//Elhagyva//
*Hallgatja, hogyan mesél a fiatal lány, majd mérlegel. Persze, mikor elkezdi újra könnyeit hullatni, ruhájának rejtekéből kendőt vesz elő és adja kezébe. Jobb, mintha hagyná, hogy arcát mázolják a sós, forró könnyek.*
- Súlyos trauma. Bár, látszólag csak a fájdalom, az ütés nem hagyott többet, ám lelked...
*Rázza meg kicsit fejét, majd feláll és a következő sor háttámlájának tetejére ül, hosszú csizmás lábát oda teszi, hol előbb még fenekét pihentette.*
- Sötét titkok és rejtélyes múlt... Ám Téged ez nem érdekel, amíg a Kedvesed szeret, igaz? Gondolj csak bele... Kiderülne valami rólad, amit nem szeretnél, hogy mások megtudjanak... Bármi... Ha ezt személyesen, négyszemközt, nyugodtan vitatod meg, akkor természetesen könnyű kiadni. De ha egy harmadik fél, aki alapból konfliktust generál több módon is, előtte és általa kiprovokálva... Egyértelmű, hogy csak baj lehet. Nem voltál ostoba, most sem vagy az! Talán csak azért, mert ide jöttél. Vidd végig logikusan. Induljunk ki a legrosszabb esetből.
*Míg ezen gondolkozik, egyik lábával támaszkodik még, másikat pedig átveti rajta, közben arcán nyoma sincs mosolynak, komollyá válik inkább.*
- Elhagyja a várost, azt viszont nem teheti csak úgy, előbb haza fog menni. Érdemes ott kezdeni, vagy egy olyan helyen, hol csöndre és nyugalomra lel. Mint ez is...
*Mutat körbe lágy mosollyal sebhelyes arcán. Persze, ennél rosszabb, ha önkezével kíván a kedvese véget vetni az életének. De ezt inkább meg sem említi.*
- Viszont fontos, hogy ha te szereted őt annyira, hogy cseppet se érdekeljen, mit tett a múltban, akkor elég lesz, ha megleled, hogy magadhoz szorítod, mint még előtte soha és megvárod, míg nyugalom lesz úrrá rajta. Nem tudom, talán sírni fog, talán üresnek érzi majd magát, de az lesz a pillanat, amikor mindent bele kell adnod, hogy szerelmeddel letaglózd.
*Lábai újra koppannak a macskakövön.*
- Már ha szereted eléggé hozzá.
*Arca közelebb kerül, hogy képébe hajolva, szinte izzóan zöld szempárja alatt ijesztő vigyorral és a sebhely apró, recézett szélével találja szembe magát a lány. Majd hajol vissza, mert mégis csak szerzetes, vagy mi...*
- Bocsánat... Sajnálatos hibám, hogy gyakorta váltok tegeződésbe... Elnézését kérem.
*Azzal visszaül, mintha az egész meg sem történt volna és tovább tekint előre, egyenest az oltár felé... Vajon szavai milyen mélyre jutnak? Vagy talán meg sem várta a lány, hogy a végére jusson, előbb eliszkolt, mert fájt lelkében a tüske, mit e szavak mélyebbre nyomtak? Talán csak könnyeivel küzd tovább, ám Dakh számára annyi a fontos, hogy véleményével igyekezzen segíteni. Tapasztalatai, amik alig vannak ezt a megoldást ajánlják, legalábbis számára ez hatásos volna... Kár, hogy neki se Kedvese, ki így szeretné, s sírna, ha elhagyná, se mása, ki egyáltalán érez iránta valamit. Ez a sorsa egy ilyen korcsnak, mint ő...*
A hozzászólás írója (Dakhnator Makrocciel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.01.30 23:09:44