//Újjászülető árnyék//
//Dwirinthalen Kúria//
*Sietősen vág át ismét a városon. Ha elég bátor lenne -vagy ostoba, a kettő egyre megy-, akkor engedélyt kérne Úrnőjétől valamelyik gyorsabb léptű hátas használatára. De ilyet ki sem mer ejteni a száján, hiszen elég élénk elképzelései vannak arról, hogy az Úrnő mivel válaszolna egy ilyen kérésre. Így hát maradnak saját lábai.
A Pegazus ajtaján kilépve szorosra markolja az ételtől duzzadó vászonzsákot, és úgy fogja maga elé azt, mintha valami különösen értékes kincset vinne. Léptei most nem a Polgárnegyed felé viszik, hiába arról érkezett korábban. Mivel nincs kiadva számára hogy merre menjen, így ezt most magának döntheti el, és ő maga úgy dönt, hogy a Piactér felé fordul. Arra sem hosszabb az út -de nem is rövidebb, ez igaz-, viszont ott átvágva legalább egy kis ideje lesz futólag nézelődni, és más szórakozása nem is nagyon van az utóbbi időkben. Már ennek is örül.
A batyut még jobban magához vonja ahogy a Piactérre lép, mintha attól félne, hogy valaki kitépné azt a kezéből és elfutna vele. Ki tudja? Talán tényleg meg is történhet hasonló. A sorok között gyors, de kimértnek tűnő léptekkel halad át, csupán szeme jár jobbról balra s balról jobbra. Megnézi a portékákat, eljátszik a gondolattal hogy mihez kezdene azzal a szép nyelű bicskával, vagy hogy miképp szórakoztatná el magát esténként azzal a pakli kártyával; esetleg hogy miképp festene abban a sötétkék színű, puha anyagúnak tűnő ingben. De nem áll meg megnézni semmit; sem a bicskát, sem a kártyát, sem az inget. Siet.
A Romváros szélső utcája úgy simul lába alá, mintha csak haza érkezne, és ez a gondolat viszolygást vált ki belőle. Nem akar otthonaként gondolni a Kúriára, sem a Romvárosnak csúfolt negyedre, és kiváltképp nem akar otthonaként gondolni erre a városra. Ám az ő akarata semmit sem számít és semmit sem jelent, sőt, neki magának nem is lehet akarata. Hogy neki mi a jó, vagy mi tetszik, az eltörpül amellett, ami gazdái vágya, s amit ők mondanak. Az utóbbi néhány napban nem először jut eszébe, hogy akár egészen másfelé is fordíthatná a lépteit. Minek is menne vissza oda? Hiszen van valamennyi élelme és némi aranya, ezzel pár napig meg tudná húzni magát, amíg ki nem találná, hogy hogyan szökhetne meg véglegesen. A gondolattól magában keserűn felnevet. Elariion Úr úgy vadászná le, mint kecses léptű macska a vak egeret. Valószínűleg észre sem venné őt, csak akkor, amikor tőre a bordái közé siklik hátulról. (~Olyan rossz lenne az?~)
A Kúriából még mindig a munkások zaja hallatszik, de a nap állásából ítélve nem sokáig maradnak már. Nem is baj – az Úrnők számára elő kell készítenie a vacsorát. Ez pedig úgy a legkönnyebb, ha egyedül van.
Ahogy áthalad az épület bejáratán, komolyabbá és kimértebbé válik a tartása és arckifejezése is, mintha ő maga is olyan lenne, aki számít eközött a falak között. Maga is tudja, hogy ez azonban csak színjáték, a munkásoknak szól, s ha az Úrnők valamelyike látná meg őt, ahogy gőgös gúnárként lépked, hát vagy kinevetnék, vagy szíjat hasítanának a hátából. Esetleg egymás után a kettőt, így.
Ha már itt jár, hát meg is nézi, hogy mi történt míg odavolt. A munkások szemlátomást szépen haladnak. A bontással, törmelékek kihordásával már jóformán végeztek, s a fel- és letépett burkolatok sebhelyére új hús gyanánt simulnak a friss deszkák és lécek; gyantaszagú emlékeztetőjeként annak, hogy a kúria mennyire szánalmas állapotban volt, s hogy hamarosan ismét méltó állapotba kerül majd. Oda-odabiccent a munkásoknak ha találkozik velük, de utasítással vagy hasonlóval nem zavarja őket, nincs rá szükség. Ez elégedettséggel tölti el. Ettől pedig hirtelen megérti, hogy mit érezhetnek az Úrnők, ha ő maga végzi úgy a munkáját, ahogy ők azt elvárják, még ha kimondatlanul is. Az új gondolattól egy pillanatra úgy rándul fintorba a szája, mintha epét büfögött volna fel; s inkább tovább indul az étkező-szoba felé, hogy a zsákban hurcolt étket kitálalja és előkészítse az Úrnők számára.*