Külső területek - Arthenior közelében
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 57 (1121. - 1140. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
1140. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-13 15:25:09
Üzenet elküldve: 2025-07-13 15:25:09
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
//Zárás//
*Yillithet szolgálni számára pontosan ugyanolyan, mint Sa'Tereth parancsait követni. Sőt, valahol talán még örül is annak, hogy újra láthatja az entitást, kinek megjelenésével először bizonyosodott be előtte, hogy istene nem csak egy legenda, hanem valóban létezik.
Yillith szavai furcsa gyanúra adnak okot, mintha ő pontosan tudná, hogy mi is az valójában, amit a kezei közt tart, csak a démonokra jellemzően nem hajlandó elmondani. Ismételten nincs ideje azonban kérdezősködni, csuklóján érzi a hosszú karmokkal díszített, puha kéz szorítását, majd hirtelen, mintha az egész világot kirántották volna alóla, úgy veszíti el az irányítást a teste felett. Szemeit lehunyva próbálja túlélni, bármi is történik vele, s mire kinyitja őket, már egészen máshol találhatja magát. Az Artheniorba vezető utat felismeri, így tudhatja, már nincs veszélyben.*
- Lehet, hogy el fogom hányni magam… Yillith? *Bámulja először a földet, míg el nem múlik a hányingere, aztán már fejét kapkodva tekintget körbe, de a félistent sehol sem találja. Méhek döngicsélnek, kellemesen hűvös szellő fújdogál, tényleg minden olyan, mintha a lehető legnagyobb rendben lenne, és csak álmodta volna az egészet. Hamarosan azonban egyértelmű jelét találja meg annak, hogy mindez bizony valóság volt: Szörnyecske, azaz Kormi úr ott ül és bámul rá a nagy, sárga, gülü szemeivel, de ezúttal kedvesen nyávog is egyet. Így már nem is tűnik annyira ijesztőnek.*
- Ó… hát itt vagy. *Odahúzódik a fűben a macskához, és szorosan magához öleli őt. Esze ágában sincs magára hagyni. Ott ül, és simogatja egy ideig, majd megpillantja maga mellett a fűben a gyémántba zárt, dobogó szívet is.*
~Azt mondta, ne hagyjam el…~ *Megfordul a fejében, hogy de, ott hagyja a fűben, ám egy belső késztetés arra ösztökéli, hogy ne tegye. Magához veszi hát a furcsa tárgyat, felnyalábolja Kormi urat, és fáradtan, nyúzottan, de legfontosabb hogy élve indul haza.*
- Na gyere, ma már puha ágyban alszunk. *Továbbra is beszélget a négylábúval, aki most már macskanyelven, nyávogva ugyan, de válaszol is neki.*
//Zárás//
*Yillithet szolgálni számára pontosan ugyanolyan, mint Sa'Tereth parancsait követni. Sőt, valahol talán még örül is annak, hogy újra láthatja az entitást, kinek megjelenésével először bizonyosodott be előtte, hogy istene nem csak egy legenda, hanem valóban létezik.
Yillith szavai furcsa gyanúra adnak okot, mintha ő pontosan tudná, hogy mi is az valójában, amit a kezei közt tart, csak a démonokra jellemzően nem hajlandó elmondani. Ismételten nincs ideje azonban kérdezősködni, csuklóján érzi a hosszú karmokkal díszített, puha kéz szorítását, majd hirtelen, mintha az egész világot kirántották volna alóla, úgy veszíti el az irányítást a teste felett. Szemeit lehunyva próbálja túlélni, bármi is történik vele, s mire kinyitja őket, már egészen máshol találhatja magát. Az Artheniorba vezető utat felismeri, így tudhatja, már nincs veszélyben.*
- Lehet, hogy el fogom hányni magam… Yillith? *Bámulja először a földet, míg el nem múlik a hányingere, aztán már fejét kapkodva tekintget körbe, de a félistent sehol sem találja. Méhek döngicsélnek, kellemesen hűvös szellő fújdogál, tényleg minden olyan, mintha a lehető legnagyobb rendben lenne, és csak álmodta volna az egészet. Hamarosan azonban egyértelmű jelét találja meg annak, hogy mindez bizony valóság volt: Szörnyecske, azaz Kormi úr ott ül és bámul rá a nagy, sárga, gülü szemeivel, de ezúttal kedvesen nyávog is egyet. Így már nem is tűnik annyira ijesztőnek.*
