//Kikötői Kaland//
*Csend ereszkedik a várakozó seregre. Csak a szél zizegteti meg néha a fákat, csak a lovak életjelének hangja csendül fel néha, s csak a páncélok zörrennek meg feszülten várakozó tulajdonosukon. A sereg tagjai pedig mind türelmesen, de feszültségtől, és a közelgő csata izgalmától fűtve várakoznak. Csak a parancsra várnak, mind tudják, mi lesz a dolguk, és mind biztosak abban, hogy képesek lesznek végrehajtani. S ha valami mégis balul sülne el, bármelyikük az életét áldozná a társaiért, a vezérükért, és Thargarodért. Ja. Vagy legalábbis páran a vezérek közül ilyesminek várták, és/vagy képzelték el eredetileg a maguk mögött felsorakoztatott, seregnek viccből nevezhető bagázst. A festői vásznat odébb tolják, s mi tárul a szem elé mögötte: Gyerekként veszekedő felnőttek, egy lovaggá avatott zsoldos, aki felfoghatatlan képes magával rántani egy lovagi eszmékben hívő társát egy olyan vitába, melyhez foghatót ideális környezetben is csak ötévesektől tapasztalhatunk; egy női lovag, aki valószínű akaratán kívül is a kiváltó oka a vitának, (hiába ötven éves az ember, ha még ma is tombolnak a hormonok) és akiről a környezetében páran azt hiszik, hogy a világon ők az egyetlenek akik képesek megérteni a lányt, a bizonyításra és az elismerésre való törekvésében, akár csinál az ténylegesen ilyet, akár nem (persze ezzel Wandarban meg is találnák a célpontjukat, ő ugyanis az örökös kétkedő, akinek utólag aztán a képébe lehet vágni, hogy háhá nem volt igazad bibibííí); és végül, de nem utolsó sorban egy ilyen válogatott társaságból semmilyen módon ki nem tűnő, lovagnak titulált nemesi paródiaregény mellékszereplője, akinek hogy, hogy nem, most jut eszébe saját magától legelőször megkérdezni: ~Mi a francot keresek én itt?~ Azt ugyanis csak nagyon-nagyon mélyen sejti, hogy a fent felsoroltak közül az ő leírása az, ami a leginkább az ellenség javára játszik. Gabrien ki nem mondott bölcseletére alapozva, ezzel meg is van a leggyengébb láncszemünk. Természetesen, lőfegyver használati képességével valóban érhet el sikereket, akár az ellenség szemét is kiszúrhatja vele. Sőt, kocsmai bunyóban is megállja a helyét – vagy talán éppen fekszi, de valamelyik biztos. S csak a szél susogása, s csak a lovak nyikkanása, s csak a páncélok zöreje töri meg a csendet, ami Kagan Thargodar kiválasztott elit páncélos vad barbár seregének rohamra kész várakozását kíséri. De hiába, hiszen sehogy máshogy nem lehetne minden pontosan olyan, amilyennek lennie kell – kerek, és egész. Vagyis, más csapattal valószínű sehogy sem járhatna sikerrel ez a kikötői kaland.*