Arthenior - Romváros és Meredély
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Polgárnegyed (új) Templom (új) Piactér (új) | Romváros és Meredély | Sayqueves Rezidencia (új) Selyemrév (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 76 (1501. - 1520. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1520. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-31 20:21:18
Üzenet elküldve: 2025-07-31 20:21:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Norennar nem válaszol azonnal. Tekintete még egy ideig ott időzik a lány arcán, a halvány mosolyon, ami úgy tűnik, próbálja eltakarni a korábbi feszültséget. Nem tűnik erőltetettnek, de benne van valami, ami a hallgatásban gyökerezik, s ezt ő is érzi. A tekintete egy pillanatra lejjebb siklik a lány vállára, majd vissza az ajkakra, végül a szemeibe. Végül bólint, alig észrevehetően, mintha elismerné: a pillanat nem veszett el teljesen.
Amikor a lány keze alól eltűnik az ő érintése, tenyerét lassan húzza vissza, nem hirtelen, csak éppen annyira, hogy a mozdulat ne tűnjön elutasítónak. A levegő egy kicsit lehűl kettejük között. Az ágy recseg alatta, mikor kissé hátrébb húzódik, a térdeire támaszkodik, s közben ujjai megérintik a gyűrött takaró szélét. Ahogy Nori feláll, tekintete lassan kíséri a mozdulatot, s megállapodik a macskán, amelyik duzzogva nyújtózkodik a karokban. A pipa még mindig a kezében, a csutora hidegen simul az ujjai közé. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha újra rá akarna gyújtani, a hüvelykujját végighúzza a szárán, de meggondolja magát. A macska reakciójánál apró, halk orrhangon felnevet.*
- Azt hiszem, nincs választásom. Kísérlek. Még tartozom pár lépéssel ennek az estének.
*Hangja nyugodt, már-már derűs. Lassan tápászkodik fel, nem kapkod, előbb megropogtatja a térdeit, aztán megigazítja az övét. Ujjai automatikusan végigsimítanak a hátára fűzött kard hüvelyén, a mozdulat rutinos, de van benne egy leheletnyi töprengés. Aztán egy apró sóhaj kíséretében a pipát is a csizmája szárába csúsztatja. Az ujjai még egy másodpercig ott maradnak, mintha csak biztosra akarna menni, hogy nem esik ki.*
- Jól fog esni egy kis friss levegő ezután a dohos rom után.
*Ahogy odalép a lány mellé, egy pillanatra megáll. A köztük lévő távolság alig fél lépésnyire csökken, és bár nem ér hozzá, a vállai mintha egy vonalba kerülnének az övéivel. Az ajtó felé tekint, majd vissza a szobára. Végignéz a falak foltos felületén, az ablakon beáramló szürkülő fényen, a porba íródott lábnyomokon. A szemöldökei egy pillanatra összevonódnak, nem a harag, inkább valami csendes emlékezés vonásával.
A szobát fürkészve egy-egy törött gerendára is rásiklik a tekintete, a sarokban porosodó, félrebillent szék támlájára, és a gerenda alá csúszott, felismerhetetlenné fakult kárpitra. Mintha eltenné emlékbe, amit lát, nem a hely szépsége miatt, hanem mert tudja, hogy ide többé nem jön vissza. Egy hosszabb lélegzetvétel után megszólal:*
- És igen… *Feleli halkan, de most már valódi mosollyal.* - Szép este van.
*Fejét enyhén biccenti a lány felé, aztán megindul. Léptei halkak, nem roppan meg alattuk a deszka, csak a ruhája surrogása hallatszik, ahogy a mozdulattal a köpenye is megmozdul. Amint eléri az ajtót, félreáll, és kinyitja, a vállával támasztja meg, jelezve, hogy előreengedi a lányt. Mielőtt kilépne, még egyszer hátrapillant a hátán pihenő fekete köpeny pereme mögül. Nem a szobára néz már, hanem a lányra. A szeme sarkában apró ránc ül meg, talán a fény vagy talán valami más nyomán.
Aztán kilép a folyosóra. A kinti levegő állott, de élhető. És bármilyen súlyos is volt az este, legalább elindultak benne valahová.*
//Kísértetház//
*Norennar nem válaszol azonnal. Tekintete még egy ideig ott időzik a lány arcán, a halvány mosolyon, ami úgy tűnik, próbálja eltakarni a korábbi feszültséget. Nem tűnik erőltetettnek, de benne van valami, ami a hallgatásban gyökerezik, s ezt ő is érzi. A tekintete egy pillanatra lejjebb siklik a lány vállára, majd vissza az ajkakra, végül a szemeibe. Végül bólint, alig észrevehetően, mintha elismerné: a pillanat nem veszett el teljesen.
Amikor a lány keze alól eltűnik az ő érintése, tenyerét lassan húzza vissza, nem hirtelen, csak éppen annyira, hogy a mozdulat ne tűnjön elutasítónak. A levegő egy kicsit lehűl kettejük között. Az ágy recseg alatta, mikor kissé hátrébb húzódik, a térdeire támaszkodik, s közben ujjai megérintik a gyűrött takaró szélét. Ahogy Nori feláll, tekintete lassan kíséri a mozdulatot, s megállapodik a macskán, amelyik duzzogva nyújtózkodik a karokban. A pipa még mindig a kezében, a csutora hidegen simul az ujjai közé. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha újra rá akarna gyújtani, a hüvelykujját végighúzza a szárán, de meggondolja magát. A macska reakciójánál apró, halk orrhangon felnevet.*
- Azt hiszem, nincs választásom. Kísérlek. Még tartozom pár lépéssel ennek az estének.
*Hangja nyugodt, már-már derűs. Lassan tápászkodik fel, nem kapkod, előbb megropogtatja a térdeit, aztán megigazítja az övét. Ujjai automatikusan végigsimítanak a hátára fűzött kard hüvelyén, a mozdulat rutinos, de van benne egy leheletnyi töprengés. Aztán egy apró sóhaj kíséretében a pipát is a csizmája szárába csúsztatja. Az ujjai még egy másodpercig ott maradnak, mintha csak biztosra akarna menni, hogy nem esik ki.*
- Jól fog esni egy kis friss levegő ezután a dohos rom után.
*Ahogy odalép a lány mellé, egy pillanatra megáll. A köztük lévő távolság alig fél lépésnyire csökken, és bár nem ér hozzá, a vállai mintha egy vonalba kerülnének az övéivel. Az ajtó felé tekint, majd vissza a szobára. Végignéz a falak foltos felületén, az ablakon beáramló szürkülő fényen, a porba íródott lábnyomokon. A szemöldökei egy pillanatra összevonódnak, nem a harag, inkább valami csendes emlékezés vonásával.
A szobát fürkészve egy-egy törött gerendára is rásiklik a tekintete, a sarokban porosodó, félrebillent szék támlájára, és a gerenda alá csúszott, felismerhetetlenné fakult kárpitra. Mintha eltenné emlékbe, amit lát, nem a hely szépsége miatt, hanem mert tudja, hogy ide többé nem jön vissza. Egy hosszabb lélegzetvétel után megszólal:*
- És igen… *Feleli halkan, de most már valódi mosollyal.* - Szép este van.
*Fejét enyhén biccenti a lány felé, aztán megindul. Léptei halkak, nem roppan meg alattuk a deszka, csak a ruhája surrogása hallatszik, ahogy a mozdulattal a köpenye is megmozdul. Amint eléri az ajtót, félreáll, és kinyitja, a vállával támasztja meg, jelezve, hogy előreengedi a lányt. Mielőtt kilépne, még egyszer hátrapillant a hátán pihenő fekete köpeny pereme mögül. Nem a szobára néz már, hanem a lányra. A szeme sarkában apró ránc ül meg, talán a fény vagy talán valami más nyomán.
Aztán kilép a folyosóra. A kinti levegő állott, de élhető. És bármilyen súlyos is volt az este, legalább elindultak benne valahová.*
1519. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-31 17:40:57
Üzenet elküldve: 2025-07-31 17:40:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Miért van az, hogy minden egyes alkalommal, mikor valami jó történik, mint mondjuk egy kellemes ölelés, akkor jön valami más, például egy kényes kérdés, ami tönkreteszi az egész pillanatot? Persze, az ölelés ettől még nem válik rosszá, az emlék pedig nem lesz szomorú, de mégis érezhető az, ahogy a korábbi vidámságot hideg csend nyomja el, ami nem csak rájuk, de az egész szoba hangulatára rátelepszik, amint a férfi felteszi a kérdést, melyet Nori egyáltalán nem akart hallani. Látja Norennar arcán, hogy egyre türelmetlenebben várja, hogy választ adjon, de az is lehet, hogy mindezt csak ő képzeli oda az ismét növekvő félelemérzet miatt. Mindenesetre végül felel, ám nem az igazságot, azt továbbra is elfojtja és elrejti jó mélyen, magában, az emlékei és a gondolatai között. Az igazi választ senki sem tudhatja meg. Még nem.*
- Az este attól még szép maradhat. *Teszi hozzá az elhangzottakhoz. Ő sem nevet, de halványan elmosolyodik a válasza közben. Megszokta már ezeket a témákat, számára nem okoz semmiféle gondot, ha ezekről kell beszélnie, a probléma gyökere, ami miatt mégis hallgataggá vált, egészen máshol keresendő, de persze társa erről mit sem tudhat.
Aztán ahogy hirtelen a másik kezét érzi a sajátján, kissé összerezzen, tekintetét felkapja és Norennar szemeit keresi, majd miután megtalálta, néhány pislantás után ő is lenéz a kezeikre. Nem húzza el, csak újra mosolyog, miközben érzi a támogató tenyér melegségét. Köszönet nem hangzik el, de tekintetében benne van a hála.*
- Nem szeretnék. Túl félelmetes. Keserű emlék. *Árul el csupán ennyit, majd néhány pillanattal később, azután, hogy Norennar elengedte a kezét, felpattan az ágyról, és a kezébe veszi a fekete macskát is, aki méltatlankodva kezd nyújtózkodni, amiért felébresztették.*
- Hazamegyek. Elkísérsz? Ha már úgyis vándor vagy, talán örülnél, ha vándorolhatnál még egy kicsit. Amúgy is szép az este, nem? *Gyengéden simogatja közben Szörnyecske fejét, míg a válaszra vár, de közben az ajtó felé tekintget. Menni akar. Érzi, hogy ha tovább maradna itt, akkor talán túl sokat is árulna el abból, amiből nem szabad. A ház nem csak a saját keserű emlékeit rángatja elő, hanem azokét is, akik a folyosóit járják. Igazi kísértetház…*
//Kísértetház//
*Miért van az, hogy minden egyes alkalommal, mikor valami jó történik, mint mondjuk egy kellemes ölelés, akkor jön valami más, például egy kényes kérdés, ami tönkreteszi az egész pillanatot? Persze, az ölelés ettől még nem válik rosszá, az emlék pedig nem lesz szomorú, de mégis érezhető az, ahogy a korábbi vidámságot hideg csend nyomja el, ami nem csak rájuk, de az egész szoba hangulatára rátelepszik, amint a férfi felteszi a kérdést, melyet Nori egyáltalán nem akart hallani. Látja Norennar arcán, hogy egyre türelmetlenebben várja, hogy választ adjon, de az is lehet, hogy mindezt csak ő képzeli oda az ismét növekvő félelemérzet miatt. Mindenesetre végül felel, ám nem az igazságot, azt továbbra is elfojtja és elrejti jó mélyen, magában, az emlékei és a gondolatai között. Az igazi választ senki sem tudhatja meg. Még nem.*
- Az este attól még szép maradhat. *Teszi hozzá az elhangzottakhoz. Ő sem nevet, de halványan elmosolyodik a válasza közben. Megszokta már ezeket a témákat, számára nem okoz semmiféle gondot, ha ezekről kell beszélnie, a probléma gyökere, ami miatt mégis hallgataggá vált, egészen máshol keresendő, de persze társa erről mit sem tudhat.
Aztán ahogy hirtelen a másik kezét érzi a sajátján, kissé összerezzen, tekintetét felkapja és Norennar szemeit keresi, majd miután megtalálta, néhány pislantás után ő is lenéz a kezeikre. Nem húzza el, csak újra mosolyog, miközben érzi a támogató tenyér melegségét. Köszönet nem hangzik el, de tekintetében benne van a hála.*
- Nem szeretnék. Túl félelmetes. Keserű emlék. *Árul el csupán ennyit, majd néhány pillanattal később, azután, hogy Norennar elengedte a kezét, felpattan az ágyról, és a kezébe veszi a fekete macskát is, aki méltatlankodva kezd nyújtózkodni, amiért felébresztették.*
- Hazamegyek. Elkísérsz? Ha már úgyis vándor vagy, talán örülnél, ha vándorolhatnál még egy kicsit. Amúgy is szép az este, nem? *Gyengéden simogatja közben Szörnyecske fejét, míg a válaszra vár, de közben az ajtó felé tekintget. Menni akar. Érzi, hogy ha tovább maradna itt, akkor talán túl sokat is árulna el abból, amiből nem szabad. A ház nem csak a saját keserű emlékeit rángatja elő, hanem azokét is, akik a folyosóit járják. Igazi kísértetház…*
1518. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-30 21:55:31
Üzenet elküldve: 2025-07-30 21:55:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Norennar még nem húzódik el, amikor a lány elemelkedik tőle, de érzi, ahogy a közelség megtörik. Mintha a levegő is hidegebbé válna köztük. Az iménti ölelés melege lassan kiszivárog a testéből, csak a tenyerében marad meg egy kis emlék, ahol még most is a lány hátát érzi. A pipa visszakerül a kezébe, ő pedig reflexből ráfog, de meg sem nézi. Szemei inkább a másik arcán időznek, a riadt, tétova pillantáson, a lebukott csendességen, a megharapott ajkakon.
Feszül a csönd. Olyan csönd ez, ami nem nyugalmat, hanem elfojtást hordoz. Norennar arca kezdetben mozdulatlan, de az aggodalom fokozatosan kiül rá: először csak szemöldöke húzódik össze alig észrevehetően, aztán állkapcsa is feszülni kezd. A válasz, ami végül elhangzik, nem lepné meg, és mégis. Valami nem stimmel. Túlságosan megfontolt, túlságosan csiszolt.
A pipát újra megemeli, de már nem ég benne semmi. A csutora hideg, üres. Sóhajt. A másik keze önkéntelenül mozdul, hogy kiborítsa, ám a mozdulat félúton megakad. Odalent por és tört cserép, az ágy lábánál egy sötét folt. A reflex még él benne: nem mocskolja be a szobáját. Aztán rádöbben, hogy nincs már mit tisztán tartani. A romokban nincsenek szabályok.
A pipát az ágy mellé üríti, finoman koppan a pernye a földön. Ekkor pillant újra a lányra. A keze még mindig a takarót szorítja, a poros, rongyos szövetet, ami talán már a lázadás óta itt hever. Norennar elhúzza a száját, majd félrebiccentett fejjel megszólal:*
- Démonok, sötét múlt, majd ork háborúk… Csupa vidám téma egy ilyen szép estére.
*Van benne irónia, de a hangja tompább, mint máskor. Mintha nem lenne kedve nevetni azon, amit mond. Talán azért, mert most egyáltalán nem vicces. A következő pillanatban lepillant a takaróra, és a lány kezére. Lassan, minden hirtelenkedés nélkül csúsztatja rá a sajátját, meleg, nyitott mozdulattal. A tenyerének súlya alig érezhető, mégis szándékos: nem akar faggatni, csak jelezni, hogy érti. Vagy legalábbis elfogadja.*
- Ne aggódj, megértem. Nem kell róla beszélned.
*Nem erősködik. Nem kérdez újra. Csak ott marad egy pillanattal tovább, majd elengedi a takarót szorító ujjakat, és hagyja, hadd dőljön vissza a csönd a szoba sarkába.*
//Kísértetház//
*Norennar még nem húzódik el, amikor a lány elemelkedik tőle, de érzi, ahogy a közelség megtörik. Mintha a levegő is hidegebbé válna köztük. Az iménti ölelés melege lassan kiszivárog a testéből, csak a tenyerében marad meg egy kis emlék, ahol még most is a lány hátát érzi. A pipa visszakerül a kezébe, ő pedig reflexből ráfog, de meg sem nézi. Szemei inkább a másik arcán időznek, a riadt, tétova pillantáson, a lebukott csendességen, a megharapott ajkakon.
Feszül a csönd. Olyan csönd ez, ami nem nyugalmat, hanem elfojtást hordoz. Norennar arca kezdetben mozdulatlan, de az aggodalom fokozatosan kiül rá: először csak szemöldöke húzódik össze alig észrevehetően, aztán állkapcsa is feszülni kezd. A válasz, ami végül elhangzik, nem lepné meg, és mégis. Valami nem stimmel. Túlságosan megfontolt, túlságosan csiszolt.
A pipát újra megemeli, de már nem ég benne semmi. A csutora hideg, üres. Sóhajt. A másik keze önkéntelenül mozdul, hogy kiborítsa, ám a mozdulat félúton megakad. Odalent por és tört cserép, az ágy lábánál egy sötét folt. A reflex még él benne: nem mocskolja be a szobáját. Aztán rádöbben, hogy nincs már mit tisztán tartani. A romokban nincsenek szabályok.