- Ó… hát itt vagy. *Odahúzódik a fűben a macskához, és szorosan magához öleli őt. Esze ágában sincs magára hagyni. Ott ül, és simogatja egy ideig, majd megpillantja maga mellett a fűben a gyémántba zárt, dobogó szívet is.*
~Azt mondta, ne hagyjam el…~ *Megfordul a fejében, hogy de, ott hagyja a fűben, ám egy belső késztetés arra ösztökéli, hogy ne tegye. Magához veszi hát a furcsa tárgyat, felnyalábolja Kormi urat, és fáradtan, nyúzottan, de legfontosabb hogy élve indul haza.*
- Na gyere, ma már puha ágyban alszunk. *Továbbra is beszélget a négylábúval, aki most már macskanyelven, nyávogva ugyan, de válaszol is neki.*
1139. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-13 13:31:51
Üzenet elküldve: 2025-07-13 13:31:51
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 98
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 98
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
*Amint Rya kijjebb ér a városból, és kevésbé kell tartania tőle, hogy tömegbe ütközik, teljes elánnal kezd repülni. Szerencsére épp eleget járt-kelt a világban mielőtt megvakult, így az utakat többé-kevésbé ismeri. Ezerszer csodálta már messziről a mágustornyot, de még sosem mert a közelébe sem menni. Valami mindig távol tartotta. Ezúttal azonban úgy látszik, eljött az idő. Irányérzéke sosem volt különösebben rossz, de mióta rászorul, hogy egyéb érzékeit jobban használja, paradox módon még lehet, jobban is megy neki a tájékozódás. Tovább szárnyal hát a mágustorony felé.*
1138. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-13 13:23:53
Üzenet elküldve: 2025-07-13 13:23:53
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 632
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Emlékek útján//
//Zárás//
*Nori immáron kitalálhatta, hogy "küldetése" során nem Sa'Tereth parancsait követte, valójában Yillith volt az, aki felhasználta őt céljaihoz. E részleg talán nem is oly fontos a lánynak, hisz ura szolgáját segítette meg.
A félisten ábrázata ugyan kifejezéstelen marad, de Nori elcsípheti, ahogy egyre gyakrabban kúszik vörös pillantása a lánynál tartott gyémánt, s az abban rejlő szív irányába.*
-Ne feledd urunk intelmeit. Azt a holmit pedig ne veszítsd el. Legalábbis amíg nem tudod biztosan, mi az. *Szól komolyan, majd hirtelen megragadja a lány csuklóját, hogy az a következő pillanatban úgy érezze, mintha kihúznák lába alól a talajt.
Mire kinyitja szemeit, egy fás területen találja magát. Rögtön tudja, hogy immáron nem Erdőmélyén van. Az út, ami egy köpésre van csak tőle, széles és kővel kirakott. Nem lehet messze Artheniortól.
A fák lombjai lágyan susognak a feje felett a szélben. A közelben méh döng, s száll virágról virágra. Minden olyan nyugodtnak tűnik most.
Yillith már nincs vele, ugyanakkor nincs is egyedül. Kormi úr szokásához híven őt bámulja nagy szemeivel, ám most először nyávog is egyet. Talán szentimentális okai vannak, hogy a szarvakkal megjelent félisten a fekete kis kandúrt is kimentette. Ugyanakkor Nori ott is hagyhatja a macskát, ha akarja, az minden bizonnyal feltalálja magát. Csak a lányon áll, innen merre indul tovább.*
//Zárás//
*Nori immáron kitalálhatta, hogy "küldetése" során nem Sa'Tereth parancsait követte, valójában Yillith volt az, aki felhasználta őt céljaihoz. E részleg talán nem is oly fontos a lánynak, hisz ura szolgáját segítette meg.
A félisten ábrázata ugyan kifejezéstelen marad, de Nori elcsípheti, ahogy egyre gyakrabban kúszik vörös pillantása a lánynál tartott gyémánt, s az abban rejlő szív irányába.*
-Ne feledd urunk intelmeit. Azt a holmit pedig ne veszítsd el. Legalábbis amíg nem tudod biztosan, mi az. *Szól komolyan, majd hirtelen megragadja a lány csuklóját, hogy az a következő pillanatban úgy érezze, mintha kihúznák lába alól a talajt.
Mire kinyitja szemeit, egy fás területen találja magát. Rögtön tudja, hogy immáron nem Erdőmélyén van. Az út, ami egy köpésre van csak tőle, széles és kővel kirakott. Nem lehet messze Artheniortól.
