Arthenior - Templom
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 18 (341. - 360. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
360. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2013-01-01 22:39:08
Üzenet elküldve: 2013-01-01 22:39:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Szelíd
//M11 és Cyrlas Zonter figyelmébe//
*Módszer ide vagy oda ez csak egy a sok közül. Követi a férfi testmozgását, ő is felveszi a úrhölgyhöz illő tartást, majd apróbb léptekkel sétál mellette. Nem szól semmit, csak szaporán pislog s fejével rábök, hogy ő beszéljen. Tény, hogy nem a szavak embere. Misztikus mosoly jelenik meg arcán.*
- Feketébe zárt hattyú? Nem olvastam még, ám hallottam róla kritikákat. Van, aki dicsőíti az írást, van aki egyenesen a tűzbe vetette s azt mondta, hogy ilyen rossz szépirodalmi regényt még nem olvasott. Minden esetre engem érdekel a mű.
*Közelednek a Könyvár bejáratához s most már közelebbről is feltérképezhetik a terepet. Kikerekedik a szeme s odasúgja a férfinek.*
-Nem tudom mit keresnek itt az őrök. Talán történt valami.
*Megáll a háttérbe, nem megy közelebb. Hagyja kibontakozni a férfit, így legalább megfigyelheti élesben.*
~Mi...Micsoda?? Mindenképp művelődni szeretnénk? Remélem csak viccel...~
*Beleharap ajkába, hogy leplezze mosolyát. Magában viszont elejt egy mosolyt. Mégis csak közelebb lép és belekarol a férfibe, majd először a nagy darab orkra pillant, majd a másik őrre. Zavartan mosolyog rájuk.*
- Ugyan dehogy. A művelődés igazán várhat. Minden esetre, ha nem zavarja Önöket én leülök és imádkozok egyet.
*Elengedi a férfit és leül a közeli padba, hogy szemmel tarthassa mind a három egyént. Ám még mielőtt leül körbe néz a templomba. Az oltárnál egy fehérbe öltözött pap imádkozik. Valószínűleg az esti misére készül.*
~ Fenébe! No jól van jól van. Így nem megyünk semmire. Improvizálni kell, nincs mese. Nincs idő újabb tervre. Óvatosan kell cselekednem. Szerencse, hogy eltettem azt a kis nyilat, ami elaltatta a kis Drágámat. Jó ég de hányinger valakit így becézni! Ch! Nánánáná! Most ne ezen agyaljak, hanem azon hogy lehetne gyorsan kiiktatni ezeket az őröket. Itt inkább az orkkal lesz nagyobb gondunk. Remélem ennek a férfinek, aki jelenleg a Kedvesem, jók a reflexei.~
*Összeteszi a kezét, mintha imádkozna s elkezd motyogni. Némán jár a szája, mint ha csak magába beszélne. Egyszer-egyszer feltekint, merre hogy helyezkednek az őrök és Cyrlas. Nem szeretné elaltatni a Drágáját, bármennyire nagy is a kísértés. Most az egyszer nem ő a célpont. Majd. Egyszer. Biztosan.*
*Módszer ide vagy oda ez csak egy a sok közül. Követi a férfi testmozgását, ő is felveszi a úrhölgyhöz illő tartást, majd apróbb léptekkel sétál mellette. Nem szól semmit, csak szaporán pislog s fejével rábök, hogy ő beszéljen. Tény, hogy nem a szavak embere. Misztikus mosoly jelenik meg arcán.*
- Feketébe zárt hattyú? Nem olvastam még, ám hallottam róla kritikákat. Van, aki dicsőíti az írást, van aki egyenesen a tűzbe vetette s azt mondta, hogy ilyen rossz szépirodalmi regényt még nem olvasott. Minden esetre engem érdekel a mű.
*Közelednek a Könyvár bejáratához s most már közelebbről is feltérképezhetik a terepet. Kikerekedik a szeme s odasúgja a férfinek.*
-Nem tudom mit keresnek itt az őrök. Talán történt valami.
*Megáll a háttérbe, nem megy közelebb. Hagyja kibontakozni a férfit, így legalább megfigyelheti élesben.*
~Mi...Micsoda?? Mindenképp művelődni szeretnénk? Remélem csak viccel...~
*Beleharap ajkába, hogy leplezze mosolyát. Magában viszont elejt egy mosolyt. Mégis csak közelebb lép és belekarol a férfibe, majd először a nagy darab orkra pillant, majd a másik őrre. Zavartan mosolyog rájuk.*
- Ugyan dehogy. A művelődés igazán várhat. Minden esetre, ha nem zavarja Önöket én leülök és imádkozok egyet.
*Elengedi a férfit és leül a közeli padba, hogy szemmel tarthassa mind a három egyént. Ám még mielőtt leül körbe néz a templomba. Az oltárnál egy fehérbe öltözött pap imádkozik. Valószínűleg az esti misére készül.*
~ Fenébe! No jól van jól van. Így nem megyünk semmire. Improvizálni kell, nincs mese. Nincs idő újabb tervre. Óvatosan kell cselekednem. Szerencse, hogy eltettem azt a kis nyilat, ami elaltatta a kis Drágámat. Jó ég de hányinger valakit így becézni! Ch! Nánánáná! Most ne ezen agyaljak, hanem azon hogy lehetne gyorsan kiiktatni ezeket az őröket. Itt inkább az orkkal lesz nagyobb gondunk. Remélem ennek a férfinek, aki jelenleg a Kedvesem, jók a reflexei.~
*Összeteszi a kezét, mintha imádkozna s elkezd motyogni. Némán jár a szája, mint ha csak magába beszélne. Egyszer-egyszer feltekint, merre hogy helyezkednek az őrök és Cyrlas. Nem szeretné elaltatni a Drágáját, bármennyire nagy is a kísértés. Most az egyszer nem ő a célpont. Majd. Egyszer. Biztosan.*
359. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-31 21:08:30
Üzenet elküldve: 2012-12-31 21:08:30
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 299
OOC üzenetek: 239
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 299
OOC üzenetek: 239
Játékstílus: Vakmerő
//Shinea Wordan és Cyrlas Zonter részére//
Az ork arca nem tükröz meglepettséget az ifjú pár láttán, de valójában semmilyen más érzelmet sem. Még a szeme sem rebben. Ha nem pislogna, akkor teljesen mozdulatlanul állna, amíg a férfi végig mondja, amit akar. Majd utána kezeit felemeli, szépen lassan mellmagasságig, majd visszaereszti. Vesz egy nagy levegőt, és kijelenti:*
- Remélem nem sürgős, mivel egy ideig ide senki nem mehet le. *Majd ránéz a mellette álló egyénre, aki szóra nyitja a száját, de leinti* Senki, csak ha a főnök már úgy döntött, hogy elhagyja a helyet.
*Végül a másik őr az intés ellenére megszólal:*
- Akkor sajnálom, hallották az urat. Részemről már lemehetnek, amint az én főnököm feljön, de akkor mi el is hagyjuk a helyszínt. Azonban így attól tartok még jó darabig várniuk kell.
*Azzal mindketten mozdulatlanul állnak tovább, azonban szemüket az ifjú páron tartják.*
Az ork arca nem tükröz meglepettséget az ifjú pár láttán, de valójában semmilyen más érzelmet sem. Még a szeme sem rebben. Ha nem pislogna, akkor teljesen mozdulatlanul állna, amíg a férfi végig mondja, amit akar. Majd utána kezeit felemeli, szépen lassan mellmagasságig, majd visszaereszti. Vesz egy nagy levegőt, és kijelenti:*
- Remélem nem sürgős, mivel egy ideig ide senki nem mehet le. *Majd ránéz a mellette álló egyénre, aki szóra nyitja a száját, de leinti* Senki, csak ha a főnök már úgy döntött, hogy elhagyja a helyet.
*Végül a másik őr az intés ellenére megszólal:*
- Akkor sajnálom, hallották az urat. Részemről már lemehetnek, amint az én főnököm feljön, de akkor mi el is hagyjuk a helyszínt. Azonban így attól tartok még jó darabig várniuk kell.
*Azzal mindketten mozdulatlanul állnak tovább, azonban szemüket az ifjú páron tartják.*
358. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-30 12:24:54
Üzenet elküldve: 2012-12-30 12:24:54
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//Shinea//
* A nő szájából kemény szavakat hall, hogy ' Csak ne érdekeljen! ' meg az összes többi, amit fejéhez vág. Úgy tűnik felpaprikázta a kisasszonyt. Pont ez kellett neki, mert teljesen kitárulkozik előtte a nő és olyan titkokat mond el, ami bőségesen ellátja információval; persze a nő nevét nem tudja, de azt igen, hogy egyik módszere milyen. Teljesen meglepi az a fordulat, mikor belemegy az ifjú szerelmesek ötletébe. Nem palástolja a másik előtt, hanem egy ideig érdeklődően tekint felé. Shinea belekarol, és felveszi a helyes testtartását. Nemesi, kimért léptek,és ügyel a párja lépéseire. Kicsit felszegi az állát. Megjegyzi a feltételt, amit a társa állít fel.*
- Rendben Édesem. De ki beszéljen? Szeretnéd te, vagy intézzem én? * Közben gyorsan átgondolja az alakítása minden egyes részletét, mert egy kis hiba is végzetesen sülhet el.*
-Drágám! Olvastad már a Feketébe zárt hattyú című könyvet? * Közben lassan megérkeznek a két őrhöz, akiket akadályként azonosít be. Szerepéhez és rangjához híven kezdi el játszani a szerepét.*
- Miért vannak őrök a könyvtár előtt? * Kérdezi meglepetten, miközben elengedi kedvesét, hogy a két illető elé álljon.*
- Ryalir dezar Calapanta vagyok. Az ifjú feleségemmel jöttem a Feketébe zárt hattyú olvasmány miatt. * Itt el is hallgat, hogy nézze a jelzéseket. Persze a véletlenre nem bízza a dolgot, hanem megtoldja a szavait.*
- Szeretném, ha átengednének minket, mert mindenképpen szeretnénk művelődni.
* A nő szájából kemény szavakat hall, hogy ' Csak ne érdekeljen! ' meg az összes többi, amit fejéhez vág. Úgy tűnik felpaprikázta a kisasszonyt. Pont ez kellett neki, mert teljesen kitárulkozik előtte a nő és olyan titkokat mond el, ami bőségesen ellátja információval; persze a nő nevét nem tudja, de azt igen, hogy egyik módszere milyen. Teljesen meglepi az a fordulat, mikor belemegy az ifjú szerelmesek ötletébe. Nem palástolja a másik előtt, hanem egy ideig érdeklődően tekint felé. Shinea belekarol, és felveszi a helyes testtartását. Nemesi, kimért léptek,és ügyel a párja lépéseire. Kicsit felszegi az állát. Megjegyzi a feltételt, amit a társa állít fel.*
- Rendben Édesem. De ki beszéljen? Szeretnéd te, vagy intézzem én? * Közben gyorsan átgondolja az alakítása minden egyes részletét, mert egy kis hiba is végzetesen sülhet el.*
-Drágám! Olvastad már a Feketébe zárt hattyú című könyvet? * Közben lassan megérkeznek a két őrhöz, akiket akadályként azonosít be. Szerepéhez és rangjához híven kezdi el játszani a szerepét.*
- Miért vannak őrök a könyvtár előtt? * Kérdezi meglepetten, miközben elengedi kedvesét, hogy a két illető elé álljon.*
- Ryalir dezar Calapanta vagyok. Az ifjú feleségemmel jöttem a Feketébe zárt hattyú olvasmány miatt. * Itt el is hallgat, hogy nézze a jelzéseket. Persze a véletlenre nem bízza a dolgot, hanem megtoldja a szavait.*
- Szeretném, ha átengednének minket, mert mindenképpen szeretnénk művelődni.
357. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-28 20:14:28
Üzenet elküldve: 2012-12-28 20:14:28
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Szelíd
//Cyrlas, Hawul//
// 16+ jeleneteket tartalmaz//
-Csak ne érdekeljen!!!
*Sziszegve nyomatékosít minden egyes szót. Mindig is utálta az efféle kimenetelű beszélgetéseket.*
~Az érzelmek csak a bajt hozzák a fejemre! Hányok a finoman
megművelt szavaktól, rosszul vagyok ha bókolnak, ha közelednek felém.~
*Meglepetten felvonja szemöldökét majd töredék másodberc
alatt fordul vele szembe. Izzik a szeme. Haragos, rideg, forrong a fejében a vér.*
-Engem meg úgy neveltek, hogy aki hozzámér annak vágjam le a kezét! Fenemód mázlista vagy, ugye tudod? Ha nem lenne ez az átkozott munka, már pár ujjadtól elbúcsúzhattál volna! Nincs elfelejtve! Még... munka után... elgondolkozok rajta! Most... még mielőtt meggondolom magam... elkezdhetnénk... a kiba.. khm... akarom mondani a munkát!
*Megfeszíti karját, majd elfordul tőle. Sikerült kihúznia a gyufát ezzel s még tetézi a bajt azzal, hogy beleokoskodik a szexuális életébe. Ökölbe szorítja mindkét kezét. Nem fordul vissza felé, mert félő, ha megpillantaná a férfi arcát bizony nem tudna uralkodni magán.*
- Én addig szeretkezek, amíg a hideg pengémet nem mártom a
másikba. A legutóbb én voltam alul. Átvágtam a torkát.
Élvezetes halála volt! Igen! Én minden esetben jól éreztem
magam, mikor a vére végig folyt a testemen. Igen! Imádtam,
hogy megfürödhettem a vérében! Igen! Élvezetes volt neki!
* felé fordul mégis s fenyegetően közelebb lép* Így akarsz te is meghalni? Hidd el, nem adtam meg neki a gyönyört, amire számított. Nos? Szeretnéd?
*Suttog, hiszen nem akarja, hogy valaki ennek a kegyetlen
perverziónak bárki is fül tanúja legyen, a férfin kívül. Szeme még mindig sötéten izzik a haragtól.*
- Nem mondom még egyszer! Menjünk!
