//7//
*A fény hirtelen színváltása után néhány csuhás keveredik elő a lakosztályokból. Nem tudják, nem értik mi történhetett. Ráadásul a luk egyre szélesedik. Ekkor kezdődik meg a hacacáré.
Egy szellem jelenik meg soraik között. Teste fa formájára ágas-bogasan szétágazik, és némán lebeg a csuhások hada előtt.*
-Az Erdő szelleme!
*Esik ki a sült galamb egyikük szájából, ha eddig még nem is tudott, majd sorra a következő vendég is megérkezik. Egy pöröly, és utána a nő is leesik a tetőben keletkezett lukon.*
-Wylnurana!
*Hajol meg egy másikuk, ki pont őt ismerte fel, és sorra jönnek a nagy nevek. Majd a padló kezd el megremegni. Csörömpöl a törmelék, és a bútorok, a Templom azonban kitart, mialatt a kövekből testet ölt magának egy férfiú, ki sziklákhoz hasonló tömbökként rendezi el a felkapott anyagot, melyet jó magasra épít fel magának. Utoljára pedig egy ork érkezik. Egy olyan igazi nagy, drabális példány. Stílusosan nem az ajtón, hanem a falon keresztül jön, mire a többiek csóválják a fejüket, a kőlény pedig új bicepszet épít magának a törmelékből.*
-Mit akartok nemes entitások?
*Kérdezi végül egy csuhás.*
-Mi vagyunk a hetek még létező képviselői.
*Zeng fel kórusban a válasz, miközben fénylő szemmel mered maga elé mind az öt megjelent.*
-Egyengetjük a világ sorsát, mert erre születtünk.
*Folytatja a földöntúli mesélő csapat teljes szinkronban ejtve a hangokat.*
-Most pedig A Hetedik fog megszületni.
*Jelentik ki teljes bizalommal, és a hangos surrogás a fényoszlop mélyéről őket látszik igazolni. A csuhások mélységes egyetértésben hallgatnak, a vezérük pár utasítást mond, mire mind kántálni kezdenek, és magukat átlátszó véd-lepelbe zárják. Éppen időben, mert a fény nem sokkal utána kialszik. Várnak. A természetfelettiek brigádja pedig az ég felé emeli kezét. Hamarosan a templomiak is meglátják mi történik. Egy apró fehér gömb ereszkedik alá ragyogva, tüzesen törve át a fellegeket. De még nála is gyorsabban jön a hangja.*
-Testvérim, ki elbuktok és én vagyok, gyertek felém magasztos feladatunkat teljesítsük be. Söpredék lépte át védelmünk vonalát!
*Kristálytiszta csengés. Egy kedves nő hangja hallatszik a sötétben. Bárkiben a kedves anyai szót, a szerető édes csókját, a gyermek ártatlan mosolyát idézi fel ez a pár szó, mégis egy bátor harcos öntudata rejtezik benne. A fénypaca pedig megérkezik.*
-Itt az idő!
*Az összesereglett lények, kik a Templomkertben manifesztálódva jutottak be ide, most bólintanak.*
-Itt. Eljő az idő, mikor az élet újból védő karunkért kiált!
*Ezt már a fénnyel kiegészülve egyszerre mondják. A mondat végére azonban a sok furcsa helyenként zörgő, csikorgó hangból mindössze egy, a lágy női hang marad. És hangerejükkel a díszes kompánia teste is elfogy, narancssárgán derengve alkotnak most egy fényfoltot, vagy inkább testet. Alabástrom bőrű magas, nő jelenik meg helyükön. Haja nap sárgán omlik vállára, és fehér, arannyal szegett tunikát visel. Kezében egy öt méteres buzogányt tart, mely akkora, mint ő maga, és ragyog, nappali világosságot keltve a teremben.*
-Falazzátok be a gödröt mielőbb!
*Rendelkezik a csuhásokra tekintve, majd elrugaszkodik, lángnyelvekkel ölti körül testét, és ahol elhalad alant egy fény sziget jelenik meg a szürkeségben. Nyomán csak éteri hangja marad, mit most egész Arthenior hallhat.*
-Nincs többé a Fák Ura, nincs többé Wylnurana, nincs többé az Óriások Nemzője, kinek gyermekei a sziklák atyja és anyja, nincs többé Azgad'rhelion ki a gnómokat őrizé, sem az emberek őrizője, ki elpusztult a harcokban. A dühödt orkok vezetője sincs már. Csak én vagyok, a fény, a hang, a remény vagyok, Eeye, A Hetedik.