//Új remény//
*Ea így nem sokkal utána már nagyon is örül pillanatnyi megingásának, ahogyan Thim és Luni válaszának is, amelyek megerősítik korábbi nézeteiben az emberekről. Örül, hiszen ez a kis közjáték éppen elég arra, hogy gátat vessen valameddig a lányából jövő szavak áradatának, amit kérdéseivel éppen ő indított meg.
Szinte mérget merne venni rá, hogy kell még Luninarinak egy kis idő ahhoz, hogy összeszedje magát annyira, hogy folytathassa a történetét, és ami azt illeti, neki is, hogy megpróbálja a maguk teljességében felfogni és legalább részben feldolgozni az eddig hallottakat. Nem árt persze felkészülni a folytatásra sem, bár úgy érzi, hogy a neheze legalább már mögöttük és nem előttük van.
Thimnek különösen hálás a véleményéért, de korábbi kedves szavaiért is. Szíve szerint el is fogadná a segítséget, amit felajánlott, de úgy gondolja, hogy nem teheti meg. Először is, amikor elindult otthonról megkeresni a lányát nagyjából pontosan tudta, hogy mit vállal ezzel. Másodszorra pedig, és ez a fontosabb, teljesen biztos benne, hogy Luninarinak sokkal nagyobb szüksége van Thim segítségére, mint neki, aki már mégiscsak felnőtt nő.*
- Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. *mondja Thimnek és Luninak először.*
- Azt hiszem én is így gondolkodom azóta, hogy életemben először találkoztam és beszélgettem emberekkel. Előbb is csak egy pillanatra bizonytalanodtam el. Szerintem akármelyik nép gyermekei is vagyunk, elsősorban a szeretteink és saját magunk boldogsága foglalkoztat bennünket, már persze az életben maradáson kívül. Ebben nincsen köztünk különbség, és ez a lényeg. *gondolkodik ezúttal ő hangosan.* Pont ezért is gondolom azt, hogy különösen hálásnak kell lennem neked. *fordul ezek után kifejezetten Thimhez.* Te már így is sokat segítettél azzal, hogy vigyáztál Lunira és elkísérted idáig. Egy rokontól sem várhattam volna el ennél többet tényleg. És, ha már itt tartunk, azt hiszem én vagyok az idősebb, szóval ha akarnám sem nagyon fogadhatnám el a segítségeteket. Nekem kell segítenem nektek, és nem fordítva. Most az a fontos, hogy nektek legyen mit enni és inni ameddig itt táboroztok. Holnap, vagy legkésőbb holnapután el is indulok, és hamar megjárom az utat hazáig, meg onnan vissza ide. *ígéri meg. Közben megkóstolja, hogy eddig mit sikerült sütnie, és elégedetten állapítja meg, hogy ugyanolyan finom lett, mintha az otthoni tűzrakó mellett készítette volna el.*
- Különben nem olyan könnyű ránk találni, így nem hiszem, hogy jártál a környékünkön. *használja ki továbbra is a lehetőséget, hogy Luninari egyelőre nem szólal meg, így egyenesen Thimhez beszélhet Amúgy is szívesen mesél a másik elfnek a faluról, ahol élt idáig. Belőle akár még megbecsült vendég is lehetne ott, ha neki nem lennének teljesen más tervei, mint vendégül látni őt ott.*
- Elég nagy az erdő, és jó sűrű. Van egy-két rejtekösvény, ami elvezet hozzánk, de külvilágiak persze nem ismerik őket. Luni apja is véletlenül tévedt csak arra. Szó szerint azért, mert nagyon eltévedt. Szerintem körülbelül csak így lehet ránk találni, ha nem ismered az utat.
*Kicsit el is gondolkodik ezen belebámulva a tűzbe. Vajon mennyi volt annak az esélye, hogy egy ember férfi pont úgy és arrafelé tévedjen el annyira, hogy éppen az ő eldugott otthonukat találja meg? Mennyi annak, hogy éppen akkor járjanak arra az orkok, így ellenük még az ő segítségére is szüksége legyen a népének? Mennyi annak, hogy úgy sérüljön meg a velük való harcban, hogy végül neki kelljen ápolni? És mindenek felett, mennyi annak, hogy kölcsönösen meg is tetszenek egymásnak? Sokadszorra teszi fel magának már ugyanezeket a kérdéseket, de végül mindig ugyanazt a választ adja rájuk, mint most is. Túlságosan is sok véletlen összejátszására volt ahhoz szükség, hogy Luninari megszülethessen, és lánya léte éppen ezért nem is lehet véletlen.
