagyni. Alenia hatalmas megtiszteltetésnek érzi, hogy velük egy lapon említi őt az úr, de közben halványan valamiféle félelmet is érez a lelke mélyén, hogy vajon méltó-e mindehhez? A varázslata sikerült, igen, de valóban olyan tiszta az ő szíve, hogy a Fény Nővérei között volna a helye? Nos, ezt nem a múlt, nem is a jelen, hanem a jövő fogja eldönteni.*
- Igazán megtisztelőek a szavai, atyám. Nem gondoltam volna, hogy ennyire különleges ez a tudás. *A mosolyt persze közben most semmi sem tudná lemosni az arcáról, de mellette büszkeséget is érez. Ha híre megy a városban, ha nem, ő most már biztos benne, hogy ő egy Eeyr papnői közül. Az istennő azzal, hogy visszaadta neki elvesztett karját, még egyszer bizalmat szavazott neki, és bármi is történik ez után, élni is fog vele. Lehetőséget kapott az újrakezdésre, arra, hogy innentől mindent másképp csináljon, és tudja is, hogy hol kezdje. Luninarira pillant, majd vissza a csuhásra.*
- Előttem is, atyám. Főleg előttem. *Válaszolja, s utána a feléjük nyújtott nyakláncra pillant. Talán csak egyszerű ékszerek, mégis úgy érzi, mintha a pap által közvetítve maga az istennő nyújtaná át neki.*
- Nagyon szépen köszönjük! *Átveszi a medált, és két tenyere közé szorítva, halk szavakkal imádkozik még néhány sort Eeyr-hez.*
- Egészen biztosan nem felejtem el. Nem, bizony. Eeyr áldja, jóatyám! *Ezzel búcsúzik az öregtől, majd Luninarival az oldalán maguk mögött hagyja őt, az oltárt, és az újrakezdést jelentő templomot.
Még mindig a történések hatása alatt van, kissé még akkor is reszket, mikor már a szabad ég alatt sétálhat barátnőjével.*
- Igen, sikerült. *Bólint. Nem ujjong, csak lágyan, halkan szólal meg, de az öröme így is végtelen. Szorosan magához öleli a fél-elf lányt, s közben észre sem veszi, hogy újra könnyezni kezd. Az ölelés hosszú, de nem tart örökké, egy lépést hátralép, mikor elengedi a másikat.*
- Köszönöm, hogy támogattál! Luninari, azt hiszem, hogy én mindent megkaptam, amire még álmaimban sem vágytam, de te oly' keveset. Ebben igaza van Intathnak. Szeretném, ha ezentúl a te boldogságod ugyanolyan fontos lenne, mint az enyém. Rendben? *Felpillant az égre, egy nagyot sóhajt, és ezzel a sóhajjal szabadul meg a félelem terhétől. Minden rendben van. A legnagyobb rendben.*
- Amint tudunk, Szarvasligetbe indulunk. Szeretném, ha tisztázhatnánk minden félreértést Intath-al, mert te vagy az, aki a leginkább szenved miatta. Ezt nem hagyhatom. Ha ahhoz, hogy béke legyen köztünk, nekem kell előtte megalázkodnom, meg fogom tenni. Érted. Gyere! Menjünk haza, és készülődjünk. Meg együnk, mert rettenetesen éhes vagyok… *Felkuncog. Tudja, hogy Luninari hozott magával ételt és italt is, de mégis úgy érzi, hogy szívesebben enne belőle a rezidencia falai között. Így hát, ha barátnője is beleegyezik, akkor jobb kezével szorosan megfogja a lányét, és úgy, egymásba fonódva indulhatnak vissza a Sayqueves házba.*
A hozzászólás írója (Alenia Cirenhille Sayqueves) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.03.26 19:24:58
*A Lihanechi Fény Nővérek. Ártatlanok és árvák védelmezői. Dicső hangzású név, azt meg kell hagyni. Alenia hatalmas megtiszteltetésnek érzi, hogy velük egy lapon említi őt az úr, de közben halványan valamiféle félelmet is érez a lelke mélyén, hogy vajon méltó-e mindehhez? A varázslata sikerült, igen, de valóban olyan tiszta az ő szíve, hogy a Fény Nővérei között volna a helye? Nos, ezt nem a múlt, nem is a jelen, hanem a jövő fogja eldönteni.*
- Igazán megtisztelőek a szavai, atyám. Nem gondoltam volna, hogy ennyire különleges ez a tudás. *A mosolyt persze közben most semmi sem tudná lemosni az arcáról, de mellette büszkeséget is érez. Ha híre megy a városban, ha nem, ő most már biztos benne, hogy ő egy Eeyr papnői közül. Az istennő azzal, hogy visszaadta neki elvesztett karját, még egyszer bizalmat szavazott neki, és bármi is történik ez után, élni is fog vele. Lehetőséget kapott az újrakezdésre, arra, hogy innentől mindent másképp csináljon, és tudja is, hogy hol kezdje. Luninarira pillant, majd vissza a csuhásra.*
- Előttem is, atyám. Főleg előttem. *Válaszolja, s utána a feléjük nyújtott nyakláncra pillant. Talán csak egyszerű ékszerek, mégis úgy érzi, mintha a pap által közvetítve maga az istennő nyújtaná át neki.*
- Nagyon szépen köszönjük! *Átveszi a medált, és két tenyere közé szorítva, halk szavakkal imádkozik még néhány sort Eeyr-hez.*
- Egészen biztosan nem felejtem el. Nem, bizony. Eeyr áldja, jóatyám! *Ezzel búcsúzik az öregtől, majd Luninarival az oldalán maguk mögött hagyja őt, az oltárt, és az újrakezdést jelentő templomot.
Még mindig a történések hatása alatt van, kissé még akkor is reszket, mikor már a szabad ég alatt sétálhat barátnőjével.*
- Igen, sikerült. *Bólint. Nem ujjong, csak lágyan, halkan szólal meg, de az öröme így is végtelen. Szorosan magához öleli a fél-elf lányt, s közben észre sem veszi, hogy újra könnyezni kezd. Az ölelés hosszú, de nem tart örökké, egy lépést hátralép, mikor elengedi a másikat.*
- Köszönöm, hogy támogattál! Luninari, azt hiszem, hogy én mindent megkaptam, amire még álmaimban sem vágytam, de te oly' keveset. Ebben igaza van Intathnak. Szeretném, ha ezentúl a te boldogságod ugyanolyan fontos lenne, mint az enyém. Rendben? *Felpillant az égre, egy nagyot sóhajt, és ezzel a sóhajjal szabadul meg a félelem terhétől. Minden rendben van. A legnagyobb rendben.*
- Amint tudunk, Szarvasligetbe indulunk. Szeretném, ha tisztázhatnánk minden félreértést Intath-al, mert te vagy az, aki a leginkább szenved miatta. Ezt nem hagyhatom. Ha ahhoz, hogy béke legyen köztünk, nekem kell előtte megalázkodnom, meg fogom tenni. Érted. Gyere! Menjünk haza, és készülődjünk. Meg együnk, mert rettenetesen éhes vagyok… *Felkuncog. Tudja, hogy Luninari hozott magával ételt és italt is, de mégis úgy érzi, hogy szívesebben enne belőle a rezidencia falai között. Így hát, ha barátnője is beleegyezik, akkor jobb kezével szorosan megfogja a lányét, és úgy, egymásba fonódva indulhatnak vissza a Sayqueves házba.*
A hozzászólás írója (Alenia Cirenhille Sayqueves) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.03.26 19:24:58
3980. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-22 18:22:32
Üzenet elküldve: 2025-03-22 18:22:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 611
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 611
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Helyreálló világ//
*Szeretet, hit és hála.
Eddig azt hitte, hogy ismeri és érzi ennek a három szónak a jelentését, de a mai nappal ez is, mint annyi minden más teljesen új értelmet nyert a számára, annyira erősen érzi valamennyit, hogy egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy képes-e a lelke megbirkózni egyáltalán az érzelmeknek ezzel az intenzitásával, de szerencsére úgy tűnik, hogy igen, képes, mert, ha meg is változott még mindig teljesen önmagának érzi önmagát.
Amit először szeretett volna megtenni azok után, hogy Alenia visszakapja a karját, hogy egyszerre fogja és szorítja meg mindkét kezét, és most mindez megtörténik, csak éppen Nia nyújtja a kezeit az övéiért, ő pedig természetesen örömmel fogadja el őket és simul bele puha érintésükbe a sajátjaival.
Előtte még letörli könnyeit gyorsan, és természetesen nem hagyja, hogy Nia húzza fel, ugyan kezeit adja neki, de ő maga is elrugaszkodik a földről, így körülbelül félig Alenia húzza, félig pedig saját maga kel fel a templom kövéről. Az ölelést ellenben esze ágában sincsen visszautasítani, sőt, megint egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig maga is karjaiba zárja és magához szorítja Aleniát.
Ugyan nem látja önmagát kívülről, de valamiért teljesen biztos benne, hogy mindig sápadt arca most különös fénnyel ragyoghat, vagy legalábbis egészen élettelinek tűnhet, talán az istennő közvetlen közelsége miatt.
A pillanat, bármennyire nagyszerű és megismételhetetlen legyen is, aztán elmúlik, de szerencsére nem örökre, sőt, teljesen biztos benne, hogy éppen elég idejük lesz még örülni egymásnak és ölelgetni a másikat, ha indokolja majd az élet, el is engedi Niát, amikor ő is elengedi őt.
