//Kharasshi, Rilkäline//
- Sérelmezem is *bólint, az önmagát korholó szavaira, mellyel tökéletesen egyet ért a vétkessel, amiért reggel melengető ölelés nélkül kellett ébrednie.*
- Már gondolkodom a büntetésen *üti tovább a vasat, csendesen kontrázva, de jól látható a bőrén, hogy Kharasshi csendben morgó szavai még mindig felvillanyozzák, mígnem a kezében találja az erszényt. Már megint. Fejét finoman csóválva zárja össze ujjait rajta, mielőtt övére kötözi, s pillant szigorúan Kharasshira.*
- Hát jó *válaszol sóhajtva, de az apróságok helyei nem villanyozzák fel túlzottan. Be kell járja a várost, majd' kétszer, mire mindent összeszed. Másznia is kell, nem egyszer. Címeres kapu, virág a fáról… na meg a temető vége. *
- Egyedül ennél inkább? *kérdezi csendesen duruzsolva, szemöldökét kérdőn húzza fel, majd kivár egy kicsit a válaszra. Bárhogy is legyen, elmar magának a kosárból egy kis pogácsát, amennyi a markába akad.*
- Sosem hittem, hogy visszakoznál *néz egyenesen a fakószín szemekbe, mikor immár Kharasshi suttog az ő ajkaira, állát markába kaparintva. Egy pimasz incselkedő csókot kapnak a duruzsoló ajkak, mielőtt folytatná.*
- Hogy is ne tudnám, milyen… *pillantása mindent elárul ezzel kapcsoltban. A talp alatt ropogó jégszilánkos csapáson át, a gyönyört sóhajtó, lángokkal szegélyezett ösvényekig.
Nem ijeszti meg, hogy fegyverkezne a hím, bár a legutóbbi ilyen után még mindig van egy kék foltja, és egy vékony vörös csíkja is. Úgy tartja, minden kimondott ágálás, és kezdeti unszolás ellenére, hogy ha túl elnéző a hím, akkor nem halad semerre. A szigorú gyakorlások meghozták az eddig eredményeket is. Látható akaratlan nyomai a hím kézfején, alkarján is néhol előtűnnek.
Amikor Kharasshi elengedi az állát, Käli jóízűt harap az egyik pogácsából, ezzel is üzenve, hogy a reggelit bizony ő is megtartja, ha másként nem, majd menet közben. Fel is áll, hogy elinduljon a kincskeresésre.*
- Jaj, majd elfelejtettem *lép vissza, s szabad kezével a kosárból a boros tömlőt veszi elő, hogy felpattintsa tetejét, s kortyoljon is a savanyú borból. Orra mellé finom fintort csal a sosem kedvelt íz, de a dac nála mindig erősebb volt a „nemszeretem”-nél. Azt aztán a hím kezébe nyomja, és dolgára indul. Távolodóban még visszanéz válla felett, pimasz cirmosok szoktak így nézni gazdájukra, akiknek szent meggyőződése, hogy nélkülük éhen is halna a gazda. Külön pikantériája a dolognak, hogy a reggeliző kosárkát valóban a cirmos varázsolta Kharasshi lába elé.
A téren a kapunál hamar megtalálja az első zsákmányt, a szökőkútnál sincs nagyon nehéz dolga. Kint a tisztáson, most sok kék virág található, és bár a lejövetellel még meggyűlik a baja, de viszonylag hamar sikerül az egyik alacsonyabb fáról is kék virágot szereznie.
Az a bőrszalag fogott ki rajta, pedig olyan szépen haladt a zsákmányokkal. A bőrszalagot kiszúrni az ágak közt, olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban.
A fekete romhoz sietve ér oda, az úton elhaladtában látja, hogy a kerítésen már túl van a csonka torony árnyéka. ~Fene vigye el!~
A romnál óvatosra veszi lépteit, csendesen merészkedik beljebb, s közben pedig leoldja oldaláról az ostort is.*