Maga Luninari, akiről Calliepeya éppen gondolkodik, egy darabig még nem szólal meg, csak hagyja beszélni az anyját, és persze Thimet is, ha van bármelyikük számára bármi mondanivalója. Nem csak azért, mert gondolatait és lelki erejét egyaránt össze kell szednie a folytatáshoz, hanem, mert pontosan tudja, hogy édesanyja mindig szeretett ismerkedni, és élvezte az idegenek társaságát. Márpedig erre nem túl sok lehetősége volt odahaza. Egészen pontosan semmi.
Addig is ameddig Thim és édesanyja egymásra figyelnek, máshogy jártatja a száját, mint eddig. Eszik, kiélvezve a hazai ízeket, amelyek már valóban hiányoztak neki. Tekintete közben játéknyulaira téved, akiknek szintén végig kell hallgatniuk őt. Sajnálja őket, de azzal nyugtatja magát, hogy végül is, vele voltak végig. Ha nem is tudtak pontosan minden részletet, hogy mi történik körülöttük, eddig is sejthették.
Csak miután ismét teljes csend telepszik közéjük, folytatja megmenekülésük részletes történetével. Nem vár felszólításra, hogy beszéljen tovább, és Eát sem veszi rá a lélek, hogy megkérje erre.*
- Ezek után már csak kettő igazán szomorú dolog történt. *szólal meg hirtelen, de már sokkal nyugodtabb hangon, és kicsit lassabban is beszél, mint eddig tette.* Az, ami Vadászlakon történt Lau egykori otthonában, meg az, amikor Artheniorba visszafelé menet megtudtam, hogy mi történt szegény Aleniával. Vadászlakról talán nem is kellene mesélnem. *bizonytalanodik el egy hosszú pillanatra.* Igen, nem is fogok! Az a csapás Laut érte, engem csak annyiban érint, hogy nagyon sajnáltam őt miatta, de nem tehettem érte semmit, hiába szerettem volna. Ő majd elmeséli annak, akinek szeretné. Lehet nem venné zokon tőlem, hogy beszéltem róla, de valamiért még sem érzem helyesnek, hogy megtegyem.
*Mori halála nélkül ugyan kissé fogíjas lesz a történet második, és a korábbinál sokkal rövidebb része, így Thim és Ea csak annyit tudhatnak meg, hogy Luninari Launak egy nyugtalanító álma után követte barátnőjét szülői házához, ahonnan bár Lau édesanyja nagyon kedves volt velük, mégis komor, levert hangulatban jöttek el.
Csak itt jut eszébe, hogy annyi mindenről beszélt korábban, így minden bizonnyal azt is említette, hogy Lauval folytatott első beszélgetése közben kiderült, hogy a húga nagyon beteg. Így édesanyja, és Thim, ha eléggé figyeltek, akár ki is következtethették azt, hogy mi történt Vadászlakon, amit nem szeretne elmondani. Mégsem viszi rá a lélek, hogy hangosan is kimondja és elmesélje.
Innentől kezdve ellenben már sok-sok árnyalattal vidámabb lesz a történet, hiszen most kerül sorra az, hogyan vette rá magát Lau és ő a városba való visszatérésre, hogyan találkoztak még Aleimordnál is Aleniánál is távolibb rokon Sayquevesekkel, valamint hogyan ismerték meg visszaút közben Lillyt, Marellát, Ilát, Angut, és Vielt, akik a társaik lettek. Végül pedig Arystort, akitől közösen vették meg Szarvasligetet, ami új otthonuk lett.
Természetesen elidőzik kicsit a Pegazus csaposának kedvességénél is, aki azzal, hogy megvette tőle az Aleimord pincéjéből kimenekített óborokat, lehetőséget adott neki, hogy ő is beszállhasson egy kis pénzzel új házuk árába.