Ameddig Alenia az öreg felé fordul, és kérdést tesz fel neki ő is az istennő oltárára néz. Bár előbb tulajdonképpen már megköszönte, hálája és szeretete pedig szavakkal gyakorlatilag tényleg kifejezhetetlen, úgy érzi, hogy egy apró gesztussal még tartozik, akkor is, ha Eeyrnek minden bizonnyal elég a lelkeikbe néznie ahhoz, hogy pontosan tudja róluk, hogy mit gondolnak, vagy éreznek éppen.
Az Eeyrnek címzett „úrnőm” jelző inkább illik Alenia ajkaira, aki tényleg teljes lelkével elköteleződött hozzá, és bár itt és most ő is erős kísértést érez arra, hogy megtegye ugyanezt, paradox módon éppen azért nem teheti meg, mert a jövőben is támogatni szeretné Aleniát és Eeyrt minden erejével.
Továbbra is úgy gondolja, hogy hasznosabb támogatója lehet a jövőben Niának és most már közösen imádott istennőjüknek is az elemi mágiával, mintha maga is a szakrális mágia útjára lépne, mivel nagyobb segítség lehet akkor, hogyha azonos erősségű, de különböző varázslatokat ismernek, mintha mind a ketten ugyanazt tudnák és pontosan ugyanakkora erővel.*
- Én is köszönöm, nagy istennő! *suttogja szeretettel és áhítattal meghajolva immár az oltár előtt is, mielőtt még visszafordulna barátnőjéhez és az öreghez.
Innentől pedig sokat gondolkodó, önmarcangoló énje mintha feloldódna és nem létezne többé, hiába hallja azt, amit hall.
Alenia a Lihanechi Fény Nővérek között? Eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez tényleg megtörténne. Amennyiben nem kellene elválniuk egymástól újra, nagyon is el tudná képzelni ezt, és természetesen nem is lenne ellenére és nem is tenne ellene. Csak éppen úgy érzi, hogy egyelőre Artheniorban van dolguk, mégpedig nem is kevés, az árvaházban főleg, és egy kicsi Szarvasligetben is, mivel eszébe jut, hogy mindenképpen el kell valahogyan simítani az Alenia és Intath közötti nézeteltéréseket, vagy tisztázni a félreértéseket, - szinte mindegy, hogyan fogalmazza meg magának.
De most képtelen erre gondolni pár pillanatnál tovább. Ehhez túlságosan boldog és optimista, hiszen mikor máskor lenne az, ha nem éppen itt és most?
Erre a napra, órára, percre és pillanatra készülve igazából végig Alenia járt a fejében, de úgy érzi hirtelen, hogy végül saját maga is megváltozott és igazán önmagára talált.*
- Ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Ez eddigi életem legszebb napja. *mondja mosolyogva ezek után az öreg papnak, aztán pedig csendben marad egy darabig, majd boldog „Köszönöm!” kíséretében el is fogadva aztán pedig mosolyogva nézegeti és boldog meghatottsággal és gyengéd szeretettel simogatja végig hüvelykujjával többször oda és vissza az ajándékba kapott medált, és úgy nézi meg, mint aki minden egyes részletét az emlékezetébe akarja vésni, noha teljesen biztos, hogy még elég sokszor fogja látni. Aztán minden teketóriázás nélkül azonnal fel is veszi a nyakába a hozzá tartozó lánccal.
Úgy érzi, csak ezúttal lélekben, mint aki fárasztó nap után szállt ki éppen forró fürdőből, ahol illatos szappannal tisztította meg önmagát, bőre pedig szabadon lélegzik és szó szerint él.
Talán kellene, és racionálisan belegondolva, tudja, hogy kell is, most ellenben mégsem tud kicsit sem félni a jövőtől, bármit is hozzon nekik.
Úgy érzi, hogy a mai nappal, ez alatt a nagyon hosszúnak tűnő, de valóságban minden bizonnyal rövid rituálé, ima, varázslat alatt valami végleg megváltozott benne.
Biztos benne, hogy lesznek még a jövőben is nehézségeik, de egészen eddig a napig saját maga és mások előtt is teljesen nyíltan vallotta pesszimistának magát. Sokáig sajnálta is a múltja miatt, hajlamos volt mindig a nehézségeket és a problémákat látni, de ebben a szó szerint szent pillanatban már teljesen biztos benne, hogy mostantól minden más lesz.
Hisz. A jövőben, pontosabban abban, hogy szebb lesz mint volt a múlt, és csak rájuk vár, arra, hogy ők maguk formálják, építsék fel egymásnak, de saját maguknak is.
Az ő helyzete ennek ellenére biztosan könnyebb most, mint Aleniáé. Benne is még mindig annyi érzelem és gondolat kavarog, hogy ezekre szinte lehetetlen szavakat találni továbbra is, de tudja, hogy Alenia helyzetébe beleképzelni önmagát, bármennyre is szeretné; lehetetlen, vagy szint az.
Nagyon sok mindentől kell majd beszélniük, ha kimennek innen a friss levegőre és az igazi napnak a fényére, most viszont semmi sem számít, tényleg csak a fény, a szeretet és a hála.
Annyi szertartáson és ünnepségen vett már részt édesanyja oldalán, de életében először tényleg a szó legtisztább értelmében áldottnak érzi önmagát, és persze nem csak saját magát, hanem Niát is, illetve persze Aleniát sokkal inkább, mint saját magát, mert nyilvánvaló, hogy a nagy istennő kegye és áldása főleg neki szólt, még akkor is, ha úgy érzi, hogy neki is volt része ebben, ugyanakkor az biztos, hogyha Nia nincsen neki minden bizonnyal csak egy impozáns épület lett volna ez a templom élete végéig. Most pedig már ez az hely, ahol örökké megváltozott minden, őt magát is ideértve.
Ha Alenia hagyja neki, akkor mindenképpen megfogja a kezét, és együtt sétálnak ki Eeyr templomából, hiába furcsa érzés elhagyni a szent teret, hogy odakint a kertben napfény alatt ölelhessék meg egymást, beszélhessék meg, ami szerintük fontos, de persze vár, ha Nia szerint várniuk kell.
Érte jött ide és természetesen vele együtt is fog testben távozni innen, még úgy is, ha lélekben örökké itt fog maradni Eeyrrel és vele.*
*Szeretet, hit és hála.
Eddig azt hitte, hogy ismeri és érzi ennek a három szónak a jelentését, de a mai nappal ez is, mint annyi minden más teljesen új értelmet nyert a számára, annyira erősen érzi valamennyit, hogy egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy képes-e a lelke megbirkózni egyáltalán az érzelmeknek ezzel az intenzitásával, de szerencsére úgy tűnik, hogy igen, képes, mert, ha meg is változott még mindig teljesen önmagának érzi önmagát.
Amit először szeretett volna megtenni azok után, hogy Alenia visszakapja a karját, hogy egyszerre fogja és szorítja meg mindkét kezét, és most mindez megtörténik, csak éppen Nia nyújtja a kezeit az övéiért, ő pedig természetesen örömmel fogadja el őket és simul bele puha érintésükbe a sajátjaival.
Előtte még letörli könnyeit gyorsan, és természetesen nem hagyja, hogy Nia húzza fel, ugyan kezeit adja neki, de ő maga is elrugaszkodik a földről, így körülbelül félig Alenia húzza, félig pedig saját maga kel fel a templom kövéről. Az ölelést ellenben esze ágában sincsen visszautasítani, sőt, megint egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig maga is karjaiba zárja és magához szorítja Aleniát.
Ugyan nem látja önmagát kívülről, de valamiért teljesen biztos benne, hogy mindig sápadt arca most különös fénnyel ragyoghat, vagy legalábbis egészen élettelinek tűnhet, talán az istennő közvetlen közelsége miatt.
A pillanat, bármennyire nagyszerű és megismételhetetlen legyen is, aztán elmúlik, de szerencsére nem örökre, sőt, teljesen biztos benne, hogy éppen elég idejük lesz még örülni egymásnak és ölelgetni a másikat, ha indokolja majd az élet, el is engedi Niát, amikor ő is elengedi őt.
Ameddig Alenia az öreg felé fordul, és kérdést tesz fel neki ő is az istennő oltárára néz. Bár előbb tulajdonképpen már megköszönte, hálája és szeretete pedig szavakkal gyakorlatilag tényleg kifejezhetetlen, úgy érzi, hogy egy apró gesztussal még tartozik, akkor is, ha Eeyrnek minden bizonnyal elég a lelkeikbe néznie ahhoz, hogy pontosan tudja róluk, hogy mit gondolnak, vagy éreznek éppen.
Az Eeyrnek címzett „úrnőm” jelző inkább illik Alenia ajkaira, aki tényleg teljes lelkével elköteleződött hozzá, és bár itt és most ő is erős kísértést érez arra, hogy megtegye ugyanezt, paradox módon éppen azért nem teheti meg, mert a jövőben is támogatni szeretné Aleniát és Eeyrt minden erejével.
Továbbra is úgy gondolja, hogy hasznosabb támogatója lehet a jövőben Niának és most már közösen imádott istennőjüknek is az elemi mágiával, mintha maga is a szakrális mágia útjára lépne, mivel nagyobb segítség lehet akkor, hogyha azonos erősségű, de különböző varázslatokat ismernek, mintha mind a ketten ugyanazt tudnák és pontosan ugyanakkora erővel.*
- Én is köszönöm, nagy istennő! *suttogja szeretettel és áhítattal meghajolva immár az oltár előtt is, mielőtt még visszafordulna barátnőjéhez és az öreghez.
Innentől pedig sokat gondolkodó, önmarcangoló énje mintha feloldódna és nem létezne többé, hiába hallja azt, amit hall.