A fák lombjai lágyan susognak a feje felett a szélben. A közelben méh döng, s száll virágról virágra. Minden olyan nyugodtnak tűnik most.
Yillith már nincs vele, ugyanakkor nincs is egyedül. Kormi úr szokásához híven őt bámulja nagy szemeivel, ám most először nyávog is egyet. Talán szentimentális okai vannak, hogy a szarvakkal megjelent félisten a fekete kis kandúrt is kimentette. Ugyanakkor Nori ott is hagyhatja a macskát, ha akarja, az minden bizonnyal feltalálja magát. Csak a lányon áll, innen merre indul tovább.*
1137. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-13 11:46:42
Üzenet elküldve: 2025-07-13 11:46:42
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*Norennar nem szól, nem mozdul, csak a pipát forgatja az ujjai között, miközben oldalra pillant, oda, ahol a nő letérdel a tisztás széléhez. Hallja a fű halk neszét, ahogy a keze finoman végigsiklik a levelek közt, aztán azt is, ahogy a szárak recsegnek ujjai között. A mozdulatai lassúak, mintha mérlegelne. Nem úgy tűnik, mint aki egyszerűen csak virágot szed. Inkább olyan, mintha kiválogatna valamit, amiben rend van. Vagy jelentés.
A parázs egyenletesen izzik a pipában, halvány narancs fény pulzál a dohány felszínén minden egyes szívásra. Norennar lassan szívja, nem kapkodva, megszokott, régi mozdulat ez, mintha a teste magától tudná az ütemét. A füst keskeny szálban kúszik fel az ajkai közül, előbb megül az arca körül, majd szétoszlik a tisztás nyugodt levegőjében. Az íz kissé száraz, enyhén földes, és már nem olyan telt, mint friss korában, de ismerős. A füst a nyelve szélét érinti, ott hagyva egy kesernyés nyomot, majd lejjebb száll, be a mellkasába. Nem kaparja, csak súlyt ad a csendnek, amit ketten hagytak a sírok között. A parázs halk neszezéssel él tovább, mintha minden szívásnál visszaválaszolna.
Figyeli a nőt. A mozdulatokat, ahogy félrehajt egy-egy szálat, megnéz egy virágot, majd kiválasztja. Két kézzel dolgozik, de nem kapkod. Úgy válogat, mint aki pontosan tudja, mit keres, vagy ha nem is tudja, érzi. A csokor lassan alakul a kezeiben, ő pedig azon gondolkodik, hogy talán be kellene segítenie.
Egy pillanatra meg is mozdul. De aztán nem teszi. Neki ez nem megy. Soha nem ment. Gyerekkorából felvillan, ahogy az erdő szélén babrál valami hasonlóval. Egy csokor, amit anyjának akart vinni. Először szépnek tűnt, színes volt, illatos is talán. De mindig volt benne valami, ami sok volt. Vagy épp hiányzott belőle, ami kellett volna. Egyszer gaz is került közé, máskor olyan virág, amit valamiért nem illett volna odatenni. Anyja arca nem haragudott soha, csak nem mosolygott egészen úgy, ahogy remélte. Azóta csak nézni szereti őket. A virágokat külön-külön meg tudja csodálni, ahogy most is, de egybe fűzni… azt más tudja. A nő például.
A pipát újra megdönti, ahogy a nő leteszi a két apró csokrot. Egyik az egyik sírra, másik a másikra. A mozdulat olyan természetes, hogy nem is kérdés, melyik hova való. Norennar nem szól. Csak nézi, főként azt, amelyik a közelebbire kerül. Az öregre.
Halkan sóhajt. A füst hirtelen megragad a torkában, egy pillanatra megköszörüli a torkát. És akkor, valahonnan mélyről, felbukkan a hang. Régi, karcos, bosszús, mégis nevetős.*
~Hát úgy nézek ki, mint egy fehérnép, hogy virágot hozol?~
*A hang olyan tisztán cseng a fejében, mintha csak most hallotta volna. Mintha ott állna mögötte az öreg, karba tett kézzel, rosszallóan vigyorogva. Norennar nem fordul meg. Csak előrebámul. És egy pillanatra nem tudja, mit kezdjen vele.
A torok mélyén ott a feszülés. Nem erős, de kitapintható. Az az apró szorítás, amit nem lehet lenyelni. A szeme sarkában valami éget. Nem sok, még nem az első könnycsepp, még nem is egészen fájdalom. Csak az a különös nyomás, amit a test előbb érez, mint a gondolat. És aztán hirtelen túl sok lenne, ha hagyná.