A pipát az ágy mellé üríti, finoman koppan a pernye a földön. Ekkor pillant újra a lányra. A keze még mindig a takarót szorítja, a poros, rongyos szövetet, ami talán már a lázadás óta itt hever. Norennar elhúzza a száját, majd félrebiccentett fejjel megszólal:*
- Démonok, sötét múlt, majd ork háborúk… Csupa vidám téma egy ilyen szép estére.
*Van benne irónia, de a hangja tompább, mint máskor. Mintha nem lenne kedve nevetni azon, amit mond. Talán azért, mert most egyáltalán nem vicces. A következő pillanatban lepillant a takaróra, és a lány kezére. Lassan, minden hirtelenkedés nélkül csúsztatja rá a sajátját, meleg, nyitott mozdulattal. A tenyerének súlya alig érezhető, mégis szándékos: nem akar faggatni, csak jelezni, hogy érti. Vagy legalábbis elfogadja.*
- Ne aggódj, megértem. Nem kell róla beszélned.
*Nem erősködik. Nem kérdez újra. Csak ott marad egy pillanattal tovább, majd elengedi a takarót szorító ujjakat, és hagyja, hadd dőljön vissza a csönd a szoba sarkába.*
1517. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-30 20:12:45
Üzenet elküldve: 2025-07-30 20:12:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Játékos kuncogás halk hangja tölti meg a szobát. Egészen tetszik neki, hogy a férfi viccet csinál a kormos jelzőből, főleg azért, mert egy kísértetház közepén, ahol a beszélgetés témája a halál, valahol felüdítő ilyet hallani, és nem mellesleg találó is.*
- Igen, én is az vagyok, de szeretem. *Nem jut eszébe semmiféle beszólás, se más frappáns megjegyzés, egyszerűen csak muszáj egyetértenie Norennarral, aki bizony megtalálta az elhangzottak lényegét. Norinak most látványosan jobb a kedve, ám ezt nem szavakkal, hanem öleléssel fejezi ki a másik irányába, mely a lány korábbi viselkedéséből következtetve nem csoda, hogy teljesen váratlanul éri a férfit.*
- Én már csak ilyen vagyok. Ez is, az is. Néha az egyik, olykor a másik, de mindkettő én vagyok. *Míg meg nem kapta Velart, soha nem tudta volna sem megfogalmazni, sem elfogadni azt, hogy az ő szilánkosra törött elméje sokszor játszik furcsa játékot, mely úgy vetül ki a világra és közvetlen környezetére, hogy olykor indokolatlanul éles váltást eredményez a feketeség viselkedésében. Most már legalább tisztában van vele, miután valaki bebocsájtást nyert a lelkének végtelen labirintusába, és az ki is igazodik rajta.
Érzi, ahogy Norennar viszonozza az ölelését, kissé még helyezkedik is benne, hogy a számára legkényelmesebb módon élvezhesse a biztonságot nyújtó karokat. Nem szól ő sem egy szót, hagyja, hogy a kihalt kúria csendje fátyolként telepedjen rájuk, és emlékként őrizze innentől ezt a pillanatot. ~Vajon a házak is emlékeznek?~ Nem ezt a kérdést teszi fel végül, hanem megemlíti a kürtszót, amit mindenki hallott ugyan, de talán sokkal jobb döntés lett volna titokban tartani, hogy ő is. Norennar kérdése hallatán ő menekül most a csendbe. Legszívesebben elhúzódna az őt most már csak lágyan tartó karok közül, de nem teszi meg teljesen, csupán elemeli a kezeit a másik testéről. Mindeközben a pipa is közben újra Norennar kezébe kerül. Tekintetébe újra riadtság költözik, látványosan szenved azzal, hogy megszólaljon-e vagy sem. A pillanatok telnek, de egy hang sem hagyja el a feketére festett ajkakat, melyekbe lágyan bele is harap tétovázás közben. Lefelé néz, de felpillant a férfire, kezével az ágyra terített, poros, szakadt takarót szorongatja. Muszáj lesz mondania valamit.*
- Nem. *Hangzik el végül egy súlyos szó. Nem ezt akarta kimondani, de nincs más választása.* Nem tudok róla semmit, de azt hiszem, hogy… Arthenior veszélyben lehet, mint… mint a régmúltban történt ork háborúban. *Tudatosan fojt saját magába minden további szót. Szinte fáj neki, hogy hazudnia kell, és nem mondhatja el, őszintén, hogy talán tud mindenről. Megígérte Mainak, hogy egyelőre hallgat, és minden belső sugallat ellenére így is fog tenni.*
//Kísértetház//
*Játékos kuncogás halk hangja tölti meg a szobát. Egészen tetszik neki, hogy a férfi viccet csinál a kormos jelzőből, főleg azért, mert egy kísértetház közepén, ahol a beszélgetés témája a halál, valahol felüdítő ilyet hallani, és nem mellesleg találó is.*
- Igen, én is az vagyok, de szeretem. *Nem jut eszébe semmiféle beszólás, se más frappáns megjegyzés, egyszerűen csak muszáj egyetértenie Norennarral, aki bizony megtalálta az elhangzottak lényegét. Norinak most látványosan jobb a kedve, ám ezt nem szavakkal, hanem öleléssel fejezi ki a másik irányába, mely a lány korábbi viselkedéséből következtetve nem csoda, hogy teljesen váratlanul éri a férfit.*
- Én már csak ilyen vagyok. Ez is, az is. Néha az egyik, olykor a másik, de mindkettő én vagyok. *Míg meg nem kapta Velart, soha nem tudta volna sem megfogalmazni, sem elfogadni azt, hogy az ő szilánkosra törött elméje sokszor játszik furcsa játékot, mely úgy vetül ki a világra és közvetlen környezetére, hogy olykor indokolatlanul éles váltást eredményez a feketeség viselkedésében. Most már legalább tisztában van vele, miután valaki bebocsájtást nyert a lelkének végtelen labirintusába, és az ki is igazodik rajta.
Érzi, ahogy Norennar viszonozza az ölelését, kissé még helyezkedik is benne, hogy a számára legkényelmesebb módon élvezhesse a biztonságot nyújtó karokat. Nem szól ő sem egy szót, hagyja, hogy a kihalt kúria csendje fátyolként telepedjen rájuk, és emlékként őrizze innentől ezt a pillanatot. ~Vajon a házak is emlékeznek?~ Nem ezt a kérdést teszi fel végül, hanem megemlíti a kürtszót, amit mindenki hallott ugyan, de talán sokkal jobb döntés lett volna titokban tartani, hogy ő is. Norennar kérdése hallatán ő menekül most a csendbe. Legszívesebben elhúzódna az őt most már csak lágyan tartó karok közül, de nem teszi meg teljesen, csupán elemeli a kezeit a másik testéről. Mindeközben a pipa is közben újra Norennar kezébe kerül. Tekintetébe újra riadtság költözik, látványosan szenved azzal, hogy megszólaljon-e vagy sem. A pillanatok telnek, de egy hang sem hagyja el a feketére festett ajkakat, melyekbe lágyan bele is harap tétovázás közben. Lefelé néz, de felpillant a férfire, kezével az ágyra terített, poros, szakadt takarót szorongatja. Muszáj lesz mondania valamit.*
- Nem. *Hangzik el végül egy súlyos szó. Nem ezt akarta kimondani, de nincs más választása.* Nem tudok róla semmit, de azt hiszem, hogy… Arthenior veszélyben lehet, mint… mint a régmúltban történt ork háborúban. *Tudatosan fojt saját magába minden további szót. Szinte fáj neki, hogy hazudnia kell, és nem mondhatja el, őszintén, hogy talán tud mindenről. Megígérte Mainak, hogy egyelőre hallgat, és minden belső sugallat ellenére így is fog tenni.*
1516. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-30 16:21:50
Üzenet elküldve: 2025-07-30 16:21:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Norennar nem vág közbe. Nem mond köszönetet, sem kétkedést, csak nézi a lányt. A tekintete meleg, a szája sarkában megjelenik valami halvány, szelíd mosoly, nem gúnyos, nem is szánakozó. Egyszerűen csak őszinte. A fejét egy pillanatra oldalra dönti, mintha elraktározná magában a hallottakat. Nem kommentálja a vallomást, nem firtatja, mit jelent pontosan. Ehelyett halk sóhajjal elfordítja a tekintetét, majd kisvártatva megszólal.
Elmondja a maga történetét, úgy, ahogy az benne van. Lassan, szakaszosan, néhol meg-megállva, de egyenesen, kerülőutak nélkül. A hangja végig nyugodt, a tekintete egy pontot követ a padlón, amíg beszél. Nem kér semmit érte cserébe.
A testvéri hasonlatra halkan horkant egyet, de ez nem valódi nevetés. Inkább valami fanyar, megértő hang.*
- Mint két tojás… *Mondja halkan, szinte csak maga elé. Aztán a lány arcára néz, egy pillanatra az ajkaira időzve a tekintete.* - Végül is... te is kormos vagy.
*Mintha ezzel le is zárna egy gondolatsort, amelynek végén már nincs szükség több szóra. Apró vállrándítással nyugtázza a mondatot, és tovább figyeli a lányt, de nem vár újabb vallomást. Csak ül ott, az egyik térdét felhúzva, háttal a falnak, ahogy eddig.
Az ölelés viszont váratlanul éri. Az izmai először megfeszülnek, szinte reflexszerűen, de nem taszítja el magától. Egy pillanatig nem tudja, mit tegyen, a keze megemelkedik, aztán megtorpan félúton, végül lassan enged. Halk hangon szól, de van benne valami fásult derű.*
- Előbb még meg akartál ölni, most meg megölelsz. Éles váltás, de nem is bánom.
*Mosolyog, és most először teljes valóval. A jobb karját átemeli a lány válla fölött, bal tenyerét finoman fekteti a hátára. Nem szorítja, nem ringatja, egyszerűen csak ott tartja, elég hosszan ahhoz, hogy az érintésnek súlya legyen. A feje közel hajol a másikéhoz, de nem ér össze vele. Csak a közelség, a csend és az egymásba oldódó figyelem van jelen. Egy pillanatra még a mellkasában is elcsitul a feszültség. Most nincs szüksége pajzsra.
A kürt említésére azonban visszatér az éberség. A szemöldöke felszalad, és némán hátrébb húzódik. Nem bontja meg az ölelést teljesen, de a kezei már nem tartanak. A szeme kérdőn fürkészi a lányét.*
- A kürtszó… Te tudsz róla valamit?
*Hangja most halkabb, figyelőbb. Rövid szünet következik. Aztán lassan kibontakozik az ölelésből. A háta ismét a falnak simul, kezében ott a pipa, de nem mozdul vele. Csak nézi a lányt.*
- Mikor meghallottam, azonnal rosszat sejtettem. De nem tudom, mi lehetett.
*Kisvártatva a földre néz, majd a sötét sarok felé, ahol a kis pók hálót sző. A tekintete most komolyabb. Talán egy pillanatra már máshol jár, odakint, valahol a város határán túl. Ahol a fű magasabb, a csend fenyegetőbb, és a kürtszavak nem csak figyelmeztetnek, de hívnak.*
//Kísértetház//
*Norennar nem vág közbe. Nem mond köszönetet, sem kétkedést, csak nézi a lányt. A tekintete meleg, a szája sarkában megjelenik valami halvány, szelíd mosoly, nem gúnyos, nem is szánakozó. Egyszerűen csak őszinte. A fejét egy pillanatra oldalra dönti, mintha elraktározná magában a hallottakat. Nem kommentálja a vallomást, nem firtatja, mit jelent pontosan. Ehelyett halk sóhajjal elfordítja a tekintetét, majd kisvártatva megszólal.
Elmondja a maga történetét, úgy, ahogy az benne van. Lassan, szakaszosan, néhol meg-megállva, de egyenesen, kerülőutak nélkül. A hangja végig nyugodt, a tekintete egy pontot követ a padlón, amíg beszél. Nem kér semmit érte cserébe.
A testvéri hasonlatra halkan horkant egyet, de ez nem valódi nevetés. Inkább valami fanyar, megértő hang.*
- Mint két tojás… *Mondja halkan, szinte csak maga elé. Aztán a lány arcára néz, egy pillanatra az ajkaira időzve a tekintete.* - Végül is... te is kormos vagy.
*Mintha ezzel le is zárna egy gondolatsort, amelynek végén már nincs szükség több szóra. Apró vállrándítással nyugtázza a mondatot, és tovább figyeli a lányt, de nem vár újabb vallomást. Csak ül ott, az egyik térdét felhúzva, háttal a falnak, ahogy eddig.
Az ölelés viszont váratlanul éri. Az izmai először megfeszülnek, szinte reflexszerűen, de nem taszítja el magától. Egy pillanatig nem tudja, mit tegyen, a keze megemelkedik, aztán megtorpan félúton, végül lassan enged. Halk hangon szól, de van benne valami fásult derű.*
- Előbb még meg akartál ölni, most meg megölelsz. Éles váltás, de nem is bánom.
*Mosolyog, és most először teljes valóval. A jobb karját átemeli a lány válla fölött, bal tenyerét finoman fekteti a hátára. Nem szorítja, nem ringatja, egyszerűen csak ott tartja, elég hosszan ahhoz, hogy az érintésnek súlya legyen. A feje közel hajol a másikéhoz, de nem ér össze vele. Csak a közelség, a csend és az egymásba oldódó figyelem van jelen. Egy pillanatra még a mellkasában is elcsitul a feszültség. Most nincs szüksége pajzsra.
A kürt említésére azonban visszatér az éberség. A szemöldöke felszalad, és némán hátrébb húzódik. Nem bontja meg az ölelést teljesen, de a kezei már nem tartanak. A szeme kérdőn fürkészi a lányét.*
- A kürtszó… Te tudsz róla valamit?
*Hangja most halkabb, figyelőbb. Rövid szünet következik. Aztán lassan kibontakozik az ölelésből. A háta ismét a falnak simul, kezében ott a pipa, de nem mozdul vele. Csak nézi a lányt.*
- Mikor meghallottam, azonnal rosszat sejtettem. De nem tudom, mi lehetett.
*Kisvártatva a földre néz, majd a sötét sarok felé, ahol a kis pók hálót sző. A tekintete most komolyabb. Talán egy pillanatra már máshol jár, odakint, valahol a város határán túl. Ahol a fű magasabb, a csend fenyegetőbb, és a kürtszavak nem csak figyelmeztetnek, de hívnak.*
1515. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-30 08:08:23
Üzenet elküldve: 2025-07-30 08:08:23
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Nem egyszerű feladat számára megfogalmazni, hogy mit érzett akkor, mikor az életre kelt szobor fegyvere átszúrta a mellkasát, ő pedig egy olyan világban találta magát, ami talán nem volt sem az élők, sem a holtak között. Élet és halál között egyensúlyozva látta először a saját vesztét, majd a vipera szemein keresztül érzékelt vörös és fekete ködben bosszút állva vehette vissza azt, ami a démonokkal kötött üzlet és az entitás évekig tartozó hordozása miatt járt neki. Egy újabb esélyt az életre. Soha nem érzett még akkora erőt és azt, hogy bármire képes lehet. Ha ilyen a halál, mi az, ha nem szabadság?
A pipáért közben ösztönösen nyúl, s észre sem veszi azt az apró tényt, hogy a férfi most már fenntartások nélkül adja át neki, nem félve attól, hogy ha visszakapja, és a saját szájába veszi, akkor az a halálos ítéletét is jelentheti. Az ezalatt elhangzott megállapításra a lány sejtelmesen mosolyodik el.*
- Nem igaz. Bármelyik halott el tudja mondani, hogy mit érzett előtte, csak ügyesen kell tőle kérdezni. *Cáfolja meg az állítást, amire persze mostanra már nem is egy bizonyítéka van, hisz ő nem csak látta, szinte átélte elhunytak utolsó pillanatait, ám ez sajnos nem olyasmi, amit könnyedén át tudna adni a másiknak, nem is próbálkozik meg vele. Ahogy Norennar folytatja, furcsálló tekintettel billenti oldalra a fejét. Számára zavarosak a férfi szavai, nem tudja eldönteni róluk, hogy most mi is az igazi válasz arra a kérdésre, amit tényleg feltett. Jó neki itt, vagy sem?*
- Az előbb még én akartalak megölni, mert féltem tőled. Attól, hogy ha megismersz, majd rosszat akarsz nekem, de már nem félek. Most már szomorú lennék, ha meghalnál, úgyhogy ne tedd! *Hangzik el a feketeség szájából valamiféle kedves kis vallomás. Tényleg nem nehéz megszerettetnie magát vele valakinek, csupán annyi kell, hogy ne gyűlöljék azért, mert ő másban hisz, és más szabályok mentén éli a jelentéktelen kis életét. Mielőtt Norennar belekezdene a saját történetébe, hosszabb csend uralkodik el a szobán, amit ezúttal Nori sem tör meg, csak figyeli a sötételf feszengő mozdulatait, és türelmesen vár.*
- Nem baj. *Felel aztán csak ennyit, majd hallgatja a szavakat, melyek emlékekből egy múltat formáznak, mely, ha olykor más is, mégis kísértetiesen hasonló az övéhez. Ő sem volt más, csak egy fegyver, ami parancsra ölt, egy engedelmes rabszolga, akit kedvükre formálhattak. Szintén volt, mikor úgy érezte, hogy szeretik, és a sűrű sötétségben számára is létezett egy biztos pont, egy ember, akit fogadott bátyjaként szerethetett, és akinek a karjai közé menekülhetett, ha úgy érezte, aznapra már túl sok volt a szörnyűségekből.*
- Ugyanolyanok vagyunk, te meg én. Akár még testvérek is lehetnénk. A keserű emlékeink olyannyira hasonlóak, hogy a végén még azt fogom hinni, hogy ugyanazok. Én is megszöktem, de én meg is öltem őket. Azokat, akik kihasználtak és bántottak. Utána kaptam én is egy új életet, de a végén az is ugyanoda vezetett. Magányhoz. *Meséli el a saját verzióját ugyanannak a mesének. Hogy kire talált rá Norennar a menekülése után és miféle volt az az új család, amit említ, arra egyelőre még nem kérdez rá. Gondolatait eltereli a lázadás említése, és az a tény, hogy egy váratlan, a történelemben talán ismétlődő esemény egyszerre veheti el a múltat, a jelent és a jövőt is. Az utolsó kérdés után most Nori az, aki hosszasan elmereng, mielőtt bármit is felelne, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, hogy szavak helyett inkább fogja magát, és megöleli Norennart, ha hagyja neki. A pipa még ott a kezében, a férfi háta mögött tartja, de a parázs mostanra már kialudt benne.*
- Nem kell hálásnak lenned azért, mert szenvedések árán kaptál egy kicsit abból, ami másnak az ölébe pottyan. Láttad már a temetőt? A nemesek és a szegények sírjai közti különbséget? Pont ugyanilyen az élet is. De… Norennar! Legyél óvatos! A kürtszó… hallottad te is, igaz? Umm… ne hagyd, hogy valami újra elvegyen tőled mindent, jó? *Nem beszélhet a látomásáról, az égő Artheniorról, az ork vezérről és főleg nem a nála lévő, hátborzongató, furcsa tárgyról, de az óvatosságra attól még felhívja újdonsült barátja figyelmét. Merthogy most már annak tekinti Norennart. Egy barátnak, akivel vannak közös, keserű emlékeik…*
//Kísértetház//
*Nem egyszerű feladat számára megfogalmazni, hogy mit érzett akkor, mikor az életre kelt szobor fegyvere átszúrta a mellkasát, ő pedig egy olyan világban találta magát, ami talán nem volt sem az élők, sem a holtak között. Élet és halál között egyensúlyozva látta először a saját vesztét, majd a vipera szemein keresztül érzékelt vörös és fekete ködben bosszút állva vehette vissza azt, ami a démonokkal kötött üzlet és az entitás évekig tartozó hordozása miatt járt neki. Egy újabb esélyt az életre. Soha nem érzett még akkora erőt és azt, hogy bármire képes lehet. Ha ilyen a halál, mi az, ha nem szabadság?