Alenia a Lihanechi Fény Nővérek között? Eljátszik a gondolattal, hogy mi lenne, ha ez tényleg megtörténne. Amennyiben nem kellene elválniuk egymástól újra, nagyon is el tudná képzelni ezt, és természetesen nem is lenne ellenére és nem is tenne ellene. Csak éppen úgy érzi, hogy egyelőre Artheniorban van dolguk, mégpedig nem is kevés, az árvaházban főleg, és egy kicsi Szarvasligetben is, mivel eszébe jut, hogy mindenképpen el kell valahogyan simítani az Alenia és Intath közötti nézeteltéréseket, vagy tisztázni a félreértéseket, - szinte mindegy, hogyan fogalmazza meg magának.
De most képtelen erre gondolni pár pillanatnál tovább. Ehhez túlságosan boldog és optimista, hiszen mikor máskor lenne az, ha nem éppen itt és most?
Erre a napra, órára, percre és pillanatra készülve igazából végig Alenia járt a fejében, de úgy érzi hirtelen, hogy végül saját maga is megváltozott és igazán önmagára talált.*
- Ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Ez eddigi életem legszebb napja. *mondja mosolyogva ezek után az öreg papnak, aztán pedig csendben marad egy darabig, majd boldog „Köszönöm!” kíséretében el is fogadva aztán pedig mosolyogva nézegeti és boldog meghatottsággal és gyengéd szeretettel simogatja végig hüvelykujjával többször oda és vissza az ajándékba kapott medált, és úgy nézi meg, mint aki minden egyes részletét az emlékezetébe akarja vésni, noha teljesen biztos, hogy még elég sokszor fogja látni. Aztán minden teketóriázás nélkül azonnal fel is veszi a nyakába a hozzá tartozó lánccal.
Úgy érzi, csak ezúttal lélekben, mint aki fárasztó nap után szállt ki éppen forró fürdőből, ahol illatos szappannal tisztította meg önmagát, bőre pedig szabadon lélegzik és szó szerint él.
Talán kellene, és racionálisan belegondolva, tudja, hogy kell is, most ellenben mégsem tud kicsit sem félni a jövőtől, bármit is hozzon nekik.
Úgy érzi, hogy a mai nappal, ez alatt a nagyon hosszúnak tűnő, de valóságban minden bizonnyal rövid rituálé, ima, varázslat alatt valami végleg megváltozott benne.
Biztos benne, hogy lesznek még a jövőben is nehézségeik, de egészen eddig a napig saját maga és mások előtt is teljesen nyíltan vallotta pesszimistának magát. Sokáig sajnálta is a múltja miatt, hajlamos volt mindig a nehézségeket és a problémákat látni, de ebben a szó szerint szent pillanatban már teljesen biztos benne, hogy mostantól minden más lesz.
Hisz. A jövőben, pontosabban abban, hogy szebb lesz mint volt a múlt, és csak rájuk vár, arra, hogy ők maguk formálják, építsék fel egymásnak, de saját maguknak is.
Az ő helyzete ennek ellenére biztosan könnyebb most, mint Aleniáé. Benne is még mindig annyi érzelem és gondolat kavarog, hogy ezekre szinte lehetetlen szavakat találni továbbra is, de tudja, hogy Alenia helyzetébe beleképzelni önmagát, bármennyre is szeretné; lehetetlen, vagy szint az.
Nagyon sok mindentől kell majd beszélniük, ha kimennek innen a friss levegőre és az igazi napnak a fényére, most viszont semmi sem számít, tényleg csak a fény, a szeretet és a hála.
Annyi szertartáson és ünnepségen vett már részt édesanyja oldalán, de életében először tényleg a szó legtisztább értelmében áldottnak érzi önmagát, és persze nem csak saját magát, hanem Niát is, illetve persze Aleniát sokkal inkább, mint saját magát, mert nyilvánvaló, hogy a nagy istennő kegye és áldása főleg neki szólt, még akkor is, ha úgy érzi, hogy neki is volt része ebben, ugyanakkor az biztos, hogyha Nia nincsen neki minden bizonnyal csak egy impozáns épület lett volna ez a templom élete végéig. Most pedig már ez az hely, ahol örökké megváltozott minden, őt magát is ideértve.
Ha Alenia hagyja neki, akkor mindenképpen megfogja a kezét, és együtt sétálnak ki Eeyr templomából, hiába furcsa érzés elhagyni a szent teret, hogy odakint a kertben napfény alatt ölelhessék meg egymást, beszélhessék meg, ami szerintük fontos, de persze vár, ha Nia szerint várniuk kell.
Érte jött ide és természetesen vele együtt is fog testben távozni innen, még úgy is, ha lélekben örökké itt fog maradni Eeyrrel és vele.*
3979. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-20 08:23:17
Üzenet elküldve: 2025-03-20 08:23:17
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 421
OOC üzenetek: 55
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 421
OOC üzenetek: 55
Játékstílus: Szelíd
//Helyreálló világ//
*A csuhás kissé hajlott hátú, ábrázatát pedig megannyi ránc keresztezi, láthatóan benne jár a korban. Most mégis szüntelen mosolyog, ahogy a párost szemléli.*
-A Lihanechi Fény Nővérek. Az ártatlanok és árvák vigyázói. A hadak útját járják, ellátják a sebesülteket és vigaszt nyújtanak a haldoklóknak. De még közülük is kevesen képesek visszaadni azt, ami elveszett. Főleg nem ily hamar. Talán egyszer beállhatnál közébük. *Tekintete elidőzik a szemmel láthatóan ép kézfejen.*
-Tagadhatatlan, hogy az Úrnő jelen van. Hogy az ő jelenléte volt-e, mi felerősítette e mágiát, netán más... *Jelentőségteljesen az oltár felé pillant.*
-Nehéz lenne megmondani. Mindenesetre immáron egész vagy. Bizonyára rögös út áll mögötted.
*Mély zsebébe nyúl, hogy némi csörgés után előhúzzon két, fémláncon lógó ezüst medált. A napot ábrázolják.*
-Ne feledjétek e napot! Én nem fogom.
*Amennyiben elfogadják, mindkettejüknek átnyújt egyet belőle.*
-A hét sugarú nap. Istennőnk jelképe. Vannak, kik mást látnak benne, de mi... Mi tudjuk, mit jelent. *Azzal vissza is tér korábbi műveletéhez, s tovább ügyködik a számtalan gyertya egyenkénti meggyújtásával. Aleina és Luninari távozhat, ha úgy tetszik. A templomban bizonyára híre megy majd a csuhások között, mi történt ma itt.*
*A csuhás kissé hajlott hátú, ábrázatát pedig megannyi ránc keresztezi, láthatóan benne jár a korban. Most mégis szüntelen mosolyog, ahogy a párost szemléli.*
-A Lihanechi Fény Nővérek. Az ártatlanok és árvák vigyázói. A hadak útját járják, ellátják a sebesülteket és vigaszt nyújtanak a haldoklóknak. De még közülük is kevesen képesek visszaadni azt, ami elveszett. Főleg nem ily hamar. Talán egyszer beállhatnál közébük. *Tekintete elidőzik a szemmel láthatóan ép kézfejen.*
-Tagadhatatlan, hogy az Úrnő jelen van. Hogy az ő jelenléte volt-e, mi felerősítette e mágiát, netán más... *Jelentőségteljesen az oltár felé pillant.*
-Nehéz lenne megmondani. Mindenesetre immáron egész vagy. Bizonyára rögös út áll mögötted.
*Mély zsebébe nyúl, hogy némi csörgés után előhúzzon két, fémláncon lógó ezüst medált. A napot ábrázolják.*
-Ne feledjétek e napot! Én nem fogom.
*Amennyiben elfogadják, mindkettejüknek átnyújt egyet belőle.*
-A hét sugarú nap. Istennőnk jelképe. Vannak, kik mást látnak benne, de mi... Mi tudjuk, mit jelent. *Azzal vissza is tér korábbi műveletéhez, s tovább ügyködik a számtalan gyertya egyenkénti meggyújtásával. Aleina és Luninari távozhat, ha úgy tetszik. A templomban bizonyára híre megy majd a csuhások között, mi történt ma itt.*
3978. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-15 09:24:24
Üzenet elküldve: 2025-03-15 09:24:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 420
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 420
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Helyreálló világ//
*Míg az oltár előtt térdelve a vallomásáról beszél, bár nem figyel rá, de nagyjából érzékeli, hogy mi történik körülötte, ám amikor a varázsigét kezdi hangos suttogással mormolni, a körülötte lévő világ előtt bezárja a tudatát és a lelkét is. Elméje a valóság és a képzelet peremére utazik, ahol nem létezik félelem és szenvedés, csak fény és szeretet. A kellemesen csengő, lágy női hang, melyet ő elsőre csupán a saját hangja furcsa visszhangjaként él meg, nem ijeszti meg, sőt, ahogy hallja, különös nyugodtság lesz úrrá rajta. Amit most tapasztal, az semmihez sem fogható. Nem tudja, mit kell tennie, mégis sziklaszilárd határozottsággal ejti ki egymás után az idegen szavakat, melyeket ő mond ki ugyan először, mégis úgy érzi, hogy a másik, nem e világi hang vezeti őt, és tereli a helyes irányba.
Az ima végére elcsendesedik minden. Szívdobogását egy óriás döngő lépteinek dübörgéseként hallja, és egyre csak gyorsul. Az a néhány csendes pillanat számára is egy örökkévalóságnak tűnik, de végül megtörténik a csoda. Egy meglepett sikkantás hagyja el az ő ajkait is, ahogy jobb karjának helye fényárban úszva veszi fel annak egykori alakját. Most már fél, de nem a sorsától, csak az ismeretlentől. Lehetséges volna, hogy az istennő úgy döntött, az ő dolga ezen a világon véget ért, és most szólítja magához? Nem. A fény szinte elvakítja, és nem is képes teljes mértékben felfogni, hogy mi történik vele, de azt érzi, hogy még lélegzik, és a szíve is még mindig dobog. Él, még él.
