//Második szál//
//A jó, a rossz és a gwuff//
*Na most aztán jól eltévedt. Pedig igazán nem csinált semmi olyat, ami erre indokot szolgáltatna. Éppen csak szemrevételezte a görény társaságában a szarvasligeti tó élővilágát, majd a közeli erdőt, aztán hirtelen azon kapta magát, hogy egyedül van, maga sem tudja, hol. Abszolút nem eltévedésre van felszerelkezve; hátizsákja otthon pihen, egyedül annyi van nála, ami befér a kis zsebecskéjébe, meg a hevenyészett "kardhüvelyébe". Tanácstalanul néz körbe-körbe, de hiába különbözik egymástól minden fa, mégis annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy egyáltalán nem szolgálnak támpontul a kis tündér számára. Sőt, a forgolódás-nézelődés eredményeképpen most még azt is elfelejtette, eddig merre igyekezett. Szép. Pedig meggyőződése, hogy ha kitartóan halad egy adott irányba, előbb-utóbb ki kell bukkannia valahol a fák közül. Így viszont megtört a csapás, és amilyen jól tájékozódik, valószínűleg pont abba az irányba fog elindulni, ahonnan eddig elfelé igyekezett. Lemondóan sóhajt, és megigazgatja a hajában az egy szál lila léggömbvirágot, amely gazul becsalta az erdő mélyébe. Vagyis nem pont ez a példány, hanem egyik erdőszéli rokona adta az ötletet Vannának, hogy beljebb induljon szebb szálakat keresni, lehetőleg egy nagyobb telepből, hogy ne azt az egy szálat szedje le, ami olyan szépen mutat ott a Major körül. Az ötlet jó volt: a Major környékén esélyt kapnak a léggömbvirágok egy újabb telep létrehozására, az erdőmélyi nagyobb telepek pedig nem sínylik annyira meg, ha egy kurtább, aligvirágú szálat leszakít közülük, és neki is lesz hajdísze. Valahol úgy tűnik, mégis félresiklott a terv. Na de hol?
Miután találomra kiválaszt egy (új) menetirányt, ezen el is morfondírozik magában, ahogy apró lábait egymás után pakolja az aljnövényzet közt. A nagyobb akadályok fölött könnyed természetességgel átröppen, a kisebbeket áttoppantja; szökellésnek ugyanis a legkevésbé sem lehetne nevezni azt a kifejezetten hisztis járásmódot, amivel most közlekedik. Ha nem mutatkozik túlságosan szúrósnak, vagy sérülékenynek a talpa alatti talajrész, lépteit dühösen dobbantja a talajnak. Hogy is volt ez? Egy darabig vele tartott a görény, bár nem szorosan mellette, hanem inkább csak időről időre felbukkanva. Egyébiként kifejezett sikernek könyveli el, hogy a tóparti vadászata után (mely egy közepes méretű béka legyőzésével végződött) az állat vele tartott erdei barangolására. Úgy érzi, kettejük között kezd kialakulni egy lazább, de mégis érezhetően jelenlévő kapcsolat. Szóval: beértek az erdőbe, ott aztán pedig mindketten elvoltak a maguk dolgával. Vanna a növényeket csodálta, a görény inkább a prédának való állatokat. Külön, de valahogy mégis együtt mozogtak ketten, és abban úgy gondolja, biztosan nem téved, hogy a szűrhurka szándékosan talált hozzá vissza újra meg újra. Ha emberből volna, valószínűleg ezen tevékenysége közben igyekezett volna úgy tenni, mintha véletlenül akadna össze mindig a lánnyal, illetve megjátszott érdektelenséggel pillantott volna rá. Szerencsére azonban az állatok ennél értelmesebbek, így ez jóval egyszerűbben és ésszerűbben zajlott: a görény előkerült, megszemlélte Vannát, kicsit körüljárta, majd ment tovább, amerre jónak látta. Arra nem emlékszik pontosan, hol is keveredhettek el egymástól, de mostanra már jönnie kellett volna, ha még tudná, hol van most éppen. Ezt meg ugye még Vanna sem tudja magáról, tehát nem meglepő, hogy másnak sem sikerül rájönnie.