A pipáért közben ösztönösen nyúl, s észre sem veszi azt az apró tényt, hogy a férfi most már fenntartások nélkül adja át neki, nem félve attól, hogy ha visszakapja, és a saját szájába veszi, akkor az a halálos ítéletét is jelentheti. Az ezalatt elhangzott megállapításra a lány sejtelmesen mosolyodik el.*
- Nem igaz. Bármelyik halott el tudja mondani, hogy mit érzett előtte, csak ügyesen kell tőle kérdezni. *Cáfolja meg az állítást, amire persze mostanra már nem is egy bizonyítéka van, hisz ő nem csak látta, szinte átélte elhunytak utolsó pillanatait, ám ez sajnos nem olyasmi, amit könnyedén át tudna adni a másiknak, nem is próbálkozik meg vele. Ahogy Norennar folytatja, furcsálló tekintettel billenti oldalra a fejét. Számára zavarosak a férfi szavai, nem tudja eldönteni róluk, hogy most mi is az igazi válasz arra a kérdésre, amit tényleg feltett. Jó neki itt, vagy sem?*
- Az előbb még én akartalak megölni, mert féltem tőled. Attól, hogy ha megismersz, majd rosszat akarsz nekem, de már nem félek. Most már szomorú lennék, ha meghalnál, úgyhogy ne tedd! *Hangzik el a feketeség szájából valamiféle kedves kis vallomás. Tényleg nem nehéz megszerettetnie magát vele valakinek, csupán annyi kell, hogy ne gyűlöljék azért, mert ő másban hisz, és más szabályok mentén éli a jelentéktelen kis életét. Mielőtt Norennar belekezdene a saját történetébe, hosszabb csend uralkodik el a szobán, amit ezúttal Nori sem tör meg, csak figyeli a sötételf feszengő mozdulatait, és türelmesen vár.*
- Nem baj. *Felel aztán csak ennyit, majd hallgatja a szavakat, melyek emlékekből egy múltat formáznak, mely, ha olykor más is, mégis kísértetiesen hasonló az övéhez. Ő sem volt más, csak egy fegyver, ami parancsra ölt, egy engedelmes rabszolga, akit kedvükre formálhattak. Szintén volt, mikor úgy érezte, hogy szeretik, és a sűrű sötétségben számára is létezett egy biztos pont, egy ember, akit fogadott bátyjaként szerethetett, és akinek a karjai közé menekülhetett, ha úgy érezte, aznapra már túl sok volt a szörnyűségekből.*
- Ugyanolyanok vagyunk, te meg én. Akár még testvérek is lehetnénk. A keserű emlékeink olyannyira hasonlóak, hogy a végén még azt fogom hinni, hogy ugyanazok. Én is megszöktem, de én meg is öltem őket. Azokat, akik kihasználtak és bántottak. Utána kaptam én is egy új életet, de a végén az is ugyanoda vezetett. Magányhoz. *Meséli el a saját verzióját ugyanannak a mesének. Hogy kire talált rá Norennar a menekülése után és miféle volt az az új család, amit említ, arra egyelőre még nem kérdez rá. Gondolatait eltereli a lázadás említése, és az a tény, hogy egy váratlan, a történelemben talán ismétlődő esemény egyszerre veheti el a múltat, a jelent és a jövőt is. Az utolsó kérdés után most Nori az, aki hosszasan elmereng, mielőtt bármit is felelne, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, hogy szavak helyett inkább fogja magát, és megöleli Norennart, ha hagyja neki. A pipa még ott a kezében, a férfi háta mögött tartja, de a parázs mostanra már kialudt benne.*
- Nem kell hálásnak lenned azért, mert szenvedések árán kaptál egy kicsit abból, ami másnak az ölébe pottyan. Láttad már a temetőt? A nemesek és a szegények sírjai közti különbséget? Pont ugyanilyen az élet is. De… Norennar! Legyél óvatos! A kürtszó… hallottad te is, igaz? Umm… ne hagyd, hogy valami újra elvegyen tőled mindent, jó? *Nem beszélhet a látomásáról, az égő Artheniorról, az ork vezérről és főleg nem a nála lévő, hátborzongató, furcsa tárgyról, de az óvatosságra attól még felhívja újdonsült barátja figyelmét. Merthogy most már annak tekinti Norennart. Egy barátnak, akivel vannak közös, keserű emlékeik…*
1514. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-29 19:13:00
Üzenet elküldve: 2025-07-29 19:13:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Norennar hallgat. A lány története már nem rázza meg úgy, mint korábban, de nem is tudna elmenni mellette közömbösen. Figyel, minden részletet megjegyez. A kígyó szemein át látott világ, a fekete nap, a halál utáni szabadság… Nem rándul arcizma, csak néha csusszan feljebb egy-egy szemöldökmozdulat, mintha azt jelezné: ezt még nem hallotta, de már nem lepődik meg.
A válasz után kis szünet áll be, ám nem sokáig tart, máris érkeznek a kérdések, gyors egymásutánban, szinte levegővétel nélkül. Norennar csak felemeli a kezét, mintha ezzel próbálná lassítani a lányt, de a mozdulat túl lassú. Mire ujjait széttárná, már legalább öt kérdés elhangzott. Sóhajt. Kiveszi a pipát a szájából, s engedi, hogy a lány nyúljon érte, mintha ez is valami hallgatólagos egyezség lenne köztük: ad egy kis időt, cserébe ő válaszol.*
- Na akkor szép sorjában: csak érdekel, milyen. Nem mindennap találkozik az ember olyannal, aki meghalt, és még beszélni is tud róla.
*Látszik rajta, hogy próbál könnyedebben kezdeni, de a második kérdés már nehezebben ül meg a nyelvén. Egy pillanatra az ablak felé pillant, de csak az üveg túloldalán kavargó sötétet látja. Mintha ott kívül lenne valami, ami segíthetne megfogalmazni, amit idebent nem akar.*
- Vannak jobb napok. Vannak rosszabbak is… de távol álljék tőlem, hogy véget vessek az életemnek, ne aggódj. Már ha egyáltalán érdekel...
*Halkan mondja. Nem gúnyosan, inkább úgy, mint aki hozzászokott ahhoz, hogy a világban az efféle törődés ritka vendég.
Aztán csend telepszik rá. A lábait keresztbe teszi, majd újra kinyújtja. Ujjai közé gyűri a nadrág anyagát. A tekintete nem a lányon pihen, inkább maga elé mered. Végül egy hosszabb szünet után, mint aki eldöntötte: nem menekül ki ebből a beszélgetésből, megszólal.*
- Előre szólok, hogy negyed annyira se lesz érdekes történet, mint a tiéd.
*A hangja száraz, de mögötte ott a feszültség.*
- Ez a kúria... sosem volt az én világom. Minden itt töltött év csak emlékeztetett arra, hogy nem vagyok más, csak egy tartalék. Egy név, akit megtartanak, amíg szükség van rá, de semmibe se kerül lecserélni. Megtanították, mikor kell térdre ereszkedni, mikor kell ölni, na meg, hogy kit. Ha megkérdeztem, hogy miért, pofon járt érte. Aztán nem kérdeztem többé.
*A hangja most már mélyebb, halkan beszél, de egyenesen.*
- Voltak jobb pillanatok. Egy-egy elejtett mosoly, egy kis csend. Egyetlen szerethető testvér. Egy szolgáló, aki emberszámba vett. De az egész olyan volt, mint egy kalitka. Úgy éreztem, megfulladok benne.
*Itt egy pillanatra elhallgat, mintha a következő mondat súlyát mérlegelné.*
- Eljöttem. Megszöktem. Az erdőben kóboroltam, majd rátaláltam valakire, aki megtanított élni. Fájdalmasan. Keményen. Mint mikor a fogságban felnőtt madar kiszabadul az aranykalitkából… De ott először éreztem, hogy lehet másként is élni. Aztán... új élet. Új nevek. Egy másik család. Nem vér szerinti, de talán épp ezért számított igazán, mert ennek ellenére is többet adott, mint a vérszerinti.
*A szavak ritkábban jönnek, nehezebben gördülnek tovább.*
- Aztán jött a lázadás. És elvett tőlem mindent. Az újat is, meg a régit is. Egyik pillanatról a másikra minden eltűnt. Aki maradt, az csak én voltam.
*Végül felpillant, egyenesen a lány szemébe. A mosolya halvány, szinte csak az ajkai sarkán bujkál, mégis ott van.*
- Gondolom, így is hálát kéne adnom, hogy mindez megadatott nekem, igaz?
//Kísértetház//
*Norennar hallgat. A lány története már nem rázza meg úgy, mint korábban, de nem is tudna elmenni mellette közömbösen. Figyel, minden részletet megjegyez. A kígyó szemein át látott világ, a fekete nap, a halál utáni szabadság… Nem rándul arcizma, csak néha csusszan feljebb egy-egy szemöldökmozdulat, mintha azt jelezné: ezt még nem hallotta, de már nem lepődik meg.
A válasz után kis szünet áll be, ám nem sokáig tart, máris érkeznek a kérdések, gyors egymásutánban, szinte levegővétel nélkül. Norennar csak felemeli a kezét, mintha ezzel próbálná lassítani a lányt, de a mozdulat túl lassú. Mire ujjait széttárná, már legalább öt kérdés elhangzott. Sóhajt. Kiveszi a pipát a szájából, s engedi, hogy a lány nyúljon érte, mintha ez is valami hallgatólagos egyezség lenne köztük: ad egy kis időt, cserébe ő válaszol.*
- Na akkor szép sorjában: csak érdekel, milyen. Nem mindennap találkozik az ember olyannal, aki meghalt, és még beszélni is tud róla.
*Látszik rajta, hogy próbál könnyedebben kezdeni, de a második kérdés már nehezebben ül meg a nyelvén. Egy pillanatra az ablak felé pillant, de csak az üveg túloldalán kavargó sötétet látja. Mintha ott kívül lenne valami, ami segíthetne megfogalmazni, amit idebent nem akar.*
- Vannak jobb napok. Vannak rosszabbak is… de távol álljék tőlem, hogy véget vessek az életemnek, ne aggódj. Már ha egyáltalán érdekel...
*Halkan mondja. Nem gúnyosan, inkább úgy, mint aki hozzászokott ahhoz, hogy a világban az efféle törődés ritka vendég.
Aztán csend telepszik rá. A lábait keresztbe teszi, majd újra kinyújtja. Ujjai közé gyűri a nadrág anyagát. A tekintete nem a lányon pihen, inkább maga elé mered. Végül egy hosszabb szünet után, mint aki eldöntötte: nem menekül ki ebből a beszélgetésből, megszólal.*
- Előre szólok, hogy negyed annyira se lesz érdekes történet, mint a tiéd.
*A hangja száraz, de mögötte ott a feszültség.*
- Ez a kúria... sosem volt az én világom. Minden itt töltött év csak emlékeztetett arra, hogy nem vagyok más, csak egy tartalék. Egy név, akit megtartanak, amíg szükség van rá, de semmibe se kerül lecserélni. Megtanították, mikor kell térdre ereszkedni, mikor kell ölni, na meg, hogy kit. Ha megkérdeztem, hogy miért, pofon járt érte. Aztán nem kérdeztem többé.
*A hangja most már mélyebb, halkan beszél, de egyenesen.*
- Voltak jobb pillanatok. Egy-egy elejtett mosoly, egy kis csend. Egyetlen szerethető testvér. Egy szolgáló, aki emberszámba vett. De az egész olyan volt, mint egy kalitka. Úgy éreztem, megfulladok benne.
*Itt egy pillanatra elhallgat, mintha a következő mondat súlyát mérlegelné.*
- Eljöttem. Megszöktem. Az erdőben kóboroltam, majd rátaláltam valakire, aki megtanított élni. Fájdalmasan. Keményen. Mint mikor a fogságban felnőtt madar kiszabadul az aranykalitkából… De ott először éreztem, hogy lehet másként is élni. Aztán... új élet. Új nevek. Egy másik család. Nem vér szerinti, de talán épp ezért számított igazán, mert ennek ellenére is többet adott, mint a vérszerinti.
*A szavak ritkábban jönnek, nehezebben gördülnek tovább.*
- Aztán jött a lázadás. És elvett tőlem mindent. Az újat is, meg a régit is. Egyik pillanatról a másikra minden eltűnt. Aki maradt, az csak én voltam.
*Végül felpillant, egyenesen a lány szemébe. A mosolya halvány, szinte csak az ajkai sarkán bujkál, mégis ott van.*
- Gondolom, így is hálát kéne adnom, hogy mindez megadatott nekem, igaz?
1513. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-29 18:14:44
Üzenet elküldve: 2025-07-29 18:14:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*A szomorú vigasznak hangzó igazságra nem érkezik válasz a lány részéről, csak egy fájdalmas, hosszú pillantás, mely talán el nem mondja, hogy mire gondol, de az látszik belőle, hogy nem tudja eldönteni, miként is értelmezze a szavakat. Lehet valaki a maga ura, aki azt sem tudja eldönteni, hogy a saját fejében megfogant gondolatok közül melyik az, amelyik valóban önmaga? A kérdést valójában még saját magának sem teszi fel, de legalább mostanra már van remény, hogy a választ megkaphatja, hála Velarnak, és közvetve Yillithnek. A démonok nem rosszak.
