*A városban téblábolás végül a Templomhoz vezeti a lányt. Ugyan a kertjében járt már, az épületbe nem ment be. Lovát most is kiköti, ellenben a nagyon is virgonc kutyakölyökkel már gondban van. Táskáját végül a nyereghez erősíti, a hasznos és szükséges holmit, mint a gyógynövényes szütyők, a pénzes erszényei, mind az övére erősíti, majd az izgága szőrmókot a méretes táskába teszi. Természetesen az aranyszemű kobak azon nyomban előbukkan belőle, kérlelő szemekkel nézve gazdájára. A kis szőrmók tudja már, mi jön, és ahelyett, hogy nyugton maradna, inkább az elffel tartana.*
- Marad. *Adja ki a már megtanított utasítást, de azért megsimogatja még a kölyök buksiját.* Ígérem, utána megfuttatlak.
*Eztán a kancához fordul, ő sem marad ki a simogatásból, az elf a kezét a hátas homlokán, majd büszke ívbe feszített nyakán futtatja végig.*
- Rólad sem feledkezem ám meg. Neked pedig szerzünk néhány finom almát, vagy répát, rendben?
*A lány csak az után indul el az épület felé, hogy a kanca beleegyező horkantását hallotta. Nem igazán tudja, mire számítson odabent, hiszen a város minden egyes szeglete más, mint amilyen otthona volt, ám mivel itt ragadt, ideje Arthenior minden részével megismerkednie.
Belépve azonban kellemes meglepetés éri. Ugyan az épület más, mint ami náluk hasonló funkciót töltött be, sokkal nagyobb, sokkal zártabbnak hat számára, a légkör mégis hasonló. Leül az egyik padra, de a nézelődés hamar csendes elmélkedésbe hajlik át, ami korábban nem volt jellemző a rőt hajú természetére. Felsejlik előtte a múlt, ami most majdhogynem mindennél rétékesebb nála, elmereng a jelenen, ami fájdalomból, túlélésből, és újrakezdésről szól. És elkalandozik a jövőbe, ami olyan szép lehetett volna, s most mégis csak sötétséget és kétségeket lát.
Sokáig üldögél ott csendben, az elvont felől a konkrétabb célok felé terelődve. Már megállapította, hogy meg kell tanulnia hazudni, ám van még egy komoly hiányossága, amit pótolnia kell. Sejti, az sem lesz olcsó mulatság, így vagy úgy meg kel fizetnie az árát, de jobb, ha minél előbb nekilát, hiszen az is egy hosszú út lesz, amin végig kell mennie.
Halk sóhajjal kel fel a padról, és indul el kifelé. Teendői száma nőttön nő, és bár fárasztó napok elé néz, mégis ez hajtja előre. Amíg van mit csinálni, nem mereng, nem töpreng, nem emlékezik.*