Egy fél perc múlva kimerülten lihegve dől előre, és először fel sem fogja, hogy négykézláb a két karján támasztja meg magát. A teste minden porcikája reszket a másvilági élmény hatására, ám mikor lassan kezdene megnyugodni, és tudatosul benne, hogy a karjai is remegnek, mindkettő, szemei kikerekednek, pulzusa az egekbe szökik. Valamelyest felegyenesedik, és a sarkaira ülve emeli maga elé a két tenyerét, és csak bámulja őket. Ujjait ökölbe szorítja, majd elengedi. Hang nélkül erednek el a könnyei.*
- Luninari! *Ahogy észbe kap, egyből a fél-elf lányt keresi maga körül, aki ott térdel mögötte, és ugyanúgy sír, ahogy ő. Lassan, bizonytalanul feláll a földről, és odasétál hozzá. Ő egyelőre még képtelen bármiféle ujjongásra vagy örömre, még nem ért el a tudatáig az egész. Helyette odalép a lányhoz, és jobb kezét nyújtja felé, hogy segítsen neki felállni.*
- Állj fel! *Lágyan mosolyog rá, és ha Luninari a tenyerébe csúsztatja az övéit, akkor segít neki felegyenesedni, majd utána szorosan a karjai közé zárja őt. Nem gondolta volna, hogy ezt valaha még meg tudja tenni. Közben tekintetét visszafordítja az oltár felé.*
- Köszönöm Úrnőm! Hálásan köszönöm! *Nem maradhat el az Eeyr-nek szóló hála sem, de utána már elengedi Luninari-t, és a csuhás alak felé fordul kíváncsian. Hallotta, amit mondott, de most jutott el odáig, hogy meg is értse a szavak fontosságát.*
- A Fény Nővérei. Kérem, meséljen róluk többet! Kik ők? Miért mondja, hogy ami most velem történt, az még köztük is ritka? *Ahhoz kétség sem fér, hogy csoda történt vele, de ekkora? Úgy tűnik, hogy bár a hite eddig is erős volt, még saját magát is meglepi, hogy mennyire.*
*Míg az oltár előtt térdelve a vallomásáról beszél, bár nem figyel rá, de nagyjából érzékeli, hogy mi történik körülötte, ám amikor a varázsigét kezdi hangos suttogással mormolni, a körülötte lévő világ előtt bezárja a tudatát és a lelkét is. Elméje a valóság és a képzelet peremére utazik, ahol nem létezik félelem és szenvedés, csak fény és szeretet. A kellemesen csengő, lágy női hang, melyet ő elsőre csupán a saját hangja furcsa visszhangjaként él meg, nem ijeszti meg, sőt, ahogy hallja, különös nyugodtság lesz úrrá rajta. Amit most tapasztal, az semmihez sem fogható. Nem tudja, mit kell tennie, mégis sziklaszilárd határozottsággal ejti ki egymás után az idegen szavakat, melyeket ő mond ki ugyan először, mégis úgy érzi, hogy a másik, nem e világi hang vezeti őt, és tereli a helyes irányba.
Az ima végére elcsendesedik minden. Szívdobogását egy óriás döngő lépteinek dübörgéseként hallja, és egyre csak gyorsul. Az a néhány csendes pillanat számára is egy örökkévalóságnak tűnik, de végül megtörténik a csoda. Egy meglepett sikkantás hagyja el az ő ajkait is, ahogy jobb karjának helye fényárban úszva veszi fel annak egykori alakját. Most már fél, de nem a sorsától, csak az ismeretlentől. Lehetséges volna, hogy az istennő úgy döntött, az ő dolga ezen a világon véget ért, és most szólítja magához? Nem. A fény szinte elvakítja, és nem is képes teljes mértékben felfogni, hogy mi történik vele, de azt érzi, hogy még lélegzik, és a szíve is még mindig dobog. Él, még él.
Egy fél perc múlva kimerülten lihegve dől előre, és először fel sem fogja, hogy négykézláb a két karján támasztja meg magát. A teste minden porcikája reszket a másvilági élmény hatására, ám mikor lassan kezdene megnyugodni, és tudatosul benne, hogy a karjai is remegnek, mindkettő, szemei kikerekednek, pulzusa az egekbe szökik. Valamelyest felegyenesedik, és a sarkaira ülve emeli maga elé a két tenyerét, és csak bámulja őket. Ujjait ökölbe szorítja, majd elengedi. Hang nélkül erednek el a könnyei.*
- Luninari! *Ahogy észbe kap, egyből a fél-elf lányt keresi maga körül, aki ott térdel mögötte, és ugyanúgy sír, ahogy ő. Lassan, bizonytalanul feláll a földről, és odasétál hozzá. Ő egyelőre még képtelen bármiféle ujjongásra vagy örömre, még nem ért el a tudatáig az egész. Helyette odalép a lányhoz, és jobb kezét nyújtja felé, hogy segítsen neki felállni.*
- Állj fel! *Lágyan mosolyog rá, és ha Luninari a tenyerébe csúsztatja az övéit, akkor segít neki felegyenesedni, majd utána szorosan a karjai közé zárja őt. Nem gondolta volna, hogy ezt valaha még meg tudja tenni. Közben tekintetét visszafordítja az oltár felé.*
- Köszönöm Úrnőm! Hálásan köszönöm! *Nem maradhat el az Eeyr-nek szóló hála sem, de utána már elengedi Luninari-t, és a csuhás alak felé fordul kíváncsian. Hallotta, amit mondott, de most jutott el odáig, hogy meg is értse a szavak fontosságát.*
- A Fény Nővérei. Kérem, meséljen róluk többet! Kik ők? Miért mondja, hogy ami most velem történt, az még köztük is ritka? *Ahhoz kétség sem fér, hogy csoda történt vele, de ekkora? Úgy tűnik, hogy bár a hite eddig is erős volt, még saját magát is meglepi, hogy mennyire.*
3977. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-15 00:57:12
Üzenet elküldve: 2025-03-15 00:57:12
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 611
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 611
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Helyreálló világ//
*Annyira különös valahogyan az egész, ami történik, bár természetesen nem éppen ez rá a legjobb szó. Igaz, hogy szavak egész tengere sem lenne képes most arra, hogy lefesse, vagy legalábbis érzékeltesse mindazt, amit érez és gondol, pontosabban azt a rengeteg reményt és félelmet, ami egyszerre kavarog benne éppen.
Szeretne Alenia mögé térdelni, megfogni újra a kezét, bármit tenni, amivel segíthet, de tudja jól, hogy többet már nem tehet, az ő szerepe véget ért ott, hogy támogatta a barátnőjét, eljött vele idáig és hitt benne is, és abban is, hogy Eeyr valóban segíteni fog, ahogyan már korábban is segítette őket, hiszen lehetővé tette nekik, hogy újra találkozzanak, neki pedig azóta új értelmet nyert az élete. Amióta Alenia visszatért, boldogabb, mint valaha azóta, hogy egykor el kellett válniuk, annál pedig sokkal boldogabb, mint azt először Artheniorba érkezve valaha is lehetségesnek tartotta volna.
Tudja viszont, hogy innentől kezdve bármi is történik az tényleg csak Niára és az istennőre tartozik, neki semmi ráhatása az egészre, és épp ez az, ami nyugtalansággal tölti el, de nem annyival, hogy ne higgyen és reménykedjen továbbra is.
Az biztos, hogy Aleniát hallgatva elszorul a szíve, mármint akkor, amikor azokat a szavakat hallja, amiket még egyáltalán ért, aztán pedig csak vár és vár, mert tényleg nem tehet már mást.
Az idő vagy valóban furcsán, különösen működik ebben a templomban, vagy csak azért tűnik számára nagyon hosszúnak az a néhány szívdobbanásnyi rövid pillanat, ameddig nem történik semmi, mert annyira nagyon szeretné, hogy az ima, rituálé, vagy varázslat, - továbbra sem tudja, hogy minek nevezze, de nem is számít igazából, - elérje a célját, hogy arra szintén nincsenek szavai sem.
Most tudatosul csak igazán benne, hogy bár természetesen nem lehetett teljesen biztos a sikerben, igazából elképzelni sem tudta, hogy mi lesz akkor, hogyha nem történik meg az istennő jótékony beavatkozása. Hogy mit fog mondani Aleniának, hogyan fogja vigasztalni, mihez fognak kezdeni, pont ő, aki mindent újra és újra átgondol, éppen ezt a lehetőséget nem vette számításba, talán éppen azért, mert nem lett volna képes még a gondolatát sem elviselni annak, hogy akár Alenia számára kedvezőtlen vége is lehet ennek a napnak.
Meggyőződése, hogy barátnője éppen eleget szenvedett, sőt, sokkal többet annál, mint amennyit vélt, vagy valós bűneiért érdemelt volna, de természetesen nem tagadja saját maga előtt az elfogultságát.
Aztán a néhány szívdobbanásnyi idő szerencsére eltelik, és éppen valami olyasmi történik, amit ébren álmodozott, vagy éppen éjszaka álmodott álmaiban látni vélt, fény, és Aleniának a nyomában visszanövő karja.
Sosem gondolta volna, hogy képes lehet akkora boldogságot és olyan erős megkönnyebbülést érezni, mint amilyet most, ráadásul egyszerre a kettőt. Egy pillanatra szinte meg is szédül a rá törő heves érzelmeknek köszönhetően, aztán el kell fojtania egy halk, de nem ijedt, hanem örömteli, kellemesen meglepett sikolyt, bár valami furcsa hang így is kitör belőle, szerencsére minden bizonnyal elég halkan ahhoz, hogy ne zavarja meg a templom áhítatos csendjét, és a hangtalanul szeme előtt lejátszódó, az övétől annyira különböző, szó szerint isteni varázslatot.
