//Viin Doriano//
*Nem igazán áll érdekében, hogy hazudjon vagy elferdítse a történteket. Igaz, ami igaz ő is csak a hallottakból tud dolgozni, ennyi idő után pedig ki tudja mennyit vettek el az egészből, s mennyit tettek még hozzá. A lényegen viszont ez mit sem változtat. Az egész gazdagnegyed romokban áll régóta, ahogyan a meredély is emlékezteti az embereket arra, hogy itt valami szörnyűség történt. Nem szívesen adta elő az egészet ennyire nyersen, de felesleges szépíteni a dolgokat, ha a férfi nemsokára a saját szemeivel látja majd a pusztítást. Hiába a szívében érzett sajnálat, a kegyes hazugságnak nem látja értelmét. De azért annyi tiszteletet tanúsít a mesélés közben, hogy halk és nyugodt hangon tárja elé a szörnyű történteket. Egy pillanatra sem kezdi történetmesélői izgatottsággal kiejteni a szavakat.*
- Én... ezt már nem tudom.
*Harapja be alsó ajkát, inkább nem fejtve ki saját véleményét, amiben valószínűleg nem egyezne Viinnel. Hiszen semmi sem történik ok nélkül. Az éveken keresztül tartó elnyomás és nélkülözés egy idő után feszültséget szül, s kevés olyan ember van, akiből ez ne robbanna ki, beláthatatlan következményeket sodorva maga után. Nem ért a politikához, a gazdasághoz, az igazat megvallva nem is nagyon tervezi, hogy ez megváltozzon. De kétli, hogy a helyzetet nem lehetett volna valahogy megelőzni. Persze nem azt mondja, hogy mindegyik pór tettre kész, hisz rengeteg közöttük az alkoholista, ördögvigyor függő, aki csak azt várja, hogy majd szerencséje magától megfordul és a sültgalamb a szájába repül. De rajtuk kívül sokan vannak, akik önhibájukon kívül kerültek utcára, szeretnének változtatni, de kevés lehetőséget adnak, legtöbbször falakba ütköznek. S ezek mellé minduntalan azt látják, hogy másoknak szinte a kisujjukat sem kell megmozdítania, mégis állandóan tele az erszény arannyal. Persze nem állítja, hogy a gazdagok többségének ez nem került mérhetetlen mennyiségű munkába, de... Nem is igazán tudja. Elég kettős lehetett az egész helyzet kialakulása, a végjáték pedig tragédia. Abban pedig bárkinek igazat ad, hogy ahhoz senkinek sem volt joga, hogy sérelmek miatt életeket oltsanak ki, családokat tegyenek tönkre. De továbbra is a hallgatás mellett dönt, hisz ő maga nem volt jelen, mindent csak hallomásból ismer, így ítélkezni sincs joga senki felett. Viszont a Doriano sarj miatt sajog a szíve már most, mikor pedig belépnek a romos városrészbe még a gyomra is összeszorul. Reménykedik, hogy épségben rátalál a kúriára, hogy legalább ennek a mesének boldog lesz a vége.*
- De...
*Pislog értetlenül egy ideig, ahogy megemészti a férfi szavait, ami igen nagy igazságot tartalmaz. Ennek ellenére nehezére esik elhinni, hogy valaki kikel a föld alól, s hatokkal, évekkel ezelőtti hús-vér valójában sétál be ismét a világba. Viszont az érv igen logikusnak tűnik, így az ajkait összepréselve, homlokráncolva igyekszik keresni valamit, ami megfelelő ellenérv lenne. Amivel alátámaszthatja, hogy továbbra is csak egy rémtörténetbe illő viccet próbál ráerőltetni a férfi, de nem igazán jár sikerrel. A nagy fejtörésben pár lépéssel le is marad, így már csak arra kapja fel a fejét, hogy pár méterrel a meredélytől zokog a Doriano fiú.*
- Eeyr szerelmére...
*Nyögi kínjában, majd kalapját félredobva siet is a férfihoz. Annak idején még apja mondta neki, valahogy édesanyja halálának idején, hogy egy férfi is ugyan úgy ejthet könnyeket, ugyan úgy tombolhat és fakadhat ki. Ha egy férfit valaha sírni lát, akkor ne felejtse el, hogy az nem gyengeség, hanem a jele annak, hogy vége a világnak. Szinte összefacsarodik a szíve, ahogy Viin mellé térdel, nem törődve a porral, a kosszal. Gyengéden a vállára teszi a kezét, majd sóhajtva fordítja maga felé, hogy óvón átölelhesse, akár anya a bánatos gyermekét.*
- Viin... én annyira sajnálom.
*Suttogja halkan, ahogy a meredély felé pillant. Csendben várja, hogy a férfi megnyugodjon. Nem csitítgatja, nem kezdi el nyugtatni. Mindig is úgy vallotta, hogy ha egy férfi kiadja a fájdalmát, attól csak erősebbé válik, így hagyja, hogy a Doriano fiú lelke apránként acélosodjon meg.*