Innentől kezdve pedig már a jelennél tartanak. Szarvasliget otthonná teremtésének kezdeteinél, Thim megismerésénél, és az idefelé való úton.
Miután mindent végighallgatott, Eát nem csak nyugtalan szorongás és sajnálat tölti el, hanem mélységes önvád is, nem kevés haraggal keverve, amit saját maga iránt érez. Ha évekkel korábban rá tudta volna venni magát, hogy elváljon tőle, és személyesen viszi el lányát városi rokonaikhoz, talán minden másképpen alakul. Luni nem lenne száműzött, bármikor meglátogathatná őt otthon, régen mágus lenne, és a lázadás alatt nem lett volna teljesen kiszolgáltatottan és védtelenül átélnie a körülötte tomboló eseményeket. Talán már ott sem lett volna a Gazdagnegyedben, amikor felgyújtották és lerombolták, mert már lenne régen saját élete, nem csak most kezdené el éppen.
Persze ezt nem mondja ki hangosan. Tudja, hogy nem lenne semmi értelme. És pontosan tudja azt is, hogy nem tehet többet lányáért egy vigasztaló ölelésnél, és néhány kedves szónál.*
- Tényleg sajnálom, hogy ennyi minden rossz történt, ilyen rövid idő alatt. De most úgy tűnik, hogy rendbe jöttek végül a dolgok és ez a lényeg. *mondja legalább olyan gyengéd hangon, mint amilyen finom mozdulattal vállánál fogva megint magához húzza Luninarit egy kicsit.* Nem áltatlak azzal, hogy valaha is el fogsz felejteni mindent, de idővel majd fakulni fognak az emlékek, és csökkenni a fájdalom. Gondolj arra, hogy eddig otthon kellett élned velem, ahol nem lehetett saját életed! Most pedig végre lehet! Az, hogy most itt vagy, azt jelenti, hogy nem adtad fel az álmaidat, és ennek nagyon örülök. Ez most a fontos, hogy mi lesz, nem az, hogy mi volt. *mondja pont úgy, mint aki szenvedélyesen szeretné lányát is meggyőzni erről. Tudja persze, hogy ő könnyen beszél, de azt is, hogyha valaki élni akar, akkor nem temetkezhet bele az önsajnálatba. Úgy érzi, hogy Luninari bármilyen mély lelki sebeket szerzett is azóta, hogy átlépte a szent határt, szintén belátta ezt, és éppen azért van most itt, mert képes még hinni a jövőben. Végső soron pedig az a fontos. Most már csak az, és semmi más.*
- Eddig a múltról beszéltünk, mert tudnom kellett, hogy mi történt veled, de most már beszéljünk végre a jövőről! *mondja ezek után határozott, és bár ellentmondást nem tűrő, mégsem parancsoló hangon.* Tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet, de azt szokták mondani, hogy a kezdet mindig nehéz. Amúgy sem nagyon tehetünk mást mi halandók azon kívül, hogy bízunk abban, hogy a holnap jobb lesz. Most legalább te is, Lau is, és Thim is jó helyen vagytok. És éppen ezért nyugodt is vagyok. Bármikor rá mernélek bízni Laura is, meg Thimre is. Ha pedig már így alakult, akkor gondolom, hogy ott maradtok Szarvasligetben.
- Én mindenképpen. *bólint Luninari.* Nagyon szép hely, és nem vágyom vissza Artheniorba. Utazgatni sem sok kedvem van egyelőre. Csak pihenni, és ott élni, ahol biztosan béke lesz. Remélem meglátogatsz majd sokszor, amikor csak el tudsz szabadulni kicsit az oltárok mellől, mint most.
*Csak az lesz furcsa neki, hogy édesanyja nem válaszol azonnal, hogy "persze, minél gyakrabban." Inkább olyannak tűnik számára az arca, mint aki nem tudja, hogy kezdjen hozzá ahhoz, amit mondani akar.*
- Éppen erről szerettem volna beszélni veled. *szólal meg végül kis hallgatás után, szája sarkában bujkáló, szomorú mosollyal.* Terveim vannak. Úgy döntöttem, hogy elköltözöm. Örökre elhagyom a falut, pont úgy, ahogyan te. Éppen csak én önszántamból teszem.