Nézi a fényt, a csodát, a kart, ami mintha centiméterről centiméterre lenne egyre anyagszerűbb és valóságosabb, mint volt puszta fényként.
~ Nem úgy volt, hogy ez egy egész napig fog tartani? ~ merül fel benne a gondolat, és bármennyire is lenyűgöző a látvány, olyasmi, amit nem láthat minden nap, éppen ekkor vonja magára a figyelmét valaki más, aki mivel eddig minden figyelme Aleniáé volt, valóban fel sem tűnt neki.
Egy hosszú pillanatig nem is érti.
Neki beszél az öreg, vagy Aleniának? De tényleg csak egy pillanatra merül fel benne a kérdés. Nyilván neki, de Aleniról, az ő erős és tiszta hitéről.
Bármit, amit mondhatna erre, mindent üres szónak érezne csupán, de úgy érzi, hogy valamit mindenképpen mondania kell.*
- Csodálatos. Köszönöm! Köszönjük! *suttogja, de biztos benne, hogy jól hallhatóan, és hajol meg a lehető legmélyebben a férfi előtt, aki nyilván hű szolgája az istennőnek. Még az is felmerül benne, hogy akár maga az istennő az saját szolgájának az alakjában. Miért ne lehetne?
A hála mindenesetre inkább magát Eeyrt illetné, mint az öreget, jelenleg mégis úgy érzi, hogyha kifejezi felé a köszönetet és a tiszteletet a szavaiért, akkor azt magával az istennővel is megteszi. Különben is, bár nem térhet le az elemi mágia útjáról, mégis egy egész életnyi őszinte hálával és hittel fog majd fizetni Eeyrnek csak ezért az egyetlen napért.
Mire újra barátnője felé fordul, már azt látja, hogy egy helyett ismét két karja van, és úgy érzi, hogy eddigi megpróbáltatásaiknak, főleg persze Alenia megpróbáltatásainak vége, tényleg vége.
Ki tudja, hogy mit fog nekik még hozni a jövő, de legalább közös múltjuk legborzalmasabb részét ezzel végleg már maguk mögött tudhatják.
Érzi, ahogyan az öröm könnyei eláztatják az arcát, miközben úgy mosolyog, ahogyan még soha korábban, és érzi közben azt is, hogy igazából ez élete legszebb napja. Csak Alenia visszatérésének a napjához tudná hasonlítani, vagy ahhoz, amikor édesanyjával találkozott a Mágustoronynál.
Megint annyi érzelem kavarog benne, hogy úgy érzi képtelen uralkodni felettük és rajtuk.*
- Sikerült. *suttogja, egyelőre ellenállva a kísértésnek, hogy megtegyen mindent, amit egyszerre szeretne. Szíve szerint Alenia nyakába ugrana, megragadná mindkét kezét, ölelné őt, boldogan kiabálná, hogy „sikerült, sikerült!” Többször is, mint kétszer, táncolna, ugrálna, és talán maga Eeyr sem venné tőle zokon a megkönnyebbült, szinte e világon túli öröm hasonló megnyilvánulásait, mégis visszatartja ettől a templom méltósága, és az, hogy bármit is érez, ez akkor is Alenia nagy napja és nem az övé, nem szeretné megzavarni azzal, hogy hagyja kitörni saját kavargó érzelmeit.
Ha Nia ránéz, csak annyit láthat, hogy sír is, mosolyog is, térdel is, ő maga igazából nem is tudja, hogy mikor térdelt le, csak most tudatosul benne, de nem számít ez sem. Kit érdekel egyetlen öntudatlanul eltöltött pillanat, ha egyszer úgy képes mosolyogni, és akkora boldogságot érezni, mint korábban még soha?*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.03.15 01:17:23
*Annyira különös valahogyan az egész, ami történik, bár természetesen nem éppen ez rá a legjobb szó. Igaz, hogy szavak egész tengere sem lenne képes most arra, hogy lefesse, vagy legalábbis érzékeltesse mindazt, amit érez és gondol, pontosabban azt a rengeteg reményt és félelmet, ami egyszerre kavarog benne éppen.
Szeretne Alenia mögé térdelni, megfogni újra a kezét, bármit tenni, amivel segíthet, de tudja jól, hogy többet már nem tehet, az ő szerepe véget ért ott, hogy támogatta a barátnőjét, eljött vele idáig és hitt benne is, és abban is, hogy Eeyr valóban segíteni fog, ahogyan már korábban is segítette őket, hiszen lehetővé tette nekik, hogy újra találkozzanak, neki pedig azóta új értelmet nyert az élete. Amióta Alenia visszatért, boldogabb, mint valaha azóta, hogy egykor el kellett válniuk, annál pedig sokkal boldogabb, mint azt először Artheniorba érkezve valaha is lehetségesnek tartotta volna.
Tudja viszont, hogy innentől kezdve bármi is történik az tényleg csak Niára és az istennőre tartozik, neki semmi ráhatása az egészre, és épp ez az, ami nyugtalansággal tölti el, de nem annyival, hogy ne higgyen és reménykedjen továbbra is.
Az biztos, hogy Aleniát hallgatva elszorul a szíve, mármint akkor, amikor azokat a szavakat hallja, amiket még egyáltalán ért, aztán pedig csak vár és vár, mert tényleg nem tehet már mást.
Az idő vagy valóban furcsán, különösen működik ebben a templomban, vagy csak azért tűnik számára nagyon hosszúnak az a néhány szívdobbanásnyi rövid pillanat, ameddig nem történik semmi, mert annyira nagyon szeretné, hogy az ima, rituálé, vagy varázslat, - továbbra sem tudja, hogy minek nevezze, de nem is számít igazából, - elérje a célját, hogy arra szintén nincsenek szavai sem.
Most tudatosul csak igazán benne, hogy bár természetesen nem lehetett teljesen biztos a sikerben, igazából elképzelni sem tudta, hogy mi lesz akkor, hogyha nem történik meg az istennő jótékony beavatkozása. Hogy mit fog mondani Aleniának, hogyan fogja vigasztalni, mihez fognak kezdeni, pont ő, aki mindent újra és újra átgondol, éppen ezt a lehetőséget nem vette számításba, talán éppen azért, mert nem lett volna képes még a gondolatát sem elviselni annak, hogy akár Alenia számára kedvezőtlen vége is lehet ennek a napnak.
Meggyőződése, hogy barátnője éppen eleget szenvedett, sőt, sokkal többet annál, mint amennyit vélt, vagy valós bűneiért érdemelt volna, de természetesen nem tagadja saját maga előtt az elfogultságát.
Aztán a néhány szívdobbanásnyi idő szerencsére eltelik, és éppen valami olyasmi történik, amit ébren álmodozott, vagy éppen éjszaka álmodott álmaiban látni vélt, fény, és Aleniának a nyomában visszanövő karja.
Sosem gondolta volna, hogy képes lehet akkora boldogságot és olyan erős megkönnyebbülést érezni, mint amilyet most, ráadásul egyszerre a kettőt. Egy pillanatra szinte meg is szédül a rá törő heves érzelmeknek köszönhetően, aztán el kell fojtania egy halk, de nem ijedt, hanem örömteli, kellemesen meglepett sikolyt, bár valami furcsa hang így is kitör belőle, szerencsére minden bizonnyal elég halkan ahhoz, hogy ne zavarja meg a templom áhítatos csendjét, és a hangtalanul szeme előtt lejátszódó, az övétől annyira különböző, szó szerint isteni varázslatot.
Nézi a fényt, a csodát, a kart, ami mintha centiméterről centiméterre lenne egyre anyagszerűbb és valóságosabb, mint volt puszta fényként.
~ Nem úgy volt, hogy ez egy egész napig fog tartani? ~ merül fel benne a gondolat, és bármennyire is lenyűgöző a látvány, olyasmi, amit nem láthat minden nap, éppen ekkor vonja magára a figyelmét valaki más, aki mivel eddig minden figyelme Aleniáé volt, valóban fel sem tűnt neki.
Egy hosszú pillanatig nem is érti.
Neki beszél az öreg, vagy Aleniának? De tényleg csak egy pillanatra merül fel benne a kérdés. Nyilván neki, de Aleniról, az ő erős és tiszta hitéről.
Bármit, amit mondhatna erre, mindent üres szónak érezne csupán, de úgy érzi, hogy valamit mindenképpen mondania kell.*
- Csodálatos. Köszönöm! Köszönjük! *suttogja, de biztos benne, hogy jól hallhatóan, és hajol meg a lehető legmélyebben a férfi előtt, aki nyilván hű szolgája az istennőnek. Még az is felmerül benne, hogy akár maga az istennő az saját szolgájának az alakjában. Miért ne lehetne?
A hála mindenesetre inkább magát Eeyrt illetné, mint az öreget, jelenleg mégis úgy érzi, hogyha kifejezi felé a köszönetet és a tiszteletet a szavaiért, akkor azt magával az istennővel is megteszi. Különben is, bár nem térhet le az elemi mágia útjáról, mégis egy egész életnyi őszinte hálával és hittel fog majd fizetni Eeyrnek csak ezért az egyetlen napért.
Mire újra barátnője felé fordul, már azt látja, hogy egy helyett ismét két karja van, és úgy érzi, hogy eddigi megpróbáltatásaiknak, főleg persze Alenia megpróbáltatásainak vége, tényleg vége.
Ki tudja, hogy mit fog nekik még hozni a jövő, de legalább közös múltjuk legborzalmasabb részét ezzel végleg már maguk mögött tudhatják.