De nem hagyja. Nagyot szív a pipából, elmélyíti az izzást. A füst most durvább, mint korábban, de kell, hogy elűzze a hangot. A gondolatot. Valamit bosszúsan morog az orra alatt, aztán feláll. Mozdulatai kissé szögletesek, de nem siet. A zsákot már visszacsatolta, csak még a pipát kell eltenni majd, ha kihűlt. Még nem akarja eloltani.
A nő már indul, lassú léptekkel. Norennar utána indul. A talaj halk roppanással enged a léptei alatt, és amikor a nő keze az övébe csúszik, automatikusan ráfog. Nem szorítja, csak tartja. A kéz meleg, vékonyabb, de erős. Mint aki tudja, mit akar, most épp azt, hogy egymás mellett menjenek.
A kérdés egyszerűen hangzik el, ahogy a fák közé lépnek vissza, de a válaszra egy pillanatig nem érkezik felelet. Norennar a pipába szív, hosszan, majd lassan fújja ki. A füst keskeny szalagban kúszik ki a fogai közül, megül az ajkai körül, és egy ideig nem oszlik el, csak lebeg, amíg a szél el nem viszi.*
- Fogalmam sincs. Gondolom vissza a városba, ott pedig... Nos, ott pedig gondolom egy időre ismét elválnak az útjaink.
*Hangja nem kemény. Nem kérlelhetetlen. Csak úgy mondja, mint aki nem szokott ígéretekkel dobálózni. Léptei közben a lába elé is pillant néha. Hiába ismeri az utat, egy kiálló gyökér vagy alattomos kavics még mindig le tudná dönteni, márpedig égő pipával nem szeretne a porba esni.
A fák között már hűvösebb a levegő, a fény is szűrtebb, ahogy a lombok közül beszűrődik. Norennar nem szól egy darabig, csak halad. Léptei határozottak, de nem siet. A nővel tart, nem előtte jár. A pipa lassan alábbhagy, a dohány fogy, de még szívja. Egyelőre még nem engedi el a füstöt. Még marad egy kicsit benne abból, amit nem tud kimondani.*
*Norennar nem szól, nem mozdul, csak a pipát forgatja az ujjai között, miközben oldalra pillant, oda, ahol a nő letérdel a tisztás széléhez. Hallja a fű halk neszét, ahogy a keze finoman végigsiklik a levelek közt, aztán azt is, ahogy a szárak recsegnek ujjai között. A mozdulatai lassúak, mintha mérlegelne. Nem úgy tűnik, mint aki egyszerűen csak virágot szed. Inkább olyan, mintha kiválogatna valamit, amiben rend van. Vagy jelentés.
A parázs egyenletesen izzik a pipában, halvány narancs fény pulzál a dohány felszínén minden egyes szívásra. Norennar lassan szívja, nem kapkodva, megszokott, régi mozdulat ez, mintha a teste magától tudná az ütemét. A füst keskeny szálban kúszik fel az ajkai közül, előbb megül az arca körül, majd szétoszlik a tisztás nyugodt levegőjében. Az íz kissé száraz, enyhén földes, és már nem olyan telt, mint friss korában, de ismerős. A füst a nyelve szélét érinti, ott hagyva egy kesernyés nyomot, majd lejjebb száll, be a mellkasába. Nem kaparja, csak súlyt ad a csendnek, amit ketten hagytak a sírok között. A parázs halk neszezéssel él tovább, mintha minden szívásnál visszaválaszolna.
Figyeli a nőt. A mozdulatokat, ahogy félrehajt egy-egy szálat, megnéz egy virágot, majd kiválasztja. Két kézzel dolgozik, de nem kapkod. Úgy válogat, mint aki pontosan tudja, mit keres, vagy ha nem is tudja, érzi. A csokor lassan alakul a kezeiben, ő pedig azon gondolkodik, hogy talán be kellene segítenie.
Egy pillanatra meg is mozdul. De aztán nem teszi. Neki ez nem megy. Soha nem ment. Gyerekkorából felvillan, ahogy az erdő szélén babrál valami hasonlóval. Egy csokor, amit anyjának akart vinni. Először szépnek tűnt, színes volt, illatos is talán. De mindig volt benne valami, ami sok volt. Vagy épp hiányzott belőle, ami kellett volna. Egyszer gaz is került közé, máskor olyan virág, amit valamiért nem illett volna odatenni. Anyja arca nem haragudott soha, csak nem mosolygott egészen úgy, ahogy remélte. Azóta csak nézni szereti őket. A virágokat külön-külön meg tudja csodálni, ahogy most is, de egybe fűzni… azt más tudja. A nő például.