*Felpillant s már ő is megpillantja az orkot az előtte álló illetővel.*
~Remek! Már csak ez hiányzott!~
*Bólint egyetértően s a férfire pillant mogorván.*
- Jó jó oké! Ifjú párnak álcázzuk magunk. Csak egyet jól jegyezz meg, ne éld bele magad a szerepedbe! Csak az arcomat érintheted. Én is azt teszem. Csak az arcod érintem, simogatom.
*Megrázza a fejét s a következő pillanatban már egy szemérmes nő pillantását fedezheti fel a szempárból. Belekarol a férfibe s előveszi szebb arcát. Először erőltetve mosolyog, aztán szépen lassan beleképzelve magát a helyzet komikumába, eltűnik a nehéz mosoly s felváltja a természetes, szelíd mosoly.*
-Mehetünk Drágám! Irány a könyvtár!
A hozzászólás írója (Shinea Wordan) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.28 20:16:39
// 16+ jeleneteket tartalmaz//
-Csak ne érdekeljen!!!
*Sziszegve nyomatékosít minden egyes szót. Mindig is utálta az efféle kimenetelű beszélgetéseket.*
~Az érzelmek csak a bajt hozzák a fejemre! Hányok a finoman
megművelt szavaktól, rosszul vagyok ha bókolnak, ha közelednek felém.~
*Meglepetten felvonja szemöldökét majd töredék másodberc
alatt fordul vele szembe. Izzik a szeme. Haragos, rideg, forrong a fejében a vér.*
-Engem meg úgy neveltek, hogy aki hozzámér annak vágjam le a kezét! Fenemód mázlista vagy, ugye tudod? Ha nem lenne ez az átkozott munka, már pár ujjadtól elbúcsúzhattál volna! Nincs elfelejtve! Még... munka után... elgondolkozok rajta! Most... még mielőtt meggondolom magam... elkezdhetnénk... a kiba.. khm... akarom mondani a munkát!
*Megfeszíti karját, majd elfordul tőle. Sikerült kihúznia a gyufát ezzel s még tetézi a bajt azzal, hogy beleokoskodik a szexuális életébe. Ökölbe szorítja mindkét kezét. Nem fordul vissza felé, mert félő, ha megpillantaná a férfi arcát bizony nem tudna uralkodni magán.*
- Én addig szeretkezek, amíg a hideg pengémet nem mártom a
másikba. A legutóbb én voltam alul. Átvágtam a torkát.
Élvezetes halála volt! Igen! Én minden esetben jól éreztem
magam, mikor a vére végig folyt a testemen. Igen! Imádtam,
hogy megfürödhettem a vérében! Igen! Élvezetes volt neki!
* felé fordul mégis s fenyegetően közelebb lép* Így akarsz te is meghalni? Hidd el, nem adtam meg neki a gyönyört, amire számított. Nos? Szeretnéd?
*Suttog, hiszen nem akarja, hogy valaki ennek a kegyetlen
perverziónak bárki is fül tanúja legyen, a férfin kívül. Szeme még mindig sötéten izzik a haragtól.*
- Nem mondom még egyszer! Menjünk!
*Felpillant s már ő is megpillantja az orkot az előtte álló illetővel.*
~Remek! Már csak ez hiányzott!~
*Bólint egyetértően s a férfire pillant mogorván.*
- Jó jó oké! Ifjú párnak álcázzuk magunk. Csak egyet jól jegyezz meg, ne éld bele magad a szerepedbe! Csak az arcomat érintheted. Én is azt teszem. Csak az arcod érintem, simogatom.
*Megrázza a fejét s a következő pillanatban már egy szemérmes nő pillantását fedezheti fel a szempárból. Belekarol a férfibe s előveszi szebb arcát. Először erőltetve mosolyog, aztán szépen lassan beleképzelve magát a helyzet komikumába, eltűnik a nehéz mosoly s felváltja a természetes, szelíd mosoly.*
-Mehetünk Drágám! Irány a könyvtár!
A hozzászólás írója (Shinea Wordan) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.28 20:16:39
356. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-28 20:03:53
Üzenet elküldve: 2012-12-28 20:03:53
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//Shinea//
- Nem mondod komolyan, hogy engem ne érdekeljen a belső világod. A belső bugyrok mélységének szaftos részletei. Hidd el, hogy nagyon szeretem az érdekes dolgokat. Legyen az bármilyen félelmetes én nem ijedek meg mint mások. Egyszer kipróbálhatod, hogy engem nem lep meg.* Kellemes füleinek, mikor a nő elmondja, hogy elfogadta a tervét. Dagad a melle a büszkeségtől, hogy elképzelését befogadták. Szeret tervezni, hogy utána véghez is vigye, amit gondosan kidolgozott.*
-Ne? Mi ne? Te is hozzám értél. Sajnálom de engem úgy neveltek, ha egy nő hozzáér a férfihez, akkor az illetőnek ugyanúgy joga van a szíve hölgyéhez hozzáérni. Makacskodsz. * Ingatja meg a fejét, főleg akkor mikor újra csak az ellenkezést hallja a női ajkakról.*
- Szóval te addig szeretkezel az áldozattal míg az bele nem hal? Szent Szűz! * De rögtön elmosolyodik, mert igazán viccesnek képzeli a helyzetet.*
- Némileg most aztán irigy vagyok azokra, akik olyan halált éltek át. * Végül egyet kel értenie a másikkal, hogy a meló fontosabb mint a magánélet.*
- Menjünk! * Mondja ki savanyú képpel, majd bevezeti Shineát a Templomba. Nem szólal meg, hanem csendben figyeli mindenfelé. A könyvtár felé sétálnak, mikor távolról megpillantja az orkot és a társaságát.
~ Hmm, nem ismerem azt az embert. Ő is a kereskedő embere lenne? Négyen vannak? Höh? ~ Nem tudja mi pontosan a helyzet, azonban a léptei lelassulnak.*
- Óvatosnak kell lennünk. * Suttogja oda Shinea fülébe, majd újfent egy ötlete támad.*
- Át kell jutnunk ezen a kettőn. Még nincs késő, ha nemesnek tüntetjük fel magunkat és ifjú párnak. Jól fontold meg. * Ezzel várja a választ.*
- Nem mondod komolyan, hogy engem ne érdekeljen a belső világod. A belső bugyrok mélységének szaftos részletei. Hidd el, hogy nagyon szeretem az érdekes dolgokat. Legyen az bármilyen félelmetes én nem ijedek meg mint mások. Egyszer kipróbálhatod, hogy engem nem lep meg.* Kellemes füleinek, mikor a nő elmondja, hogy elfogadta a tervét. Dagad a melle a büszkeségtől, hogy elképzelését befogadták. Szeret tervezni, hogy utána véghez is vigye, amit gondosan kidolgozott.*
-Ne? Mi ne? Te is hozzám értél. Sajnálom de engem úgy neveltek, ha egy nő hozzáér a férfihez, akkor az illetőnek ugyanúgy joga van a szíve hölgyéhez hozzáérni. Makacskodsz. * Ingatja meg a fejét, főleg akkor mikor újra csak az ellenkezést hallja a női ajkakról.*
- Szóval te addig szeretkezel az áldozattal míg az bele nem hal? Szent Szűz! * De rögtön elmosolyodik, mert igazán viccesnek képzeli a helyzetet.*
- Némileg most aztán irigy vagyok azokra, akik olyan halált éltek át. * Végül egyet kel értenie a másikkal, hogy a meló fontosabb mint a magánélet.*
- Menjünk! * Mondja ki savanyú képpel, majd bevezeti Shineát a Templomba. Nem szólal meg, hanem csendben figyeli mindenfelé. A könyvtár felé sétálnak, mikor távolról megpillantja az orkot és a társaságát.
~ Hmm, nem ismerem azt az embert. Ő is a kereskedő embere lenne? Négyen vannak? Höh? ~ Nem tudja mi pontosan a helyzet, azonban a léptei lelassulnak.*
- Óvatosnak kell lennünk. * Suttogja oda Shinea fülébe, majd újfent egy ötlete támad.*
- Át kell jutnunk ezen a kettőn. Még nincs késő, ha nemesnek tüntetjük fel magunkat és ifjú párnak. Jól fontold meg. * Ezzel várja a választ.*
355. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-28 14:40:52
Üzenet elküldve: 2012-12-28 14:40:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Adomány az mit a fáradhatatlannak tetsző vekker, törten lüktető izomcsomó hajt most ki magából hogy martalékává váljon. S talán önmaga is épp így válik martalékká, ha nem volt az mindjárt, kezdettől fogva. ~Így vész hát feledésbe minden kipattanó szikra...vagy hiú kis gyertyaláng...~. Aiya reszketeg balja kúszik fel vállára, fakó tincsek közé kapva keres támaszkodót a hím pedig készséggel tartja meg áldozatát. Köröttük a sötétség összesűrűsödik mintha vonzaná őket a keskeny, karmazsin patak. A mélységi szabad kezét a nőstény dereka köré fonja, s míg vérét ízleli ügyet sem vet annak ájuldozására. Hisz úgysem fog elájulni... szemhélya mögött az elmúlás torzképe bontogatja pikkelyes, éjjelbe fúlt szárnyait. Ha lehunyja kék tükörpárját s átengedi magát, fél, hogy az illúzió elragadja.
Vagy épp, attól fél, hogy magára hagyja a pokolárny evilágra szakadt visszaképe.
Az árnyékok súgása hegyes fülében ezerszeres. A két szó szinte úgy tolul ajkaira hogy nem tudni a kavargó rosszindulat vízhangozza-e őt vagy fordítva történik: "Enyém vagy". A láthatatlan síkon, ott hol a valóság szövete rothadva összezsugorodik, ahogy a háttérben a templom oszlopos boltozata ritmusosan olvad fel-feltárva egy másikfajta idő múlását, ismerős, nehéz láncok csörrennek fel halkan. Mintha léptek közelednének a távolból feléjük, tétova léptek mik rozsdamart vasakat vonszolnak. A talp mezítelen csattogása belevész a folytonos, ártalmas sziszegésbe.
A nőstény rémülten megfeszül, megpróbálja kitépni magát. Karmaival váj a húsába ám a hímet nem riasztja meg holmi tűnékeny fájdalom. Karja satuként szorul a vékony derék köré, fogával válaszképp brutálisan mar a sebbe...vad marcangol csak így, nem elffajzat. A tenyérben a vonalak töbhelyütt átszakadnak.
-Gyengén hazudsz, Szikra. -* morogja. *-Nézd meg.
*Kezében még mindig a nősténytől zsákmányolt kés, élét az élete szennyezte pirosra éppúgy mint a Dwirinthalen fogait. Furcsának látszanak. Az oltár ott áll a közelükben. A hím karjánál fogva úgy penderíti a lányt hogy immár arra felé indulhasson.
A magas, zölddel leterített kőasztalra tálat helyeztek. Benne színültig folyadék csillog. Meglehe hogy víz, meglehet hogy bájital. Szertartásról maradt itt vagy ahhoz kellhet talán a reggeli fohászon. A közeledő, láncra vert léptek ismét felcsörrennek, ahogy az oltár felé irányozzák lépéseik. Felkarjánál fogva tereli a lányt.*
-Nézz bele. -* állnak meg a tál fölött, amire bizonytalan tükörképük kúszott. Félhomály vált éktelen, lüktető semmit körölöttük, mintha lélegeznének a falak. Dagadva hajolnak meg kifelé, majd roppsnva horpadnak be, a terítő pedig hullámzik. Száz féreg gyűrűs teste kúszik nyálkásan alatta.
A megfáradt léptek egészen közel értek. Majd megálltak. Egy vasra vert, fiatal Szikra képe bontakozik ki a víztükörből. A kék szemek egyenesen néznek a jelenük arcába. A bilincsek véresre dörzsölték, feltörték a bőrét. A nyakában széles fémpánt alól is rászáradt bíborszín csordult ki. A pánton, karikán lánc, azon vezették egészen idáig.
Az a Szikra meztelen, tetoválások sem borítják.
A hús-vér Szikra háta mögött lánc csörren meg, egészen közel. A sötételf hím ujjai úgy mozdulnak, mintha egy pórázt tekernének maguk köré. Közben Aiya tőrét jobbára hüvelykujjal fogja tenyeréhez.
Másik kezével még mindig a nőstény felkarját tartja. Válla fölött fürkészi a tükörképüket.
A túlsó Szikra háta mögött is úr áll. Egykedvű gőggel szemez velük.*
*Adomány az mit a fáradhatatlannak tetsző vekker, törten lüktető izomcsomó hajt most ki magából hogy martalékává váljon. S talán önmaga is épp így válik martalékká, ha nem volt az mindjárt, kezdettől fogva. ~Így vész hát feledésbe minden kipattanó szikra...vagy hiú kis gyertyaláng...~. Aiya reszketeg balja kúszik fel vállára, fakó tincsek közé kapva keres támaszkodót a hím pedig készséggel tartja meg áldozatát. Köröttük a sötétség összesűrűsödik mintha vonzaná őket a keskeny, karmazsin patak. A mélységi szabad kezét a nőstény dereka köré fonja, s míg vérét ízleli ügyet sem vet annak ájuldozására. Hisz úgysem fog elájulni... szemhélya mögött az elmúlás torzképe bontogatja pikkelyes, éjjelbe fúlt szárnyait. Ha lehunyja kék tükörpárját s átengedi magát, fél, hogy az illúzió elragadja.
Vagy épp, attól fél, hogy magára hagyja a pokolárny evilágra szakadt visszaképe.
Az árnyékok súgása hegyes fülében ezerszeres. A két szó szinte úgy tolul ajkaira hogy nem tudni a kavargó rosszindulat vízhangozza-e őt vagy fordítva történik: "Enyém vagy". A láthatatlan síkon, ott hol a valóság szövete rothadva összezsugorodik, ahogy a háttérben a templom oszlopos boltozata ritmusosan olvad fel-feltárva egy másikfajta idő múlását, ismerős, nehéz láncok csörrennek fel halkan. Mintha léptek közelednének a távolból feléjük, tétova léptek mik rozsdamart vasakat vonszolnak. A talp mezítelen csattogása belevész a folytonos, ártalmas sziszegésbe.