Érzi, ahogyan az öröm könnyei eláztatják az arcát, miközben úgy mosolyog, ahogyan még soha korábban, és érzi közben azt is, hogy igazából ez élete legszebb napja. Csak Alenia visszatérésének a napjához tudná hasonlítani, vagy ahhoz, amikor édesanyjával találkozott a Mágustoronynál.
Megint annyi érzelem kavarog benne, hogy úgy érzi képtelen uralkodni felettük és rajtuk.*
- Sikerült. *suttogja, egyelőre ellenállva a kísértésnek, hogy megtegyen mindent, amit egyszerre szeretne. Szíve szerint Alenia nyakába ugrana, megragadná mindkét kezét, ölelné őt, boldogan kiabálná, hogy „sikerült, sikerült!” Többször is, mint kétszer, táncolna, ugrálna, és talán maga Eeyr sem venné tőle zokon a megkönnyebbült, szinte e világon túli öröm hasonló megnyilvánulásait, mégis visszatartja ettől a templom méltósága, és az, hogy bármit is érez, ez akkor is Alenia nagy napja és nem az övé, nem szeretné megzavarni azzal, hogy hagyja kitörni saját kavargó érzelmeit.
Ha Nia ránéz, csak annyit láthat, hogy sír is, mosolyog is, térdel is, ő maga igazából nem is tudja, hogy mikor térdelt le, csak most tudatosul benne, de nem számít ez sem. Kit érdekel egyetlen öntudatlanul eltöltött pillanat, ha egyszer úgy képes mosolyogni, és akkora boldogságot érezni, mint korábban még soha?*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.03.15 01:17:23
3976. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-13 19:53:26
Üzenet elküldve: 2025-03-13 19:53:26
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 421
OOC üzenetek: 55
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 421
OOC üzenetek: 55
Játékstílus: Szelíd
//Helyreálló világ//
*A templom jóformán kihalt; csupán egy vénséges, zsákszerű ruhát viselő férfi gyújtogatja a gyertyákat az egyik sarokban. Nem is igen figyel fel, ahogy Luninari és Alenia belépnek. A szőkeség az oltár mellett halk mormolásba kezd, s rövidesen suttogást vélhet hallani füleiben. Gyengéd, női hang. Először talán az lehet a benyomása, hogy saját magát hallja. A különös, idegen szavak, melynek jelentéseit talán csak az istenek ismerik igazán, lekövetik az övét, ám néhány szót mintha másra cserélne. Bárhogy is, ahogy a lány az ima végére ér, néhány szívdobbanásnyi ideig nem történik az égvilágon semmi, azon kívül persze, hogy a suttogás is abbamarad.
Nincs égzengés, nincs földrengés, ám hirtelenjében megannyi, aranyló-fénylő szál tör elő Alenia csonkjából. Egymást keresztezik keresztül-kasul, sebesen szőve tovább karját. Ahol a szálak teljesen felvették a lány egykori testrészének formáját, ott csont, hús és bőr realizálódik, ám Alenia csak a gyógyulást láthatja. Nem telik el fél perc, a nemes ismét birtokában van egykori kezének. Pontosan olyan, mint volt.
Luninari eközben arra lehet figyelmes, hogy a vénséges, csuhás alak a jelenés felé fordul. Ráncokkal ölelt ajkai komor mosolyra húzódnak, majd lehajolva a hideg kőnek érinti homlokát.*
-Az Úrnő Ajándéka. Nem adja bárki fiának vagy leányának. Csak a legtisztább hittel rendelkezőek képesek ilyesmire. Még a Fény Nővérei sem mind.
*Szólal meg végül morózus hangján, miközben felegyenesedik. Aleina valószínűleg jobban el van foglalva visszakapott karjával, mint a csuhással, de ezért aligha lehetne hibáztatni. Amennyiben kérdése lenne, felteheti, de akár háta mögött is hagyhatja a templomot, hogy használhassa végre visszakapott testrészét.*
*A templom jóformán kihalt; csupán egy vénséges, zsákszerű ruhát viselő férfi gyújtogatja a gyertyákat az egyik sarokban. Nem is igen figyel fel, ahogy Luninari és Alenia belépnek. A szőkeség az oltár mellett halk mormolásba kezd, s rövidesen suttogást vélhet hallani füleiben. Gyengéd, női hang. Először talán az lehet a benyomása, hogy saját magát hallja. A különös, idegen szavak, melynek jelentéseit talán csak az istenek ismerik igazán, lekövetik az övét, ám néhány szót mintha másra cserélne. Bárhogy is, ahogy a lány az ima végére ér, néhány szívdobbanásnyi ideig nem történik az égvilágon semmi, azon kívül persze, hogy a suttogás is abbamarad.
Nincs égzengés, nincs földrengés, ám hirtelenjében megannyi, aranyló-fénylő szál tör elő Alenia csonkjából. Egymást keresztezik keresztül-kasul, sebesen szőve tovább karját. Ahol a szálak teljesen felvették a lány egykori testrészének formáját, ott csont, hús és bőr realizálódik, ám Alenia csak a gyógyulást láthatja. Nem telik el fél perc, a nemes ismét birtokában van egykori kezének. Pontosan olyan, mint volt.
Luninari eközben arra lehet figyelmes, hogy a vénséges, csuhás alak a jelenés felé fordul. Ráncokkal ölelt ajkai komor mosolyra húzódnak, majd lehajolva a hideg kőnek érinti homlokát.*
-Az Úrnő Ajándéka. Nem adja bárki fiának vagy leányának. Csak a legtisztább hittel rendelkezőek képesek ilyesmire. Még a Fény Nővérei sem mind.
*Szólal meg végül morózus hangján, miközben felegyenesedik. Aleina valószínűleg jobban el van foglalva visszakapott karjával, mint a csuhással, de ezért aligha lehetne hibáztatni. Amennyiben kérdése lenne, felteheti, de akár háta mögött is hagyhatja a templomot, hogy használhassa végre visszakapott testrészét.*
3975. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-12 07:51:15
Üzenet elküldve: 2025-03-12 07:51:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 420
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 420
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Helyreálló világ//
*A helyzet ünnepélyességét most nem nagyon tudja átérezni, de az erős bizonytalanságot és a félelmet annál inkább. Fél a kudarctól, fél attól, hogy Eeyr az életben elkövetett hibáiért el fogja őt utasítani. Fél, hogy feloldozás helyett a kegyetlen valóság várja, melyben bebizonyosodik, hogy immáron végeláthatatlanul, örökké bűnhődnie kell.
Az egyetlen támasza jelenleg a mellette sétáló, hozzá mindvégig hű fél-elf lány, aki még a halálon túl is a legjobb barátja maradt. Hálás lehet azért az önzetlen támogatásért, amit tőle kapott. Hiába ő a nemes, most, a templom oltárához közeledve egészen kicsinek érzi magát Luninari mellett, mert itt, a szeretet házában nem a rangok számítanak, hanem az erények. Azokból pedig a fekete hajúnak jócskán több adatott.
Nem tudja, hogy mi fog most vele történni. Felkészül a legrosszabbra is, éppen ezért búcsúzik el gyakorlatilag Luninari-tól, mert ha az ő sorsa az, hogy megbocsájtás helyett végleg el kell égnie a szent fényben, el kell fogadnia. Ahogy letérdel az oltár elé, attól a pillanattól fogva a külvilág számára megszűnik létezni. Nem törődik senkivel és semmivel, a teste és lelke csak és kizárólag Eeyr-é. A félelme is elmúlik, ahogy egyetlen tenyerét a saját mellkasára helyezi. Ugyan szívdobogását a ruhán keresztül nem érzi, de tudja, hogy még él, és élni akar. Halk, de határozott hangon szólal meg végül.*
- Magasságos istennő! Nem egészen hatvan esztendővel ezelőtt nem csak az élet ajándékát kaptam tőled, hanem sok mást is, melyről vannak, akik csak álmodni tudnak. Szerető családot, barátokat, szépséget, biztonságot és kényelmet. Nem fogtam fel, hogy mekkora megtiszteltetés ért engem. Úgy éreztem, hogy mindez alanyi jogon jár nekem. Tévedtem. Képtelen voltam értékelni a csodát, így jogosan fosztottál meg majdnem mindentől, ami fontos volt számomra. Az utolsó pillanatban döntöttél úgy, hogy az élet áldását megtarthatom, és kapok tőled még egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy megtanuljam, a lehetőségekkel élni kell, nem visszaélni.
Drága istennő! Megtanultam a leckét. Úgy érzem, megértettem, mi az, amit a szenvedésen keresztül tanítani akartál nekem. A szívem azt diktálja, hogy a saját jólétem helyett a szeretteim boldogsága a legfontosabb. Tudom, hogy ami történt, nem múlhat el nyom nélkül, most mégis a bocsánatodért esedezem, és arra kérlek, ha a lelkem nem is, a testem oldozd fel a büntetés alól! A múltban elkövetett hibáim sebeit ezentúl büszkén hordozom majd a szívemen, hogy mindig emlékeztessen engem a helyes útra. Eeyr! Kérlek, bocsáss meg nekem!
*Szavai inkább minősülnek egy vallomásnak, mintsem imádságnak, de az ezt követő mondatai már nem érthetőek. Egy másik, különös nyelven folytatja, miközben tenyerét továbbra is szorosan a mellkasán tartja. Szemeit lehunyja, és egy hosszú, bonyolult varázsigét kezd mormolni. A mondatok immáron valóban egy Eeyr-hez fohászkodó imádságról szólnak, melyben segítséget, feloldozást, de legfőképp megbocsájtást kér az istennőtől.
