//Vadvédbe//
*Mindannyian útra készek, de Isqeha úgy dönt, kihasználja még az alkalmat, és még egyszer körbenéz a Torony környékén és a tóparton, ha már végre eljutott ide.
Hiszen mennyit tervezgette, hányszor gondolkodott rajta, hogy meglátogatja a híres öreg mágus tornyát, és mennyire örült, amikor kiderült, mert Pyr elmondta a hírt Erdőmélyén: Pycta ide szervezi a találkozójukat, ide, a Toronyhoz.
Először azt hitte, direkt gondolta így, a tanácskozáson elhangzottak miatt. De aztán Pycta nagyon meglepődött, amikor szólt, hogy Pyrrel együtt ő is ismeri a druidák erejét sűrítő varázslatot, aminek hasznát vehetik akár még a maihhinek befogásánál is.
Persze végül is nem mesélte el neki, mert nem is volt rá alkalom, hogy Aryna megtanította rá, a különös, még a vadállatokat is megszelídítő füttyszóra és a varázsra.
De azt elmondta neki, hogy mágusnak mondták, a mágia erejét érezték benne mások, és hogy nem egyszer akarata ellenére furcsa dolgokat csinált. És mondta neki, hogy meg kell tudnia, mi történt, hogyan változott ez az erő benne, mióta megjelentek ezek a különös új istenek, és mondta neki hogy el akar végre menni, el kellene mennie a Toronyba, hogy a kérdéseire válaszokat kapjon.
~Vajon Pycta valóban elfelejtette volna, hogy a mágiatanulásról beszéltem neki? Azért csodálkozott? Vagy egyszerűen csak a szelídítős varázs miatt lepődött meg annyira? Nem, ez nem lehet véletlen! Direkt kellett hogy ide szervezze a találkozópontot!~ tűnődik, még mindig válaszokat próbálva kicsikarni a magában feltett kérdésekkel az eltűnt vezér szándékairól.
Azon is erősen gondolkodik, hogy az aranyakkal, amit a nyeregtáskában talált, még egyszer el kéne látogasson a Toronyba. Hiszen így most újra kifizethetné Abogrt, és tanulhatna további varázslatokat!
Hiszen semmi másra nem tud kilukadni, minthogy Pycta direkt hagyta itt ezeket az aranyakat, neki, Isqehának, a nyeregtáskába belecsempészve, mielőtt az éjszaka leple alatt búcsú nélkül felszállt Éjviharra, és Xauzurral, sőt talán Pyrrel együtt elhagyták az éjszakai táborhelyet.
~Márpedig, ha ez így van, akkor Pycta nagyon is tudta, hová megy, és miért, és mindezt az egészet nagyon is végiggondolta!~
Persze Isq már döntött: induljanak haza. És ezzel a többiek is egyetértenek. De legbelül, valamiért, mégis azt érzi: Pycta azt akarta volna, hogy menjenek el, hogyha kell, akkor nélküle, a Pusztára. És teljesítsék a küldetést.
~De most már mindegy...~ kár ezen rágódnia.
Az aranyak viszont... ~azt akarta, hogy költsem el őket, méghozzá mágiatanulásra! Biztos vagyok benne! Csak ezért hagyhatta itt...~ gondolkodik, és nem tud elég hálásan gondolni a vezérre.
~Valami van, amire nem jövünk rá, pedig rá kellene!~ morfondírozik tovább, de mindez végső soron mégis inkább arra sarkallja, hogy menjenek, haza Vadvédbe, és beszéljenek mielőbb Lyzendrával.
~Talán mindez az egész, Pycta hirtelen távozása is kapcsolatban lehet az artheniori lázongásokkal... Hiszen Kilvard is ilyesmiről beszélt... hogy a nagyok, a hatalommal bírók, a tenni akarók meg kell akadályozzák a káoszt és a széthullást. Hogy tenni kell ellene. Talán Pyctának emiatt kellett sietősen távoznia. Nem lehet tudni...~
Mindezeken gondolkodik, amíg végigbóklássza a tópartot, Baydéra várva, a Fehér Quartan orgonaszerű cserjéi és fehér bogyói és a Zardil fürtökben növő kék virágai után kajtatva. Persze először nem sok sikerrel jár, de ez nem szegi a kedvét, tudja, hogy csak az nem talál, aki nem is keres, de ha valaki elég elszántan keres, akkor előbb-utóbb talál valamit. No nem mindig azt, amit épp keres, de Isq jól tudja, soha nem lehet semmiből sem elég, mert mindig általában épp arra lesz hirtelen szükség, amiből a legkevesebb van, vagy amiből éppen kifogyott a készlete. Persze mindent lehet pótolni valami mással, de Isq ha csak lehet, begyűjti a gyógyító növényeket, amennyit tud, amerre csak jár. Pláne így, hogy hazatérnek Vadvédbe, és lesz majd alkalma megszárítani őket, mert a Füves pusztára persze nem biztos hogy magával hurcolná. Nem is beszélve arról, hogy nemsokára eljön a Színek és a Levelek hava, azután a Vizek hava, az őszi és téli szelekkel és a fagyokkal. Kevés olyan növény van, ami olyankor is megél, bár éppen akad, de Isq télen legtöbbször csak várhatja az új tavaszi gyűjtő körutat.