A nőstény rémülten megfeszül, megpróbálja kitépni magát. Karmaival váj a húsába ám a hímet nem riasztja meg holmi tűnékeny fájdalom. Karja satuként szorul a vékony derék köré, fogával válaszképp brutálisan mar a sebbe...vad marcangol csak így, nem elffajzat. A tenyérben a vonalak töbhelyütt átszakadnak.
-Gyengén hazudsz, Szikra. -* morogja. *-Nézd meg.
*Kezében még mindig a nősténytől zsákmányolt kés, élét az élete szennyezte pirosra éppúgy mint a Dwirinthalen fogait. Furcsának látszanak. Az oltár ott áll a közelükben. A hím karjánál fogva úgy penderíti a lányt hogy immár arra felé indulhasson.
A magas, zölddel leterített kőasztalra tálat helyeztek. Benne színültig folyadék csillog. Meglehe hogy víz, meglehet hogy bájital. Szertartásról maradt itt vagy ahhoz kellhet talán a reggeli fohászon. A közeledő, láncra vert léptek ismét felcsörrennek, ahogy az oltár felé irányozzák lépéseik. Felkarjánál fogva tereli a lányt.*
-Nézz bele. -* állnak meg a tál fölött, amire bizonytalan tükörképük kúszott. Félhomály vált éktelen, lüktető semmit körölöttük, mintha lélegeznének a falak. Dagadva hajolnak meg kifelé, majd roppsnva horpadnak be, a terítő pedig hullámzik. Száz féreg gyűrűs teste kúszik nyálkásan alatta.
A megfáradt léptek egészen közel értek. Majd megálltak. Egy vasra vert, fiatal Szikra képe bontakozik ki a víztükörből. A kék szemek egyenesen néznek a jelenük arcába. A bilincsek véresre dörzsölték, feltörték a bőrét. A nyakában széles fémpánt alól is rászáradt bíborszín csordult ki. A pánton, karikán lánc, azon vezették egészen idáig.
Az a Szikra meztelen, tetoválások sem borítják.
A hús-vér Szikra háta mögött lánc csörren meg, egészen közel. A sötételf hím ujjai úgy mozdulnak, mintha egy pórázt tekernének maguk köré. Közben Aiya tőrét jobbára hüvelykujjal fogja tenyeréhez.
Másik kezével még mindig a nőstény felkarját tartja. Válla fölött fürkészi a tükörképüket.
A túlsó Szikra háta mögött is úr áll. Egykedvű gőggel szemez velük.*
354. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-27 21:16:08
Üzenet elküldve: 2012-12-27 21:16:08
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 40
Játékstílus: Szelíd
//Cyrlas//
~Pusztán felmérem a nyaki távolságod, hogy hogy tudom egy szempillantás alatt elmetszeni egy mozdulattal.~
- Nos... hidd el, nem szeretnéd tudni mi rejlik a szívem legmélyebb bugyrában.
~Harag, gyűlölet, gyilkolási vágy. Ez csak máz, csak könnyű játszadozás, hogy megzavarjam az érzelmed. Oh ha tudnád...~
*Csettint egyet nyelvével s lépést tart a férfivel. Szeme ide-oda jár, felméri a terepet, a reakciót mit okoz, a talajt, a templomot, mit lassan elérnek. Sóhajt egy nagyot ismételten, higgadtan, kimérten beszél.*
-Igen, először elleneztem, aztán amíg Te csendesen pihentél a padon, átgondoltam a helyzetet. Volt rá időm. Végül engedtem a tervednek abban, hogy Te eltereled az orkokat mellőle, csak hogy ne unatkozz. A kereskedő meg az én dolgom.
*Elrántja a fejét ahogy az ujja hozzáér az állához.*
- Ne!
* A fejét ingatja. Próbál higgadt maradni s fagyos tekintettel mered rá. Megrándul az ajka. Mikor Közelebb hajol megfeszül minden porcikája, érezhető, már-már tapintható a feszültség amit magából áraszt. Lassan felé fordítja a fejét. Suttogóra veszi hangját. Velőtrázó.*
-Maradjunk annyiban, hogy engem nem érdekel sem a csók, sem a testi érintkezés. Én is tudok egyet s mást művelni az ajkammal, a testemmel, ám annak mindig Halál volt a vége. De... ebbe most ne menjünk bele. Vár a munka.
*Felpillant a Templomra. Pontosabban az órára. Háromnegyed kettő. Felveszi a ruhájához illó kesztyűt. Finoman megmunkált bőr kesztyű, mi a könyökéig ér.*
- Mehetünk.
~Pusztán felmérem a nyaki távolságod, hogy hogy tudom egy szempillantás alatt elmetszeni egy mozdulattal.~
- Nos... hidd el, nem szeretnéd tudni mi rejlik a szívem legmélyebb bugyrában.
~Harag, gyűlölet, gyilkolási vágy. Ez csak máz, csak könnyű játszadozás, hogy megzavarjam az érzelmed. Oh ha tudnád...~
*Csettint egyet nyelvével s lépést tart a férfivel. Szeme ide-oda jár, felméri a terepet, a reakciót mit okoz, a talajt, a templomot, mit lassan elérnek. Sóhajt egy nagyot ismételten, higgadtan, kimérten beszél.*
-Igen, először elleneztem, aztán amíg Te csendesen pihentél a padon, átgondoltam a helyzetet. Volt rá időm. Végül engedtem a tervednek abban, hogy Te eltereled az orkokat mellőle, csak hogy ne unatkozz. A kereskedő meg az én dolgom.
*Elrántja a fejét ahogy az ujja hozzáér az állához.*
- Ne!
* A fejét ingatja. Próbál higgadt maradni s fagyos tekintettel mered rá. Megrándul az ajka. Mikor Közelebb hajol megfeszül minden porcikája, érezhető, már-már tapintható a feszültség amit magából áraszt. Lassan felé fordítja a fejét. Suttogóra veszi hangját. Velőtrázó.*
-Maradjunk annyiban, hogy engem nem érdekel sem a csók, sem a testi érintkezés. Én is tudok egyet s mást művelni az ajkammal, a testemmel, ám annak mindig Halál volt a vége. De... ebbe most ne menjünk bele. Vár a munka.
*Felpillant a Templomra. Pontosabban az órára. Háromnegyed kettő. Felveszi a ruhájához illó kesztyűt. Finoman megmunkált bőr kesztyű, mi a könyökéig ér.*
- Mehetünk.
353. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-27 15:01:43
Üzenet elküldve: 2012-12-27 15:01:43
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//Shinea//
* Hallgatja társa szavait, először nyugodtan, aztán kicsit feszélyezve.
~Micsoda? Egy élő céltáblával járok, akit mindenki üldöz!~ Nem telik el pár perc, mert rájön, hogy hasonló cipőben jár mint a nő; annyi különbséggel, hogy ő nem szokott gyilkolni. Szélhámos az eleven fajtából. Meglepően tapasztalja, hogy Shinea bátorkodik egy állsimítással kedveskedni. A saját akciója nem jár sikerrel, amire pimasz módon válaszol.*
- Szerintem valahol a szíved egyik rejtett zugában kellemesen tölt egy egy ilyen érintés, hiába löksz el magadtól. * Pimasz mosolyt húz, majd jelzi a szép ruhába öltözött szépségnek, hogy aztán neki teljesen mindegy a viselkedése.*
- Persze, haladjunk drága. * Csendesen lépked a begyakorolt légies mozdulatokkal. Nem kell sokat várnia, mert a nő reagál a kimondott szavakra.*
- Ilyet mondtam tényleg, amit te hevesen elleneztél nem? Csak azt ne mond, hogy te voltál annyira jó, hogy a tervem egyből elfogadtad. Tudod ezen nem fogok kiakadni. De rendben, akkor a három orkot elcsalogatom ha tudom. * Észreveszi a nő légzését, amit jótékonyan kihasznál, hogy a szép idomokat bámulja.*
- Furfangos és precíz? Én sem mondhattam volna jobban. * Van annyira pimasz, hogy ezúttal ő simítson bele a nő arcába. Odahajol a fülébe, hogy ajkai a következő szavakat formálja meg.*
- Maradjunk annyiban, hogy én képes vagyok csókolni úgy ajkat és testet. Ami a legkülönösebb, hogy nem érek hozzá egy újjal sem. * Megérkeznek a Templom elé, ahol megáll. *
- Itt is volnánk.
* Hallgatja társa szavait, először nyugodtan, aztán kicsit feszélyezve.
~Micsoda? Egy élő céltáblával járok, akit mindenki üldöz!~ Nem telik el pár perc, mert rájön, hogy hasonló cipőben jár mint a nő; annyi különbséggel, hogy ő nem szokott gyilkolni. Szélhámos az eleven fajtából. Meglepően tapasztalja, hogy Shinea bátorkodik egy állsimítással kedveskedni. A saját akciója nem jár sikerrel, amire pimasz módon válaszol.*
- Szerintem valahol a szíved egyik rejtett zugában kellemesen tölt egy egy ilyen érintés, hiába löksz el magadtól. * Pimasz mosolyt húz, majd jelzi a szép ruhába öltözött szépségnek, hogy aztán neki teljesen mindegy a viselkedése.*
- Persze, haladjunk drága. * Csendesen lépked a begyakorolt légies mozdulatokkal. Nem kell sokat várnia, mert a nő reagál a kimondott szavakra.*
- Ilyet mondtam tényleg, amit te hevesen elleneztél nem? Csak azt ne mond, hogy te voltál annyira jó, hogy a tervem egyből elfogadtad. Tudod ezen nem fogok kiakadni. De rendben, akkor a három orkot elcsalogatom ha tudom. * Észreveszi a nő légzését, amit jótékonyan kihasznál, hogy a szép idomokat bámulja.*
- Furfangos és precíz? Én sem mondhattam volna jobban. * Van annyira pimasz, hogy ezúttal ő simítson bele a nő arcába. Odahajol a fülébe, hogy ajkai a következő szavakat formálja meg.*
- Maradjunk annyiban, hogy én képes vagyok csókolni úgy ajkat és testet. Ami a legkülönösebb, hogy nem érek hozzá egy újjal sem. * Megérkeznek a Templom elé, ahol megáll. *
- Itt is volnánk.
352. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-12 20:03:20
Üzenet elküldve: 2012-12-12 20:03:20
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 247
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 247
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Szelíd
*Lisast az elmúlt napokban rengeteg időt töltött mágia tanulással, de sajnos eddig eredménytelenül. „Időpocsékolás.” Gondolta a lány elkeseredve, majd lenézett a mellette fekvő hiúzra.*
-Hogy vagyunk ma? *Mosolyog kis barátjára, aki nagyot nyújtózkodva ásít, ezzel megmutatva hatalmas fogait. Az arra járók messziről elkerülik őket. Még mindig bizalmatlanak a hiúzzal. De ez érthető. A hatalmas, izmos állatban nincs semmi megnyugtató. „Merre lehet Las? Mi lehet vele? Sok idő eltelt mióta utoljára láttam.” A lány visszaemlékszik arra a napra, mikor utoljára beszélt vele. „Azt hiszem akkor épp a szobájába tartott...tehát...bárhol lehet.” Csüggedt el a lány.*
-Ideje lenne megkeresni jó öreg barátunkat. *Mondja Shaelnek és felpattan a székről. A hiúz unottan tápászkodik fel. „A semmit tevés bizony nagyon fárasztó dolog tud lenni.” A lány jót nevet lusta kedvencén, aki kedvtelenül vánszorog kifelé a lány oldalán. Lisast a templomból kifelé menet Shael lábát méregeti és örömmel nyugtázza, hogy már nem sántít.*
-Hogy vagyunk ma? *Mosolyog kis barátjára, aki nagyot nyújtózkodva ásít, ezzel megmutatva hatalmas fogait. Az arra járók messziről elkerülik őket. Még mindig bizalmatlanak a hiúzzal. De ez érthető. A hatalmas, izmos állatban nincs semmi megnyugtató. „Merre lehet Las? Mi lehet vele? Sok idő eltelt mióta utoljára láttam.” A lány visszaemlékszik arra a napra, mikor utoljára beszélt vele. „Azt hiszem akkor épp a szobájába tartott...tehát...bárhol lehet.” Csüggedt el a lány.*
-Ideje lenne megkeresni jó öreg barátunkat. *Mondja Shaelnek és felpattan a székről. A hiúz unottan tápászkodik fel. „A semmit tevés bizony nagyon fárasztó dolog tud lenni.” A lány jót nevet lusta kedvencén, aki kedvtelenül vánszorog kifelé a lány oldalán. Lisast a templomból kifelé menet Shael lábát méregeti és örömmel nyugtázza, hogy már nem sántít.*
351. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 19:20:51
Üzenet elküldve: 2012-12-03 19:20:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Béke tán még sosem öltött ily visszataszító formát. A fuvolás mégis reszketve húzódik sötét karjaiba. E torz imádat tartja csak össze a fiatalon megnyomorított lelket. Nélküle semmi. Kiszökik belőle a lélegzet és elhagyja örökre. Jobban ragaszkodik hozzá, mint a végtagjaihoz, mint a szeme világához, bármihez. Nincs ennél fontosabb. Nincs ennél szentebb.
„Fel.”
Ölelése egy pillanatra félelemmel telik el. Egyetlen szótag elmond mindent a kínhalál ezer fajtájáról. Az életösztön pedig felelne is rá azonnal. Összehúzná magát, földig hajolva esdene máris kegyelemért, bocsánatért. Bár lehetne visszaforgatni az idő kerekét, hogy ekképp üdvözölje Őt.
Ne kelljen..., ó ne kelljen... De a hallgatás intőn sürget. Elengedi rettegő lénye kezét a kétségbeesés gödre felett. Megtartja majd a hurok a nyakán, melynek neve engedelmesség. Lassan emelkedik fel. Kárörvendő, gonosz sugallatok környékezik. Suttognak, duruzsolnak neki. Érdes nyelvükkel mohó kéjjel nyalják a bőrére dermedt sós rettegést.
„A késed.”