- Tessék? *szakad fel Luninariból a kérdés, bár ezt az egyetlen szót is nagyon nehezére esik kirángatnia a hirtelen rászakadó meglepetés mázsásnak érzett súlya alól.* De hát a szertartások! Meg az istenek!
*Callypeiya úgy von vállat, és mosolyodik el, mint akit nem is igazán érdekel az egész. Próbál könnyednek és nemtörődömnek látszani, mivel azonban Luninari legalább olyan jól ismeri, mint édesanyja őt, most könnyen átlát a nem túl meggyőző színjátékon. Pontosan tudja, hogy milyen nehéz lehetett meghozni ezt a döntést. Már amennyiben végleges egyáltalán, és fél tőle, hogy nem az. Egészen egyszerűen túl szép lenne, hogy igaz legyen.*
- Neked teljesen felesleges ezen aggódnod. *mondja Ea, miután ő maga is érzi, hogy nem sikerült túl meggyőzőre az alakítása.* Te foglalkozz csak a mágiával! Az istenek meg az istennők pedig legyenek az én gondom, jó?
*Luninari azonban csak nem érti sehogy sem az egészet, így természetesen nem is hagyja a témát ennyiben.*
- De akkor is mi ez az egész? Nem maradhat papnő nélkül a falu. Ezt nálad jobban senki sem tudja.
- Persze. De nem is fog. Emlékszel az ikrekre?
- Az a két öntelt, ostoba kis liba? *fakad ki Luninari rá egyáltalán nem jellemző hangerővel, de aztán szinte rögtön rájön, hogy igazából semmivel sem utálta jobban azt a két lányt, mint bárki mást az otthoniak közül. Inkább csak népszerűségükért irigyelte a őket, ennek köszönhető talán csak dühének hirtelen fellángolása. Ea ellenben kicsit talán nosztalgiával és majdnem szeretettel mosolyodik el, ami mindenképpen összezavarja őt egy kissé.*
- Ó igen. Önteltek, magamutogatók, rettenetesen hiúk, és nagyon élvezik, ahogyan a korabeli fiúk mind körülöttük legyeskednek. Pont ilyen voltam én is ennyi idősen, legalábbis nagyon hasonló. Még külsőleg is hasonlítanak rám kicsit, szóval mindenképpen imádom őket. *neveti el magát, mint, aki legalább félig viccel, holott valójában teljesen komolyan beszél.* De, ami ennél is fontosabb, égnek a vágytól mind a ketten, hogy papnők lehessenek. Alighanem persze csak az a szertartás vonzza őket, ahol *hallgat el kicsit Thimre pillantva* de úgyis tudod mire gondolok. *állapodik meg végül Luninarin a tekintete.*
- Szépek lesznek, az a lényeg. Pár holdforduló és megtanítom nekik a legfontosabb tudnivalókat. A többit pedig leírom nekik egy könyvbe, és kész. Ameddig vártam rád, már el is kezdtem. Teleírtam vagy nyolc, vagy kilenc pergament, bár bevallom, elég nehéz rendszerezni mindazt, ami a fejemben van. Nem is tudtam először, hogy fontossági, vagy időrendi sorrendben írjak a különböző szertartásokról, végül írtam, ami eszembe jutott. Aztán majdcsak összeáll egésszé. Mindegy. Ha befejeztem a "könyvemet" és a tanításukat, onnantól kezdve úgy osztják el maguk között az isteneket és szertartásokat, ahogy csak akarják. Szerintem jó papnők lesznek, szóval az isteneknek sem lehet egy szavuk sem. Gondoskodom róluk, hogy ne érje őket sérelem, nem megyek el úgy, hogy nem gondolok rájuk. Ráadásul nálam fiatalabb és függetlenebb papnőket kapnak, akiknek egyelőre sem férjük, sem gyermekük, így senki más irányába nincsen semmilyen kötelezettségük a rokonaikat