A pipát újra megdönti, ahogy a nő leteszi a két apró csokrot. Egyik az egyik sírra, másik a másikra. A mozdulat olyan természetes, hogy nem is kérdés, melyik hova való. Norennar nem szól. Csak nézi, főként azt, amelyik a közelebbire kerül. Az öregre.
Halkan sóhajt. A füst hirtelen megragad a torkában, egy pillanatra megköszörüli a torkát. És akkor, valahonnan mélyről, felbukkan a hang. Régi, karcos, bosszús, mégis nevetős.*
~Hát úgy nézek ki, mint egy fehérnép, hogy virágot hozol?~
*A hang olyan tisztán cseng a fejében, mintha csak most hallotta volna. Mintha ott állna mögötte az öreg, karba tett kézzel, rosszallóan vigyorogva. Norennar nem fordul meg. Csak előrebámul. És egy pillanatra nem tudja, mit kezdjen vele.
A torok mélyén ott a feszülés. Nem erős, de kitapintható. Az az apró szorítás, amit nem lehet lenyelni. A szeme sarkában valami éget. Nem sok, még nem az első könnycsepp, még nem is egészen fájdalom. Csak az a különös nyomás, amit a test előbb érez, mint a gondolat. És aztán hirtelen túl sok lenne, ha hagyná.
De nem hagyja. Nagyot szív a pipából, elmélyíti az izzást. A füst most durvább, mint korábban, de kell, hogy elűzze a hangot. A gondolatot. Valamit bosszúsan morog az orra alatt, aztán feláll. Mozdulatai kissé szögletesek, de nem siet. A zsákot már visszacsatolta, csak még a pipát kell eltenni majd, ha kihűlt. Még nem akarja eloltani.
A nő már indul, lassú léptekkel. Norennar utána indul. A talaj halk roppanással enged a léptei alatt, és amikor a nő keze az övébe csúszik, automatikusan ráfog. Nem szorítja, csak tartja. A kéz meleg, vékonyabb, de erős. Mint aki tudja, mit akar, most épp azt, hogy egymás mellett menjenek.
A kérdés egyszerűen hangzik el, ahogy a fák közé lépnek vissza, de a válaszra egy pillanatig nem érkezik felelet. Norennar a pipába szív, hosszan, majd lassan fújja ki. A füst keskeny szalagban kúszik ki a fogai közül, megül az ajkai körül, és egy ideig nem oszlik el, csak lebeg, amíg a szél el nem viszi.*
- Fogalmam sincs. Gondolom vissza a városba, ott pedig... Nos, ott pedig gondolom egy időre ismét elválnak az útjaink.
*Hangja nem kemény. Nem kérlelhetetlen. Csak úgy mondja, mint aki nem szokott ígéretekkel dobálózni. Léptei közben a lába elé is pillant néha. Hiába ismeri az utat, egy kiálló gyökér vagy alattomos kavics még mindig le tudná dönteni, márpedig égő pipával nem szeretne a porba esni.
A fák között már hűvösebb a levegő, a fény is szűrtebb, ahogy a lombok közül beszűrődik. Norennar nem szól egy darabig, csak halad. Léptei határozottak, de nem siet. A nővel tart, nem előtte jár. A pipa lassan alábbhagy, a dohány fogy, de még szívja. Egyelőre még nem engedi el a füstöt. Még marad egy kicsit benne abból, amit nem tud kimondani.*
1136. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-13 06:47:45
Üzenet elküldve: 2025-07-13 06:47:45
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*A nőt szórakoztatja, mennyire komolyan veszi a férfi a kövek illesztését. Nem sérti, amikor a kezébe nyúl, hogy kijavítson valamit, sőt, mulattatja. Van valami megnyugtató ebben a precizitásban, ahogy az ujjai gondolkodás nélkül találnak kavicsot és egyensúlyt. Engedi, hogy irányítsa, és figyel is rá. Nem szavakkal tanít, de a csendje beszédesebb bárminél. Amikor megállítja, csak egy halk mordulás, semmi szemrehányás. A nő megáll, vár, aztán tovább rakja, amit kell. A gesztusuk együtt értelmet nyer, nem szép, de tart. Ez a fontos.