Él még? Vagy meghalt már valahol félúton, s ez itt a pokol? Mintha torkánál fogva tartaná a víz alatt ez a könyörtelen egykedvűség, csak arra várva, hogy az utolsó kis amorf buborék is kimeneküljön belőle. Üvegcsébe fogva métellyel vegyítve rázná össze, halott varjú bordái alá varrná, hogy szögekkel kivert dobozban aztán elássa egy siralomház pincéjében. Kedvére citálná vissza az életbe újhold legsötétebb óráin, s patkányok loncsos szőrét simogatva hallgatná a távoli kaparászást...
Némán nyílnak el ajkai. A könyörgés a nyelvére szárad. Amikor a pengét átadja, szeretné becsukni a szemét, szorosra zárni, de képtelen. Minden szörnyűséges pillanatát látnia kell, mert Ő így akarja. A félelem mélyén egy tompa dobbanás fodrozza beteges színűre a rettenetet. Elvégre... magáénak tudja az úr figyelmét. Ez a kegy pedig szinte bódulatba hajtja valahol ott, mélyen.
Könny szaladja el a szemé. Homályos foltokba szalad a részvétlen enteriőr. Az ajkába kell harapnia, hogy hang nélkül viselje a fájdalmat. Az a nemes dögkeselyű most kitárja fertelmes szárnyait és fölé hajol. De előbb még láncra veri, kipeckeli a fuvolás tekintetét. Mintha sokágú, cirádás gyertyatartót adna a kezébe, hogy világítson e tor felett.
A kín élesen cikáz át a testén. Megrogy belé a térde, összeszorul az állkapcsa, homlokára ráncok szaladnak. Nem sikolt. Nyöszörgését is olyan csendesre fojtja, amennyire csak lehet. Nem szabad... Nem szabad... Még felverné a templomszolgát. Ha az úr kínból épít magának fellegvárat és lakomát ül a bűnös lélek felett, azt semmi nem zavarhatja meg. Nem szabad...
Önkéntelenül keres kapaszkodót, hogy tartani tudja magát. Nem eshet össze. Nem szabad... Ujjai a kese tincsek közé szaladnak az inas tarkón. Reszketeg cirógatás zsibong az érintésben, hálás sóhaj, amiért az úr módot ad a vezeklésre. A lüktetve tomboló fájdalomban megtisztul a lélek. Hogy tudja, hogy tudja majd ezt a kegyet meghálálni? Lemossa róla hűtlensége mocskát, tanít és megtart mindenható láncaiban.
A világ tompa, imbolygó szédülésre indul. Tántorodik a tudat.*
~Ne hagyd abba... Ne hagyd... én csak... meghalok..., de ezért ne hagyd abba...~ *rebegik a fuvolás száraz ajkai hangra már erőtlenül, bocsánatkérőn, alig pihegve már.
Visszhang rázza a vállát. Ébresztgeti, mintha valami fontos dolog lenne még itt, ami semmiképp nem engedné az öntudatlanság kényelmébe zuhanni.
„Enyém vagy.”
Bágyadó pillái alatt felparázslik az a kék tekintet. Kirántja az éj nyirkos lelkét, hogy az eszmélet határán csüngő testbe még egy csepp erőt plántáljon. Karmokká görbülnek a hűvösödő ujjak és a mélységi nyakába vájnak. A tántorgó teremtés kitépi kezét a hím szorításából és ellöki magát tőle.*
- Nem vagyok a Tiéd! *zihálja rekedten. Tekintete válaszokat keres a semmiben.* ~Nem a Tiéd vagyok...~ *ismétlik némán ajkai. Ezt súgja egy mélyen gyökeredző érzés a múlt fekete verméből. Aztán ugyanabból a veremből szorongás nyúl ki és keményen rámarkol a zaklatottan vergődő szívre.* ~...Ugye?~
*Béke tán még sosem öltött ily visszataszító formát. A fuvolás mégis reszketve húzódik sötét karjaiba. E torz imádat tartja csak össze a fiatalon megnyomorított lelket. Nélküle semmi. Kiszökik belőle a lélegzet és elhagyja örökre. Jobban ragaszkodik hozzá, mint a végtagjaihoz, mint a szeme világához, bármihez. Nincs ennél fontosabb. Nincs ennél szentebb.
„Fel.”
Ölelése egy pillanatra félelemmel telik el. Egyetlen szótag elmond mindent a kínhalál ezer fajtájáról. Az életösztön pedig felelne is rá azonnal. Összehúzná magát, földig hajolva esdene máris kegyelemért, bocsánatért. Bár lehetne visszaforgatni az idő kerekét, hogy ekképp üdvözölje Őt.
Ne kelljen..., ó ne kelljen... De a hallgatás intőn sürget. Elengedi rettegő lénye kezét a kétségbeesés gödre felett. Megtartja majd a hurok a nyakán, melynek neve engedelmesség. Lassan emelkedik fel. Kárörvendő, gonosz sugallatok környékezik. Suttognak, duruzsolnak neki. Érdes nyelvükkel mohó kéjjel nyalják a bőrére dermedt sós rettegést.
„A késed.”
Él még? Vagy meghalt már valahol félúton, s ez itt a pokol? Mintha torkánál fogva tartaná a víz alatt ez a könyörtelen egykedvűség, csak arra várva, hogy az utolsó kis amorf buborék is kimeneküljön belőle. Üvegcsébe fogva métellyel vegyítve rázná össze, halott varjú bordái alá varrná, hogy szögekkel kivert dobozban aztán elássa egy siralomház pincéjében. Kedvére citálná vissza az életbe újhold legsötétebb óráin, s patkányok loncsos szőrét simogatva hallgatná a távoli kaparászást...
Némán nyílnak el ajkai. A könyörgés a nyelvére szárad. Amikor a pengét átadja, szeretné becsukni a szemét, szorosra zárni, de képtelen. Minden szörnyűséges pillanatát látnia kell, mert Ő így akarja. A félelem mélyén egy tompa dobbanás fodrozza beteges színűre a rettenetet. Elvégre... magáénak tudja az úr figyelmét. Ez a kegy pedig szinte bódulatba hajtja valahol ott, mélyen.
Könny szaladja el a szemé. Homályos foltokba szalad a részvétlen enteriőr. Az ajkába kell harapnia, hogy hang nélkül viselje a fájdalmat. Az a nemes dögkeselyű most kitárja fertelmes szárnyait és fölé hajol. De előbb még láncra veri, kipeckeli a fuvolás tekintetét. Mintha sokágú, cirádás gyertyatartót adna a kezébe, hogy világítson e tor felett.
A kín élesen cikáz át a testén. Megrogy belé a térde, összeszorul az állkapcsa, homlokára ráncok szaladnak. Nem sikolt. Nyöszörgését is olyan csendesre fojtja, amennyire csak lehet. Nem szabad... Nem szabad... Még felverné a templomszolgát. Ha az úr kínból épít magának fellegvárat és lakomát ül a bűnös lélek felett, azt semmi nem zavarhatja meg. Nem szabad...
Önkéntelenül keres kapaszkodót, hogy tartani tudja magát. Nem eshet össze. Nem szabad... Ujjai a kese tincsek közé szaladnak az inas tarkón. Reszketeg cirógatás zsibong az érintésben, hálás sóhaj, amiért az úr módot ad a vezeklésre. A lüktetve tomboló fájdalomban megtisztul a lélek. Hogy tudja, hogy tudja majd ezt a kegyet meghálálni? Lemossa róla hűtlensége mocskát, tanít és megtart mindenható láncaiban.
A világ tompa, imbolygó szédülésre indul. Tántorodik a tudat.*
~Ne hagyd abba... Ne hagyd... én csak... meghalok..., de ezért ne hagyd abba...~ *rebegik a fuvolás száraz ajkai hangra már erőtlenül, bocsánatkérőn, alig pihegve már.
Visszhang rázza a vállát. Ébresztgeti, mintha valami fontos dolog lenne még itt, ami semmiképp nem engedné az öntudatlanság kényelmébe zuhanni.
„Enyém vagy.”
Bágyadó pillái alatt felparázslik az a kék tekintet. Kirántja az éj nyirkos lelkét, hogy az eszmélet határán csüngő testbe még egy csepp erőt plántáljon. Karmokká görbülnek a hűvösödő ujjak és a mélységi nyakába vájnak. A tántorgó teremtés kitépi kezét a hím szorításából és ellöki magát tőle.*
- Nem vagyok a Tiéd! *zihálja rekedten. Tekintete válaszokat keres a semmiben.* ~Nem a Tiéd vagyok...~ *ismétlik némán ajkai. Ezt súgja egy mélyen gyökeredző érzés a múlt fekete verméből. Aztán ugyanabból a veremből szorongás nyúl ki és keményen rámarkol a zaklatottan vergődő szívre.* ~...Ugye?~
350. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 19:19:49
Üzenet elküldve: 2012-12-03 19:19:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Az öntudat büszke fénnyel pattan ki a lény legmélyéről s kínzó ragyogással szalad végig annak minden idegszálán. Szemeket ragyogtat fel s megemeli fejét az eleven, felzsinórzott bábnak ki kötelékeire újonnan ráakadva szaggatná azokat ahogy tépte már egyszer rég.
~Milyen kár~ rándul a holtmaszkra mosoly sejtelme ~hogy a zsinórok eleven húsból erednek, s bőr alá hatolva bordáit úgy szövik át mint életadó indák a halott fák derekát...~. Gondolatai közt vergődő emlék ébred egy roncsról, egy szikráról ahogy saját magát tépi szét és a szálakat kiszaggatva omlik a vére. Hajszálerek csak a bábmester szálai mik köldökzsinórként élettel kötik össze egy életre szóló elkárhozásra s mi még azon is túl mutat. Az örök börtön rácsaival hol istentelenségnek zárkóznak játékai végenincs fertelemre, s hol tudja otthonra lel minden egyes lidércláng ha a kötelesség kapun túlra elszólítja s hideg szó nem szisszen már az élő kísértetek fülébe suttogni a rettenet álmait.
Ó, élet... ! Mi veszteség, mi harc, mi szenvedés köt össze titeket saját magatokkal. Illusztris semmit csepegtetnek szemeikbe ~s feketéllő nap alatt mégis őket immitáljuk~. Felé lépdel a láng s bár oldalán hosszútőre hidegen vigyorog sápatag pillája sem rezzen a kés hangjára.*
-Gyengén... hazudtál. -* vízhangozza négy fal kavargó őrületét egy pillanatnak mely spirálba csavarodva öleli át őket. Fém feszül a torkához s a nőstény arca körül árnykígyók sziszegnek, fegyvert tartó kezét métellyel körülnyalják.
Ó, mi lenne ha a fény végképp felizzana. A vihar fehér lánggal tombolna végig a rémálmok bábszínházán s eget-földet felperzselve szaggatna szét mindet mit árnyakból s pókselyemből szőttek meg valaha s vérrel kötöttek át, istentelen teremtését egy egész polckészletnek, végtelenbe nyúló bábsorait kik tűhegyre tűzőtt lepkeként vonaglanak saját kötéseik végén bordáik feltépve a szívük kapargatják... Sóvár szemei azelőtt siratják az illúziót hogy az benne megszületne. Hulltára a bukott hiába vágyódik... s éppoly lehetetlen bármi más után vágynia.
~Nosss...?~ búgják az árnyak, s kéjesen lélegzi be a lázadás auráját, a látszat-szabadságét mely a templomot felkavarva lebbentette meg szárnyait csakazért hogy karmok martalékává hulljon. A homály uralma követelte jogát s felfalta születőben a kísértő fantomot, hívságot és álltatást... ez volt neve.
S ím, a szolga térdrehullt. Gazdája nem más csak árnyék, húsba szőtt semmi, felébredt rosszindulat. Engedi testére a hűlő kezet mely mégis az ellentétes adományt sugározza. Engedi támaszt lelni, s imádni...
Hagyja hogy könnyek peregjenek csizmájára. A hit várát megvívták, s a győzelem fakó paripája végigszáguldott a kihalt ormokon. Virágok elfonnyadnak, harcosok csonttá asznak s üszökké omlik a fal ott hol a Halál ül díszvacsorát. Az árnyak is visszakúsztak a templom fuldokló köveibe ám aromájuk még mindig körülöttük lebeg mint a hirtelen eloltott tűz kénköves sziszegései.*
-Fel. -* szól végül a hang. Az idő egyelőre, visszazökkent magába, csikorogva indulnak előre kerekei. A szentek szánakozó képe is átfordult vaksággá, mintha maguk sem akarnának többé emlékezni. Nem érzik késznek maguk döghalál-tanúságra? A méltatlantól inkább faragott közöny mögé rejtik el arcukat.*
-A késed -* hideg kezét egykedvűn tartja. S ha teljesítik, Szikra kezét is magánál fogva a pengét prózaian vájja a tenyér húsába.
Akit egyszer elkaptak, sosem lesz szabadsága... sem pokolban, sem mennyben, vagy a siralomvölgyi tájon bármely szegletébe vetődjön is. Nem változott meg semmi sem, a függönyök legördültek már azelőtt hogy Aiya a templomba belépett volna. Hűbért keresett a régi hiányában.
A fehér kezet markában tartja. Ráhajol a vágásra, s nyelvét futtatja rajta végig. Sunyt pillái mögött ében színekben játszatják a sötétséget a friss karmazsin cseppek. Előbb pillant fel Aiyára, mintsem elhúzódna. Pillantásával a nőstényét keresi mielőtt a vérrel írt szerződés soron következő pontjához szólítaná.*
-Enyém vagy. -* csikorgatja a mély, s Narzuth a fogait a nyitott sebbe vájja. Bővebben indul meg nyomán a vérpatak.*
*Az öntudat büszke fénnyel pattan ki a lény legmélyéről s kínzó ragyogással szalad végig annak minden idegszálán. Szemeket ragyogtat fel s megemeli fejét az eleven, felzsinórzott bábnak ki kötelékeire újonnan ráakadva szaggatná azokat ahogy tépte már egyszer rég.