Norennar előtt egyre kevesebb a titok, úgy tűnik, hogy a feketeség bizalmához nem kell sok mindent tenni, elég csupán annyi, hogy valaki kíváncsi legyen rá, és arra a sötét maszlagra, ami a lelke mélyén örvénylő, fekete szurokként hullámzik. Őszintén mesél a karkötőjéről, a viperáról, a macskába zárt félistenről és mindenről, mit ezek vonzataként átélt vagy át kellett élnie. Köztük magát a halált is.*
- Én pedig elhiszem, hogy hiszel nekem, Norennar. *Válaszolja a hallottakra, ösztönösen hozzátéve a másik nevét úgy, ahogy ezelőtt a sajátját hallotta. Tényleg jó érzés volt. Olyasmi, mintha nem egy ezelőtt még soha nem látott romos kúria egyik elhagyatott szobájában lenne egy idegen kormossal, hanem egy kényelmes, meleg szobában egy barát társaságában, aki meghallgatja őt anélkül, hogy ítéletet hirdetne az élete felett.*
- Üdvözöllek a világomban *kuncog fel végül játékosan.* Ott minden kérdésre egy csomó másik a válasz, vagy annyi vélemény, hogy érthetetlen katyvasz lesz az egész. *Megcsóválja a fejét, és közben kezeivel megtámaszkodik az ágy szélén, majd kíváncsian hallgatja Norennart, hogy vajon mégis mi lehet az, ami a legjobban érdekli. Nem túl hamar, de megtudja.*
- Ó… *reagálja hirtelen, majd el is néz a szoba másik vége felé, mielőtt válaszolna.* Nem tudom. Talán az elmém nem is halt meg egy pillanatra sem, mert mindent láttam és tudtam. Láttam, ahogy a lándzsa átdöfi a szívemet, azt is, ahogy a vipera előkúszik a sebből, majd óvóan öleli körül a testemet. Aztán nem éreztem semmit, nem sokkal később pedig már a kígyó szemeivel láttam az egész világot. Vérvörösben. A nap fekete volt. Furcsa érzés volt, de erősebbnek éreztem magam, mint valaha, úgyhogy, ha engem kérdezel, meghalni olyan, mintha magad mögött hagynád a tested korlátait, és végre tényleg szabad lehetnél. Hát, ilyen volt… *Ahogy befejezte a válaszát, vissza is fordul Norennar felé, a tekintetét keresve, de szemei a felé nyújtott, parázsló pipán akadnak meg. Először csak félszegen pislog, gondolkodik, majd lassan érte nyúl, és ha a férfi hagyja, akkor átveszi tőle.*
- Miért érdekel, hogy milyen a halál? Nem jó itt? A keserű emlékek miatt? Tényleg… Miért keserűek? Azért, mert mind meghaltak, vagy azért, mert nem szerettek téged? *Neki is vannak mostanra már kérdései, és fel is teszi őket anélkül, hogy átgondolná, egyáltalán illik-e, s közben jólesően, mélyet szív bele a pipába. Hiába nincs benne semmi különleges növény, az érzés valahogy megnyugtató, hálásan is pillant miatta a sötételfre. Mindenesetre most a férfin a sor, hogy számot adjon az életéről, miután Nori már megtette.*
A hozzászólás írója (Norileina Vylrien) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.29 18:38:58
//Kísértetház//
*A szomorú vigasznak hangzó igazságra nem érkezik válasz a lány részéről, csak egy fájdalmas, hosszú pillantás, mely talán el nem mondja, hogy mire gondol, de az látszik belőle, hogy nem tudja eldönteni, miként is értelmezze a szavakat. Lehet valaki a maga ura, aki azt sem tudja eldönteni, hogy a saját fejében megfogant gondolatok közül melyik az, amelyik valóban önmaga? A kérdést valójában még saját magának sem teszi fel, de legalább mostanra már van remény, hogy a választ megkaphatja, hála Velarnak, és közvetve Yillithnek. A démonok nem rosszak.
Norennar előtt egyre kevesebb a titok, úgy tűnik, hogy a feketeség bizalmához nem kell sok mindent tenni, elég csupán annyi, hogy valaki kíváncsi legyen rá, és arra a sötét maszlagra, ami a lelke mélyén örvénylő, fekete szurokként hullámzik. Őszintén mesél a karkötőjéről, a viperáról, a macskába zárt félistenről és mindenről, mit ezek vonzataként átélt vagy át kellett élnie. Köztük magát a halált is.*
- Én pedig elhiszem, hogy hiszel nekem, Norennar. *Válaszolja a hallottakra, ösztönösen hozzátéve a másik nevét úgy, ahogy ezelőtt a sajátját hallotta. Tényleg jó érzés volt. Olyasmi, mintha nem egy ezelőtt még soha nem látott romos kúria egyik elhagyatott szobájában lenne egy idegen kormossal, hanem egy kényelmes, meleg szobában egy barát társaságában, aki meghallgatja őt anélkül, hogy ítéletet hirdetne az élete felett.*
- Üdvözöllek a világomban *kuncog fel végül játékosan.* Ott minden kérdésre egy csomó másik a válasz, vagy annyi vélemény, hogy érthetetlen katyvasz lesz az egész. *Megcsóválja a fejét, és közben kezeivel megtámaszkodik az ágy szélén, majd kíváncsian hallgatja Norennart, hogy vajon mégis mi lehet az, ami a legjobban érdekli. Nem túl hamar, de megtudja.*
- Ó… *reagálja hirtelen, majd el is néz a szoba másik vége felé, mielőtt válaszolna.* Nem tudom. Talán az elmém nem is halt meg egy pillanatra sem, mert mindent láttam és tudtam. Láttam, ahogy a lándzsa átdöfi a szívemet, azt is, ahogy a vipera előkúszik a sebből, majd óvóan öleli körül a testemet. Aztán nem éreztem semmit, nem sokkal később pedig már a kígyó szemeivel láttam az egész világot. Vérvörösben. A nap fekete volt. Furcsa érzés volt, de erősebbnek éreztem magam, mint valaha, úgyhogy, ha engem kérdezel, meghalni olyan, mintha magad mögött hagynád a tested korlátait, és végre tényleg szabad lehetnél. Hát, ilyen volt… *Ahogy befejezte a válaszát, vissza is fordul Norennar felé, a tekintetét keresve, de szemei a felé nyújtott, parázsló pipán akadnak meg. Először csak félszegen pislog, gondolkodik, majd lassan érte nyúl, és ha a férfi hagyja, akkor átveszi tőle.*
- Miért érdekel, hogy milyen a halál? Nem jó itt? A keserű emlékek miatt? Tényleg… Miért keserűek? Azért, mert mind meghaltak, vagy azért, mert nem szerettek téged? *Neki is vannak mostanra már kérdései, és fel is teszi őket anélkül, hogy átgondolná, egyáltalán illik-e, s közben jólesően, mélyet szív bele a pipába. Hiába nincs benne semmi különleges növény, az érzés valahogy megnyugtató, hálásan is pillant miatta a sötételfre. Mindenesetre most a férfin a sor, hogy számot adjon az életéről, miután Nori már megtette.*
A hozzászólás írója (Norileina Vylrien) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.29 18:38:58
1512. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-28 21:33:30
Üzenet elküldve: 2025-07-28 21:33:30
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Norennar mozdulatlanul ül, a pipa ott pihen a lába mellett, a parázs épp csak pislákol a sötétedő szobában. Nem szól közbe, nem sürgeti a lányt, csak figyel. A fény hol az arcélét ragadja meg, hol az ujjait, melyeket türelmetlenül egymásnak nyom a térdén. Minden mondata után következik egy rövid szünet, de nem a hitetlenség miatt, hanem mert időre van szüksége, hogy a hallottak súlya a helyére billenjen benne.
A gyerekkori emlékekről szóló vallomásnál enyhén elhúzza a száját, a fejét kissé félrebillenti, mint aki valami régi, ismerős hangot hall.*
- Nos... tán sovány vigasz, de ha csak arra kellettél valakinek, hogy ölj a kedvéért... tán jobb is, hogy a magad ura lehetsz.
*A hangja halk, rekedt, de tiszta. Nem próbál sem vigasztalni, sem mentegetőzni. Nem keres feloldozást, de nem is vág bele új kérdésbe. Egy darabig csak hallgat. Amikor a démonokról esik szó, nem fűz hozzá semmit, csupán biccent. Komolyan, lassan, ahogy a katonák szoktak, amikor valamit elismernek, még ha nem is értenek vele teljesen egyet.
A karkötőre emelt kézre tekintve előrébb hajol, a szemét nem veszi le róla, de nem kérdez, nem nyúl hozzá. Csak megjegyzi magának. Mikor elhangzik, mi volt ez az ajándék, apró, alig észrevehető rándulás fut végig az állkapcsán. Nem a félelem jele, inkább valami mély belső feszültségé, ami akkor támad, mikor túl sok valószerűtlen dolog válik egyszerre kézzelfoghatóvá.
És mégsem kérdez vissza. Még nem. A pipáért sem nyúl, csak ül, és a történetet hallgatja. A halhatatlanságról, a halálról, a hangokról. Ahogy a nevek egymás után követik egymást, úgy torlódnak benne is a kérdések. De nincs rajta a türelmetlenség nyoma. Nem néz másfelé. Csak figyel. Egyre mélyebbre.
Amikor elhangzik az a bizonyos kérdés, kissé lehajtja a fejét. Lassan, hosszan sóhajt, majd a vállán átfutó mozdulattal újra kiegyenesedik. A fanyar félmosoly ismét ott ül a szája szegletében. A szemében valami furcsán lágy tükröződik, valami, ami nem az ítélet.*
- De hiszek... S azt kívánom bár ne hinnék. Valószínűleg felkacagnék és azt hinném épp a bolondját járatod velem. De nagyon is hiszek neked, Nori.
*A hangja lassú, kissé rekedt. A nevet nem hangsúlyozza túl, egyszerűen csak kimondja. Nem tűnik úgy, mintha csak egy becézés volna. Inkább valamiféle próbálkozás, hogy ne csak idegenként válaszoljon.
Lehajol, s végül felveszi a pipát. A parázs még él, csak egy kis fújás kell, és újra izzik. Beleszív, halkan sercen a dohány. A füst sötét, illatos ívet rajzol az arcán át, mielőtt szétoszlana.
Aztán a pipát újra a lány felé nyújtja. Nem szól, csak tartja.*
- Minden egyes kérdésem helyére legalább egy tucat újat állítasz a válaszaiddal. *Halk szusszanás, nem nevetés, inkább valami lemondó derű.* - Mégis, ami tán a legjobban érdekel...
*Elhallgat, a tekintete a lány szemébe kapaszkodik. Nincs benne kétely, nincs benne szánalom.*
- Milyen érzés volt... Milyen érzés volt meghalni?
//Kísértetház//
*Norennar mozdulatlanul ül, a pipa ott pihen a lába mellett, a parázs épp csak pislákol a sötétedő szobában. Nem szól közbe, nem sürgeti a lányt, csak figyel. A fény hol az arcélét ragadja meg, hol az ujjait, melyeket türelmetlenül egymásnak nyom a térdén. Minden mondata után következik egy rövid szünet, de nem a hitetlenség miatt, hanem mert időre van szüksége, hogy a hallottak súlya a helyére billenjen benne.
A gyerekkori emlékekről szóló vallomásnál enyhén elhúzza a száját, a fejét kissé félrebillenti, mint aki valami régi, ismerős hangot hall.*
- Nos... tán sovány vigasz, de ha csak arra kellettél valakinek, hogy ölj a kedvéért... tán jobb is, hogy a magad ura lehetsz.
*A hangja halk, rekedt, de tiszta. Nem próbál sem vigasztalni, sem mentegetőzni. Nem keres feloldozást, de nem is vág bele új kérdésbe. Egy darabig csak hallgat. Amikor a démonokról esik szó, nem fűz hozzá semmit, csupán biccent. Komolyan, lassan, ahogy a katonák szoktak, amikor valamit elismernek, még ha nem is értenek vele teljesen egyet.
A karkötőre emelt kézre tekintve előrébb hajol, a szemét nem veszi le róla, de nem kérdez, nem nyúl hozzá. Csak megjegyzi magának. Mikor elhangzik, mi volt ez az ajándék, apró, alig észrevehető rándulás fut végig az állkapcsán. Nem a félelem jele, inkább valami mély belső feszültségé, ami akkor támad, mikor túl sok valószerűtlen dolog válik egyszerre kézzelfoghatóvá.
És mégsem kérdez vissza. Még nem. A pipáért sem nyúl, csak ül, és a történetet hallgatja. A halhatatlanságról, a halálról, a hangokról. Ahogy a nevek egymás után követik egymást, úgy torlódnak benne is a kérdések. De nincs rajta a türelmetlenség nyoma. Nem néz másfelé. Csak figyel. Egyre mélyebbre.
Amikor elhangzik az a bizonyos kérdés, kissé lehajtja a fejét. Lassan, hosszan sóhajt, majd a vállán átfutó mozdulattal újra kiegyenesedik. A fanyar félmosoly ismét ott ül a szája szegletében. A szemében valami furcsán lágy tükröződik, valami, ami nem az ítélet.*
- De hiszek... S azt kívánom bár ne hinnék. Valószínűleg felkacagnék és azt hinném épp a bolondját járatod velem. De nagyon is hiszek neked, Nori.
*A hangja lassú, kissé rekedt. A nevet nem hangsúlyozza túl, egyszerűen csak kimondja. Nem tűnik úgy, mintha csak egy becézés volna. Inkább valamiféle próbálkozás, hogy ne csak idegenként válaszoljon.
Lehajol, s végül felveszi a pipát. A parázs még él, csak egy kis fújás kell, és újra izzik. Beleszív, halkan sercen a dohány. A füst sötét, illatos ívet rajzol az arcán át, mielőtt szétoszlana.
Aztán a pipát újra a lány felé nyújtja. Nem szól, csak tartja.*
- Minden egyes kérdésem helyére legalább egy tucat újat állítasz a válaszaiddal. *Halk szusszanás, nem nevetés, inkább valami lemondó derű.* - Mégis, ami tán a legjobban érdekel...
*Elhallgat, a tekintete a lány szemébe kapaszkodik. Nincs benne kétely, nincs benne szánalom.*
- Milyen érzés volt... Milyen érzés volt meghalni?
1511. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-28 18:25:33
Üzenet elküldve: 2025-07-28 18:25:33
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Valahol egy vallomás az, amit a lány először félszegen, majd egyre határozottabban ad elő a démonokkal való kapcsolatáról. Tudja, hogy nehéz hinni neki, és azt is, hogy sokszor talán nem csak hihetetlen, de érthetetlen is, amit mond, mégis bármire megesküdne, hogy minden egyes szava igaz. Legalábbis az a fajta igazság, amit ő maga annak vél. Látta a két démont, a füstből előlépő, hófehér páncélos lovagot, és az óriási méretű szekercét játszi könnyedséggel forgató, majd finom sötételf nőként megjelenő másikat is, és nem csak látta őket, hanem beszélt is velük, szóltak hozzá. Nem lehetett csak egy álom, csak egy látomás, valóság volt, színtiszta valóság.
Miután színt vallott, félelemmel teli tekintettel figyeli Norennart. Hallgatja a szavakat, miközben ő a földre rakja a pipát, majd végigsimít a saját arcán.*
- Mindenki másra számít, amikor meglát. *Válaszolja szinte rögtön, miután végre hosszabban is megszólal a férfi.* Aztán mikor rájönnek, hogy más vagyok, mint amilyennek gondoltak, akkor elfordulnak tőlem, és magamra hagynak. Olyannak, amilyen vagyok, már nem kellek senkinek. Gyerekként még jó voltam ölni, mert nem volt saját véleményem, de most már arra sem kellek. *Sóhajt egy nagyot, és közben ismét Mai jut eszébe. Ő talán az egyetlen kivétel ezen a világon, aki pont azért volt rá kíváncsi, mert másmilyen, mint amilyen ránézésre lehetett volna. Ő nem hagyta el, még akkor sem, mikor minden túl nehéznek és megoldhatatlannak bizonyult. Kivételek mindig vannak, de attól még az érzés ugyanúgy rossz.*
- Pedig tényleg nem rosszak. *Mondja el újra, válaszolva arra, amit Norennar hallott másoktól a démonokkal kapcsolatban. Ők sem fordultak el tőle sosem, azért, mert más, mint egy átlagos ember. Segítettek neki, megvédték, akár még saját magától is. A démonok nem rosszak.
Halványan mosolyodik el Norennar következő szavaira, melyeket kedves bókként értelmez, de aztán elhangzik egy újabb kérdés, amire megint csak nem lesz könnyű válaszolnia. Először nem is szavakkal teszi meg, hanem felemeli bal kezét, hogy a sötételf jól láthassa a csuklóján díszelgő, kígyókat mintázó karkötőt.*
- Ez volt az első ajándék, amit Yillithtől kaptam. Egy viperát zárt a testembe, ami vérrel és sötétséggel táplálkozott, cserébe halhatatlan voltam. Tényleg az voltam, mert… mert én nemrég meghaltam, Norennar, de mégsem. A Drasszéra Gorra mentett meg. Elég furcsa, hogy az ő ajándékának köszönhető, hogy végül ki tudtam szabadítani a félistent a macskából. *Kuncog halkan, mintha csak egy gyermekmese jó befejezéséről beszélne.*
- Szóval, már nincs meg a vipera, még el is köszönt tőlem, de helyette velem van Velar. Velar segít abban, hogy ne halljam állandóan a többieket. Lilt, Leinát, Rient… Tudod, milyen borzalmas érzés, mikor egyszerre beszélnek? Mint amikor a fogadóban olyan nagy a hangzavar, hogy megfájdul tőle a fejed. Ilyenek azok a hangok, de most nem hallom őket, hála Yillithnek és Velarnak. *Nori hirtelen elhallgat, és ismételten Norennar tekintetét fürkészi. Keresi benne, hogy vajon mit gondolhat most róla, de persze valójában semmit nem tud kiolvasni belőle.*
- Nem hiszel nekem, igaz? *Kérdezi végül, merthogy általában senki nem hisz neki, miért lenne ez most másképp?*
//Kísértetház//
*Valahol egy vallomás az, amit a lány először félszegen, majd egyre határozottabban ad elő a démonokkal való kapcsolatáról. Tudja, hogy nehéz hinni neki, és azt is, hogy sokszor talán nem csak hihetetlen, de érthetetlen is, amit mond, mégis bármire megesküdne, hogy minden egyes szava igaz. Legalábbis az a fajta igazság, amit ő maga annak vél. Látta a két démont, a füstből előlépő, hófehér páncélos lovagot, és az óriási méretű szekercét játszi könnyedséggel forgató, majd finom sötételf nőként megjelenő másikat is, és nem csak látta őket, hanem beszélt is velük, szóltak hozzá. Nem lehetett csak egy álom, csak egy látomás, valóság volt, színtiszta valóság.
