//Konja Konor//
*Konja félelme abban a pillanatban átragad Zrekilre, amikor meglátja a rettegéssel telt szemeit. Pedig éppen rájött, hogy hogyan tud együtt élni az álmával, anélkül, hogy zavarná, és akkor a sors újabb csapást mér rá, az álom ezúttal a tündérlánykát sújtja, és ezzel pedig a gnóm sosem tudna megbékélni. Bármi is ez, mindig új utat talál, hogy megtámadja Zrekilt. A tündér szavaira mindössze összerezzen, majd lassan megszólal:*
- Nekem ismét ugyanaz az álmom volt. De egy idő után már nem bosszant, nem is félek tőle, mert csak álom. Persze... több annál, hiszen ami háromszor jelenik meg, az már látomás, vagy jóslat. De már nem veszem magamra... már... ráuntam. *ez vagy bután hangozhat, vagy inkább mélyről jövő kozmikus bölcsességről tanúskodhat, azonban Zrekil úgy értette, ahogy mondta. Megunt futni az alakok elől. Hiszen, csak összegyűrődnek, elszakadnak, és újra megjelennek. Ha fordul, az alakok is körpályán mozognak körülötte, mindig a szeme előtt vannak. Látását nem tudja elfedni, sem a szemhéjával, sem a kezeivel. Ez igaz a hallására is, hiába fogja be a fülét. Nem tehet semmit, akkor miért tenne? Inkább hallgatja a tanácskozók ritmikus beszélgetését. Egy idő után épp olyan, mint a madárcsicsergés, vagy a folyó zubogása. És reménykedik, hogy talán egy-egy szót elkaphat belőle.*
- Ha az álmok valóban jóslatok, úgy sem kerülhetjük ki őket. Én már döntöttem, várok a bekövetkezésére. Az alakok elé ülök, és meditálok. Vagy... valami olyasmit *Egy tűhegynyi láng* De egy dolog biztos. Ha kell, akár a világ végéről is visszajövök hozzád, akárhová visznek azok az alakok, vagy bárki más *mondja, miközben magához szorítja a zokogó tündért.* Várjuk meg, amíg bekövetkezik, aminek be kell, mást nem tehetünk. De én addig nem gyengülök, nem hagy el a remény... Szembenézek azzal a három alakkal, ha kell, bárkik is azok. Főleg akkor, ha el akarnak tőled választani. Akkor legyenek akárkik, akár a legnagyobb orkok, a leghatalmasabb mágusok vagy a legfürgébb elfek... Az istenük irgalmazzon nekik, mert én nem fogok. *majd kicsit alábbhagy a dühe, amiért most a gyengepontján érte a csapás. Kitekint az ablakon, és megfigyeli, hogy már a papok is mind eltűntek.*
- Aludjunk *mondja végül* Szükségünk van pihenésre, hiszen az éjszaka közepén járunk.
A hozzászólás írója (Zrekil Losef) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.08.10 23:16:57