~Milyen kár~ rándul a holtmaszkra mosoly sejtelme ~hogy a zsinórok eleven húsból erednek, s bőr alá hatolva bordáit úgy szövik át mint életadó indák a halott fák derekát...~. Gondolatai közt vergődő emlék ébred egy roncsról, egy szikráról ahogy saját magát tépi szét és a szálakat kiszaggatva omlik a vére. Hajszálerek csak a bábmester szálai mik köldökzsinórként élettel kötik össze egy életre szóló elkárhozásra s mi még azon is túl mutat. Az örök börtön rácsaival hol istentelenségnek zárkóznak játékai végenincs fertelemre, s hol tudja otthonra lel minden egyes lidércláng ha a kötelesség kapun túlra elszólítja s hideg szó nem szisszen már az élő kísértetek fülébe suttogni a rettenet álmait.
Ó, élet... ! Mi veszteség, mi harc, mi szenvedés köt össze titeket saját magatokkal. Illusztris semmit csepegtetnek szemeikbe ~s feketéllő nap alatt mégis őket immitáljuk~. Felé lépdel a láng s bár oldalán hosszútőre hidegen vigyorog sápatag pillája sem rezzen a kés hangjára.*
-Gyengén... hazudtál. -* vízhangozza négy fal kavargó őrületét egy pillanatnak mely spirálba csavarodva öleli át őket. Fém feszül a torkához s a nőstény arca körül árnykígyók sziszegnek, fegyvert tartó kezét métellyel körülnyalják.
Ó, mi lenne ha a fény végképp felizzana. A vihar fehér lánggal tombolna végig a rémálmok bábszínházán s eget-földet felperzselve szaggatna szét mindet mit árnyakból s pókselyemből szőttek meg valaha s vérrel kötöttek át, istentelen teremtését egy egész polckészletnek, végtelenbe nyúló bábsorait kik tűhegyre tűzőtt lepkeként vonaglanak saját kötéseik végén bordáik feltépve a szívük kapargatják... Sóvár szemei azelőtt siratják az illúziót hogy az benne megszületne. Hulltára a bukott hiába vágyódik... s éppoly lehetetlen bármi más után vágynia.
~Nosss...?~ búgják az árnyak, s kéjesen lélegzi be a lázadás auráját, a látszat-szabadságét mely a templomot felkavarva lebbentette meg szárnyait csakazért hogy karmok martalékává hulljon. A homály uralma követelte jogát s felfalta születőben a kísértő fantomot, hívságot és álltatást... ez volt neve.
S ím, a szolga térdrehullt. Gazdája nem más csak árnyék, húsba szőtt semmi, felébredt rosszindulat. Engedi testére a hűlő kezet mely mégis az ellentétes adományt sugározza. Engedi támaszt lelni, s imádni...
Hagyja hogy könnyek peregjenek csizmájára. A hit várát megvívták, s a győzelem fakó paripája végigszáguldott a kihalt ormokon. Virágok elfonnyadnak, harcosok csonttá asznak s üszökké omlik a fal ott hol a Halál ül díszvacsorát. Az árnyak is visszakúsztak a templom fuldokló köveibe ám aromájuk még mindig körülöttük lebeg mint a hirtelen eloltott tűz kénköves sziszegései.*
-Fel. -* szól végül a hang. Az idő egyelőre, visszazökkent magába, csikorogva indulnak előre kerekei. A szentek szánakozó képe is átfordult vaksággá, mintha maguk sem akarnának többé emlékezni. Nem érzik késznek maguk döghalál-tanúságra? A méltatlantól inkább faragott közöny mögé rejtik el arcukat.*
-A késed -* hideg kezét egykedvűn tartja. S ha teljesítik, Szikra kezét is magánál fogva a pengét prózaian vájja a tenyér húsába.
Akit egyszer elkaptak, sosem lesz szabadsága... sem pokolban, sem mennyben, vagy a siralomvölgyi tájon bármely szegletébe vetődjön is. Nem változott meg semmi sem, a függönyök legördültek már azelőtt hogy Aiya a templomba belépett volna. Hűbért keresett a régi hiányában.
A fehér kezet markában tartja. Ráhajol a vágásra, s nyelvét futtatja rajta végig. Sunyt pillái mögött ében színekben játszatják a sötétséget a friss karmazsin cseppek. Előbb pillant fel Aiyára, mintsem elhúzódna. Pillantásával a nőstényét keresi mielőtt a vérrel írt szerződés soron következő pontjához szólítaná.*
-Enyém vagy. -* csikorgatja a mély, s Narzuth a fogait a nyitott sebbe vájja. Bővebben indul meg nyomán a vérpatak.*
349. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 19:01:06
Üzenet elküldve: 2012-12-03 19:01:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Lehet-e egy gondolatból felsejlő mozdulatot holmi szóval semmivé dermeszteni? Miféle húrokat pendít, miféle szentségtelen nyelveken szól ez a hang, mely a mellkasába nyúl és marokra fogja a fuvolás vergődő szívét? Szörnyű rohamban árad szét rajta a borzongás.
Hozzá szólt. Megszólította... Őt szólította... múltba nyúló zöngéken.
Csend. A világot megtorpantja fordulásában a rettenet. Ez a történet nem haladhat tovább. Minden ellen való, hogy létezzen. A valóság szövete elrohad, ahol csak hozzáér a sorsnak ez az elátkozott szála. Mégis... kisvártatva szűkölő nyikordulással indul tovább. A jóakarat elfordítja arcát. Védője, az emberség, csüggedten rogy le süket fülekre találó beszéde után. Pulpitushoz rohanva hiába markolja a korlátot. A bíra széke kongva tátongó üresség, őt pedig húzza, vonszolja vissza az a pillanat ide, a kárhozat tornácára.
A démon újra szól, s a lélek dermedtségéből pánikba csap át. Dobálja magát a hús börtönében, marja, harapja, mintha ki akarná rágni magát az iszonyat elől. Futásnak eredne, de a hanyagul odavetett parancs béklyót ver minden tagjára. „Maradj ott.” Pedig még erőt se bújtatott a mondatba az a síri méltóság.
A nemesség úgy csügg a csontos vállakon, mint méltatlan, unt kabát, s az a nemtörődömmé torzult kegy, mely helyet enged neki, az borzongatóbb minden ős nemességnél. Eredendő. Mint a Halál.
Esendő kis nyüffenés szökik ki a kétségbeesett tüdőből. Kapná is a kezét a szája elé, de azzal csak még inkább előtérbe tolná ezt a színpadra tévedt szánalmas gyengeséget. A szeme így is elárulja. Nyomorult...
Ujjait tördelő tehetetlenség szedi darabokra és rakja össze végtelen ciklusban gondolatai káoszát. Nem lel kapaszkodóra.*
~Szikra?~ *Ez volna a neve? Foghegyről szólításra vetett sercintés. Jelentéktelenségtől csöpögő szócska. Akkor miért keseredik a nyelvére már kimondatlanul is? Ahogy visszhangot vet a fejében, ráakaszkodik. Belé mélyeszti torz hangulatát. Torkába sütött pecsét, égett büszkeség szaga terjeng a templom vaskos oszlopai között. S milyen furcsa... hogy pont emiatt... e csökött szócska mélyén, a hím zöngéi alatt kibontakozik egy érzés. Úgy árad szét benne, amiképp a hajnal rohan végig kelet hegyeinek gerincén.
Mélyet lélegzik, és lassan kiegyenesedik. Hűvös törhetetlenséggel ragyognak íriszei. Tisztán, mint a gleccserek és kéken, mint a csiszolatlan zafír. Közelebb lép... és még közelebb. Némán bámul a felemás tekintetbe. E csend mintha az öröklétnek ígértetne, de hirtelen penge sikkanása töri meg... talán pont e csend örökét megpecsételendő, hogy az a kriptamélyi szólam többé ne vegyülhessen belé. Az ében torok alá szorul a hűvös acél.*
- Mindenre emlékszem *szisszen a fátyolos hang* - amire kell.
*Meginog. Mintha saját szavai véreztették volna ki elszántságát. Hát eddig tartott, míg pengéjét kikezdte ez a sötét, mindenható patina? Akkor legalább... jöjj, halál... fordulj az én torkom alá...
Nem moccan. Képtelen. A teste nem hallgat rá. Elborzad, amikor ráébred: más döntésén függ élte, halta. Míg Ő nem kívánja tőle másképp, létbe lesz láncolva.
Mint úri lakosztályok sürgő szolgahada, midőn a gazdát kibontják kintre viselt gönceiből, úgy veszik el tőle láthatatlan kezek mindenét. A bosszút, a szabad akaratot, a méltóságát... Kiszáll a tartás tagjaiból, s ahogy lassan a földre csúszik, karjai erőtlenül ölelik e szentségtelen bálvány szikár testét. Gyűlölt istene kegyébe omlik. Ajkaira szárad az eskü, mellyel kel, mellyel fekszik tudata mélyén: a pokolra küldi. De létezik-e a pokolnak ennél mélyebb bugyra, melynek királyiszékén ez a démon trónol?
Nem... nem akar emlékezni, ha Ő, ez az ében szörnyeteg is a múltja kísértete. Maradjon sötétben. Maradjon hallgatag mélységekben. Mert ha már árnya is az iszonyat tébolyát suttogja, hogy nézhetne a szemébe?
Fekete csizmákat pettyeznek a forró könnyek. Nedves csíkokat rajzolnak a fuvolás halovány arcára. S ő csak földre rogyva öleli a szikár combot, a láncai ismerős súlyát, a rácsok otthonos korlátait. Akkor is, ha tudja jól, minden zsigerében érzi, hogy nem ebbe a kalitkába született... mert az a másik... biztonságban tartotta. Sötétje megnyugtató volt, atyai szigorral telt a levegője. De ez... rothadás szaga járja át. Béklyói fojtanak, sebeket marnak a bőrébe. És még így is... Bár tartana még szorosabban, bár érezné csontig vágni azokat a láncokat, hogy soha... hogy soha többé ne férkőzhessen a közelébe a szabadság iszonyatos űrje.*
*Lehet-e egy gondolatból felsejlő mozdulatot holmi szóval semmivé dermeszteni? Miféle húrokat pendít, miféle szentségtelen nyelveken szól ez a hang, mely a mellkasába nyúl és marokra fogja a fuvolás vergődő szívét? Szörnyű rohamban árad szét rajta a borzongás.
Hozzá szólt. Megszólította... Őt szólította... múltba nyúló zöngéken.
Csend. A világot megtorpantja fordulásában a rettenet. Ez a történet nem haladhat tovább. Minden ellen való, hogy létezzen. A valóság szövete elrohad, ahol csak hozzáér a sorsnak ez az elátkozott szála. Mégis... kisvártatva szűkölő nyikordulással indul tovább. A jóakarat elfordítja arcát. Védője, az emberség, csüggedten rogy le süket fülekre találó beszéde után. Pulpitushoz rohanva hiába markolja a korlátot. A bíra széke kongva tátongó üresség, őt pedig húzza, vonszolja vissza az a pillanat ide, a kárhozat tornácára.
A démon újra szól, s a lélek dermedtségéből pánikba csap át. Dobálja magát a hús börtönében, marja, harapja, mintha ki akarná rágni magát az iszonyat elől. Futásnak eredne, de a hanyagul odavetett parancs béklyót ver minden tagjára. „Maradj ott.” Pedig még erőt se bújtatott a mondatba az a síri méltóság.
A nemesség úgy csügg a csontos vállakon, mint méltatlan, unt kabát, s az a nemtörődömmé torzult kegy, mely helyet enged neki, az borzongatóbb minden ős nemességnél. Eredendő. Mint a Halál.
Esendő kis nyüffenés szökik ki a kétségbeesett tüdőből. Kapná is a kezét a szája elé, de azzal csak még inkább előtérbe tolná ezt a színpadra tévedt szánalmas gyengeséget. A szeme így is elárulja. Nyomorult...
Ujjait tördelő tehetetlenség szedi darabokra és rakja össze végtelen ciklusban gondolatai káoszát. Nem lel kapaszkodóra.*
~Szikra?~ *Ez volna a neve? Foghegyről szólításra vetett sercintés. Jelentéktelenségtől csöpögő szócska. Akkor miért keseredik a nyelvére már kimondatlanul is? Ahogy visszhangot vet a fejében, ráakaszkodik. Belé mélyeszti torz hangulatát. Torkába sütött pecsét, égett büszkeség szaga terjeng a templom vaskos oszlopai között. S milyen furcsa... hogy pont emiatt... e csökött szócska mélyén, a hím zöngéi alatt kibontakozik egy érzés. Úgy árad szét benne, amiképp a hajnal rohan végig kelet hegyeinek gerincén.
Mélyet lélegzik, és lassan kiegyenesedik. Hűvös törhetetlenséggel ragyognak íriszei. Tisztán, mint a gleccserek és kéken, mint a csiszolatlan zafír. Közelebb lép... és még közelebb. Némán bámul a felemás tekintetbe. E csend mintha az öröklétnek ígértetne, de hirtelen penge sikkanása töri meg... talán pont e csend örökét megpecsételendő, hogy az a kriptamélyi szólam többé ne vegyülhessen belé. Az ében torok alá szorul a hűvös acél.*
- Mindenre emlékszem *szisszen a fátyolos hang* - amire kell.
*Meginog. Mintha saját szavai véreztették volna ki elszántságát. Hát eddig tartott, míg pengéjét kikezdte ez a sötét, mindenható patina? Akkor legalább... jöjj, halál... fordulj az én torkom alá...
Nem moccan. Képtelen. A teste nem hallgat rá. Elborzad, amikor ráébred: más döntésén függ élte, halta. Míg Ő nem kívánja tőle másképp, létbe lesz láncolva.
Mint úri lakosztályok sürgő szolgahada, midőn a gazdát kibontják kintre viselt gönceiből, úgy veszik el tőle láthatatlan kezek mindenét. A bosszút, a szabad akaratot, a méltóságát... Kiszáll a tartás tagjaiból, s ahogy lassan a földre csúszik, karjai erőtlenül ölelik e szentségtelen bálvány szikár testét. Gyűlölt istene kegyébe omlik. Ajkaira szárad az eskü, mellyel kel, mellyel fekszik tudata mélyén: a pokolra küldi. De létezik-e a pokolnak ennél mélyebb bugyra, melynek királyiszékén ez a démon trónol?