Miután színt vallott, félelemmel teli tekintettel figyeli Norennart. Hallgatja a szavakat, miközben ő a földre rakja a pipát, majd végigsimít a saját arcán.*
- Mindenki másra számít, amikor meglát. *Válaszolja szinte rögtön, miután végre hosszabban is megszólal a férfi.* Aztán mikor rájönnek, hogy más vagyok, mint amilyennek gondoltak, akkor elfordulnak tőlem, és magamra hagynak. Olyannak, amilyen vagyok, már nem kellek senkinek. Gyerekként még jó voltam ölni, mert nem volt saját véleményem, de most már arra sem kellek. *Sóhajt egy nagyot, és közben ismét Mai jut eszébe. Ő talán az egyetlen kivétel ezen a világon, aki pont azért volt rá kíváncsi, mert másmilyen, mint amilyen ránézésre lehetett volna. Ő nem hagyta el, még akkor sem, mikor minden túl nehéznek és megoldhatatlannak bizonyult. Kivételek mindig vannak, de attól még az érzés ugyanúgy rossz.*
- Pedig tényleg nem rosszak. *Mondja el újra, válaszolva arra, amit Norennar hallott másoktól a démonokkal kapcsolatban. Ők sem fordultak el tőle sosem, azért, mert más, mint egy átlagos ember. Segítettek neki, megvédték, akár még saját magától is. A démonok nem rosszak.
Halványan mosolyodik el Norennar következő szavaira, melyeket kedves bókként értelmez, de aztán elhangzik egy újabb kérdés, amire megint csak nem lesz könnyű válaszolnia. Először nem is szavakkal teszi meg, hanem felemeli bal kezét, hogy a sötételf jól láthassa a csuklóján díszelgő, kígyókat mintázó karkötőt.*
- Ez volt az első ajándék, amit Yillithtől kaptam. Egy viperát zárt a testembe, ami vérrel és sötétséggel táplálkozott, cserébe halhatatlan voltam. Tényleg az voltam, mert… mert én nemrég meghaltam, Norennar, de mégsem. A Drasszéra Gorra mentett meg. Elég furcsa, hogy az ő ajándékának köszönhető, hogy végül ki tudtam szabadítani a félistent a macskából. *Kuncog halkan, mintha csak egy gyermekmese jó befejezéséről beszélne.*
- Szóval, már nincs meg a vipera, még el is köszönt tőlem, de helyette velem van Velar. Velar segít abban, hogy ne halljam állandóan a többieket. Lilt, Leinát, Rient… Tudod, milyen borzalmas érzés, mikor egyszerre beszélnek? Mint amikor a fogadóban olyan nagy a hangzavar, hogy megfájdul tőle a fejed. Ilyenek azok a hangok, de most nem hallom őket, hála Yillithnek és Velarnak. *Nori hirtelen elhallgat, és ismételten Norennar tekintetét fürkészi. Keresi benne, hogy vajon mit gondolhat most róla, de persze valójában semmit nem tud kiolvasni belőle.*
- Nem hiszel nekem, igaz? *Kérdezi végül, merthogy általában senki nem hisz neki, miért lenne ez most másképp?*
1510. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-28 15:50:57
Üzenet elküldve: 2025-07-28 15:50:57
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 350
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Vakmerő
//Az idomár//
* Hogy istene figyelmesen követi e útján, arról fogalma sincs. Ha hite meg is remegett az utóbbi idők alatt, nem felejti el, hogy honnan is származik és, hogy ki adott neki erőt, hogy tovább tudjon menni. *
- Akkor mondd el mit súgnak neked, mert engem is érdekel, hogy mit szeretnék. Talán végre rájövök, hogy mit miért csinálok.
* Nevet fel ártatlanul. Elvégre konkrét terve nincsen, csupán úszik az árral. Legalábbis egyelőre, elvégre mostanság minden unalmas. A nemességgel a bűnözők elhalkultak, a kikötőben pedig a patkányok hallgattatnak el mindenkit. Keresve se talál semmit, amivel elüthetné az idejét. *
- Rendben. Akkor a következő néhány napot kapcsolatépítéssel fogom tölteni. Talán már egy kezes jószág lesz, mire találkozunk.
* Azzal int is egyet a tündér irányába, s ha nincs egyéb dolog, amit tisztázni kéne, úgy megragadja a ketrecet és elindul. Első útja valami békésebb helyre fogja vezetni. Még nem döntötte el, de valószínűleg a tisztás lesz a megfelelő választás. Ha látná előre a jövőt, nem aggódna ennyire. Ezen képtelen változtatni, így csinálja, amihez a legjobban ért. Három napja van összebarátkozni vadonatúj barátjával. Reméli gördülékenyen fognak menni a dolgok. *
* Hogy istene figyelmesen követi e útján, arról fogalma sincs. Ha hite meg is remegett az utóbbi idők alatt, nem felejti el, hogy honnan is származik és, hogy ki adott neki erőt, hogy tovább tudjon menni. *
- Akkor mondd el mit súgnak neked, mert engem is érdekel, hogy mit szeretnék. Talán végre rájövök, hogy mit miért csinálok.
* Nevet fel ártatlanul. Elvégre konkrét terve nincsen, csupán úszik az árral. Legalábbis egyelőre, elvégre mostanság minden unalmas. A nemességgel a bűnözők elhalkultak, a kikötőben pedig a patkányok hallgattatnak el mindenkit. Keresve se talál semmit, amivel elüthetné az idejét. *
- Rendben. Akkor a következő néhány napot kapcsolatépítéssel fogom tölteni. Talán már egy kezes jószág lesz, mire találkozunk.
* Azzal int is egyet a tündér irányába, s ha nincs egyéb dolog, amit tisztázni kéne, úgy megragadja a ketrecet és elindul. Első útja valami békésebb helyre fogja vezetni. Még nem döntötte el, de valószínűleg a tisztás lesz a megfelelő választás. Ha látná előre a jövőt, nem aggódna ennyire. Ezen képtelen változtatni, így csinálja, amihez a legjobban ért. Három napja van összebarátkozni vadonatúj barátjával. Reméli gördülékenyen fognak menni a dolgok. *
1509. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-28 12:37:42
Üzenet elküldve: 2025-07-28 12:37:42
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 220
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Terepszemle//
* Pohár híján maximum a nyálát csorgatja a főnök pohara irányába. Bár nem szomjas, azért mégis jól esne neki valami hűsítő nedű, ami csiklandozza a torkát.
Hazudna ha azt mondaná, hogy egész életében ezt a tervet fényezte, azonban az utóbbi hatokban máson sem járt a feje, minthogy átrendezze kicsit az emberek vagyoni helyzetét. Valóban sok csavart kéne meghúzni és sok akadályt kéne megugrani, hogy tervüket véghezvigyék, de milyen lenne, ha egyszerű lenne? Mindenki ezt csinálná. Nincs ellenére csökkenteni a felesleges körökön. Ha valami jöttment kérné hasonlót, mondjuk az a szerencsétlen az ajtóban, aki idevezette őket, azt kiröhögné. Azonban Virion nem véletlen a banda főnöke, talán hallhat valamit, ami tetszene neki. Kíváncsian, mégis elővigyázatosságot sugallva húzza össze a szemeit. Nem mondja ki, de fejével biccentve utal arra, hogy folytassa.
Egyik szemöldökét megemelve hallgatja a módosított tervüket. Egy olyan lehetőségről beszél a törpnek, amibe ha belemenne, akkor egy életreszóló mulatságban lenne része. Eleinte magában kezd kuncogni, később hangos nevetésbe kezd. Miután jókedvében kinevette magát folytatja. *
- Ehhez talán több szálat kell megmozgatni. De tegyük fel, hogy megvannak a megfelelő kapcsolataid. Ha képes vagy elindítani a fogaskereket, úgy benne vagyok. Csak szerezni kell nekem egy jó ajánlást, mint kiváló testőr, vagy a fény őre és hasonló baromságok, és senkinek nem lehet egy rossz szava sem, ha az aranyköpenyesek élét céloznám meg. Azonban. Tényleg csak akkor fontolnád meg a csatlakozásunkat, ha sikerül megoldani a lehetetlent?
* Nyelvével csettint néhányat, majd rezzenéstelen arccal folytatja. Eddig mind szép és jó, amit megbeszéltek, de egyoldalú. Az eddig elhangzott dolgok mind a céh előnyeit képviselik. Nem tudna mutatni egy emberre sem, aki önzetlenül és ingyen szolgál alatta. Nem szeretne az első lenni a sorban, különben még a végén lenéznék. *
- Ha mást nem, információt és szabad átjárást szeretnénk a területeken. Szükségem lesz álcára is, ha esetleg szabadnapjaimon másba ütném az orrom, például, ha az őrséggel szembe mennék, legyen bármilyen indokkal. Elvégre nem derülhet fény a valódi kilétemre.
* Feláll a székéből, majd az asztalnak támaszkodva várja míg Virion vissza nem ér az asztalhoz, addig próbálja továbbgondolni a tervet. Gyorsan kell gondolkodni, elvégre nincs sok ideje, de nagyjából előáll valamivel. *
- Lehetőséget tudunk kovácsolni.
* Halkan folytatja a következő mondatot. Szeretné, ha csak az asztalnál állomásozó hármas hallja, hogy mit is mond. *
- Csupán kell valaki közületek, aki félrelép. Akár valaki, aki már nem szolgál semmi előnnyel a tőrnek. Valaki, aki nem tud semmit. Nem számít. A lényeg, hogy valamivel az őrség elé járulhassak. Valamivel, amit tárt karokkal fogadnának. Ki tudja? Lehet egyből befogadnának a soraikba, mint bajtárs.
* Pohár híján maximum a nyálát csorgatja a főnök pohara irányába. Bár nem szomjas, azért mégis jól esne neki valami hűsítő nedű, ami csiklandozza a torkát.
Hazudna ha azt mondaná, hogy egész életében ezt a tervet fényezte, azonban az utóbbi hatokban máson sem járt a feje, minthogy átrendezze kicsit az emberek vagyoni helyzetét. Valóban sok csavart kéne meghúzni és sok akadályt kéne megugrani, hogy tervüket véghezvigyék, de milyen lenne, ha egyszerű lenne? Mindenki ezt csinálná. Nincs ellenére csökkenteni a felesleges körökön. Ha valami jöttment kérné hasonlót, mondjuk az a szerencsétlen az ajtóban, aki idevezette őket, azt kiröhögné. Azonban Virion nem véletlen a banda főnöke, talán hallhat valamit, ami tetszene neki. Kíváncsian, mégis elővigyázatosságot sugallva húzza össze a szemeit. Nem mondja ki, de fejével biccentve utal arra, hogy folytassa.
Egyik szemöldökét megemelve hallgatja a módosított tervüket. Egy olyan lehetőségről beszél a törpnek, amibe ha belemenne, akkor egy életreszóló mulatságban lenne része. Eleinte magában kezd kuncogni, később hangos nevetésbe kezd. Miután jókedvében kinevette magát folytatja. *
- Ehhez talán több szálat kell megmozgatni. De tegyük fel, hogy megvannak a megfelelő kapcsolataid. Ha képes vagy elindítani a fogaskereket, úgy benne vagyok. Csak szerezni kell nekem egy jó ajánlást, mint kiváló testőr, vagy a fény őre és hasonló baromságok, és senkinek nem lehet egy rossz szava sem, ha az aranyköpenyesek élét céloznám meg. Azonban. Tényleg csak akkor fontolnád meg a csatlakozásunkat, ha sikerül megoldani a lehetetlent?
* Nyelvével csettint néhányat, majd rezzenéstelen arccal folytatja. Eddig mind szép és jó, amit megbeszéltek, de egyoldalú. Az eddig elhangzott dolgok mind a céh előnyeit képviselik. Nem tudna mutatni egy emberre sem, aki önzetlenül és ingyen szolgál alatta. Nem szeretne az első lenni a sorban, különben még a végén lenéznék. *
- Ha mást nem, információt és szabad átjárást szeretnénk a területeken. Szükségem lesz álcára is, ha esetleg szabadnapjaimon másba ütném az orrom, például, ha az őrséggel szembe mennék, legyen bármilyen indokkal. Elvégre nem derülhet fény a valódi kilétemre.
* Feláll a székéből, majd az asztalnak támaszkodva várja míg Virion vissza nem ér az asztalhoz, addig próbálja továbbgondolni a tervet. Gyorsan kell gondolkodni, elvégre nincs sok ideje, de nagyjából előáll valamivel. *
- Lehetőséget tudunk kovácsolni.
* Halkan folytatja a következő mondatot. Szeretné, ha csak az asztalnál állomásozó hármas hallja, hogy mit is mond. *
- Csupán kell valaki közületek, aki félrelép. Akár valaki, aki már nem szolgál semmi előnnyel a tőrnek. Valaki, aki nem tud semmit. Nem számít. A lényeg, hogy valamivel az őrség elé járulhassak. Valamivel, amit tárt karokkal fogadnának. Ki tudja? Lehet egyből befogadnának a soraikba, mint bajtárs.
1508. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-27 20:21:04
Üzenet elküldve: 2025-07-27 20:21:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Norennar hosszú másodpercekig nem mozdul. Csak ül ott az ágy szélén, egyik könyökét a combjára támasztva, a pipát két ujja között lógatva, s úgy figyeli a lányt, mint aki egyszerre próbálja követni a szavakat és kiismerni a mögöttük megbúvó rendszert. Mert kell, hogy legyen benne rendszer. Csak túl sok az ismeretlen, és túl gyorsan jönnek egymás után.
Ahogy Nori beszélni kezd, a hangja először remeg, majd egyre határozottabbá válik. Norennar figyelmesen hallgatja. A mozdulatai kimértek, semmi hirtelen nincs benne, s mégis, a feszültség ott ül a vállaiban. Amikor a lány megemlíti a nevet, akkor kissé megemeli a fejét, mintha az elhangzott név valami régi, távoli emléket súrolna. De nem reagál rá szóval. Csak jegyzi magában.
Aztán újabb név, újabb történet. A démon nem rossz – hangzik el, és Norennar arca nem változik. De a pipát ezúttal nem szívja meg. Az ujjai között forog, lassan, körbe, ahogy egy kőgolyót pörgetne, hogy valami nyugvópontot találjon benne.
Ahogy hallgatja a lányt, egyre inkább az az érzése támad, hogy valami mélyebb zavarba lát bele. A történet nem hazugság, legalábbis nem úgy, ahogy a hazugságokat ismerni szokta. Inkább olyan, mint amikor valaki elhisz valamit, amit átélt, még ha azt mások képtelenségnek is tartanák. Ez az őszinteség teszi igazán nyugtalanítóvá az egészet. Az ő világában a démon nem szövetséges. A démon alku, veszély, kockázat.
Amikor a lány elhallgat, Norennar lassan kifújja a levegőt, amit eddig visszatartott. A szobában újra csend lesz, csak valami roppan a falban, ahogy egy régi gerenda kicsit enged a súlynak. Végül megszólal.*
- Démonok...
*Mondja halkan, aztán elhallgat, mielőtt még bármit hozzáfűzne. Lassú mozdulattal leteszi a pipát az ágy mellé, maga mellé a földre. Tenyerét végighúzza az arcán, mintha le akarná törölni róla az elmúlt percek gondolatait, de nem jár sikerrel. A kézfeje egy pillanatra megpihen a szájánál, mielőtt újra az ölébe ejtené.*
- Kettő is.
*Jegyzi meg halkan, a démonok száma kapcsán, nem kérdésként, inkább emlékeztetőként saját magának. Aztán a fejét kissé félrebillentve, komoly tekintettel néz vissza a lányra.*
- Bevallom mikor leszólítottalak még a kúria előtt, el sem tudtam volna képzelni egy ilyen történetet.
*A szavakat nyugodtan ejti ki, mintha csak egy kinti eső szemerkélését írná le. Nem vádol, nem kér számon, csak elmondja, mit gondol.
Ezután kicsit elfordul, a szoba egyik szögletére néz, mintha ott valami választ várna, de csak a halvány árnyékokat látja a falon. Talán jobb is így.*
- Kevés embert hallottam démonokról diskurálni... *Folytatja aztán, halkabban.* - Mind lesújtó véleménnyel voltak róluk. Kivéve téged.
*Újra a lány felé fordul.*
- Mi tagadás, érdekes egy személyiség vagy Norileina.
*A szája sarkában apró mozdulat fut végig, mintha gúny lenne, vagy csak egy fáradt elfogadás. Egy rövid ideig még ül némán, majd lassan hátradől az ágy háttámlájának, karjait keresztbe fonja a mellkasán. Az ujja a könyökénél feszül kissé, de az arca már nyugodtabb.*
- Mondd csak. Hogyan mentette meg az életedet? Yillith. Illetve miféle hangok?
*A kérdés nem bizalmatlanságból fakad. Sokkal inkább az érdekli, hogy meddig lehet visszabontani ezt a történetet. Hol kezdődött el valójában, és vajon köze van-e ahhoz, amiről a lány még mindig nem beszélt.*
//Kísértetház//
*Norennar hosszú másodpercekig nem mozdul. Csak ül ott az ágy szélén, egyik könyökét a combjára támasztva, a pipát két ujja között lógatva, s úgy figyeli a lányt, mint aki egyszerre próbálja követni a szavakat és kiismerni a mögöttük megbúvó rendszert. Mert kell, hogy legyen benne rendszer. Csak túl sok az ismeretlen, és túl gyorsan jönnek egymás után.
Ahogy Nori beszélni kezd, a hangja először remeg, majd egyre határozottabbá válik. Norennar figyelmesen hallgatja. A mozdulatai kimértek, semmi hirtelen nincs benne, s mégis, a feszültség ott ül a vállaiban. Amikor a lány megemlíti a nevet, akkor kissé megemeli a fejét, mintha az elhangzott név valami régi, távoli emléket súrolna. De nem reagál rá szóval. Csak jegyzi magában.