leszámítva persze. Szóval azt hiszem én igazán megtettem mindent. Amúgy pedig, sok isten, és istennő létezik, de lányom csak egy van. Persze, tudom, hogy felelősséggel tartozom értük, de hát mégiscsak te vagy a lányom, érted sokkal inkább azzal tartozom, mint bárki, vagy bármi másnak! Tulajdonképpen már akkor eldöntöttem, hogy eljövök én is, amikor száműztek téged, csak nem mertem bevallani magamnak. *hallgat el kicsit, és ezúttal ő piszkálgatja egy kicsit elgondolkodva a tüzet.*
- Gondolj bele! Kislány és kamasz koromat leginkább azzal töltöttem, hogy megtanuljam mindazt, amit egy jó papnőnek tudnia kell *folytatja, mielőtt még Luninari mondhatna valamit.* Aztán, amióta csak papnővé szenteltek, és az bizony nem tegnapelőtt volt, egész életemben nem csináltam semmi mást, csak oltárokat tisztítottam, szenteltem, imádkoztam, jósoltam, gyógyítottam, szertartásokat végeztem, áldottam, szent határokat húztam és a többi. De hisz tudod jól! Alig jutott időm néha utazgatni egy kicsit veled. Szerettem, amit csináltam, és szerintem igazán jó papnő is voltam. Mindezt pedig a falu, ahol felnőttem, a saját rokonainkkal teli falu, úgy köszönte meg nekem, hogy megfosztottak a legdrágább kincsemtől, attól, ami a világon a legfontosabb a számomra, tőled. Azt, hogy apádat kiutálták még megbocsátottam valahogy. Ő nyughatatlan egy ember volt, előbb-utóbb úgy is elment volna. De miattad haragszom rájuk, az az igazság. Sőt, nagyon-nagyon haragszom, és nem is fogok megbocsátani nekik ezért soha. De, ami ennél is fontosabb, nekem melletted van a helyem, a közeledben, nem pedig egy üres házban. Irtózatosan nyomasztó amúgy is, amióta nem vagy otthon! A tűzrakó mellé sem tudtam leülni azóta, és nem tudtam egyetlen éjszakát sem eltölteni odakint a kertben.
*Luninari egyszerre hallgatja elérzékenyülten, boldogan, mégis valamiféle mélabús szomorúsággal édesanyja vallomásban véget érő szavait. Az utolsó mondatoknak köszönhetően mégis megélénkül és jobb kedvre is derül egyszerre.*
- Oda fogsz költözni hozzánk Szarvasligetbe? *kérdi.* Lau biztosan megengedné! Sőt, örülne is neked!
- Nem. *siet mindezek ellenére talán túl gyorsan is válaszolni Ea.* Barátokat szereztél *sandít Thimre mosolyogva* és megálltad a helyedet olyan körülmények között, amiket bár sose éltél volna át! Nem akarok zavarni folyton. Neked is fel kell építened a saját életedet.
- A megálltam a helyemet, azért talán egy kicsit túlzás! Elbújni egy polc alá a bajban, nem éppen a legjobb problémamegoldás. *vág közbe Luninari apró árnyalatnyi ingerültséggel, bár inkább saját magát ostorozza. Ettől még édesanyja vele kapcsolatos elfogultsága mégis zavarja.* Ezt pedig ő nem ismerné el soha, de mondtam már, hogy Lau nélkül jó eséllyel halott lennék. *érvel tovább saját maga ellen.* Különben sem zavarnál!
- Akkor is! Nem roppantál össze, pedig más lehet megtette volna. Hamarosan nagy mágus lesz belőled. *folytatja tovább rendületlenül Ea.*
- Ez is csak erős túlzás, mint ahogy az, hogy megálltam a helyemet! *vág közbe erre Luninari ismét.* Még a hold varázslatait sem leszek képes mind megtanulni! Az egyszerűbbek közül sem az összeset!