Nem... nem akar emlékezni, ha Ő, ez az ében szörnyeteg is a múltja kísértete. Maradjon sötétben. Maradjon hallgatag mélységekben. Mert ha már árnya is az iszonyat tébolyát suttogja, hogy nézhetne a szemébe?
Fekete csizmákat pettyeznek a forró könnyek. Nedves csíkokat rajzolnak a fuvolás halovány arcára. S ő csak földre rogyva öleli a szikár combot, a láncai ismerős súlyát, a rácsok otthonos korlátait. Akkor is, ha tudja jól, minden zsigerében érzi, hogy nem ebbe a kalitkába született... mert az a másik... biztonságban tartotta. Sötétje megnyugtató volt, atyai szigorral telt a levegője. De ez... rothadás szaga járja át. Béklyói fojtanak, sebeket marnak a bőrébe. És még így is... Bár tartana még szorosabban, bár érezné csontig vágni azokat a láncokat, hogy soha... hogy soha többé ne férkőzhessen a közelébe a szabadság iszonyatos űrje.*
348. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 13:31:18
Üzenet elküldve: 2012-12-03 13:31:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Meglehet ostobának érzi most magát... kapaszkodó után kap a ráció amint az álomból ébredve szemközt találja magát - De mivel?
Ahelyett hogy a szentély kriptacsendje s sötétsége visszafordulna egy normális éjszakába s ledobná magáról a szorongás láncait bizonyítva hogy csak Aiya elméjének termékei voltak, a levegő nem válik kevésbé érdessé, nem szorítja kevésbé a szívet mint az álom mezsgyéjén való kóborlás. Hitetlen rebbennek meg a törött szárnyak, meglepett erőfeszítést téve a repülés hiú ábrándjára. Ám a rémülten verdeső madár nem tud már a képzelt kalitkából kiszakadni.
Az ébredés csak egy újabb rémálomra nyílott.
Zaklatott elmével tán nehéz felfogni ezt. A sötételf, ha normálisan reagálna, s udvarias szavakkal vagy csak egy flegma morranással űzné el a múlt kísértő árnyékát, minden visszaállhatna a természetes rendbe s csordogálna tovább életük egy kínos jelenetet fellistázva.
Ám a hím, nem úgy viselkedik mintha nem volna valóban az ébrenlét túlsó oldaláról kiszakadt lidércalak. S a helyiség légköre sem oldódik fel a félelmek elmúltán... nem belülről, nem a fuvolásból árad. A rothadás láthatatlan miazmája előtt pedig összehúzódnak az alkotások alakjai. Mintha tél előtt meglapulva várnának szebb napot.
Lustán szívja be a zavarodottság fanyar páráját. Embertelen arcán pedig oly mosoly kúszik szét mely a megalázás egész eszköztárát önelégült kényelembe fojtja: mint amint sas nézi vergődő áldozatát ahogy karmai közt húzza saját magát karóba s a forrón eleven húsból ízesen bugyog fel az élet rabló csőrébe.*
-Mindig gyengén hazudtál. -* éled a sírok mély hangja. Pillantása fogva tartja Aiya hezitáló alakját, elevenen vibrál felé kétség, önharc és egy szikra reszketése. Látja ajtó felé reppenni a vergődő tekintetet.*
-Maradj ott. -* hanyagul elegáns intése a kékvér legmélyéből fakad.
Noha Ayia is bizton érzi, nincs kedve indulni... nincs kedve elhaladni az utolsó padsor előtt, hol a ragadozó, ugyan, mozdulatlan terpeszkedik.*
-A szíved még most is a torkodban dobog, te pedig nem tudod magad elég jól álltatni. Szikra.
*A név a legsötétebb órákból maradt a fuvolásra. Egyben a legtisztább szó, s mégis a legalantasabb fokra alacsonyít. Ez a név mi megfoszt jogtól, méltóságtól, egyéniségtől... A legszebb szó gyalázása, a szentek megszégyenítése.
Emlékszik vajon még a szóra? Árgus heterokrómokkal fürkészi hatását miközben hangtalanul ereszti keresztbe vetett lábát a padlóra, s teszi meg Ayia felé az első lépéseit. Puhán mint az árnyak, orvul mint ő maga.*
-Mondd Szikra, mire emlékszel?
*Fellépése, hangja nem fenyegető... megteszi magáét a puszta jelenléte. Gonosz magabiztosság és éhség mi elevenen falja fel az élőket anélkül, hogy gazdája megmozdulna. Az árnyak eleven életre kelnek körülötte, s lényéből tekergő éjszín csápokként nyújtózkodnak. Hiú illúzió: egy pislogás eloszlatja. Helyében nem marad más csak az űr, hogy a következő momentum ismét valóra váltsa. Szemének parazsa ekkor izzássá erősödik, s a templom hajója olvadva eltorzul.*
A hozzászólás írója (Narzuth Dwirinthalen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.03 13:41:55
*Meglehet ostobának érzi most magát... kapaszkodó után kap a ráció amint az álomból ébredve szemközt találja magát - De mivel?
Ahelyett hogy a szentély kriptacsendje s sötétsége visszafordulna egy normális éjszakába s ledobná magáról a szorongás láncait bizonyítva hogy csak Aiya elméjének termékei voltak, a levegő nem válik kevésbé érdessé, nem szorítja kevésbé a szívet mint az álom mezsgyéjén való kóborlás. Hitetlen rebbennek meg a törött szárnyak, meglepett erőfeszítést téve a repülés hiú ábrándjára. Ám a rémülten verdeső madár nem tud már a képzelt kalitkából kiszakadni.
Az ébredés csak egy újabb rémálomra nyílott.
Zaklatott elmével tán nehéz felfogni ezt. A sötételf, ha normálisan reagálna, s udvarias szavakkal vagy csak egy flegma morranással űzné el a múlt kísértő árnyékát, minden visszaállhatna a természetes rendbe s csordogálna tovább életük egy kínos jelenetet fellistázva.
Ám a hím, nem úgy viselkedik mintha nem volna valóban az ébrenlét túlsó oldaláról kiszakadt lidércalak. S a helyiség légköre sem oldódik fel a félelmek elmúltán... nem belülről, nem a fuvolásból árad. A rothadás láthatatlan miazmája előtt pedig összehúzódnak az alkotások alakjai. Mintha tél előtt meglapulva várnának szebb napot.
Lustán szívja be a zavarodottság fanyar páráját. Embertelen arcán pedig oly mosoly kúszik szét mely a megalázás egész eszköztárát önelégült kényelembe fojtja: mint amint sas nézi vergődő áldozatát ahogy karmai közt húzza saját magát karóba s a forrón eleven húsból ízesen bugyog fel az élet rabló csőrébe.*
-Mindig gyengén hazudtál. -* éled a sírok mély hangja. Pillantása fogva tartja Aiya hezitáló alakját, elevenen vibrál felé kétség, önharc és egy szikra reszketése. Látja ajtó felé reppenni a vergődő tekintetet.*
-Maradj ott. -* hanyagul elegáns intése a kékvér legmélyéből fakad.
Noha Ayia is bizton érzi, nincs kedve indulni... nincs kedve elhaladni az utolsó padsor előtt, hol a ragadozó, ugyan, mozdulatlan terpeszkedik.*
-A szíved még most is a torkodban dobog, te pedig nem tudod magad elég jól álltatni. Szikra.
*A név a legsötétebb órákból maradt a fuvolásra. Egyben a legtisztább szó, s mégis a legalantasabb fokra alacsonyít. Ez a név mi megfoszt jogtól, méltóságtól, egyéniségtől... A legszebb szó gyalázása, a szentek megszégyenítése.
Emlékszik vajon még a szóra? Árgus heterokrómokkal fürkészi hatását miközben hangtalanul ereszti keresztbe vetett lábát a padlóra, s teszi meg Ayia felé az első lépéseit. Puhán mint az árnyak, orvul mint ő maga.*
-Mondd Szikra, mire emlékszel?
*Fellépése, hangja nem fenyegető... megteszi magáét a puszta jelenléte. Gonosz magabiztosság és éhség mi elevenen falja fel az élőket anélkül, hogy gazdája megmozdulna. Az árnyak eleven életre kelnek körülötte, s lényéből tekergő éjszín csápokként nyújtózkodnak. Hiú illúzió: egy pislogás eloszlatja. Helyében nem marad más csak az űr, hogy a következő momentum ismét valóra váltsa. Szemének parazsa ekkor izzássá erősödik, s a templom hajója olvadva eltorzul.*
A hozzászólás írója (Narzuth Dwirinthalen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.03 13:41:55
347. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:44:51
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:44:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 27
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*Szurokba mártott madár kínlódó vége tükröződik az álomba ájult tudat mélyén. A test a határain jár. Ez a nyúlós semmi csupán egyezményes fegyverszünet a lét s az enyészet között. Néhány órányi béke, távol a kérdések zaklató zsivajától. Nem pihentető az elmére borult sötétség. Inkább nyomasztó... és egyre csak nyomasztóbb lesz.
A lélegzet rendezetlen, szapora ütembe csap. Hunyt pillák mögött kapkodón rebben a szem. Jeges veríték csorog végig a gerinc mentén. A fuvolás gombóccá sűrűsödött szorongást nyeldekel. Egyre csak környékezi ez az érzés. Mintha a boltozat fölötte akasztófák erdején nyugodna, mintha az orrát fulladásig töltené a nyirkos föld, a dohos kripták szaga. Rothadás kúszik a padsorok közé... a bőre alá mászik, a mellkasára ülve lakmározik belőle. Elsápad, és néma sikoltást öklend minden szikrányi élet benne, amikor hozzáér. Hozzáér...
Nyúzott torzóként rezzen össze. Ilyen lehet egy ember, akiről lerántja a józan észt a borzalom. Mintha érzékeny, lüktetve fájó undort tudhatna csak magán. Reszket, akár egy nyomorult, aki pőrén kucorog a roppant oszlopok sötét hűvösében. Lassan eresztenek az álom görcsös karmai. Nagyon is mélyre fúródtak belé. A viaszt nyáladzó gyertyák lanyha fényjátéka valamelyest segít. A fuvolás mélyeket sóhajt az otthonosság színeiből, melyeket a lángocskák melege terít szét apró fénykörökben.
Mélységes csend ül ezen az éji órán, de az a csend valahol baljóslatú góccá sűrűsödik. Valahol a háta mögött. Az ereibe vág a késztetés, hogy meg kell fordulnia. Másképp nem rázza le az elme az álomból átszökő lidércek rontó leheletét. Olyan könnyűnek hangzik: hátrafordulni. Az esze hetykén bíztatja. A valóság csak néhány üres padsor, a többi elillan, a kellemetlen feszengés szétoszlik majd egy könnyebbült sóhajban. Csak hátra kell fordulni.
Vonakodva mozdul a teste. Az ész realitásban parádézó érvei mögött távoli suttogás éled. Valami régi, valami vészjósló. Pillantásában riadt veszélyérzet kutatja végig a padok minden apró zugát, ahogy azok lassan a látóterébe fordulnak.
Olyan hirtelen rántja hátra az ösztön, hogy szinte úgy zuhan ki a padból. Kapkodó pánik löki falig, nem törődve vele, hogy mit sodor magával. Ziháló tüdejében karcosra fagy a levegő, szívének üteme vadul visszhangzik a fülében. A sarokba préselődik, mintha az ódon kőbe akarna menekülni. Minden porcikája azt sikoltja, bár tehetné... hiszen ott van ő. Figyelő szemei elől nincs menekvés.
Mintha csak most ébredt volna, vagy valahol az álom mezsgyéjén tántorogna. Ostobán érzi magát. Ostobán, de az az érzés még mindig rajta csimpaszkodik. Megnedvesíti cserepesre száradt ajkait.*
- Elnézést... én csak... Megijesztett *mondja rekedten keresve hangját.* - Nem hallottam bejönni.
*Fürkész pillantása végigjárja a hím vékony ábrázatát, de minduntalan félszegen rebben vissza a márványpadló repedései közé. Felpillant újból és újból. Kétségbeesetten rázza az emlékezet zárt kapuját. Ismerős? Könyörülj ég, s mondd, hogy csak megölni jött...
Csak remélni meri, hogy ezúttal is megcsalja csupán a látszat, hiszen azt a másikat is felismerni vélte ott a fogadóban. Még mindig reszket. Ez most más. Nem az a súly, ami a bíbor szempár méltósága alatt fullasztja a lelket. A hiba elfogadja a büntetést, ha mégoly kínokkal is terhes, de ez nem az érdemelt vezeklés terhe. Így önös kegyetlenségtől reszket a halandó.
Pillantása a templom kapuja felé kap. Elérhetetlen távlatban feketéllik a menekvés. Egymás szavába vágva tülekednek a gondolatok a fuvolás fejében. Vészcsengettyűk kakofóniájába vegyül ütemét nem lelő szíve lüktetése. Nem tudja, mondania kéne-e valamit, és szorongva tart attól, hogy a másik mondjon bármit is.
Nyel egy nehézkeset és igyekszik egyenes derékkal megkapaszkodni az elhatározásban, hogy a következő pillanatban a holmijáért nyúl és távozik.*
*Szurokba mártott madár kínlódó vége tükröződik az álomba ájult tudat mélyén. A test a határain jár. Ez a nyúlós semmi csupán egyezményes fegyverszünet a lét s az enyészet között. Néhány órányi béke, távol a kérdések zaklató zsivajától. Nem pihentető az elmére borult sötétség. Inkább nyomasztó... és egyre csak nyomasztóbb lesz.
A lélegzet rendezetlen, szapora ütembe csap. Hunyt pillák mögött kapkodón rebben a szem. Jeges veríték csorog végig a gerinc mentén. A fuvolás gombóccá sűrűsödött szorongást nyeldekel. Egyre csak környékezi ez az érzés. Mintha a boltozat fölötte akasztófák erdején nyugodna, mintha az orrát fulladásig töltené a nyirkos föld, a dohos kripták szaga. Rothadás kúszik a padsorok közé... a bőre alá mászik, a mellkasára ülve lakmározik belőle. Elsápad, és néma sikoltást öklend minden szikrányi élet benne, amikor hozzáér. Hozzáér...