Mikor az utolsó követ is a helyére illesztik, egy darabig még vár, nézi, amit együtt raktak össze. Két halom, amit a fű, a moha, a tisztás hamarosan visszahódít. De addig itt vannak. Valami van itt, ami nem volt korábban. Nyoma két léleknek, két emléknek, nekik kettőjüknek. Ennyi maradt, és ez is több, mint amit sokan kapnak.
A férfi már hátranyúl a pipájáért, és amikor megszólal, a nő elmosolyodik, de nem néz rá. Ismeri ezt a hangot, száraz, mint a wegtoreni homok, ami szomjazza az oázis vizét. Halovány mosoly kúszik ajkaira, ahogy a a pipából felszálló füstöt figyeli. Csendes gesztus, apró szertartás, óvatos tisztelet egy emléknek. A megannyi vallás szertartásai között elenyészőnek tűnhet, akár a két halom, ami a tudatlanok számára nem más, mint meglepő gondoskodással egymásra pakolt kövek halmaza. Kettejüknek mégis valami, ami fontos, még, ha nem is mondják ki. Egy szál, ami a különvált múltat a jelenben egybe fűzi. Tisztelet adás, emlékezés azokban a pillanatokban, amikor inkább felejtenének.*
- Majd szerzünk utánpótlást.
*Válaszolja csendesen, ahogy a kövekről a férfira pillant. Nem időzik tekintete sokáig a szakállas arcon, a sárga szempár hamar visszatér a sírokra. De ebben a rövid pillantásban mélységes hála lapul. Mindenért. Hogy elhozta ide, hogy úgy tarthatott vele, mint senki más ezelőtt, hogy a férfi emléke mellett az övének is lett itt hely. Azért, hogy van valami kézzelfogható, ami közös, ami akkor is összeköti őket, ha épp távol vannak egymástól.
Norennar szavai, ahogy mindig, kimértek és egyszerűek. Valóban nem kell több annál, amit már megtettek. A pillanat, ahogy ott ültek a két kőhalom mellett, néma megegyezés volt. Búcsú és emlékezés egyben, nem kell hozzá virág, ének vagy ima. De mégis, mikor a férfi már hátat fordít, hogy visszategye a a zsákot a helyére, a nő marad még egy lélegzetvételnyi időre. A mozdulat szinte lopott, ahogy a tisztás pereméhez sétál, és lehajol néhány vadvirágért. Nem szed sokat, csak pár apró szálat, amit a fű között talál. Lila és fehér, egy kevés sárga is akad. Két kis csokrot szed belőlük. Visszalép a sírokhoz, és minden szó nélkül, lassan leteszi őket. Egyiket az egyik kupacra, másikat a másikra. Ennél többet már ő sem szentel tovább a síroknak.*
- Hát igen. A megannyi dolgom valóban sürget.
*Húzódik szélesebb mosolyra az ajka, hangjába pedig óvatosan csempészi vissza a pimaszságot és a játékos hangsúlyt. Nincs benne gúny, csak valóban nem siet sehová. Mégis lassan megindul arra, ahonnan érkeztek. A bakancs talpa alatt halkan reccsen egy-egy kisebb ág, mintha a sírok közelében a tisztás sem akarná felverni a békét. Séta közben pedig már nem pillant hátra. Tudja, hogy az emlékét most már jó helyen őrzi. Ott nyugszik a férfiéval együtt. Lépteit csak azért lassítja le, hogy bevárja Norennart.*
- Szóval... ezután te hova tovább?
*Nem pillant rá, de ujjai a férfi tenyerébe csúsznak, amint mellé ér. Most, hogy az emlékezés terhe könnyebb lett a vállán, már ideje, hogy lassan minden visszakerüljön és a megszokott medrében csordogáljon tovább.*
*A nőt szórakoztatja, mennyire komolyan veszi a férfi a kövek illesztését. Nem sérti, amikor a kezébe nyúl, hogy kijavítson valamit, sőt, mulattatja. Van valami megnyugtató ebben a precizitásban, ahogy az ujjai gondolkodás nélkül találnak kavicsot és egyensúlyt. Engedi, hogy irányítsa, és figyel is rá. Nem szavakkal tanít, de a csendje beszédesebb bárminél. Amikor megállítja, csak egy halk mordulás, semmi szemrehányás. A nő megáll, vár, aztán tovább rakja, amit kell. A gesztusuk együtt értelmet nyer, nem szép, de tart. Ez a fontos.
