//Útban a kikötő felé//
*Mykael, nehéz poggyásza ellenére, ütemesen és jó kedéllyel kaptat az úton. Kipihenten és rákészülten indult útnak, bőven lenne ereje gyorsabb tempót is diktálni. De semmi szükség rá. Egy ideig még bandukolhat együtt a tömegekkel. A szekerek lassan előretörnek, minduntalan félre kell húzódni az útjukból, de gyérül is a számuk. A vándorok egy része is lóháton megy, azok is előrekerülnek az utazók közül. Nemsokára majd kerülgethetik a friss lócitrom kupacokat is az úton.
A gyalogos vándorok is hamar klikkesedni kezdenek. A sietősebbek előre, a kullogók és edzetlenek hátra. Mykael most az átlagos tömeggel tart. Nem igazán van kedve beszélni senkivel, vagy csak nem lát senkit, aki érdekes lenne. Végül megakad a tekintete Maeralya Miradin, aki nem sokkal mellett bandukol, kissé fásultan. Bár a leány hosszú ruhát visel, az alól kidomborodik egy penge egy helyen. Nem valami könnyed pengécske, amilyeneket némely nő, vagy gazdag polgár szokott viselni mutatóba, hanem rendes, harcra való gyilokszerszám. Ez felkelti Mykael érdeklődését, bár azért óvatossá is teszi.
Lassan úgy intézi, hogy mind közelebb sodródjon a nőhöz, majd amikor már mellette van, de még kartávolságon kívül, megszólal.*
- Tudod, ha a válladra szíjaznád a kardot, könnyebb lenne a mozgás. Most még nem érezni, de fél nap múlva már húzni fogja az oldaladat.
*mondja nyugodt mosollyal. Direkt némi távolságot tartva, és véletlenül sem hátulról szólítja meg a lányt. Valami azt súgja neki, hogy nem célszerű meglepni.
Mykaelben ellenben semmi titokzatos nincsen. Lerí róla, hogy katona, ahogy a zsákjával a hátán halad az úton. Mint akármelyik talpas, amikor egyik csatatérről a másikra megy. Az öltözete is ezt a benyomást erősíti, talán csak a kora, és a jó kedélye nem.*