Nyúzott torzóként rezzen össze. Ilyen lehet egy ember, akiről lerántja a józan észt a borzalom. Mintha érzékeny, lüktetve fájó undort tudhatna csak magán. Reszket, akár egy nyomorult, aki pőrén kucorog a roppant oszlopok sötét hűvösében. Lassan eresztenek az álom görcsös karmai. Nagyon is mélyre fúródtak belé. A viaszt nyáladzó gyertyák lanyha fényjátéka valamelyest segít. A fuvolás mélyeket sóhajt az otthonosság színeiből, melyeket a lángocskák melege terít szét apró fénykörökben.
Mélységes csend ül ezen az éji órán, de az a csend valahol baljóslatú góccá sűrűsödik. Valahol a háta mögött. Az ereibe vág a késztetés, hogy meg kell fordulnia. Másképp nem rázza le az elme az álomból átszökő lidércek rontó leheletét. Olyan könnyűnek hangzik: hátrafordulni. Az esze hetykén bíztatja. A valóság csak néhány üres padsor, a többi elillan, a kellemetlen feszengés szétoszlik majd egy könnyebbült sóhajban. Csak hátra kell fordulni.
Vonakodva mozdul a teste. Az ész realitásban parádézó érvei mögött távoli suttogás éled. Valami régi, valami vészjósló. Pillantásában riadt veszélyérzet kutatja végig a padok minden apró zugát, ahogy azok lassan a látóterébe fordulnak.
Olyan hirtelen rántja hátra az ösztön, hogy szinte úgy zuhan ki a padból. Kapkodó pánik löki falig, nem törődve vele, hogy mit sodor magával. Ziháló tüdejében karcosra fagy a levegő, szívének üteme vadul visszhangzik a fülében. A sarokba préselődik, mintha az ódon kőbe akarna menekülni. Minden porcikája azt sikoltja, bár tehetné... hiszen ott van ő. Figyelő szemei elől nincs menekvés.
Mintha csak most ébredt volna, vagy valahol az álom mezsgyéjén tántorogna. Ostobán érzi magát. Ostobán, de az az érzés még mindig rajta csimpaszkodik. Megnedvesíti cserepesre száradt ajkait.*
- Elnézést... én csak... Megijesztett *mondja rekedten keresve hangját.* - Nem hallottam bejönni.
*Fürkész pillantása végigjárja a hím vékony ábrázatát, de minduntalan félszegen rebben vissza a márványpadló repedései közé. Felpillant újból és újból. Kétségbeesetten rázza az emlékezet zárt kapuját. Ismerős? Könyörülj ég, s mondd, hogy csak megölni jött...
Csak remélni meri, hogy ezúttal is megcsalja csupán a látszat, hiszen azt a másikat is felismerni vélte ott a fogadóban. Még mindig reszket. Ez most más. Nem az a súly, ami a bíbor szempár méltósága alatt fullasztja a lelket. A hiba elfogadja a büntetést, ha mégoly kínokkal is terhes, de ez nem az érdemelt vezeklés terhe. Így önös kegyetlenségtől reszket a halandó.
Pillantása a templom kapuja felé kap. Elérhetetlen távlatban feketéllik a menekvés. Egymás szavába vágva tülekednek a gondolatok a fuvolás fejében. Vészcsengettyűk kakofóniájába vegyül ütemét nem lelő szíve lüktetése. Nem tudja, mondania kéne-e valamit, és szorongva tart attól, hogy a másik mondjon bármit is.
Nyel egy nehézkeset és igyekszik egyenes derékkal megkapaszkodni az elhatározásban, hogy a következő pillanatban a holmijáért nyúl és távozik.*
346. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:09:15
Üzenet elküldve: 2012-12-03 12:09:15
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//éjszaka//
*A gyertyalángok kialszanak.
Nem tudni, mily hűvös fuvallat hatolt be a szentélybe, mely hűlő levegővel, s elnehezedő áhítattal itatja át az éjszakát. Mintha holmi grandiózus jelenenthez készülnének: a szobrok mozdulatlan szemei megtelnek néma feszültséggel, a domborműves falakból figyelem árad.
Az egyik padsorban egy alak ül. Merev körvonalait mintha késsel hasították volna bele a sötétségbe, nem elkülönítik az árnyékoktól mint inkább elf-szerzeti formát adnak puha rezdüléseiknek.
A férfi nagyragadozókra emlékeztető, arrogáns és flegma tartásban foglal helyet, fekete bőrnadrágba bújtatott lábszárait keresztbe vetve, karját az alacsony háttámlán nyugtatja. Teljes mozdulatlanságát alig törik meg ritkás, elnyúló légzései. Lopva emelik csak mellkasát, mintha egy festmény elevennek tűnő alakja volna. Hős egy rég elhagyott képtárban, vagy ősi, nemesi almanachok kelletlen, kékvérű portréja.
A két színben izzó szempár rezdületlen függ az átellenben szunnyadó lányon. Érzi a gyengeségét, érzi az elhagyatottságát... és érzi az ismerős szagot ami oly távolról felhajtotta. Áthatolt a frissen bolygatott föld émelyítő, édes leheletén. Orráig kúszott, s onnan tovább elfajult, torz lelkébe. Múltjának képtárában emléktükrök sorakoznak. Színesek és jelentéktelenek, fakók, ragyogóak, és rettentők... Egyeseket fém-, másokat arany, hivalkodó cirádájú mithrill rámájában találni meg. Mások szerény, bíborkeretben függnek mint az elhasznált kardtok bársonya. Egyeseknek fakeret jut... Egy ilyenben lett foglalt helye az oly hívó esszenciának is mely szentségtörő helyére szólította.
Szentségtörés, hogy jelen van. Tudja jól, bár nem hisz semmiféle szentségben. S bár őt magát nem érinti, érzékeli hogy telik meg feszültséggel, tiltakozó borzongással az egyre sötétebbre szűkölő oltárhelyiség, amint holtrózsa szagú aurája egyre jobban megterheli, felzabálja nyugalmát.
Megfeketedő üszökről, vérző szárnyról álmodik a csend. Lényének hátterében őrület vaskerekei kattognak, bár ő maga a konstans semmi állapotában leledzik.. Jól érezhető. Nem kedveli senki se. Nem kedvelik a helyek, nem kedvelik az állatok, és nem kedvelik az értő lények. A gúnyos ív, mely kegyetlen ajkainak sarkába feszült most is inkább mutatja bestiálisnak, mintsem emberinek vagy akár hímhez méltónak. Nincs benne semmi érzelmi.
A nőstény háttal ül neki. Az egyel megelőző sorban, a szentély ellentétes sarkában. A hím türelme végtelen és vészterhes. Akármikor ébred föl Aiya, ő pontosan így fog ránézni míg a gerinc mentén futó hideg erejére meg nem fordul.*
*A gyertyalángok kialszanak.
Nem tudni, mily hűvös fuvallat hatolt be a szentélybe, mely hűlő levegővel, s elnehezedő áhítattal itatja át az éjszakát. Mintha holmi grandiózus jelenenthez készülnének: a szobrok mozdulatlan szemei megtelnek néma feszültséggel, a domborműves falakból figyelem árad.
Az egyik padsorban egy alak ül. Merev körvonalait mintha késsel hasították volna bele a sötétségbe, nem elkülönítik az árnyékoktól mint inkább elf-szerzeti formát adnak puha rezdüléseiknek.
A férfi nagyragadozókra emlékeztető, arrogáns és flegma tartásban foglal helyet, fekete bőrnadrágba bújtatott lábszárait keresztbe vetve, karját az alacsony háttámlán nyugtatja. Teljes mozdulatlanságát alig törik meg ritkás, elnyúló légzései. Lopva emelik csak mellkasát, mintha egy festmény elevennek tűnő alakja volna. Hős egy rég elhagyott képtárban, vagy ősi, nemesi almanachok kelletlen, kékvérű portréja.
A két színben izzó szempár rezdületlen függ az átellenben szunnyadó lányon. Érzi a gyengeségét, érzi az elhagyatottságát... és érzi az ismerős szagot ami oly távolról felhajtotta. Áthatolt a frissen bolygatott föld émelyítő, édes leheletén. Orráig kúszott, s onnan tovább elfajult, torz lelkébe. Múltjának képtárában emléktükrök sorakoznak. Színesek és jelentéktelenek, fakók, ragyogóak, és rettentők... Egyeseket fém-, másokat arany, hivalkodó cirádájú mithrill rámájában találni meg. Mások szerény, bíborkeretben függnek mint az elhasznált kardtok bársonya. Egyeseknek fakeret jut... Egy ilyenben lett foglalt helye az oly hívó esszenciának is mely szentségtörő helyére szólította.
Szentségtörés, hogy jelen van. Tudja jól, bár nem hisz semmiféle szentségben. S bár őt magát nem érinti, érzékeli hogy telik meg feszültséggel, tiltakozó borzongással az egyre sötétebbre szűkölő oltárhelyiség, amint holtrózsa szagú aurája egyre jobban megterheli, felzabálja nyugalmát.
Megfeketedő üszökről, vérző szárnyról álmodik a csend. Lényének hátterében őrület vaskerekei kattognak, bár ő maga a konstans semmi állapotában leledzik.. Jól érezhető. Nem kedveli senki se. Nem kedvelik a helyek, nem kedvelik az állatok, és nem kedvelik az értő lények. A gúnyos ív, mely kegyetlen ajkainak sarkába feszült most is inkább mutatja bestiálisnak, mintsem emberinek vagy akár hímhez méltónak. Nincs benne semmi érzelmi.
A nőstény háttal ül neki. Az egyel megelőző sorban, a szentély ellentétes sarkában. A hím türelme végtelen és vészterhes. Akármikor ébred föl Aiya, ő pontosan így fog ránézni míg a gerinc mentén futó hideg erejére meg nem fordul.*
345. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-01 23:47:02
Üzenet elküldve: 2012-12-01 23:47:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*A mosoly megnyugtatja, egyszerre két félelmét is elnémítja: egyrészt az attól való tartást, hogy innentől csak szánalmat tapasztalhat, másrészt pedig azt, hogy esetleg megsérti azzal, hogy kibontakozik a karjaiból. Szerencsére egyik sem következik be, így megkönnyebbülten ülhet vissza a takaróra. Már lábait sem rejtegeti olyan nagyon, ráadásul hiába a hűvös érintés a kezénél, mintha egyáltalán nem fázna már. Talán tényleg van valami abban a közhelyben, hogy a szívét kellett igazán felmelegíteni ahhoz, hogy teste se reszkessen...*
-Én is örülök.
*Mosolya nem halványul, biztatóan szorítja meg a férfi kezét, majd amikor annak szabad tenyere a feje búbjára kerül, először csodálkozva pislog fölfelé, majd halkan kacag párat. Elhatározta, mostantól Dakh egyetlen érintésétől sem fog tartani, nem akar már megremegni, ijedten összerezzenni, mint az űzött vad. mellette nem, benne meg akar bízni piciny lelke teljes mélységével, mert elhiszi, hogy őszinte barátra lelt benne. az elhatározás szilárd, éppen ezért tudja is, hogy így lesz. Igaz, az ösztönökkel nehéz harcolni, így lehet, hogy még eleinte lesznek óvatlan mozdulatok, de ez talán megérthető és dolgozni fog rajta, hogy a félvérrel is tudatosítsa, ez nem ellene szól, pusztán ösztön, amit nehéz leküzdeni.
Kicsit előre hajol, hogy megnézhesse, a kályha mellé terített ruhái miként is állnak. Egészen szárazak és egészen melegek is, hála a tűz folyamatos közelségének.*
-Ha elállt az eső és szépen megkérlek, visszakísérsz a fogadóba?
*Pillant hátra a válla felett, kérlelőn pislogva kivételesen mindkét szemével. Őszintén szólva fél egyedül hazamenni, mert mi van, ha a férfi azóta is ott várja? Nem, jobb lenne így, ha kérhetne kíséretet...*
-Én is örülök.
*Mosolya nem halványul, biztatóan szorítja meg a férfi kezét, majd amikor annak szabad tenyere a feje búbjára kerül, először csodálkozva pislog fölfelé, majd halkan kacag párat. Elhatározta, mostantól Dakh egyetlen érintésétől sem fog tartani, nem akar már megremegni, ijedten összerezzenni, mint az űzött vad. mellette nem, benne meg akar bízni piciny lelke teljes mélységével, mert elhiszi, hogy őszinte barátra lelt benne. az elhatározás szilárd, éppen ezért tudja is, hogy így lesz. Igaz, az ösztönökkel nehéz harcolni, így lehet, hogy még eleinte lesznek óvatlan mozdulatok, de ez talán megérthető és dolgozni fog rajta, hogy a félvérrel is tudatosítsa, ez nem ellene szól, pusztán ösztön, amit nehéz leküzdeni.
Kicsit előre hajol, hogy megnézhesse, a kályha mellé terített ruhái miként is állnak. Egészen szárazak és egészen melegek is, hála a tűz folyamatos közelségének.*
-Ha elállt az eső és szépen megkérlek, visszakísérsz a fogadóba?
*Pillant hátra a válla felett, kérlelőn pislogva kivételesen mindkét szemével. Őszintén szólva fél egyedül hazamenni, mert mi van, ha a férfi azóta is ott várja? Nem, jobb lenne így, ha kérhetne kíséretet...*
344. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-01 16:50:49
Üzenet elküldve: 2012-12-01 16:50:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Nem, Dakh nem fogja szánni a lányt. Persze, szörnyű, ami vele történt. Ám tudja jól, hogy azzal csak annyit érne el, hogy olyanná válna, mint akik őt is megbámulták, mikor egy kicsit elfogadóbb helyen járt. Nem bírta elviselni, ahogy ránéznek. Minden pillantás csak mélyítette a sebeket, mintha húsánál tovább vájódnának, csontjába, szívébe, lelkébe. Miért volt jó számukra, hogy még több szenvedést hoztak? Élvezték talán látni, hogy nem csak testileg, de lelkileg is sérülté válik? Bár rajta látványosabb minden, mint Timandrán, a lelki gyötrelem talán jobban kiütközött, ha valóban olyan volt a lány, mint gondolja. Régen bizonyára egy valódi kis energiabomba volt, aki cserfesen fecsegett barátnőivel és kibeszélték a férfiakat. Dakh mindig is magába forduló férfiú volt, így rajta nem igazán látszott, talán csak annyiból, hogy még depresszívebb érzelmek tükröződtek méregzöld pillantásában és beteg vigyorában.