- Bárhogy is, nagylány lettél már. *tart ki a véleménye mellett továbbra is Ea, nem hagyva magát holmi tényektől zavartatni.* Nem lóghat az anyád folyton a nyakadon. Inkább építek majd egy kisebb kunyhót valahol a közeletekben. Természetesen meg foglak látogatni majd amilyen gyakran csak tudlak. Sokszor veled töltök majd egy-két napot, vagy akár egy-két hatot is. Gondolom elég nagy a szobád és elférek majd, mint vendég. Ez a legtöbb, amit ígérhetek. De soha többé nem fogunk együtt élni, úgy, mint otthon. Neked is a saját életedet kell élned, és igazság szerint rájöttem, hogy most már végre én is ezt szeretném. Tudod, túl sokáig poshadtam egy világtól elzárkózott, világvégi faluban. Igazából mindig is utazni szerettem volna. Megismerni a világot, látni az összes várost, úszni a tengerben, apró kis faluszéli fogadókban megszállni és magas hegyekre mászni! Túl nagy ahhoz a világ, hogy beszorítsad egyetlen szent határ közé, ahogyan otthon teszik a vének. Ne hidd, hogy csak te utálod őket! Eddig túlságosan szerettem a szülőföldemet és az isteneket ahhoz, hogy elhagyjam bármelyiket is. De, ha közted és közöttük kell választanom, akkor nem lehet kérdés, hogyan döntök.
*Luninari elfojt egy sóhajtást, és bár megpróbálja visszanyelni a könnyeit, nem nagyon sikerül. De ezek legalább annyira az örömnek a könnyei, mint amennyire a sajnálaté, amit édesanyja iránt érez.*
- Én teljesen megértelek. És nagyon örülök. *mondja.* Így tökéletes lesz. Nem leszünk együtt, de semmi sem akadályozhat meg abban bennünket mégsem, hogy találkozzunk, amikor csak akarunk. Mégis olyan nehéz elhinni. Tudom, hogy mennyire fontos neked az, hogy papnő lehetsz, és hogy mennyire szeretsz annak is lenni. Attól féltem, hogy évekig nem láthatlak még. El sem hiszem, hogy most itt vagy.
*Ea ismét gyengéden magához húzza a vállánál fogva, és sűrű fekete haján keresztül ad egy szeretetteljes puszit lánya fejére, arra számítva, hogy ez még Thim előtt sem hozza zavarba őt. Ez alkalommal pedig nem is számítja el magát egyáltalán.*
- Nagyon sajnálom, kicsim, tényleg! Neked sokkal nehezebb lehetett, mint nekem. Én legalább tudtam, hogy hamarosan találkozni fogunk, már akkor, amikor elindultál. Csak még azt nem, hogy mikor, hol, és hogyan. De reméltem, hogy Aleimord és Alenia társaságában az ő házukban. Reménykedtem benne, hogy idővel olyan leszel majd nekik, mintha a legkisebb kishúguk volnál, így majd nem csak vigyázni fognak rád, hanem egyben szeretni is.
*Luninarinak minderről eszébe jut valami. Olyan kérdés, ami száműzetésének első napjaiban élénken foglalkoztatta, azóta azonban szinte teljesen megfeledkezett róla, noha a választ még mindig nem tudja rá.*
- Anya, miért nem mondtad el, hogy vannak rokonaim Artheniorban, akik be fognak fogadni, amikor odaérek? *bukik ki végül belőle a kérdés, ami már Alenia Pegazusban való megjelenésekor rögtön befészkelte magát akkor még nyugtalan és zaklatott gondolataiba.* Féltem és ideges voltam egész úton a város felé. Nem tudtam, hogy hol fogok élni, és mihez fogok magammal kezdeni, ha megérkezem. Nem is álmodtam volna arról, hogy csak egy éjszakát kell a fogadóban töltenem, aztán elvisznek lakni egy akkora házba, hogy a miénk az elő meg a hátsókerttel együtt is vagy hússzor beleférne. Vagy talán inkább negyvenszer.