Aztán újabb név, újabb történet. A démon nem rossz – hangzik el, és Norennar arca nem változik. De a pipát ezúttal nem szívja meg. Az ujjai között forog, lassan, körbe, ahogy egy kőgolyót pörgetne, hogy valami nyugvópontot találjon benne.
Ahogy hallgatja a lányt, egyre inkább az az érzése támad, hogy valami mélyebb zavarba lát bele. A történet nem hazugság, legalábbis nem úgy, ahogy a hazugságokat ismerni szokta. Inkább olyan, mint amikor valaki elhisz valamit, amit átélt, még ha azt mások képtelenségnek is tartanák. Ez az őszinteség teszi igazán nyugtalanítóvá az egészet. Az ő világában a démon nem szövetséges. A démon alku, veszély, kockázat.
Amikor a lány elhallgat, Norennar lassan kifújja a levegőt, amit eddig visszatartott. A szobában újra csend lesz, csak valami roppan a falban, ahogy egy régi gerenda kicsit enged a súlynak. Végül megszólal.*
- Démonok...
*Mondja halkan, aztán elhallgat, mielőtt még bármit hozzáfűzne. Lassú mozdulattal leteszi a pipát az ágy mellé, maga mellé a földre. Tenyerét végighúzza az arcán, mintha le akarná törölni róla az elmúlt percek gondolatait, de nem jár sikerrel. A kézfeje egy pillanatra megpihen a szájánál, mielőtt újra az ölébe ejtené.*
- Kettő is.
*Jegyzi meg halkan, a démonok száma kapcsán, nem kérdésként, inkább emlékeztetőként saját magának. Aztán a fejét kissé félrebillentve, komoly tekintettel néz vissza a lányra.*
- Bevallom mikor leszólítottalak még a kúria előtt, el sem tudtam volna képzelni egy ilyen történetet.
*A szavakat nyugodtan ejti ki, mintha csak egy kinti eső szemerkélését írná le. Nem vádol, nem kér számon, csak elmondja, mit gondol.
Ezután kicsit elfordul, a szoba egyik szögletére néz, mintha ott valami választ várna, de csak a halvány árnyékokat látja a falon. Talán jobb is így.*
- Kevés embert hallottam démonokról diskurálni... *Folytatja aztán, halkabban.* - Mind lesújtó véleménnyel voltak róluk. Kivéve téged.
*Újra a lány felé fordul.*
- Mi tagadás, érdekes egy személyiség vagy Norileina.
*A szája sarkában apró mozdulat fut végig, mintha gúny lenne, vagy csak egy fáradt elfogadás. Egy rövid ideig még ül némán, majd lassan hátradől az ágy háttámlájának, karjait keresztbe fonja a mellkasán. Az ujja a könyökénél feszül kissé, de az arca már nyugodtabb.*
- Mondd csak. Hogyan mentette meg az életedet? Yillith. Illetve miféle hangok?
*A kérdés nem bizalmatlanságból fakad. Sokkal inkább az érdekli, hogy meddig lehet visszabontani ezt a történetet. Hol kezdődött el valójában, és vajon köze van-e ahhoz, amiről a lány még mindig nem beszélt.*
1507. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-27 15:00:34
Üzenet elküldve: 2025-07-27 15:00:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
- Azt én is. *Mondja még egyetértve a pókokkal kapcsolatban, mert bár ő egyáltalán nem utálja őket, azért csak jobb, ha a hegyek között, a hálóikon tanyáznak, minta őt akarná felfalni egy olyan dög.
Ami a titkait illeti, heves játszmák megannyi köre előzi meg, hogy bármit is mondjon. Elővigyázatos akart lenni, de aztán villámcsapásként éri a tény, hogy a férfi valahonnan már tud mindenről. Nem csoda hát, hogy a lány elveszíti a józan eszét, és hisztérikus módon vág kérdéseket Norennar fejéhez.*
~Elég! Hagyd abba!~ *visszhangzik a fejében egy hang, mi arra próbálja rávezetni, hogy a bolond hisztéria nem vezet semmire.* ~Gondolkodj! Nem tudja. Honnan is tudná? Szerencséje volt.~ *Velar az, ki észérvekkel próbálja megnyugtatni a lányt, aki a váratlan fordulat hatására kezd beleőrülni a saját elméjét elborítani próbáló sötét téveszmékbe, melyek azt próbálják elhitetni vele, hogy átverték, lebuktatták és most vége mindennek, de nem erről van szó. Norennar is pontosan ezt próbálja elmondani neki, de a szavak csak akkor jutnak el hozzá, mikor végre, -hála a belső hangnak-, sikerül valamelyest megnyugodnia. Nori elfordítja a fejét, és a sarokban hálót szőni próbáló, kicsiny pókot bámulja, majd halkan megszólal.*
- Igen, így történt *mondja ki most már őszintén, hisz nincs értelme tovább titkolni.* Szörnyecskébe egy démont zártak, Yillith a neve. Nem tudom, ki tette ezt vele, de én kiengedtem. Ekkor találkoztam vele másodszor. Gondolom pont ezért hozzám jött el, mert tudta, hogy én segíteni fogok neki. *Aztán egy újabb bólintással erősíti meg azt is, hogy a sötételf, aki bármi más is lehetne, az is ő.*
- Egy gyönyörű, sötételf nő alakjában jelent meg nekem. Olyannyira tökéletes volt, hogy az ilyen a valóságban szerintem lehetetlen is. *Mesél róla, miközben látványosan megerőlteti magát, hogy az emlékeit helyesen tudja felidézni. Így, hogy most már retteg Norennartól, nagyon nehéz kordában tartania azt a rengeteg gondolatfoszlányt, ami a fejében kavarog. Még szerencse, hogy Velar vele van, különben már egész biztosan megőrült volna.*
- Nem tudom, hogy milyenek a mesékben, de szerintem nem olyanok. Yillith kacagása ijesztő, de ő maga nem rossz. Nekem már kétszer segített. Egyszer megmentette az életem, most pedig segített, hogy ne legyen annyi zaj a fejemben. A másik démon… Khunezk, ő egy fehér lovag volt, de sokkal titokzatosabb. Ő azt mondta, hogy Sa'Tereth haragszik rám, de talán most már nem… Miután segítettem Yillithnek. *Kissé zavarosak lehetnek az egymás utáni mondatai, főleg, hogy egy második démon neve is a képbe kerül hirtelen de valahol mégis van bennük értelem, ám, hogy ezt Norennar megtalálja-e, az úgy tűnik, egyelőre csak rajta múlik.*
//Kísértetház//
- Azt én is. *Mondja még egyetértve a pókokkal kapcsolatban, mert bár ő egyáltalán nem utálja őket, azért csak jobb, ha a hegyek között, a hálóikon tanyáznak, minta őt akarná felfalni egy olyan dög.
Ami a titkait illeti, heves játszmák megannyi köre előzi meg, hogy bármit is mondjon. Elővigyázatos akart lenni, de aztán villámcsapásként éri a tény, hogy a férfi valahonnan már tud mindenről. Nem csoda hát, hogy a lány elveszíti a józan eszét, és hisztérikus módon vág kérdéseket Norennar fejéhez.*
~Elég! Hagyd abba!~ *visszhangzik a fejében egy hang, mi arra próbálja rávezetni, hogy a bolond hisztéria nem vezet semmire.* ~Gondolkodj! Nem tudja. Honnan is tudná? Szerencséje volt.~ *Velar az, ki észérvekkel próbálja megnyugtatni a lányt, aki a váratlan fordulat hatására kezd beleőrülni a saját elméjét elborítani próbáló sötét téveszmékbe, melyek azt próbálják elhitetni vele, hogy átverték, lebuktatták és most vége mindennek, de nem erről van szó. Norennar is pontosan ezt próbálja elmondani neki, de a szavak csak akkor jutnak el hozzá, mikor végre, -hála a belső hangnak-, sikerül valamelyest megnyugodnia. Nori elfordítja a fejét, és a sarokban hálót szőni próbáló, kicsiny pókot bámulja, majd halkan megszólal.*
- Igen, így történt *mondja ki most már őszintén, hisz nincs értelme tovább titkolni.* Szörnyecskébe egy démont zártak, Yillith a neve. Nem tudom, ki tette ezt vele, de én kiengedtem. Ekkor találkoztam vele másodszor. Gondolom pont ezért hozzám jött el, mert tudta, hogy én segíteni fogok neki. *Aztán egy újabb bólintással erősíti meg azt is, hogy a sötételf, aki bármi más is lehetne, az is ő.*
- Egy gyönyörű, sötételf nő alakjában jelent meg nekem. Olyannyira tökéletes volt, hogy az ilyen a valóságban szerintem lehetetlen is. *Mesél róla, miközben látványosan megerőlteti magát, hogy az emlékeit helyesen tudja felidézni. Így, hogy most már retteg Norennartól, nagyon nehéz kordában tartania azt a rengeteg gondolatfoszlányt, ami a fejében kavarog. Még szerencse, hogy Velar vele van, különben már egész biztosan megőrült volna.*
- Nem tudom, hogy milyenek a mesékben, de szerintem nem olyanok. Yillith kacagása ijesztő, de ő maga nem rossz. Nekem már kétszer segített. Egyszer megmentette az életem, most pedig segített, hogy ne legyen annyi zaj a fejemben. A másik démon… Khunezk, ő egy fehér lovag volt, de sokkal titokzatosabb. Ő azt mondta, hogy Sa'Tereth haragszik rám, de talán most már nem… Miután segítettem Yillithnek. *Kissé zavarosak lehetnek az egymás utáni mondatai, főleg, hogy egy második démon neve is a képbe kerül hirtelen de valahol mégis van bennük értelem, ám, hogy ezt Norennar megtalálja-e, az úgy tűnik, egyelőre csak rajta múlik.*
1506. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-27 11:18:33
Üzenet elküldve: 2025-07-27 11:18:33
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
- Remélem, ott is maradnak
*Feleli halkan a pókos megjegyzésre, és csak ezután fújja ki a füstöt, amit eddig a tüdejében tartott.
A hangulat, ami eddig óvatos egyensúlyban lebegett kettejük között, hirtelen megbillen. A macskás felvetés alig ért földet, máris vágni lehet a levegőt. A lány tekintete megváltozik, előbb a meglepetés, aztán valami élesebb: gyanú, kétségbeesés, s végül félelem. Norennar először nem mozdul. Ott ül mellette, félig az ágy szélére támaszkodva, egyik keze a pipát tartja, a másik a combjára simul. Csak nézi, ahogy a lány elkomorul, majd kibukik belőle az a sorozat, amihez hasonlót ő maga is csak ritkán hallott. A heves kérdések túl gyorsan és túl hangosan érkeznek, hogy ne keltsenek ösztönös választ a testében. A vállai megfeszülnek, a szívverése gyorsul, karjában ott a késztetés, hogy hátrébb húzódjon, mégis mozdulatlan marad.
Tudja, mibe tenyerelt. Bár nem sejtette volna, hogy az első tippje találni fog. Ehhez mérten a lány reakciója nem lepi meg, de az ereje mégis mellkason üti. A démon említése nem persze nem puszta sejtés volt. Voltak ennek már elszúrt jelei eddigi beszélgetéseik során, mégis reménykedett benne, hogy nem lesz igaz. Most pedig, hogy a másik nem cáfol, hanem összeroppan a felismerés súlya alatt, minden kétsége elszáll. Ezen a ponton már nincs visszaút.
A nyugalmat, amit magára erőltet, nem dühből húzza magára, hanem tapasztalatból. Tudja, mit okoz az, ha ilyenkor elveszíti a fejét. Ezért nem pislog. Ezért nem mozdul. A tekintetét tartja, ahogy a lányé megremeg, és bár legbelül feszültté válik, kívülről mindössze az észrevétlenül emelkedő légzése árulja el.
Amikor a hang végre halkul, ő is vesz egy mélyebb levegőt. A szája sarka elmozdul, mintha mosoly lenne, de nincs benne melegség. Inkább valami fanyar, száraz irónia.*
- Onnan, hogy épp most ismerted be... Úgy tűnik, én meg szerencsésen tippelek. Vagy szerencsétlenül. Ez nemsokára kiderül.
*A pipa már nem érdekli. Az ujjai még tartják, de elfelejti, hogy ott van. A tekintete továbbra is a lányéban pihen, mégis már azon gondolkodik, hova kéne lépnie, ha az egész elszabadulna. A macska egy pillanatra megmozdul, mire Norennar szeme odavillan, aztán lassan visszatér.*
- Ő lenne a sötételf is, ha jól sejtem. Aki igazából nem is sötételf, de sok minden más.
*Egy kis szünetet hagy, a csend talán felold valamit, talán csak mélyíti a repedést.*
- Sosem volt még dolgom démonokkal... Valóban olyanok, mint a mesékben, amikkel a kölyköket rémisztgetik esténként?
*A hangja már halkabb, mint korábban. Nem kérkedik. A kérdés most valódi: egyszerű kíváncsiság, amibe óvatos óvatosság vegyül. Nem mintha választ várna, inkább csak azt figyeli, a következő percben hol és hogyan mozdul majd a lány árnyéka.*
//Kísértetház//
- Remélem, ott is maradnak
*Feleli halkan a pókos megjegyzésre, és csak ezután fújja ki a füstöt, amit eddig a tüdejében tartott.
A hangulat, ami eddig óvatos egyensúlyban lebegett kettejük között, hirtelen megbillen. A macskás felvetés alig ért földet, máris vágni lehet a levegőt. A lány tekintete megváltozik, előbb a meglepetés, aztán valami élesebb: gyanú, kétségbeesés, s végül félelem. Norennar először nem mozdul. Ott ül mellette, félig az ágy szélére támaszkodva, egyik keze a pipát tartja, a másik a combjára simul. Csak nézi, ahogy a lány elkomorul, majd kibukik belőle az a sorozat, amihez hasonlót ő maga is csak ritkán hallott. A heves kérdések túl gyorsan és túl hangosan érkeznek, hogy ne keltsenek ösztönös választ a testében. A vállai megfeszülnek, a szívverése gyorsul, karjában ott a késztetés, hogy hátrébb húzódjon, mégis mozdulatlan marad.
Tudja, mibe tenyerelt. Bár nem sejtette volna, hogy az első tippje találni fog. Ehhez mérten a lány reakciója nem lepi meg, de az ereje mégis mellkason üti. A démon említése nem persze nem puszta sejtés volt. Voltak ennek már elszúrt jelei eddigi beszélgetéseik során, mégis reménykedett benne, hogy nem lesz igaz. Most pedig, hogy a másik nem cáfol, hanem összeroppan a felismerés súlya alatt, minden kétsége elszáll. Ezen a ponton már nincs visszaút.
A nyugalmat, amit magára erőltet, nem dühből húzza magára, hanem tapasztalatból. Tudja, mit okoz az, ha ilyenkor elveszíti a fejét. Ezért nem pislog. Ezért nem mozdul. A tekintetét tartja, ahogy a lányé megremeg, és bár legbelül feszültté válik, kívülről mindössze az észrevétlenül emelkedő légzése árulja el.
Amikor a hang végre halkul, ő is vesz egy mélyebb levegőt. A szája sarka elmozdul, mintha mosoly lenne, de nincs benne melegség. Inkább valami fanyar, száraz irónia.*
- Onnan, hogy épp most ismerted be... Úgy tűnik, én meg szerencsésen tippelek. Vagy szerencsétlenül. Ez nemsokára kiderül.
*A pipa már nem érdekli. Az ujjai még tartják, de elfelejti, hogy ott van. A tekintete továbbra is a lányéban pihen, mégis már azon gondolkodik, hova kéne lépnie, ha az egész elszabadulna. A macska egy pillanatra megmozdul, mire Norennar szeme odavillan, aztán lassan visszatér.*
- Ő lenne a sötételf is, ha jól sejtem. Aki igazából nem is sötételf, de sok minden más.
*Egy kis szünetet hagy, a csend talán felold valamit, talán csak mélyíti a repedést.*
- Sosem volt még dolgom démonokkal... Valóban olyanok, mint a mesékben, amikkel a kölyköket rémisztgetik esténként?
*A hangja már halkabb, mint korábban. Nem kérkedik. A kérdés most valódi: egyszerű kíváncsiság, amibe óvatos óvatosság vegyül. Nem mintha választ várna, inkább csak azt figyeli, a következő percben hol és hogyan mozdul majd a lány árnyéka.*
1505. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-27 10:37:58
Üzenet elküldve: 2025-07-27 10:37:58
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
- Vagy úgy. *Ennél több figyelmet nem is fordít a húgicára, de azt nem rest kifejteni, hogy nem csak a mérgekkel tud ölni, ha arra van szükség. Ahogy Norennar végigméri a lányt, az éjfekete öltözéken és a már többször látott mesterkardján kívül csak a bal kezén ékeskedő, furcsa, kígyó mintázatú karkötő ragadhatja meg a figyelmét, melyhez egy szintén kígyót ábrázoló nyaklánc is párosul, de azt a ruhája alá rejtette.*
- Nem attól, hanem mert kíváncsi vagyok rád. *Válaszolja bátran a Norennar életét firtató kijelentésre, és persze abba bele sem gondol, hogy ha rátámadna a sötételfre, talán ő húzná a rövidebbet. Még nem tudatosult benne a tény, hogy a vipera távozása után a halhatatlansága már a múlté.*
- Jó, akkor mostantól barátok vagyunk! *Egy Norennar számára még ismeretlen, gyermeki mosoly ül most ki a lány arcára. Ezt ő eddig még nem láthatta, és olyan lehet, mintha egy teljesen másik személy nézne vissza rá. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnik az a kedves kis tekintet, visszatérnek arcára a hideg, érzelemmentes vonások.