Hagyja, hogy két ölelő karját a lány maga feszítse szét könnyedén, ám kicsit meglepi, hogy a testi kontaktust nem szakítja meg teljesen. Sápadt, hideg kezét a leányzó forró keze szorítja, így töltve el kellemes érzéssel. Mennyire is vágyott arra, hogy valaki hozzáérjen és ne csak cipőjének orrával, vagy öklének bütykeivel. Gyengéd érintés, ez kellett a szenvedő lelkének.
Ahogy ismét megszólal a lány, egy pillanatra mély döbbenet üli meg tekintetét, majd vigyorra rándulnának ajkai, ám csak kedves mosoly kerekedik ki, miben a barátság jelképét lehet felfedezni.*
- Nagyon örülök, hogy megosztottad ezt velem... barátom.
*Másik keze is megmozdul és a tudós szőke fejére teszi kezét, hogy végigsimítson rajta. Semmi több nincs ebben, egyszerű gesztus ez. Csak muszáj éreznie, egyszerűen nem bírja ki... Annyira új még neki, hogy van barátja. S az érintések... Minden egyes apró érintés felfedezés, meg kell ismernie, hogy miként volna helyes a viselkedés. Talán túlzásokba fog olykor esni, talán nem. Ám nem tudja, milyen határok és meddig tartanak. De lelkében az apró szikra most már kis gyertyaláng, ahogy Timandra ajkairól lepergett az a szó... Barátok.*
Hagyja, hogy két ölelő karját a lány maga feszítse szét könnyedén, ám kicsit meglepi, hogy a testi kontaktust nem szakítja meg teljesen. Sápadt, hideg kezét a leányzó forró keze szorítja, így töltve el kellemes érzéssel. Mennyire is vágyott arra, hogy valaki hozzáérjen és ne csak cipőjének orrával, vagy öklének bütykeivel. Gyengéd érintés, ez kellett a szenvedő lelkének.
Ahogy ismét megszólal a lány, egy pillanatra mély döbbenet üli meg tekintetét, majd vigyorra rándulnának ajkai, ám csak kedves mosoly kerekedik ki, miben a barátság jelképét lehet felfedezni.*
- Nagyon örülök, hogy megosztottad ezt velem... barátom.
*Másik keze is megmozdul és a tudós szőke fejére teszi kezét, hogy végigsimítson rajta. Semmi több nincs ebben, egyszerű gesztus ez. Csak muszáj éreznie, egyszerűen nem bírja ki... Annyira új még neki, hogy van barátja. S az érintések... Minden egyes apró érintés felfedezés, meg kell ismernie, hogy miként volna helyes a viselkedés. Talán túlzásokba fog olykor esni, talán nem. Ám nem tudja, milyen határok és meddig tartanak. De lelkében az apró szikra most már kis gyertyaláng, ahogy Timandra ajkairól lepergett az a szó... Barátok.*
343. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-12-01 14:24:52
Üzenet elküldve: 2012-12-01 14:24:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 54
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Ez a fajta néma, csak tettekkel kifejezett részvét talán a legjobb, ami most történhet. A lány csak attól fél, hogy innentől majd Dakhnator is pusztán szánalommal lesz képes ránézni, ahogy odahaza mindenki. Azért is menekült, mert képtelen volt ezt a fajta hozzáállást elviselni mindenkitől. Talán ha azt éreztették volna vele, hogy az élet nem áll meg, ő még ugyanaz maradt, aki volt, akkor az is maradt volna, nem változott volna ekkorát. De ezen már késő bánkódni, már csak reménykedni tud, hogy a férfi felé tanúsított magatartását ez nem változtatja meg alapjaiban.*
-Köszönöm.
*Lassanként csillapodik a heves kitörés, könnyei megritkulnak, egyre kevesebb hullik a fedetlen mellkasra, teste sem rázkódik már olyan erőteljesen, érezhető, miképp kezd megnyugodni. Vajon tényleg ilyen egyszerű volt végig a megoldás: egy barát, egy társ, akivel megoszthatja a fájdalmat és aki segíti elviselni a múltat? Mindvégig adta magát a válasz és ő mégsem találta... Hogy merje ezek után tudósnak nevezni magát?
Szégyenlősen csusszan ki az ölelő karok közül, érezhető, hogy már nem menekül, szája szegletében ott egy aprócska, zavart mosoly, ráadásul ujjai újra rátalálnak a félvér kézfejére, hogy azt szorongassa tovább. Nem akarja teljesen elengedni, de a túlzott közelséghez még szoknia kell, így ez tökéletesen köztes megoldás, amivel talán Dakhnator lelkét sem bántja meg úgy, mint korábban sikerült.
Ingujjával letörli a maradék könnyeket is arcáról.*
-Sajnálom, hogy így rád zúdítottam, de úgy gondoltam, jogod van tudni, ha már barátok vagyunk.
*Pillant a másikra egy halvány mosollyal. Tényleg jobban érzi magát, ezért pedig végtelenül hálás a férfinak. Nélküle... Ki tudja, hol lenne most nélküle, de biztosan nem itt, hanem valahol kint az esőben, bőrig ázva, átfagyva, feltehetően egy tüdőgyulladás küszöbén.*
-Köszönöm.
*Lassanként csillapodik a heves kitörés, könnyei megritkulnak, egyre kevesebb hullik a fedetlen mellkasra, teste sem rázkódik már olyan erőteljesen, érezhető, miképp kezd megnyugodni. Vajon tényleg ilyen egyszerű volt végig a megoldás: egy barát, egy társ, akivel megoszthatja a fájdalmat és aki segíti elviselni a múltat? Mindvégig adta magát a válasz és ő mégsem találta... Hogy merje ezek után tudósnak nevezni magát?
Szégyenlősen csusszan ki az ölelő karok közül, érezhető, hogy már nem menekül, szája szegletében ott egy aprócska, zavart mosoly, ráadásul ujjai újra rátalálnak a félvér kézfejére, hogy azt szorongassa tovább. Nem akarja teljesen elengedni, de a túlzott közelséghez még szoknia kell, így ez tökéletesen köztes megoldás, amivel talán Dakhnator lelkét sem bántja meg úgy, mint korábban sikerült.
Ingujjával letörli a maradék könnyeket is arcáról.*
-Sajnálom, hogy így rád zúdítottam, de úgy gondoltam, jogod van tudni, ha már barátok vagyunk.
*Pillant a másikra egy halvány mosollyal. Tényleg jobban érzi magát, ezért pedig végtelenül hálás a férfinak. Nélküle... Ki tudja, hol lenne most nélküle, de biztosan nem itt, hanem valahol kint az esőben, bőrig ázva, átfagyva, feltehetően egy tüdőgyulladás küszöbén.*
342. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-29 21:51:44
Üzenet elküldve: 2012-11-29 21:51:44
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 113
OOC üzenetek: 27
Játékstílus: Szelíd
* Egy újabb este, és újra itt van a Templomban, ami első pillanattól megfogta lényét. Kellemes érzéssel lép be az építménybe és csodálja meg a belső teret.
~ Az a jó, hogy könyvtáruk is van, így lehet, hogy pár érdekes tekercsre rábukkanhatok. ~ Mondja magában, aztán egy ideig csak sétál odabenn és magában elmélkedik. Találkozik egy pappal, akivel elkezd beszélni. Végül a pap csak jelez, hogy kövesse. Elindulnak a hatalmas templomban, majd egy tanulószobába érkeznek meg. Három darab könyvet ad át neki, mire biccent egyet és hozzálát tanulni. Érdekes a nyelvezet, és érdekes írás, azonban reméli, hogy egy idő után megbirkózik a feladattal. Akkor hagyja abba a tudomány tanulását, mikor úgy érzi, hogy nem tud többet memorizálni. Végül elköszön a paptól, majd távozik a helyről.*
~ Az a jó, hogy könyvtáruk is van, így lehet, hogy pár érdekes tekercsre rábukkanhatok. ~ Mondja magában, aztán egy ideig csak sétál odabenn és magában elmélkedik. Találkozik egy pappal, akivel elkezd beszélni. Végül a pap csak jelez, hogy kövesse. Elindulnak a hatalmas templomban, majd egy tanulószobába érkeznek meg. Három darab könyvet ad át neki, mire biccent egyet és hozzálát tanulni. Érdekes a nyelvezet, és érdekes írás, azonban reméli, hogy egy idő után megbirkózik a feladattal. Akkor hagyja abba a tudomány tanulását, mikor úgy érzi, hogy nem tud többet memorizálni. Végül elköszön a paptól, majd távozik a helyről.*
341. hozzászólás ezen a helyszínen: Templom
Üzenet elküldve: 2012-11-29 15:31:26
Üzenet elküldve: 2012-11-29 15:31:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 110
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
*Hallgat, némán kivárja a végét, közben nehéz megállnia, hogy végső tettét ne előbb tegye meg, de félő, hogy addig csak tönkre tenne mindent. Hallgatja a hüppögő hangot, ahogy egyre csordogáló könnyei közt képes eldadogni történetét a sebének.
Átkarolja, mintha soha többé nem akarná engedni. Úgy szorítja magához, ahogy talán nem ölelt még anya sem tulajdon gyermeket, vagy szeretője szerelmét, ki távozni készül e világról. Érezheti is Tima, hogy ez több, mint egy egyszerű ölelés, amit a jó barátok is osztogatnak örömmel egymásnak. Több ez mindennél, mint amit a lángok rejtenek, vagy mire képes lesz valaha mind a négy elemi erő egymagában. Együttes erejük van benne, az élet maga.
Megérzi, ahogy csupasz felsőtestére két kéz simul lágyan, viszont öleli hát a lány. Igen, ez az ami mindent még jobbá tehet. Érzi, ahogy nyakától egyre csak mellkasára gördülnek a forró cseppek a tudós szempárjából. Érzi, s kellemes melegség tölti el, ahogy mindig hideg bőrét így lobbantja lángra egy érzelem, mit talán soha nem ismerhetett. Egy érzés, minek csak árnyát látta eddig, távoli ismerős, kinek nevét se tudja. Vagy mégis, mintha egy halvány emlék mormolná fejébe, hogy mi ez... Barátság.*
- Minden rendben van...
*Súgja a szőke tincsekbe, ahogy még közelebb fordul, még inkább eggyé válik kettősük. Szorítja, míg csak a könnyek folynak, míg csak bért perzselik a szomorú cseppek. Mindegyik egy pillanata a fájdalomnak, mit eddig tartogatott magában, de most Dakhnator, mint első találkozásukkor, megint feltörte lelkének egy zárát. Eleinte csak titkának eredményét látta meg, most már viszont tud mindent és évek fáradalmát veszi vállára, ahogy Timandra hozzá bújik. Talán neki is ez kellett? Valaki, aki kisírja magát a vállán? Valaki, aki őszinte érzelmekkel fordul hozzá és nem löki el?
Dakh méregzöld szemébe, annak sarkába gyűlik egy könnycsepp és végiggördül arcán. Ez nem olyan, mint Tima bármely könnye. Ez tele van örömmel. Örül, hogy végre megtudta, hogy kire várt eddig. Vagy ismét a végzet egy cseles trükkje ez, hogy a halálba taszítsa? Nem érdekli, míg úgy érzi, Timandra őszinte és a barátja. Addig semmi sem érdekli, még ha most saját halála felé is rohan így. Eddig számtalan alkalommal megúszta és most talán segíthet másnak is megmenekülni a halál fagyos és magányos ölelésétől.*
Átkarolja, mintha soha többé nem akarná engedni. Úgy szorítja magához, ahogy talán nem ölelt még anya sem tulajdon gyermeket, vagy szeretője szerelmét, ki távozni készül e világról. Érezheti is Tima, hogy ez több, mint egy egyszerű ölelés, amit a jó barátok is osztogatnak örömmel egymásnak. Több ez mindennél, mint amit a lángok rejtenek, vagy mire képes lesz valaha mind a négy elemi erő egymagában. Együttes erejük van benne, az élet maga.
Megérzi, ahogy csupasz felsőtestére két kéz simul lágyan, viszont öleli hát a lány. Igen, ez az ami mindent még jobbá tehet. Érzi, ahogy nyakától egyre csak mellkasára gördülnek a forró cseppek a tudós szempárjából. Érzi, s kellemes melegség tölti el, ahogy mindig hideg bőrét így lobbantja lángra egy érzelem, mit talán soha nem ismerhetett. Egy érzés, minek csak árnyát látta eddig, távoli ismerős, kinek nevét se tudja. Vagy mégis, mintha egy halvány emlék mormolná fejébe, hogy mi ez... Barátság.*
- Minden rendben van...
*Súgja a szőke tincsekbe, ahogy még közelebb fordul, még inkább eggyé válik kettősük. Szorítja, míg csak a könnyek folynak, míg csak bért perzselik a szomorú cseppek. Mindegyik egy pillanata a fájdalomnak, mit eddig tartogatott magában, de most Dakhnator, mint első találkozásukkor, megint feltörte lelkének egy zárát. Eleinte csak titkának eredményét látta meg, most már viszont tud mindent és évek fáradalmát veszi vállára, ahogy Timandra hozzá bújik. Talán neki is ez kellett? Valaki, aki kisírja magát a vállán? Valaki, aki őszinte érzelmekkel fordul hozzá és nem löki el?
Dakh méregzöld szemébe, annak sarkába gyűlik egy könnycsepp és végiggördül arcán. Ez nem olyan, mint Tima bármely könnye. Ez tele van örömmel. Örül, hogy végre megtudta, hogy kire várt eddig. Vagy ismét a végzet egy cseles trükkje ez, hogy a halálba taszítsa? Nem érdekli, míg úgy érzi, Timandra őszinte és a barátja. Addig semmi sem érdekli, még ha most saját halála felé is rohan így. Eddig számtalan alkalommal megúszta és most talán segíthet másnak is megmenekülni a halál fagyos és magányos ölelésétől.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3854-3873