Tekeregnek a fogaskerekek abban a piciny buksiban, merről is jött, merre is fordult azután, merre is járhat most éppen. De sajnos akárhogy töri a fejét, nem tud rájönni. Töprengés közben pedig, mivel szeme a földet pásztázza, elméje pedig éppen önmagában merül el, ezért környezetéből is vajmi keveset észlel. Mintha valamikor érzékelné, hogy a talaj egyenesebb lett, a menetirányt pedig egy út szabja meg, de annyira el van foglalva magával, hogy erről még képzeletbeli feljegyzést sem tesz. Mindenesetre automatikusan követni kezdi az utat, azzal együtt kanyarog hol jobbra, hol balra, akadályok híján pedig repülésre nincs indok, így a talpacskák gyors egymásutánban csapkodják a csapást.
Merengéséből az riasztja fel, hogy hatalmas hangavar kíséretében valami felé csörtet. Ahogy beszűrődik a zaj elméje ködén át, egy pillanatra lelassít, majd hirtelen megmerevedik. Bármi is ez, igazán nagynak hallatszódik. Érzékei szép lassan kezdenek kiélesedni, kezdi fontolóra venni, hogy elbújjon-e valahol, felmásszon-e egy fára, vagy kezdjen-e futni, de arra jut magában, hogy ami ilyen hangot ad ki magából, az úgyis levadássza, ha akarja, akárhová megy is. Inkább kényelmesebb, természetesebb pozíciót keres magának, és úgy álldogálva fogadja az érkezőt - vagyis érkezőket, hiszen többen vannak.
Nehezen dolgozza fel, mit is lát. A gwuff még hagyján, bár izgalmas látvány, de nem különösebben csigázza fel. Azonban a warg tekintélyparancsoló termete láttán hang fennakad, lehelet megszegik. Mintha mellkasba vágták volna, úgy megáll a lélegzete, de nem a félelemtől, hanem a csodálattól, és egyfajta nyugodt alázattól, amely teljesen elönti őt egy ilyen lenyűgöző teremtmény hatására. Egész közel van hozzá ez a hihetetlen fenevad, és Vanna olyan kicsinek érzi magát, mint eddig még szinte soha. Bámulatos. Ami azonban még ennél is meglepőbb, hogy a warg hátán van valami. Vagyis inkább talán valaki, mivel olyan emberforma, meg mozog is. Sőt, még beszél is. A kis tündér - szép lassan - megrázza a fejét hitetlenségének önkéntelen megnyilvánulásaképpen. A wargnak lovasa van. Felfogni nem tudja, miért hagyná egy ilyen állat, hogy akárki is a hátára üljön, és megússza azt törött csontok nélkül - jobb esetben. Hát még hogy szíjak rögzítették a lovast a testéhez. A kislány már abba is beleszédül, ha elképzeli a procedúrát, amint egy ilyen lényre valaki szíjakat próbál ráaggatni.
Összességében az elé toppant hármas(avagy immáron kettes)fogat együttes látványa alaposan letaglózza, megannyi hitetlenkedő gondolatot szülve benne, de annyi lélekjelenléte azért még marad, hogy kidolgozzon egy kisebb taktikát a helyzetre. Valószínűleg hamar észre fogják venni, így elbújnia felesleges. Egy helyben álldogálnia viszont nemcsak meglehetősen kellemetlen, de talán veszélyes is lenne. Ha már megy valamerre, és ilyen szerencsésen ösvényre talált (amint az kezd tudatosulni benne), akkor azonban nem szívesen mondana le róla. Egy ilyen állathoz viszont nem szívesen menne közel, miközben az eszik. A lovasa biztosan bír némi befolyással a warg felett, de erre nem érzi érdemesnek bármit is alapoznia, főleg, mivel nem ismeri a lovast - akármilyen szerzet is lehet. Így terv a következő: útját az ösvényen fogja folytatni, a warggal átellenben, kisebb kerülővel, hogy megadja a tisztes távolságot, közben pedig igyekszik valamelyest nézni is őt, meg a lovasát. A szemébe egyiknek sem akar belenézni, nehogy kihívásnak vegyék, de abból sem akar problémát, hogy esetleg úgy véljék, nem mer feléjük nézni. Még egy utolsó nyugtató lélegzetet vesz, majd elindul szép lassan a kerülőúton, tekintetét a két másik felé fordítva.*