A véreskütől eltekint, melyről valóban nem is sejti, hogy Norennar ismerheti, hogyan működik. Aztán maga mellé invitálja a férfit, és ahogy leül mellé, ő mesélni is kezd neki, illetve először kérdez, méghozzá az istenekről.*
- Pókok? Azt hiszem, hogy az erdőmélyén élnek akkorák, mint egy ház… *Eltűnődik, hisz a pókot magát nem látta, de a hálóját, ami olyan hatalmas volt, mint egy kúria, és körbefonta vele az egész hegyláncolatot, azt nagyon is jól meg tudta nézni magának.
Mindenesetre az istenekről szóló kérdéssel csak a saját történetét próbálja meg drámaian felvezetni, de mielőtt elmondhatná az igazságot Szörnyecskéről, Norennar az, aki kimondja azt helyette. Nori ekkor megdermed, a vér megfagy az ereiben, tekintetébe őszinte félelem és meglepettség költözik. Úgy kapja a fejét a férfi felé, mintha most ő maga lenne a démon, akitől tartania kell.*
- Te ezt… honnan tudod? Áruld el! Honnan tudod ezt rólam?! *Kétségbeesett, hisztis, emelkedett hagszínnel kezdi faggatni a kormost. Hirtelen átverve érzi magát, mert ha ez a férfi mindent tud róla, akkor egészen eddig csak játszadozott vele, és ha tényleg tudja… akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy honnan?*
- Honnan tudod, hogy Szörnyecskébe egy démont zártak…? Honnan? *Faggatózik tovább, de már kevésbé hevesen. Most tényleg nagyon megijedt, hogy valamiféle csapdába sétált bele, amit nem vett észre. Igazán gyorsan fordult az a bizonyos kocka…*
//Kísértetház//
- Vagy úgy. *Ennél több figyelmet nem is fordít a húgicára, de azt nem rest kifejteni, hogy nem csak a mérgekkel tud ölni, ha arra van szükség. Ahogy Norennar végigméri a lányt, az éjfekete öltözéken és a már többször látott mesterkardján kívül csak a bal kezén ékeskedő, furcsa, kígyó mintázatú karkötő ragadhatja meg a figyelmét, melyhez egy szintén kígyót ábrázoló nyaklánc is párosul, de azt a ruhája alá rejtette.*
- Nem attól, hanem mert kíváncsi vagyok rád. *Válaszolja bátran a Norennar életét firtató kijelentésre, és persze abba bele sem gondol, hogy ha rátámadna a sötételfre, talán ő húzná a rövidebbet. Még nem tudatosult benne a tény, hogy a vipera távozása után a halhatatlansága már a múlté.*
- Jó, akkor mostantól barátok vagyunk! *Egy Norennar számára még ismeretlen, gyermeki mosoly ül most ki a lány arcára. Ezt ő eddig még nem láthatta, és olyan lehet, mintha egy teljesen másik személy nézne vissza rá. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnik az a kedves kis tekintet, visszatérnek arcára a hideg, érzelemmentes vonások.
A véreskütől eltekint, melyről valóban nem is sejti, hogy Norennar ismerheti, hogyan működik. Aztán maga mellé invitálja a férfit, és ahogy leül mellé, ő mesélni is kezd neki, illetve először kérdez, méghozzá az istenekről.*
- Pókok? Azt hiszem, hogy az erdőmélyén élnek akkorák, mint egy ház… *Eltűnődik, hisz a pókot magát nem látta, de a hálóját, ami olyan hatalmas volt, mint egy kúria, és körbefonta vele az egész hegyláncolatot, azt nagyon is jól meg tudta nézni magának.
Mindenesetre az istenekről szóló kérdéssel csak a saját történetét próbálja meg drámaian felvezetni, de mielőtt elmondhatná az igazságot Szörnyecskéről, Norennar az, aki kimondja azt helyette. Nori ekkor megdermed, a vér megfagy az ereiben, tekintetébe őszinte félelem és meglepettség költözik. Úgy kapja a fejét a férfi felé, mintha most ő maga lenne a démon, akitől tartania kell.*
- Te ezt… honnan tudod? Áruld el! Honnan tudod ezt rólam?! *Kétségbeesett, hisztis, emelkedett hagszínnel kezdi faggatni a kormost. Hirtelen átverve érzi magát, mert ha ez a férfi mindent tud róla, akkor egészen eddig csak játszadozott vele, és ha tényleg tudja… akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy honnan?*
- Honnan tudod, hogy Szörnyecskébe egy démont zártak…? Honnan? *Faggatózik tovább, de már kevésbé hevesen. Most tényleg nagyon megijedt, hogy valamiféle csapdába sétált bele, amit nem vett észre. Igazán gyorsan fordult az a bizonyos kocka…*
1504. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-27 10:03:52
Üzenet elküldve: 2025-07-27 10:03:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Norennar nem fordul a hang irányába, csak a szeme sarkából figyel abba az irányba, ahol a lány mozdul. A kérdését hallva végül, egy újabb rövid habozást követően, megszólal.*
- Inkább az a fajta sötételf volt, aki a munkát adta a gyógyítóknak. Szerintem csak szerencsésen gyűjtögetett.
*A válasz egyszerű, mégis ott ül benne valami csendes elismerés. A tekintete azóta sem szakadt el a széttört ágytól. Csak akkor húzza vissza magához a figyelmét, amikor az életére tett megjegyzés elhangzik, valami könnyed, már-már tréfás, de a tartalma épp az ellenkezője. Sóhajt. Nem gyorsan, nem túl mélyről, csak épp annyira, hogy a füst a szájában lustán megmozduljon.*
- Mindig öröm megtudni, hogy csak a másik jószándékától függ az életem.
*Közben lassan végigméri a lányt. Nem tolakodóan, inkább úgy, mint aki a szavakon túl a testtartásból és mozdulatokból próbál többet megérteni. S valóban ugyanis hősünk ennyiből próbálja kiolvasni, hogy mégis mi lehet az az ezernyi más mód, amivel a lány véget vethet halandó életének. Megáll a pillantása a deréknál függő kardnál, de nem időzik rajta sokáig. Nem hiszi, hogy emiatt kéne a leginkább aggódnia. Egy szerény saccolás után úgy gondolja, hogy a kard az ezres lista nagyjából ötven pontjában játszhat kritikus szerepet. Visszafordul a pipájához.*
- Érdekes egy barátság lesz ebből. Mert nem áll szándékomban bántani téged.
*A hangja nyugodt, de valamivel halkabb, mint korábban. Mintha most először valóban a szándékaihoz mérné a szavait.
Mikor a véreskü kerül szóba, nem reagál azonnal. Csak a szemöldöke mozdul meg egy árnyalatnyit, majd a vállát is megvonja, hanyagul, már-már közönyösen. Valójában pontosan tudja, mit jelentene az ilyen kötés, de nem szól róla. Csak figyeli, ahogy a lánynál elmarad a mozdulat, és hallja, ahogy megszületik a döntés: történet következik, nem eskü. Ekkor kezd visszalazulni. A bal kezében ott maradt a kesztyű, most lassú mozdulattal visszahúzza a tetovált bőrre, ujjai óvatosan simítják a helyére.
Aztán elindul, és szó nélkül helyet foglal a lány mellett. A régi matrac nyikkan alatta. Egy pillanatra még kiegyenesedik, aztán hátradől, a pipa megint az ajkai közé kerül. Az izzás halvány fényt vet az arcára. Ahogy a kérdés elhangzik, Norennar tekintete találkozik a barna szemekkel. Nem kerüli a pillantást, de nem is tartja túl sokáig. Inkább a plafont kezdi figyelni, valahová a megrepedt vakolat és egy sötétebb pókhálófolt közé.*
- Hiszek, legalábbis jobban, mint a családom korábbi pókimádatában. Bár nem különösebben tisztelem egyik istent se.
*A plafonon nincsen válasz, így egy idő után visszafordul. A macskára néz, aki közben a lány térdén nyújtózik el. Tekintete elidőzik az állaton. Szinte észrevétlenül megmozdul az ajka, alig hallhatóan motyogja:*
- Valahogy éreztem.
*A hangjában nincs cinizmus, csak egyfajta tompa gyanú, amit nem tud egészen elengedni. A pipát ezúttal nem szívja meg, hanem a lány felé nyújtja. Nem sürgetően, csak, mint valami természetes gesztust, amiben már ott rejlik valami új keletű közelség is.*
- Hadd találjam ki... Egy macska testébe zárt démon? Esetleg egy elátkozott főpap?
*A hangja komoly, a szemében mégsem ül fenyegetés, inkább figyelem. Nem kérkedik a gondolattal, egyszerűen csak meg akarja érteni, mivel van dolga. És talán, nagyon halványan, egyfajta kíváncsiság is ott rejtőzik mögötte.*
//Kísértetház//
*Norennar nem fordul a hang irányába, csak a szeme sarkából figyel abba az irányba, ahol a lány mozdul. A kérdését hallva végül, egy újabb rövid habozást követően, megszólal.*
- Inkább az a fajta sötételf volt, aki a munkát adta a gyógyítóknak. Szerintem csak szerencsésen gyűjtögetett.
*A válasz egyszerű, mégis ott ül benne valami csendes elismerés. A tekintete azóta sem szakadt el a széttört ágytól. Csak akkor húzza vissza magához a figyelmét, amikor az életére tett megjegyzés elhangzik, valami könnyed, már-már tréfás, de a tartalma épp az ellenkezője. Sóhajt. Nem gyorsan, nem túl mélyről, csak épp annyira, hogy a füst a szájában lustán megmozduljon.*
- Mindig öröm megtudni, hogy csak a másik jószándékától függ az életem.
*Közben lassan végigméri a lányt. Nem tolakodóan, inkább úgy, mint aki a szavakon túl a testtartásból és mozdulatokból próbál többet megérteni. S valóban ugyanis hősünk ennyiből próbálja kiolvasni, hogy mégis mi lehet az az ezernyi más mód, amivel a lány véget vethet halandó életének. Megáll a pillantása a deréknál függő kardnál, de nem időzik rajta sokáig. Nem hiszi, hogy emiatt kéne a leginkább aggódnia. Egy szerény saccolás után úgy gondolja, hogy a kard az ezres lista nagyjából ötven pontjában játszhat kritikus szerepet. Visszafordul a pipájához.*
- Érdekes egy barátság lesz ebből. Mert nem áll szándékomban bántani téged.
*A hangja nyugodt, de valamivel halkabb, mint korábban. Mintha most először valóban a szándékaihoz mérné a szavait.
Mikor a véreskü kerül szóba, nem reagál azonnal. Csak a szemöldöke mozdul meg egy árnyalatnyit, majd a vállát is megvonja, hanyagul, már-már közönyösen. Valójában pontosan tudja, mit jelentene az ilyen kötés, de nem szól róla. Csak figyeli, ahogy a lánynál elmarad a mozdulat, és hallja, ahogy megszületik a döntés: történet következik, nem eskü. Ekkor kezd visszalazulni. A bal kezében ott maradt a kesztyű, most lassú mozdulattal visszahúzza a tetovált bőrre, ujjai óvatosan simítják a helyére.
Aztán elindul, és szó nélkül helyet foglal a lány mellett. A régi matrac nyikkan alatta. Egy pillanatra még kiegyenesedik, aztán hátradől, a pipa megint az ajkai közé kerül. Az izzás halvány fényt vet az arcára. Ahogy a kérdés elhangzik, Norennar tekintete találkozik a barna szemekkel. Nem kerüli a pillantást, de nem is tartja túl sokáig. Inkább a plafont kezdi figyelni, valahová a megrepedt vakolat és egy sötétebb pókhálófolt közé.*
- Hiszek, legalábbis jobban, mint a családom korábbi pókimádatában. Bár nem különösebben tisztelem egyik istent se.
*A plafonon nincsen válasz, így egy idő után visszafordul. A macskára néz, aki közben a lány térdén nyújtózik el. Tekintete elidőzik az állaton. Szinte észrevétlenül megmozdul az ajka, alig hallhatóan motyogja:*
- Valahogy éreztem.
*A hangjában nincs cinizmus, csak egyfajta tompa gyanú, amit nem tud egészen elengedni. A pipát ezúttal nem szívja meg, hanem a lány felé nyújtja. Nem sürgetően, csak, mint valami természetes gesztust, amiben már ott rejlik valami új keletű közelség is.*
- Hadd találjam ki... Egy macska testébe zárt démon? Esetleg egy elátkozott főpap?
*A hangja komoly, a szemében mégsem ül fenyegetés, inkább figyelem. Nem kérkedik a gondolattal, egyszerűen csak meg akarja érteni, mivel van dolga. És talán, nagyon halványan, egyfajta kíváncsiság is ott rejtőzik mögötte.*
1503. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-27 08:56:44
Üzenet elküldve: 2025-07-27 08:56:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*Ahogy mélyebbre kalandoznak az elhagyatott kúriában, úgy válik egyre bizarrabbá a szituáció, amit a feketeség persze annál jobban kezd élvezni. Hogy miért, azt nem tudja, talán csak arról van szó, hogy ez a keserű, kihalt közeg az, ahol igazán otthonosan tudja érezni magát, ami nem is csoda, hisz hasonló körülmények között nőtt fel, ezt szokta meg.*
- Ahol én lakom, az sem az enyém, mégis van hozzá kulcsom. *Köt még bele Norennar mondandójába, mielőtt belépnének a szoba ajtaján, de azért arra halkan felkacag, hogy ajtókat rombolni megnyugtató érzés volna. Talán mégsem ártana némi Cyroldot tömködni abba a pipába, kár, hogy most nincs nála egy levél sem.
A leharcolt szoba sötét csendje egyébként sokkal többet mesél annál, mint ami a lánynak feltűnhet, hisz ahhoz, hogy az a bizonyos mese valósággá válhasson lelki szemei előtt, emlékekre volna szükség, melyeket történetekhez kapcsolhat. Az egyetlen, amit ő is felismer, az a nyers gyökerek mostanra már fonnyadt, mégis erősen érezhető szaga.*
- Mi ez, Qartan? A húgod gyógyító volt? *Nem biztos benne, hogy jól érzi, de azért az ő orrát igencsak nehéz becsapni illatokkal, így legalább erre az apró információra következtetni tud, miután az illatot összekombinálja a férfi szavaival.
Persze, bizalomhoz ez még mindig kevés, így a feketeség még egy lépést tesz a sötétség irányába. Arra kíváncsi, hogy Norennart érdekli-e annyira a története, hogy kövesse őt az ismeretlenbe.*
- Szerintem neked csak jó, hogy beszéltem a mérgekről, legalább tudsz róluk. Amúgy igen, ha meg akarnálak ölni, ahhoz nem lenne szükségem feltétlenül mérgekre, ezernyi más módon is megtehetném, de nem akarom. Amíg te sem bántasz engem, addig akár még barátok is lehetünk. *Húzza fel a vállait, mintha csak egy hétköznapi alapigazság lenne az, hogy ha valakit nem ölsz meg, akkor az a barátoddá válhat. Norennar aztán beadja a derekát, odalép hozzá, és egyértelmű jelét mutatja annak, hogy ha kell, aláveti magát még az említett véreskünek is, csakhogy hallhassa végre az ő történetét. Nori erre látványosan elvigyorodik, de végül eltolja maga elől a férfi kezét.*
- A véreskü nem játék. Ha megcsinálom, egy megszeghetetlen ígéreten keresztül láncolnám magunkat örökre egymáshoz. Szerintem ezt egyikünk sem akarja, de most már meggyőztél. Mesélek neked. *Megütögeti az ágyat maga mellett a másik oldalon, mint ahol Szörnyecske fekszik, jelezve, azt szeretné, hogy mellé üljön a férfi.*
- Hiszel az istenekben? Mert, ha nem, akkor bolondnak fogsz hinni, ha igen, akkor meg vakmerőnek, de ezt fontos tisztáznunk az elején. Szörnyecske ugyanis nem egy közönséges macska volt, de ezt én sem tudtam… *Pillant a macskára sejtelmesen, majd vissza Norennarra, keresi a tekintetét.*
//Kísértetház//
*Ahogy mélyebbre kalandoznak az elhagyatott kúriában, úgy válik egyre bizarrabbá a szituáció, amit a feketeség persze annál jobban kezd élvezni. Hogy miért, azt nem tudja, talán csak arról van szó, hogy ez a keserű, kihalt közeg az, ahol igazán otthonosan tudja érezni magát, ami nem is csoda, hisz hasonló körülmények között nőtt fel, ezt szokta meg.*
- Ahol én lakom, az sem az enyém, mégis van hozzá kulcsom. *Köt még bele Norennar mondandójába, mielőtt belépnének a szoba ajtaján, de azért arra halkan felkacag, hogy ajtókat rombolni megnyugtató érzés volna. Talán mégsem ártana némi Cyroldot tömködni abba a pipába, kár, hogy most nincs nála egy levél sem.
