//Második szál//
//Messziről jött ember//
*Órák óta kóvályog a városban. Vastag, tarka kendőjébe burkolózva rója az utcákat. Nem jellemző rá az ilyesmi. Főleg nem ilyen időben. Yezát nagyon megviseli, amikor az idő hűvösebbre fordul, s a nap orcája undok, szürke felleg-emáme mögé rejtőzik. Mindent megül a pára. Nyirkosság telepszik a világra.
A vöröst a reggel csalta ki. Aranyban fürdött a táj, a fák pompás színeikkel szinte versengtek, hogy minél lélegzetelállítóbban pózoljanak őszi csodába öltözött leveleikkel a napsütésben. Ez az egyetlen, aminek a szépsége valóban megragadja az egészen más klímához szokott lányt. Az idő viszont hamar változik. A feltámadó szél szemerkélő esőt hintő felhőket sodor az égre. A cseppek eleinte alig többek, mint a pára, de idővel egyre híznak és nehezednek, míg az eső hirtelen kiállással erősít rá természetére. Míg korábban csak szedte a lábát, s reménykedett, hogy hazaérhet bőrig ázás nélkül, most már végleg elpárolog ennek a remények. Arthenior rút időjárása beüldözi a vöröst a komoran magasodó épületbe.
A szél most már keményen csap le esőfüggöny korbácsával, így Yeza, ahogy bepördült, zárja is be maga után a súlyos ajtót, melyen újra és újra végigver a zivatar.*
- A rohadás álljon ebbe az átkozott városba! *szakad ki belőle, természetesen wegtoreni nyelven. Az itt töltött idő alatt megszokta már, hogy a közöst használja, de a káromkodás az más lapra tartozik. A felindultság zsigerből merít, ott pedig Yeza ízig-vérig wegtoreni.
Leengedi a fejére húzott kendőt és letörli az arcán végigcsorgó vizet. Megszívja az orrát, ahogy szembefordul az oszlopok szabdalta hatalmas térrel. Még sosem járt itt. Miért is okvetetlenkedne a vallás és a mágia otthonában? Egyikhez sincs túl sok köze. Ő a régi hiedelmek, a sivatagi népek mondáinak misztikumán nevelkedett. Ősi meséken. A Lanawinon megjelent entitásokkal szemben inkább távolságot tart. Őszintén szólva nem is igazán érti őket. Az, amit tud róluk meg a tanaikról, egyáltalán nem érinti meg. Emiatt aztán egy kicsit úgy érzi, mintha hívatlanul jött volna egy idegen házába, ahol semmi keresnivalója. Mindemellett Yeza mindig kíváncsi természet volt. Az, hogy egyedül van itt, noszogatva bátorítja fel arra, hogy jobban körülnézzen, ha már itt rekedt egy időre.
Csendes léptei lassan viszik a roppant épület félhomályos gyomra felé. Tekintete a szoborarcok vonásait fürkészi. Az egyikük átkozottul hasonlít a ruraki kelmefestők céhmesterére.*
- Hmm *csusszan ki belőle a hümmentés, ami mindjárt hangzatos hullámokat vet a térben. Ez először kicsinyt megrémíti a vöröst de aztán csak megismétli a hangocskát. Eztán próbaképp csettint a nyelvével, amire már elmosolyodik, ahogy a tér megsokszorozva visszhangozni kezdi. Valahogy a hangok kicsit otthonosabbá teszik a zord, üres komorságot tátongó épületet. Így hát Yeza önkéntelenül is elkezd dúdolni egy régi wegtoreni dalocskát, ami egy szembekötős játék kísérője, és a negyedbéli gyerekek száján mindig sűrűn forgott. Az emlékek mintha a ruhája alá csempésznék az otthoni nyarak melegét, az orrába csalnák sivatagi szél illatát. Lassan körbefordulva mustrálja végig a szobrok arcát, aztán amint az egyik oszlop faragványain lejjebb kúszik a pillantása, sikkantva hátrál neki a padsor szélének. Nem számít rá, hogy az árnyak közül egy hús-vér emberhez tartozó arc néz vissza rá.*
- Bocsánat, Atyám, én... én nem akartam hangoskodni *hebegi, míg szorosra húzza magán a nagy kendőt, mert szokásához híven nehezen vált a lenge nyári ruhákról, és fogalma sincs, hogy van-e szabály az öltözködésre a hit eme bástyái között.*