Hogy pontosan mi fog történni, azt még mindig nem tudja. A templom talán fényárban úszik majd, de az is lehet, hogy az égvilágon semmi. Az utóbbi esetben valószínűleg Alenia időközben erősödő magabiztossága újra meg fog gyengülni. Bárhogy is, Luninari szemtanúja lehet az egész folyamatnak, mely nem szakmai, sokkal inkább nem e világi rituálénak hathat.*
A varázsló elmormol egy bonyolultabb igét egy legalább harmadik szintű fény oltár mellett, melynek hatására az általa megérintett személy elvesztett végtagja egy nap alatt visszanő. A célpont szokatlanul éhes a folyamat alatt. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
*A helyzet ünnepélyességét most nem nagyon tudja átérezni, de az erős bizonytalanságot és a félelmet annál inkább. Fél a kudarctól, fél attól, hogy Eeyr az életben elkövetett hibáiért el fogja őt utasítani. Fél, hogy feloldozás helyett a kegyetlen valóság várja, melyben bebizonyosodik, hogy immáron végeláthatatlanul, örökké bűnhődnie kell.
Az egyetlen támasza jelenleg a mellette sétáló, hozzá mindvégig hű fél-elf lány, aki még a halálon túl is a legjobb barátja maradt. Hálás lehet azért az önzetlen támogatásért, amit tőle kapott. Hiába ő a nemes, most, a templom oltárához közeledve egészen kicsinek érzi magát Luninari mellett, mert itt, a szeretet házában nem a rangok számítanak, hanem az erények. Azokból pedig a fekete hajúnak jócskán több adatott.
Nem tudja, hogy mi fog most vele történni. Felkészül a legrosszabbra is, éppen ezért búcsúzik el gyakorlatilag Luninari-tól, mert ha az ő sorsa az, hogy megbocsájtás helyett végleg el kell égnie a szent fényben, el kell fogadnia. Ahogy letérdel az oltár elé, attól a pillanattól fogva a külvilág számára megszűnik létezni. Nem törődik senkivel és semmivel, a teste és lelke csak és kizárólag Eeyr-é. A félelme is elmúlik, ahogy egyetlen tenyerét a saját mellkasára helyezi. Ugyan szívdobogását a ruhán keresztül nem érzi, de tudja, hogy még él, és élni akar. Halk, de határozott hangon szólal meg végül.*
- Magasságos istennő! Nem egészen hatvan esztendővel ezelőtt nem csak az élet ajándékát kaptam tőled, hanem sok mást is, melyről vannak, akik csak álmodni tudnak. Szerető családot, barátokat, szépséget, biztonságot és kényelmet. Nem fogtam fel, hogy mekkora megtiszteltetés ért engem. Úgy éreztem, hogy mindez alanyi jogon jár nekem. Tévedtem. Képtelen voltam értékelni a csodát, így jogosan fosztottál meg majdnem mindentől, ami fontos volt számomra. Az utolsó pillanatban döntöttél úgy, hogy az élet áldását megtarthatom, és kapok tőled még egy esélyt. Egy esélyt arra, hogy megtanuljam, a lehetőségekkel élni kell, nem visszaélni.
Drága istennő! Megtanultam a leckét. Úgy érzem, megértettem, mi az, amit a szenvedésen keresztül tanítani akartál nekem. A szívem azt diktálja, hogy a saját jólétem helyett a szeretteim boldogsága a legfontosabb. Tudom, hogy ami történt, nem múlhat el nyom nélkül, most mégis a bocsánatodért esedezem, és arra kérlek, ha a lelkem nem is, a testem oldozd fel a büntetés alól! A múltban elkövetett hibáim sebeit ezentúl büszkén hordozom majd a szívemen, hogy mindig emlékeztessen engem a helyes útra. Eeyr! Kérlek, bocsáss meg nekem!
*Szavai inkább minősülnek egy vallomásnak, mintsem imádságnak, de az ezt követő mondatai már nem érthetőek. Egy másik, különös nyelven folytatja, miközben tenyerét továbbra is szorosan a mellkasán tartja. Szemeit lehunyja, és egy hosszú, bonyolult varázsigét kezd mormolni. A mondatok immáron valóban egy Eeyr-hez fohászkodó imádságról szólnak, melyben segítséget, feloldozást, de legfőképp megbocsájtást kér az istennőtől.
Hogy pontosan mi fog történni, azt még mindig nem tudja. A templom talán fényárban úszik majd, de az is lehet, hogy az égvilágon semmi. Az utóbbi esetben valószínűleg Alenia időközben erősödő magabiztossága újra meg fog gyengülni. Bárhogy is, Luninari szemtanúja lehet az egész folyamatnak, mely nem szakmai, sokkal inkább nem e világi rituálénak hathat.*
A varázsló elmormol egy bonyolultabb igét egy legalább harmadik szintű fény oltár mellett, melynek hatására az általa megérintett személy elvesztett végtagja egy nap alatt visszanő. A célpont szokatlanul éhes a folyamat alatt. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
3974. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2025-03-11 20:48:09
Üzenet elküldve: 2025-03-11 20:48:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 611
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 611
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Helyreálló világ//
*Napfény és meleg, talán nem is kaphatnának ideálisabb hátteret ehhez a naphoz, kicsit olyan, mintha még a természet is a kezükre akarna játszani, és bátorítani őket. Úgy érzi, hogy erre most szükségük is van, annak ellenére is, hogy konkrét veszély nyilván nem leselkedik rájuk. Mégis, túl fontos percek várják őket, és túl sok minden van mögöttük ahhoz, hogy éppen most ne kavarogjanak az érzelmeik.
Nem is szívesen képzeli el, vagy inkább idézi emlékezetébe azt az éjszakát, amit Nia éppen teljes joggal emleget, de mindez persze éppen itt és most kikerülhetetlen velejárója annak, amit tenni készülnek éppen.
Akkor éjjel ő maga is azt hitte, hogy mindennek vége, már a pincében és utána is. Emlékszik még a lángoló városra a háta mögött és saját kétségbeesett futására a szekér után, ami messzire menekítette a többieket a káosztól.
Ő éppen ennek a templomnak a kertjéből folytatta a menekülését, és Aleimord és Intath is innen vitte vissza a városba Aleniát, aminek aztán az lett a vége, hogy kevesebb lett egy karral.
Sokáig volt erős lelkiismeret-furdalása, és érezte árulónak magát, aztán pedig csak a legtitkosabb vágyaiban szerepelhetett, hogy Alenia életben lehet, de, ha lett volna csak egyetlen dolog, amit egy istenségtől kérhet, akkor az éppen az lett volna, hogy így legyen.
Most pedig együtt tértek vissza ide csak immár teljesen más körülmények között, mindketten megváltozva és meg is erősödve. Jól mondja Alenia, ez valahol tényleg hihetetlen, ugyanakkor ő még mindig úgy érzi, hogy ez a természetes. Nagyon sokáig, és teljesen talán soha nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy maga a világ rendje borult fel aznap éjjel, de persze nem csak azért, mert akkor el kellett egymástól válniuk.
Ha viszont túl lesznek ezen az egészen, akkor végre teljesen helyreáll a világ természetes rendje. Nyilván túlzó gondolatok ezek, ő maga is érzi, mégsem képes és nem is akar szabadulni tőlük.*
- Azt hiszem én is pontosan így érezném magam. Így is sok érzelem kavarog bennem is, és gondolatok, de most egyik sem igazán fontos. Viszont, így, hogy itt vagyunk, azt érzem inkább, hogy bármilyen hihetetlen is az egész, mégis így van rendjén, de elég nehéz rendesen megfogalmazni ezt éppen most. Talán majd utána.
*Aztán persze nincs idő beszélni többet, ahogyan arra sem ezek a legalkalmasabb pillanatok, hogy éppen most elmélkedjen a nemesség szerepéről Arthenior jövőjében. A róluk szóló vita egyszer már éppen a templom kertjében megtörtént közöttük, de most egyáltalán nem érzi lényegesnek. Régen sem gondolta, hogy minden egyes nemes gonosz lett volna és teljesen önző, példának okáért pont Aleniát nem tartotta egyiknek sem soha, ami pedig a jövőt illeti, biztos benne, hogy Nia tervei az egész város javára fognak válni, ezért is fog neki lelkesen segíteni mindenben szándékai szerint.
De most egyelőre még csak ott tartanak, hogy a templom ajtaját segít neki kinyitni éppen, majd maga is meglepődik azon, hogy milyen messzinek tűnik ezek után az amúgy valóban nem túl távoli oltár, és milyen kicsik a lépteik, amelyek addig vezetik őket.
Innentől kezdve a helyet megillető tiszteletteljesen halkan beszél, ha nem is teljesen suttogva, mindenesetre a kosarat, amit csak biztonság kedvéért hozott magával, hátha Alenia esetleg rosszul lenne varázslatuk után, lerakja maguk mellé, hogy ne legyen útban, meg mert valamiért furcsán is érezné magát, ha a varázslat, vagy rituálé alatt, - nem is tudja hirtelen, hogy minek nevezze, - végig a kezében szorongatná.*
- Így lesz, ígérem. *bólint aztán lassan a pillanat ünnepélyességéhez méltóan, egyáltalán nem érezve nem helyénvalónak Nia szavait, amikor arra kéri őt, hogy mindig tisztelje az életet és az istennőt.* Már így is soha el nem múló hálám az övé.
*Nem hazudik persze, de aztán, amikor Alenia azt mondja neki, hogy szereti, hirtelen hosszú pillanatokra minden másról elfeledkezik.
Milyen gyönyörű szó ez az egyetlen egy, mennyire el tud feledtetni vele minden haragot, keserűséget és megbántottságot, amit a mai napon olyan erősen érzett, talán maga a szó, illetve mindaz, amit kifejez, az egyik, ha nem éppen a legerősebb varázslat a világon.