*Ea ugyan kicsit csodálkozva néz rá, mindenesetre készségesen válaszol, miután utolsó megjegyzésén el is neveti magát.*
- Azt hittem, már kitaláltad. Nem szerettelek volna hamis reményekkel útnak indítani kislányom, ennyi az egész. Vagy tíz évvel a születésed előtt járhattam utoljára Artheniorban, Aleimord és Alenia szüleinél. Alig töltöttem náluk egy hatnál többet akkor, és leginkább persze amúgy is csak az illem miatt látogattam meg őket, nem azért, mert az volt minden vágyam, hogy távoli rokonaim társaságában töltsem el az időmet a város felfedezése helyett. Átadtam a nagyszüleid és a többi rokon jókívánságait, ahogyan illik, az ajándékakt is, szintén, ahogy illik, ők cserébe elszállásoltak, megint csak, ahogy illik, kicsit megmutatták a várost, elvittek a piacra, közben meséltem nekik az erdei életről, a papnői teendőimről, összesen ennyi történt. De ez már régen volt nagyon. Emlékeztem rá, hogy ők nem csak a mi otthoni mércénk szerint nagyon gazdagok, és bíztam benne, hogyha megkérem tőlük azt a szívességet, hogy fogadjanak be és vigyázzanak rád, akkor ez semmilyen terhet nem ró rájuk, a felelősségen kívül legalábbis, és így akkor minden bizonnyal megteszik. De ebben azért nem lehettem teljesen biztos! Hiszen valljuk be őszintén, vendégbarátság, család, meg családfa ide, vagy oda, elég nagy szívességet kértem tőlük ahhoz képest, hogy ezer éve nem jártam náluk, és a kapcsolatot sem tartottam velük. Persze jól számítottam, mert rendes elfek voltak, és szó nélkül befogadtak, igaz Aleimord és Alenia, mert a szüleikkel, akik még az én időmben voltak a családfők, már nem is találkoztál. Mellékes mindenesetre. Biztos szörnyű utad volt a városig, de képzeld csak el, hogy milyen csalódott lettél volna akkor, hogyha abban a biztos tudatban indulsz útnak, hogy minden rendben lesz, aztán a Sayquevesek valamiért végül mégsem fogadnak be. Különben is, ha abban a biztos tudatban indulsz útnak, hogy úgy is minden redben lesz majd az út végén, talán út közben sem vagy olyan éber és körültekintő, mint így voltál. Ez így volt jól, hidd el. Kell egy kis aggodalom, hogy az éberség megmaradjon. A túlzott magabiztosság mindid csak bajt hoz.
- Igen, ez igaz. *bólogat Luninari, lassan, megfontoltan, és úgy tűnik, hogy kicsit szégyenkezve is.* Így elmondva ez az egész teljesen logikus. Nem is értem, hogy eddig miért nem jutott az eszembe. Szégyellem is magam miatta, hogy nem jöttem rá.
*Ea mélyet sóhajt erre, mielőtt válaszolna.*
- Valahol természetes. Sokkal több minden, és több rossz történt veled, mint, hogy mindenre gondolj. Ennyi az egész. Már figyelmeztettelek korábban is, emlékszel? Okos lány vagy, és én nagyon büszke vagyok rád ezért, de ne hidd magadat túl okosnak, mert abból ugyanúgy baj lesz, mintha nem bízol meg a józan eszedben, amikor valamiről döntést kell hoznod! Még túlságosan fiatal vagy, és nagyon sokat kell tanulnod, a világról és az értelmes élőlényekről. Nem elég a tudás. Ha életben akarsz maradni meg kell majd végül tanulnod igazán ismerni mindenkit, és egyetlen szemvillanásból, vagy félmondatból felismerni, ha valaki ártani akar neked. *mondja, és szavait kicsit kegyetlennek és nyersnek érzi, főleg így, hogy nem egy kettőjük közötti beszélgetésben hangzik el, hanem Luni barátja is hallja. Mégis, úgy van vele, hogy saját lánya érdekében muszáj kimondania őket, akkor is, ha neki esetleg fájni fognak.
Luninari mindenesetre nem tűnik sem sértődöttnek, sem pedig megbántottnak.*
- Igazad van! *vágja rá azt a két szót, és olyan hirtelen, amire Ea semmiképpen nem számít. Ahogyan kicsit szomorkás mosolyára sem*
- Én is rájöttem erre már. *teszi hozzá.* De ez azért nem megy olyan gyorsan.