A leharcolt szoba sötét csendje egyébként sokkal többet mesél annál, mint ami a lánynak feltűnhet, hisz ahhoz, hogy az a bizonyos mese valósággá válhasson lelki szemei előtt, emlékekre volna szükség, melyeket történetekhez kapcsolhat. Az egyetlen, amit ő is felismer, az a nyers gyökerek mostanra már fonnyadt, mégis erősen érezhető szaga.*
- Mi ez, Qartan? A húgod gyógyító volt? *Nem biztos benne, hogy jól érzi, de azért az ő orrát igencsak nehéz becsapni illatokkal, így legalább erre az apró információra következtetni tud, miután az illatot összekombinálja a férfi szavaival.
Persze, bizalomhoz ez még mindig kevés, így a feketeség még egy lépést tesz a sötétség irányába. Arra kíváncsi, hogy Norennart érdekli-e annyira a története, hogy kövesse őt az ismeretlenbe.*
- Szerintem neked csak jó, hogy beszéltem a mérgekről, legalább tudsz róluk. Amúgy igen, ha meg akarnálak ölni, ahhoz nem lenne szükségem feltétlenül mérgekre, ezernyi más módon is megtehetném, de nem akarom. Amíg te sem bántasz engem, addig akár még barátok is lehetünk. *Húzza fel a vállait, mintha csak egy hétköznapi alapigazság lenne az, hogy ha valakit nem ölsz meg, akkor az a barátoddá válhat. Norennar aztán beadja a derekát, odalép hozzá, és egyértelmű jelét mutatja annak, hogy ha kell, aláveti magát még az említett véreskünek is, csakhogy hallhassa végre az ő történetét. Nori erre látványosan elvigyorodik, de végül eltolja maga elől a férfi kezét.*
- A véreskü nem játék. Ha megcsinálom, egy megszeghetetlen ígéreten keresztül láncolnám magunkat örökre egymáshoz. Szerintem ezt egyikünk sem akarja, de most már meggyőztél. Mesélek neked. *Megütögeti az ágyat maga mellett a másik oldalon, mint ahol Szörnyecske fekszik, jelezve, azt szeretné, hogy mellé üljön a férfi.*
- Hiszel az istenekben? Mert, ha nem, akkor bolondnak fogsz hinni, ha igen, akkor meg vakmerőnek, de ezt fontos tisztáznunk az elején. Szörnyecske ugyanis nem egy közönséges macska volt, de ezt én sem tudtam… *Pillant a macskára sejtelmesen, majd vissza Norennarra, keresi a tekintetét.*
1502. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-26 18:56:19
Üzenet elküldve: 2025-07-26 18:56:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 401
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
- Legalább te jól érzed magad itt.
*Szól hátra. Hangja száraz, de nem mogorva. Közben egy vastag pókhálót simít le maga elől az arca magasságában, ami az egyik kőoszlop és a mennyezet közé feszül. A tenyerén apró porcsík marad utána, amit a nadrágjába töröl.
A szobához érve nem bajlódik sokáig a kilinccsel. Az ajtó egy jól irányzott rúgástól recsegve adja meg magát. Az utána következő csöndben csak a fájós lábát rázogatja meg, mintha ki akarná belőle ütni az ütés emlékét.*
- Mondtam, hogy nem az enyém volt, csak itt laktam. *Teszi hozzá, a hangsúlyában halvány szórakozottsággal.* - De egyébként felettébb nyugtató érzés ajtókat berúgni.
*Ahogy a szoba csöndje leül köréjük, Norennar lassan körbefordul. Tekintete nem csak végigsiklik a bútorokon, megáll néhol, visszatér másutt. A fal tövében heverő, repedt agyagkorsó láttán egy ismerős, már elfeledett szag rémlik fel: nyers gyökereké és vízzel átitatott földé. Egyik este Neeyiruth azzal tért haza, kezében sáros fűcsomókkal, és lelkesen magyarázta, hogy gyógyító hatású növényeket gyűjtött, azóta sem hitt neki. A szekrény oldalán végigfutó karcolás emlékezteti arra a napra, amikor a húga dühösen becsapta az ajtaját, mert nem engedte, hogy vele jöjjön vadászni. Egy másik sarokban a padlónál ott a nyom, ahol valamikor egy ládát tartottak. Az volt az egyetlen rejtekhelye, benne néhány levél, egy kőre karcolt név, és egy eltört nyílhegy. Már biztosan nincs ott. Mégis, valami nehezet érez a mellkasában, mintha minden egyes tárgy suttogna. Olyan dolgokat, amiket rég elfelejtett volna már, ha hagyják.
Norennar átveszi a visszanyújtott pipát, és miközben egy slukkot szív belőle, a széttört ágy felé fordítja a tekintetét. Sokáig nézi, aztán kifújja a füstöt.*
- Nem, a húgommal.
*Feleli végül a rövid választ. Hangja tárgyilagos, nincs benne érzelem, de a hosszú szünet, ami megelőzte, elég árulkodó. Aztán ismét szív egyet, majd oldalra biccentve fejét, figyeli a nőt, ahogy az helyet foglal az ágy szélén. Hallja a következő ajánlatot, és az ajkai sarka megrándul, mint aki nem tudja eldönteni, elmosolyodjon-e vagy inkább felsóhajtson.
A bal kezével a tarkóját kezdi vakarni.*
- Amennyiben nem beszéltél volna mérgekről minden bizonnyal könnyebben bólintanék rá. *Mondja fáradt hangon, lassan.* - De gondolom, ha meg akarnál ölni, már félúton a hátamba állítod a kardodat.
*A szeme sarkából a macskát figyeli, ahogy felugrik a másik mellé, s kényelmesen elnyúlik az ágyon. Röviden elgondolkodik. Felmerül benne, hogy talán a lány is pont ilyen. Játszik, figyel, dorombol aztán ha eljön az ideje, karmol is. Vagy harap. De legfőképp megöl és felzabál a végén.
Visszanéz a barna szemekbe. Sóhajt.*
- Fene egye a kíváncsi pofámat...
*Ahogy ezt kimondja, lassan lehúzza bal kezéről a kesztyűt. Az anyag recsegve enged, ahogy lehántja magáról. A kézfején és az alkarján sötét tintával rótt, finom ívű, egymásba hajló vonalak húzódnak. Vaskos szimbólumok, talán valamiféle régi családi jegyek, de lehetnek akár vallási, vagy mágikus eredetűek is. Néhány közülük mintha karcolás vagy égés nyomát rejtené.
Ujjai megmozdulnak, mintha végig akarná simítani a saját bőrén. De nem teszi. Csak a kezét tartja a lány felé. Nem a tenyerét kínálja, inkább a lehetőséget.*
- Essünk túl rajta.
//Kísértetház//
- Legalább te jól érzed magad itt.
*Szól hátra. Hangja száraz, de nem mogorva. Közben egy vastag pókhálót simít le maga elől az arca magasságában, ami az egyik kőoszlop és a mennyezet közé feszül. A tenyerén apró porcsík marad utána, amit a nadrágjába töröl.
A szobához érve nem bajlódik sokáig a kilinccsel. Az ajtó egy jól irányzott rúgástól recsegve adja meg magát. Az utána következő csöndben csak a fájós lábát rázogatja meg, mintha ki akarná belőle ütni az ütés emlékét.*
- Mondtam, hogy nem az enyém volt, csak itt laktam. *Teszi hozzá, a hangsúlyában halvány szórakozottsággal.* - De egyébként felettébb nyugtató érzés ajtókat berúgni.
*Ahogy a szoba csöndje leül köréjük, Norennar lassan körbefordul. Tekintete nem csak végigsiklik a bútorokon, megáll néhol, visszatér másutt. A fal tövében heverő, repedt agyagkorsó láttán egy ismerős, már elfeledett szag rémlik fel: nyers gyökereké és vízzel átitatott földé. Egyik este Neeyiruth azzal tért haza, kezében sáros fűcsomókkal, és lelkesen magyarázta, hogy gyógyító hatású növényeket gyűjtött, azóta sem hitt neki. A szekrény oldalán végigfutó karcolás emlékezteti arra a napra, amikor a húga dühösen becsapta az ajtaját, mert nem engedte, hogy vele jöjjön vadászni. Egy másik sarokban a padlónál ott a nyom, ahol valamikor egy ládát tartottak. Az volt az egyetlen rejtekhelye, benne néhány levél, egy kőre karcolt név, és egy eltört nyílhegy. Már biztosan nincs ott. Mégis, valami nehezet érez a mellkasában, mintha minden egyes tárgy suttogna. Olyan dolgokat, amiket rég elfelejtett volna már, ha hagyják.
Norennar átveszi a visszanyújtott pipát, és miközben egy slukkot szív belőle, a széttört ágy felé fordítja a tekintetét. Sokáig nézi, aztán kifújja a füstöt.*
- Nem, a húgommal.
*Feleli végül a rövid választ. Hangja tárgyilagos, nincs benne érzelem, de a hosszú szünet, ami megelőzte, elég árulkodó. Aztán ismét szív egyet, majd oldalra biccentve fejét, figyeli a nőt, ahogy az helyet foglal az ágy szélén. Hallja a következő ajánlatot, és az ajkai sarka megrándul, mint aki nem tudja eldönteni, elmosolyodjon-e vagy inkább felsóhajtson.
A bal kezével a tarkóját kezdi vakarni.*
- Amennyiben nem beszéltél volna mérgekről minden bizonnyal könnyebben bólintanék rá. *Mondja fáradt hangon, lassan.* - De gondolom, ha meg akarnál ölni, már félúton a hátamba állítod a kardodat.
*A szeme sarkából a macskát figyeli, ahogy felugrik a másik mellé, s kényelmesen elnyúlik az ágyon. Röviden elgondolkodik. Felmerül benne, hogy talán a lány is pont ilyen. Játszik, figyel, dorombol aztán ha eljön az ideje, karmol is. Vagy harap. De legfőképp megöl és felzabál a végén.
Visszanéz a barna szemekbe. Sóhajt.*
- Fene egye a kíváncsi pofámat...
*Ahogy ezt kimondja, lassan lehúzza bal kezéről a kesztyűt. Az anyag recsegve enged, ahogy lehántja magáról. A kézfején és az alkarján sötét tintával rótt, finom ívű, egymásba hajló vonalak húzódnak. Vaskos szimbólumok, talán valamiféle régi családi jegyek, de lehetnek akár vallási, vagy mágikus eredetűek is. Néhány közülük mintha karcolás vagy égés nyomát rejtené.
Ujjai megmozdulnak, mintha végig akarná simítani a saját bőrén. De nem teszi. Csak a kezét tartja a lány felé. Nem a tenyerét kínálja, inkább a lehetőséget.*
- Essünk túl rajta.
1501. hozzászólás ezen a helyszínen: Romváros és Meredély
Üzenet elküldve: 2025-07-26 18:06:15
Üzenet elküldve: 2025-07-26 18:06:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1124
OOC üzenetek: 48
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Kísértetház//
*A bizalom kérdését feszegetni jelen helyzetükben valljuk be, valahol nevetséges. Mindketten jól tudják, hogy egyikük sem bízik a másikban, csak, míg Norennar mesterien rejti gyanakvását, addig Nori nem titkolja kételyét. Mégis ő az, aki újra és újra szóba hozza a bizalom kérdését, mert érzi, hogy ha rossz fülekbe jut minden, amit tud és átélt, az végzetesebb lehetne, mintha egyszerűen csak eltenné láb alól a kormost.
Arra kérni Norennart, hogy mutassa meg a szobáját egészen jó ötletnek tűnik, hisz a bizalomnak kevés egyértelműbb jele lehet annál, mint beengedni valakit oda, ahol a múlt mindig ott ül a sarokban, porosan ugyan, de megtéveszthetetlenül.*
- Nem fogsz hazudni, mert azzal magadnak is hazudnod kellene. Az emlékeid keserűek, de legalább a tieid. Nem akarod másnak láttatni őket. *Mondja el a véleményét, ami nem biztos, hogy érvként is megállja a helyét, de ő legalább hisz benne, hogy igaza van. Követi Norennart, végig a folyosón, léptei csupán a lábai alatt nyikorgó fa miatt nem hangtalanok, tekintete a férfi hátára tapad, s közben ott motoszkál fejében a sötét gondolat, hogy talán most volna a legkönnyebb dolga, ha el végezni akarna vele, de nem fogja megtenni. Inkább azt szeretné, ha tényleg bízhatnának egymásban, de lehetséges ez egyáltalán?
Ahogy haladnak, sokszor megtapogatja a keze ügyébe kerülő bútorokat, holmikat. Azon a ferdén álló pajzson is elégedetten figyeli az ujjai által a porban hagyott csíkot. Néha megáll egy-egy szoba nyitott ajtaja előtt, mintha csak látna bent valamit a sötétben, majd pár pillanat múlva, mintha mi sem történt volna, követi tovább sötételf társát.*
- Olyan kellemes itt a hangulat *jegyzi meg halkan, nem sokkal később pedig már egy ajtó előtt állnak, amit Norennar próbál kinyitni. A pipa valahogy a kezébe kerül, melyre értetlenül pislog párat, de végül kérdés nélkül szív bele egyet, ha már nála van. Közben félretekint, melynek következtében össze is rezzen a férfi rúgásának hangos puffanása miatt.*
- Neked miért nincs kulcsod a saját házad szobáihoz? Vagy minden ajtón így közlekedsz? *kuncogja, majd ellépked a másik mellett, és a szoba belsejét kezdi fürkészni. Titokban arra számított, hogy itt majd megtudhat valamit Norennarról vagy a múltjáról, de egyelőre semmi érdekes nem ragadja meg a figyelmét.*
- Nem egyedül laktál itt *mondja a két ágyból ítélve. A pipát visszanyomja tulajdonosa kezébe, majd a még viszonylag ép ágyhoz lépked, leül rá, lábait keresztbe fűzi, és onnan néz fel újra társára.*
- Ha azt mondom, hogy kössünk véresküt arra, hogy amit ebben a szobában elmondunk egymásnak, az köztünk marad, megtennéd? *hangzik váratlanul a kérdés. Erre az egyre még tudni szeretné a választ, mielőtt bármit is mondana. Közben Szörnyecske is úgy érzi, hogy az ágyon kényelmesebb. Felugrik rá, és kényelmesen elhelyezkedik rajta. Egy macskának nem is kell ennél több.*
//Kísértetház//
*A bizalom kérdését feszegetni jelen helyzetükben valljuk be, valahol nevetséges. Mindketten jól tudják, hogy egyikük sem bízik a másikban, csak, míg Norennar mesterien rejti gyanakvását, addig Nori nem titkolja kételyét. Mégis ő az, aki újra és újra szóba hozza a bizalom kérdését, mert érzi, hogy ha rossz fülekbe jut minden, amit tud és átélt, az végzetesebb lehetne, mintha egyszerűen csak eltenné láb alól a kormost.
Arra kérni Norennart, hogy mutassa meg a szobáját egészen jó ötletnek tűnik, hisz a bizalomnak kevés egyértelműbb jele lehet annál, mint beengedni valakit oda, ahol a múlt mindig ott ül a sarokban, porosan ugyan, de megtéveszthetetlenül.*
- Nem fogsz hazudni, mert azzal magadnak is hazudnod kellene. Az emlékeid keserűek, de legalább a tieid. Nem akarod másnak láttatni őket. *Mondja el a véleményét, ami nem biztos, hogy érvként is megállja a helyét, de ő legalább hisz benne, hogy igaza van. Követi Norennart, végig a folyosón, léptei csupán a lábai alatt nyikorgó fa miatt nem hangtalanok, tekintete a férfi hátára tapad, s közben ott motoszkál fejében a sötét gondolat, hogy talán most volna a legkönnyebb dolga, ha el végezni akarna vele, de nem fogja megtenni. Inkább azt szeretné, ha tényleg bízhatnának egymásban, de lehetséges ez egyáltalán?
Ahogy haladnak, sokszor megtapogatja a keze ügyébe kerülő bútorokat, holmikat. Azon a ferdén álló pajzson is elégedetten figyeli az ujjai által a porban hagyott csíkot. Néha megáll egy-egy szoba nyitott ajtaja előtt, mintha csak látna bent valamit a sötétben, majd pár pillanat múlva, mintha mi sem történt volna, követi tovább sötételf társát.*
- Olyan kellemes itt a hangulat *jegyzi meg halkan, nem sokkal később pedig már egy ajtó előtt állnak, amit Norennar próbál kinyitni. A pipa valahogy a kezébe kerül, melyre értetlenül pislog párat, de végül kérdés nélkül szív bele egyet, ha már nála van. Közben félretekint, melynek következtében össze is rezzen a férfi rúgásának hangos puffanása miatt.*
- Neked miért nincs kulcsod a saját házad szobáihoz? Vagy minden ajtón így közlekedsz? *kuncogja, majd ellépked a másik mellett, és a szoba belsejét kezdi fürkészni. Titokban arra számított, hogy itt majd megtudhat valamit Norennarról vagy a múltjáról, de egyelőre semmi érdekes nem ragadja meg a figyelmét.*
- Nem egyedül laktál itt *mondja a két ágyból ítélve. A pipát visszanyomja tulajdonosa kezébe, majd a még viszonylag ép ágyhoz lépked, leül rá, lábait keresztbe fűzi, és onnan néz fel újra társára.*
- Ha azt mondom, hogy kössünk véresküt arra, hogy amit ebben a szobában elmondunk egymásnak, az köztünk marad, megtennéd? *hangzik váratlanul a kérdés. Erre az egyre még tudni szeretné a választ, mielőtt bármit is mondana. Közben Szörnyecske is úgy érzi, hogy az ágyon kényelmesebb. Felugrik rá, és kényelmesen elhelyezkedik rajta. Egy macskának nem is kell ennél több.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1898-1917