Mikor az utolsó követ is a helyére illesztik, egy darabig még vár, nézi, amit együtt raktak össze. Két halom, amit a fű, a moha, a tisztás hamarosan visszahódít. De addig itt vannak. Valami van itt, ami nem volt korábban. Nyoma két léleknek, két emléknek, nekik kettőjüknek. Ennyi maradt, és ez is több, mint amit sokan kapnak.
A férfi már hátranyúl a pipájáért, és amikor megszólal, a nő elmosolyodik, de nem néz rá. Ismeri ezt a hangot, száraz, mint a wegtoreni homok, ami szomjazza az oázis vizét. Halovány mosoly kúszik ajkaira, ahogy a a pipából felszálló füstöt figyeli. Csendes gesztus, apró szertartás, óvatos tisztelet egy emléknek. A megannyi vallás szertartásai között elenyészőnek tűnhet, akár a két halom, ami a tudatlanok számára nem más, mint meglepő gondoskodással egymásra pakolt kövek halmaza. Kettejüknek mégis valami, ami fontos, még, ha nem is mondják ki. Egy szál, ami a különvált múltat a jelenben egybe fűzi. Tisztelet adás, emlékezés azokban a pillanatokban, amikor inkább felejtenének.*
- Majd szerzünk utánpótlást.
*Válaszolja csendesen, ahogy a kövekről a férfira pillant. Nem időzik tekintete sokáig a szakállas arcon, a sárga szempár hamar visszatér a sírokra. De ebben a rövid pillantásban mélységes hála lapul. Mindenért. Hogy elhozta ide, hogy úgy tarthatott vele, mint senki más ezelőtt, hogy a férfi emléke mellett az övének is lett itt hely. Azért, hogy van valami kézzelfogható, ami közös, ami akkor is összeköti őket, ha épp távol vannak egymástól.
Norennar szavai, ahogy mindig, kimértek és egyszerűek. Valóban nem kell több annál, amit már megtettek. A pillanat, ahogy ott ültek a két kőhalom mellett, néma megegyezés volt. Búcsú és emlékezés egyben, nem kell hozzá virág, ének vagy ima. De mégis, mikor a férfi már hátat fordít, hogy visszategye a a zsákot a helyére, a nő marad még egy lélegzetvételnyi időre. A mozdulat szinte lopott, ahogy a tisztás pereméhez sétál, és lehajol néhány vadvirágért. Nem szed sokat, csak pár apró szálat, amit a fű között talál. Lila és fehér, egy kevés sárga is akad. Két kis csokrot szed belőlük. Visszalép a sírokhoz, és minden szó nélkül, lassan leteszi őket. Egyiket az egyik kupacra, másikat a másikra. Ennél többet már ő sem szentel tovább a síroknak.*
- Hát igen. A megannyi dolgom valóban sürget.
*Húzódik szélesebb mosolyra az ajka, hangjába pedig óvatosan csempészi vissza a pimaszságot és a játékos hangsúlyt. Nincs benne gúny, csak valóban nem siet sehová. Mégis lassan megindul arra, ahonnan érkeztek. A bakancs talpa alatt halkan reccsen egy-egy kisebb ág, mintha a sírok közelében a tisztás sem akarná felverni a békét. Séta közben pedig már nem pillant hátra. Tudja, hogy az emlékét most már jó helyen őrzi. Ott nyugszik a férfiéval együtt. Lépteit csak azért lassítja le, hogy bevárja Norennart.*
- Szóval... ezután te hova tovább?
*Nem pillant rá, de ujjai a férfi tenyerébe csúsznak, amint mellé ér. Most, hogy az emlékezés terhe könnyebb lett a vállán, már ideje, hogy lassan minden visszakerüljön és a megszokott medrében csordogáljon tovább.*
1135. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-12 13:03:32
Üzenet elküldve: 2025-07-12 13:03:32
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*Norennar egy darabig még a földön térdel, mikor a nő már mellette van. Nem pillant fel rá, csak a keze munkájára figyel. Nem a formát keresi, hanem az egyensúlyt. A sír alsó sorát pontosan illeszti: a legnagyobb követ balra, mellé kettőt, amik megtartják, a nagyobb réseket pedig megtömi kaviccsal. Nem szép, de áll. Azt akarja, hogy megmaradjon akkor is, ha senki sem lesz majd, aki emlékezzen.