*Ea egyetértve bólogat, miközben nagyon örül annak, hogy ebben nincs vita közöttük, és lánya nem vette rossz néven tőle a kis kioktatást, amit kapott. Majd mintha csak mellékesen jutna eszébe, még egyszer maga elé húzza a táskáját.*
- Á, igen! Ezt vedd el! *nyújt Luni felé egy csomagot kis kotorászás után, amit ő már a csörgésének köszönhetően is felismer, de amikor kibontja és belenéz egészen elsápad.*
- De anya, ez rengeteg pénz! *tiltakozik.*
- És szerinted én otthon mit csináljak vele? *rázza meg Ea a fejét mosolyogva.* Mit veszek belőle ott, főleg most, hogy jövök el onnan? Különben pedig, ez minden pénzünk, amit füstölők, meg a csecsebecsék árusításával, meg az én jóslataimmal összegyűjtöttünk utazásaink során. Ebben pedig neked ugyanúgy részed volt, mint nekem. Aranyos kislány voltál már akkor is, te pedig lehet nem emlékszel rá, de nem mindenki csak miattam jött ám oda a pokrócunkhoz, vagy a pultunkhoz vásárolni tőlünk. Vagy azért, mert az áruink annyira érdekelték volna őket. Jogod van ehhez a pénzhez, és velem ellentétben szükséged is van rá. Beszéltem kicsit a torony urával, miközben téged kerestelek. Nem hiszem, hogy ismerne más istent a pénzen kívül. Nem fogja engedni, hogy minden könyvbe, ami a mágia tanulásához kell, csak úgy belenézhess. Márpedig neked tanulnod kell! Azok alapján amiket meséltél, meg a romok után, amiket Artheniorban láttam, jelenleg nem is tudnék ennél többet tenni a biztonságodért. Nekem pedig ez a legfontosabb, nem az, hogy még egy oltárt felszenteljek valamelyik forrás, vagy tószellemnek, vagy istennek. Kész szerencse, hogy pont holdmágiát készülsz tanulni. A legjobb védelmező mágia a világon.
- Kedvesek vagytok. *mosolyog meghatottan Luninari. Bár nem szeretné Thimet zavarba hozni, de nem tudja megállni, hogy ne mondja el édesanyjának, hogy korábban a másik elf sem tett másként, mint most ő.*
- Félek, hogy én túl naiv voltam, vagy túl magabiztos. *vallja be ezúttal Eának is.* Talán azért, amiket te is meséltél a közöttem és a hold között lévő különleges kapcsolatról, de úgy voltam vele, hogy elég lesz a hit, hogy van érzékem a mágiához, meg vonzódom a holdhoz, és persze a lelkesedés. De itt azért Thimnek köszönhetően hamar kiderült, hogy mindez kicsit kevés lesz. Ő is nekem adta az összegyűjtött pénzét, pont úgy, ahogyan te.
- Komolyan? *vonja fel a szemöldökét mosolyogva Ea, majd teljesen váratlanul elneveti magát.*
- És ezek után, még nekem is segíteni szerettél volna? *mosolyog immár a szeme is, miközben arca ismét furcsán szórakozott kifejezést ölt.*
- Ne vedd sértésnek, de furcsa egy elf vagy te! *méri végig Thimet, mintha most látná először, pedig amennyit Luninari beszélt, időközben azért volt alkalma többször alaposan megnéznie magának.* A lehető legjobb értelemben mondom ezt. Nem hiszem, hogy odahaza bárki is ennyire nagylelkű lenne egy lánnyal, akit alig ismer. Nem volt szükségem további okokra, de ez még egyel több, hogy néhány haton belül tényleg búcsút mondjak az egész eddigi életemnek, és végre én is elkezdjek élni. Inkább egy bizonytalan jövő, egy annyira kaotikus világban, mint ez a kinti, mint az, ami a szent határon belül még rám várhat.
*Legalább annyira boldognak tűnik, mint amennyire lánya. Ugyan a jövőt illetően mind a ketten bizonytalanok, de jelen pillanatban boldognak tűnnek, és reménykednek is. Sem Luninari, sem pedig Calliepeya nem látnak szó szerint egymás gondolataiba, de külön-külön mind a ketten attól félnek, hogy Thim kissé zavarba lett hozva általuk, holott nem szerették volna. Viszont mind a ketten legalább ennyire őszintén hálásak is neki.*
- Még egy kis szalonnát, vagy hagymát? *fordul hozzá Ea éppen csak kettő pillanattal megelőzve Luninarit, aki éppen ezt szerette volna kérdezni.*