Senki mástól nem szerette volna ezt hallani inkább, mint Aleniától, senki mástól nem örült volna neki ennyire és abban is biztos, hogy talán senki mástól nem is hangzott volna ennyire kedvesen és gyengéden, mint ahogyan ezt a szót az ő ajkairól hallotta.
Először a szíve dobban meg kissé hevesebben, aztán tüdejéből kiindulva egyszerre érez kellemes melegséget, ami egész testét és a lényét betölti, ugyanakkor persze meghatottságot is. Csodálatot szintén, hogy Nia még ebben a számára fontos pillanatban is képes rá gondolni és iránta is kifejezni az érzelmeit.*
- Én is szeretlek téged. Nagyon. *mondja ki a nyilvánvalót, miközben mosolyogva és gyengéden megszorítja még egyszer Alenia kezét. Nem tudja, hogy ahhoz, hogy a varázslatot végrehajtsák, el kell-e majd engednie, de, ha igen, akkor természetesen nem áll ellent. Aleniára bízza, hogy továbbra is szeretne-e erőt meríteni az ő érintéséből, vagy pedig muszájból el kell engednie, de bármi történjen is, nem számít, mivel egyetlen kézfogásnál sokkal-sokkal erősebb kötelékek fűzik egymáshoz őket.*
- Persze, mehet. Itt leszek végig és utána is, és vigyázni fogok rád. *ígéri meg. Nagyon kíváncsi arra, hogy mi fog történni, úgymond „szakmai” szemmel is, mivel ő maga elemi mágusként nem ismeri a szakrális mágiát, kíváncsiságánál azonban most sokkal erősebb az izgatottsága.
Furcsa helyzet, mivel nagyon várta ezt a napot, és sokat álmodozott róla, most pedig egyszerűen csak itt állnak Eeyr oltára előtt, és talán csak néhány lélegzetvételnyi idő választja el őket a nagy pillanattól, ami a gyógyulás kezdete lesz.
Még mindig érzi ennek a visszahozhatatlan és megismételhetetlen pillanatnak az ünnepélyességét, mégis jelenleg a legjobban talán arra vágyik, hogy legyenek minél hamarabb túl az egészen, ugyanakkor persze igyekszik leplezni ezt a türelmetlen izgatottságot amennyire lehet még önmaga előtt is. Pontosan tudja, hogy hasonlót nem lehet elsietni, és az egésznek éppen úgy, olyan gyorsan, vagy lassan, meg persze éppen akkor kell majd megtörténnie, amikor Alenia és maga az istennő azt jónak látják.*
*Napfény és meleg, talán nem is kaphatnának ideálisabb hátteret ehhez a naphoz, kicsit olyan, mintha még a természet is a kezükre akarna játszani, és bátorítani őket. Úgy érzi, hogy erre most szükségük is van, annak ellenére is, hogy konkrét veszély nyilván nem leselkedik rájuk. Mégis, túl fontos percek várják őket, és túl sok minden van mögöttük ahhoz, hogy éppen most ne kavarogjanak az érzelmeik.
Nem is szívesen képzeli el, vagy inkább idézi emlékezetébe azt az éjszakát, amit Nia éppen teljes joggal emleget, de mindez persze éppen itt és most kikerülhetetlen velejárója annak, amit tenni készülnek éppen.
Akkor éjjel ő maga is azt hitte, hogy mindennek vége, már a pincében és utána is. Emlékszik még a lángoló városra a háta mögött és saját kétségbeesett futására a szekér után, ami messzire menekítette a többieket a káosztól.
Ő éppen ennek a templomnak a kertjéből folytatta a menekülését, és Aleimord és Intath is innen vitte vissza a városba Aleniát, aminek aztán az lett a vége, hogy kevesebb lett egy karral.
Sokáig volt erős lelkiismeret-furdalása, és érezte árulónak magát, aztán pedig csak a legtitkosabb vágyaiban szerepelhetett, hogy Alenia életben lehet, de, ha lett volna csak egyetlen dolog, amit egy istenségtől kérhet, akkor az éppen az lett volna, hogy így legyen.
Most pedig együtt tértek vissza ide csak immár teljesen más körülmények között, mindketten megváltozva és meg is erősödve. Jól mondja Alenia, ez valahol tényleg hihetetlen, ugyanakkor ő még mindig úgy érzi, hogy ez a természetes. Nagyon sokáig, és teljesen talán soha nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy maga a világ rendje borult fel aznap éjjel, de persze nem csak azért, mert akkor el kellett egymástól válniuk.
Ha viszont túl lesznek ezen az egészen, akkor végre teljesen helyreáll a világ természetes rendje. Nyilván túlzó gondolatok ezek, ő maga is érzi, mégsem képes és nem is akar szabadulni tőlük.*
- Azt hiszem én is pontosan így érezném magam. Így is sok érzelem kavarog bennem is, és gondolatok, de most egyik sem igazán fontos. Viszont, így, hogy itt vagyunk, azt érzem inkább, hogy bármilyen hihetetlen is az egész, mégis így van rendjén, de elég nehéz rendesen megfogalmazni ezt éppen most. Talán majd utána.
*Aztán persze nincs idő beszélni többet, ahogyan arra sem ezek a legalkalmasabb pillanatok, hogy éppen most elmélkedjen a nemesség szerepéről Arthenior jövőjében. A róluk szóló vita egyszer már éppen a templom kertjében megtörtént közöttük, de most egyáltalán nem érzi lényegesnek. Régen sem gondolta, hogy minden egyes nemes gonosz lett volna és teljesen önző, példának okáért pont Aleniát nem tartotta egyiknek sem soha, ami pedig a jövőt illeti, biztos benne, hogy Nia tervei az egész város javára fognak válni, ezért is fog neki lelkesen segíteni mindenben szándékai szerint.
De most egyelőre még csak ott tartanak, hogy a templom ajtaját segít neki kinyitni éppen, majd maga is meglepődik azon, hogy milyen messzinek tűnik ezek után az amúgy valóban nem túl távoli oltár, és milyen kicsik a lépteik, amelyek addig vezetik őket.
Innentől kezdve a helyet megillető tiszteletteljesen halkan beszél, ha nem is teljesen suttogva, mindenesetre a kosarat, amit csak biztonság kedvéért hozott magával, hátha Alenia esetleg rosszul lenne varázslatuk után, lerakja maguk mellé, hogy ne legyen útban, meg mert valamiért furcsán is érezné magát, ha a varázslat, vagy rituálé alatt, - nem is tudja hirtelen, hogy minek nevezze, - végig a kezében szorongatná.*
- Így lesz, ígérem. *bólint aztán lassan a pillanat ünnepélyességéhez méltóan, egyáltalán nem érezve nem helyénvalónak Nia szavait, amikor arra kéri őt, hogy mindig tisztelje az életet és az istennőt.* Már így is soha el nem múló hálám az övé.
*Nem hazudik persze, de aztán, amikor Alenia azt mondja neki, hogy szereti, hirtelen hosszú pillanatokra minden másról elfeledkezik.
Milyen gyönyörű szó ez az egyetlen egy, mennyire el tud feledtetni vele minden haragot, keserűséget és megbántottságot, amit a mai napon olyan erősen érzett, talán maga a szó, illetve mindaz, amit kifejez, az egyik, ha nem éppen a legerősebb varázslat a világon.
Senki mástól nem szerette volna ezt hallani inkább, mint Aleniától, senki mástól nem örült volna neki ennyire és abban is biztos, hogy talán senki mástól nem is hangzott volna ennyire kedvesen és gyengéden, mint ahogyan ezt a szót az ő ajkairól hallotta.
Először a szíve dobban meg kissé hevesebben, aztán tüdejéből kiindulva egyszerre érez kellemes melegséget, ami egész testét és a lényét betölti, ugyanakkor persze meghatottságot is. Csodálatot szintén, hogy Nia még ebben a számára fontos pillanatban is képes rá gondolni és iránta is kifejezni az érzelmeit.*
- Én is szeretlek téged. Nagyon. *mondja ki a nyilvánvalót, miközben mosolyogva és gyengéden megszorítja még egyszer Alenia kezét. Nem tudja, hogy ahhoz, hogy a varázslatot végrehajtsák, el kell-e majd engednie, de, ha igen, akkor természetesen nem áll ellent. Aleniára bízza, hogy továbbra is szeretne-e erőt meríteni az ő érintéséből, vagy pedig muszájból el kell engednie, de bármi történjen is, nem számít, mivel egyetlen kézfogásnál sokkal-sokkal erősebb kötelékek fűzik egymáshoz őket.*
- Persze, mehet. Itt leszek végig és utána is, és vigyázni fogok rád. *ígéri meg. Nagyon kíváncsi arra, hogy mi fog történni, úgymond „szakmai” szemmel is, mivel ő maga elemi mágusként nem ismeri a szakrális mágiát, kíváncsiságánál azonban most sokkal erősebb az izgatottsága.
Furcsa helyzet, mivel nagyon várta ezt a napot, és sokat álmodozott róla, most pedig egyszerűen csak itt állnak Eeyr oltára előtt, és talán csak néhány lélegzetvételnyi idő választja el őket a nagy pillanattól, ami a gyógyulás kezdete lesz.
Még mindig érzi ennek a visszahozhatatlan és megismételhetetlen pillanatnak az ünnepélyességét, mégis jelenleg a legjobban talán arra vágyik, hogy legyenek minél hamarabb túl az egészen, ugyanakkor persze igyekszik leplezni ezt a türelmetlen izgatottságot amennyire lehet még önmaga előtt is. Pontosan tudja, hogy hasonlót nem lehet elsietni, és az egésznek éppen úgy, olyan gyorsan, vagy lassan, meg persze éppen akkor kell majd megtörténnie, amikor Alenia és maga az istennő azt jónak látják.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3974-3993