//Új utak//
//Tetoválás 3/10//
*Valójában nemet kellene mondjon néhány felkérésre. Például arra, mikor a vidék legrészegebb kőművese a nap végén fogadást köt az áccsal, amiben igen nagyot bukik, mégpedig a makulátlan bőrét. Már, ha a cserzett, kiszáradt, de leginkább ráncos bőrét makulátlannak lehet hívni. Ril sosem kérdezett egyetlen munkájáról sem többet annál, mint ami annak kivitelezéséhez fontos. Így volt ez akkor is, mikor mérgeivel követte a célszemélyt, s akkor is, mikor bőrbe vésett motívumokat. Cseppet sem érdekli a nemlétező üzletének esetleges rontása, hiszen tudja jól, hogy gyakorolnia kell, s élő bőrbe mégiscsak nagyobb kedve van pontokat szúrni, mint a Thargoknál megvásárolt diszbőrbe. S végtére is: ez egy megrendelés. Teljesíteni kell. Viszont, ha nem mozogna olyan nehezen a keze, amit illenék végre újra betörni, most talán elgondolkodott volna az első „nem”-en. Talán apró, gondolatba át nem ültetett személyes bosszú is mozgatja, amiért oly sok borsot törnek az orra alá a részegeskedéseikkel, a lassú munkával, vagy a folytonos sebesülésekkel, amiket neki kell ellátni. Csekély, de mégis elégtétel az, hogy teljesít egy kérést, amire tényleg… csak egyszerűen nemet kellett volna mondjon.
A kért motívum nem más, mint egy élettel teli, ereje teljében tündöklő, igen merev és rendkívül egyenes fallosz, a deres szakállú kőműves felkarjára. Arcán bár a csodálkozás jele nem látszik, beül még elismeréssel is adózik azoknak, akik amolyan klisés ostobaságokat kérnek a bőrükbe karcolni egy efféle vadbaromság helyett.
Bármilyen bugyuta is az, mit alkotnia kell, sosem tenné ezt úgy, hogy nem a legjobb tudása szerint kivitelezi. Előkerülnek a leszakadt kredenc fiókjaiból a főzetei, a sűrű fekete koromból készült massza, a forrázott víz, na meg a bronztű, ami bárcsak úgy simulna a tenyerébe, mint néhány hattal ezelőtt. Csak egy pillanatra szomorodik el tán, de erőt vesz magán. Finom mozdulattal törli át a szesszel és vérfű főzettel átitatott ronggyal a bőrfelületet, majd kényelembe helyezi magát, épp annyira, amennyire egy szinte bútortalan, félkész szobában kényelembe lehet. Szennyeződés legalább már nem fogja érni a felületet, arra meglehetősen nagy gondot fordít. A bronztűt végül belemártja az éjfekete kulimászba, s fogait összeszorítva szúrja az első pettyet a hámba, majd utána bátrabban, annál is mélyebbre. Lassan, de biztosan alakul a forma, a mintázatot megfestő gyertyáknak vöröses-narancsszínű lobogó fényében. Kifejezetten idegen ilyen művészi keretek között látni egy férfi koronaékszert, főleg, hogy homályos emlékeiből varázsolja csak elő a modellt hozzá. Istenek adta szerencse, hogy senki nem áll előtte anyaszült mezítelen, hogy azt kelljen rámásolnia az öregre. Hogy körötte röhögés tölti meg a teret, az nem zavarja különösebben, hiszen minden körülmények között bele tud mélyedni az alkotásba és ki tudja zárni a külvilágot.
A munkásnak minden bizonnyal fájdalmas időtöltés, lassan a végéhez közeledik, a hosszúéletű pedig műértően, s alaposan vizsgálja át a területet, már most keresve az esetleges hibákat, netán baljós bőrjelzéseket. Még meglát némi javítanivalót egy, a tagon átfutó ér göcsörtös vonalában, de a festékhiányt pótolja, majd újra áttörli a nedves ronggyal az egészet. Tovább szakért, s most egy ráncot igazít ki alant, na meg egy kis plusz víz segítségével az árbocra vetülő sisakforma árnyékot is újra satírozza, miközben alsó ajkát harapdálja, fel sem fogva, hogy mások ezt miként látják. Be kell vallja, egyszerűbb lett volna egy kalapácsot megfestenie, de nem esik kétségbe csupán azért, mert ritkán feszül keze alatt efféle mű. Mikor késznek ítéli művét áll csak fel, s kissé megnyújtóztatja tagjait, miközben elsétál egy kencéért, melyre félúton már úgy gondol, mintha semmi értelme nem lenne, hogy odaadja. Nem fogja a vénember kezelgetni már sem azt, ami a lába között van, sem azt, ami most „nőtt” karjára. Ettől függetlenül egy filmrétegnyit ráken, hogy óvva legyen a friss seb, s ad is belőle egy kisujjnyit, hogy ha mégis kedve támadna gondoskodni az ékről, hát legyen mivel megtennie azt.*