A kitartása pedig most is meghozza a gyümölcsét, vagyis pontosabban mondva a bogyóját, mert két Quartan bokrot is talál, úgyhogy mindegyikről szépen begyűjti a fehér bogyókat. Aztán tovább keresgél, de a Zardillal nincs ilyen szerencséje, bár egy virágot abból is talál a végén, és arról le is szedegeti gondosan a kék szirmokat.
Igyekszik megjegyezni a helyet, bár nem ment messzire, és a Quartan bokrok nincsenek is messze a Toronyhoz vezető úttól.
Aztán visszatér, de mivel Bayde úgyis szöszmötöl még valamivel, kis gondolkodás után, lelkifurdalás nélkül csak annyit mond Zarának:*
- Még egyszer felmegyek a Toronyba! Hamar megjárom, ígérem, sietek! *mondja, és ez is a feltett szándéka.
A Toronyban egyenesen a harmadik emeletre megy. A helyiség üres, a titokzatos ajtó pedig még mindig zárva.~Itt kell lennie... ide tettem vissza.~ keresi meg a tekercset Isq, és ott is van, igen, bár itt, a híres Abogr mester titokzatos tornyában a füvész azon sem lepődne meg, ha már nem találná ott a tekercset, ahová tette, sőt azon sem lepődne meg, ha azóta magának az egész polcnak nyoma veszett volna, vagy esetleg teljesen más rendben találná a rajta lévő pergameneket és tekercseket, mint legutóbb, és mondjuk az ősidők leghírhedtebb mágus összecsapásait leíró munkák lennének a polcon a víz varázslatok helyett. De szerencsére nem így van.
A keresett tekercset hamar megleli, és le is ül, hogy memorizálni kezdje a gyógyító varázslatot, és pontosan elolvasson mindent arról, hogyan használja fel a víz mágiájának erejét a varázsige, és mire kell ügyelni az elmondásakor.
Nagyon régóta szeretné megtanulni ezt a varázst, azóta, amióta látta, Eralil Namos hogyan gyógyít meg vele egy csúnyán vérző sebet úgy, hogy a varázslat után a sebnek semmi, de semmi nyoma nem maradt.
Nem tart sokáig a dolog, talán ha egy fertályórát tölt el a tanulással a harmadik emeleten. Mással nem foglalkozik, sem másik varázslattal, sem újabb olvasnivalóval. Nem akarja, hogy a végén még itt hagyják Zaráék, megunva a várakozást.
Ahogy készen van, feláll, kinyújtóztatja a tagjait, még egyszer körülnéz, mert igazán nem tudja, mikor lesz alkalma legközelebb újra eljönnie ide.
Azután, már meg sem nézve az aranyait, csak konstatálva az erszény súlykönnyebbedését, elégedetten a tanultakkal és egyben elégedetlenül, ha arra gondol, mi tudást kell még itt hagynia, szépen lelépeget a varázslépcsőn, és visszamegy Zaráékhoz. ~Amint tehetem, visszajövök ide!~ fogadja meg még magában azért.
Aztán, ha elindulnak, még meg-megakasztja az ingovány felé vezető utat egyszer-egyszer azzal, hogy elnézést kérve le-leszáll Shayennről, mert nem tudván ellenállni a késztetésnek, még begyűjt ezt-ezt az úton.
Olyan növényeket, amik csak errefelé, és az év ebben a szakában teremnek, és amiket majd elültethet a mocsári kertben odahaza.
Ha az ingoványon átvezető úthoz érnek, még ott is megáll időnként, hogy növényeket gyűjtsön be a lápban, leginkább persze olyanokat, amiket az út mellett talál.*
- Ha kilépünk, talán estére sikerül hazaérnünk. *mondja Baydénak és Zarának, rájuk nézve, majd kelet felé pillantva. ~Vajon mit fog mondani Lyz, ha hazaérünk?~ tűnődik, de hát ez majd úgyis elválik hamarosan.*