Nem siet. Néha hátrébb ül, ujjait a térdén pihentetve, míg a nő helyére teszi a következő sort. Csak akkor avatkozik közbe, ha látja, hogy az egyik darab billeg. Nem szól ilyenkor, csak benyúl, aládug egy kisebb követ, vagy finoman oldalra tolja a többit. Egy alkalommal megállítja a nő mozdulatát is egy halk mordulással, aztán elvégzi a korrekciót, majd biccent, hogy mehet tovább. Az ujjai a végére porosak, körme alatt finom sár ül meg, a térde alatti szövet elsötétül az avar nedvességétől.
Ahogy az utolsó sor is a helyére kerül, a nő még egy darabig figyeli a két sírt, ő viszont már hátranyúl a köpenyéhez. Előhúzza a pipát, megszokásból megforgatja két ujj között, majd a dohányos zsákért nyúl. Most csak egy kevés kerül bele, épp annyi, amennyi a szertartáshoz kell. A pipaszárat a szájába veszi, és miközben a kőhalmokat figyeli, egy halk morgással megszólal.*
- Fogyóban a készlet...
*A hangja száraz, mint mindig, ha a túlzott érzelmesség elől valami kézzelfoghatóra tér át. A tűzgyújtóval aprót pattan a pipába, nem szív bele, csak épp annyit, hogy a parázs életre kapjon. Hagyja, hadd izzon meg a dohány. Mire a nő feláll mellőle, ő már a láng szélén jár, de még nem fújja ki.
Egy ideig nem mozdul. Térdei alatt a talaj meleg, a teste nehezen engedi el a mozdulatlanságot. Elidőzik a sírok előtt, egymás mellett, csendben. Egyikük a múlté, a másik talán még él valahol, de már nem lehet utolérni. Nem imádkozik. Nem kell hozzá szó. Csak a gondolat, hogy mostantól ketten őrzik ezt a darab földet. Ennyi elég.
Felé nyújtja a pipát, anélkül, hogy ránézne.*
- Füstölőt nem hoztam.
*Nem vicc, nem szertartás. De nem is gúny. Csak egy alternatíva, ami legalább valamennyire illik a helyhez. Mert ha már búcsú nincs, legalább a füst szálljon.
A nő csendes mondata után, amit a kész sír felé intéz, Norennar csak bólint. Bólint, de még nem mozdul. Csak nézi a két kupacot. Nem próbál nevet adni egyiknek sem. Az egyik már nem változik. A másikról talán sosem tudják meg, kinek a neve illetné. De most már ott van. Egymás mellett. Egyformán csendesek. Aki eljön majd ide, nem fogja tudni, melyik melyiküké, és ez így van jól. A lényeg, hogy valaki emlékezett rájuk. Hogy nem tűntek el nyomtalanul.
Lassan feláll, térde alatt a nadrág recseg egyet a mozdulatra. Lenéz, megfogja az anyagot, de aztán csak legyint. Nem törődik a porral, a fű foltjaival, most nem fontos.
A kérdésre nem jön rögtön válasz. Csak a fej enyhe megrázása, épp csak annyi, hogy ezüst haját ne csak a szél lebegtesse. Utána jön a rövid, szokott stílusú felelet.*
- Nem érzem szükségét. Egyelőre leróttuk a tiszteletünk. Amúgy sem szeretnélek fenntartani.
*Ahogy kimondja, már indul is pár lépést távolabb, hogy eltegye a zsákot és visszacsatolja övére. A mozdulatai nyugodtak, nincsenek benne nagy gesztusok, csak a megszokott, kimért egyszerűség. A sírokra még egy utolsó pillantást vet, oldalról, szemöldöke alatt, mintha azt mérné fel: maradt-e bármi, amit még tennie kellene. De nem szól már semmit. Amit elmondott, elmondta. A többi... maradhat csöndben.*
*Norennar egy darabig még a földön térdel, mikor a nő már mellette van. Nem pillant fel rá, csak a keze munkájára figyel. Nem a formát keresi, hanem az egyensúlyt. A sír alsó sorát pontosan illeszti: a legnagyobb követ balra, mellé kettőt, amik megtartják, a nagyobb réseket pedig megtömi kaviccsal. Nem szép, de áll. Azt akarja, hogy megmaradjon akkor is, ha senki sem lesz majd, aki emlékezzen.
Nem siet. Néha hátrébb ül, ujjait a térdén pihentetve, míg a nő helyére teszi a következő sort. Csak akkor avatkozik közbe, ha látja, hogy az egyik darab billeg. Nem szól ilyenkor, csak benyúl, aládug egy kisebb követ, vagy finoman oldalra tolja a többit. Egy alkalommal megállítja a nő mozdulatát is egy halk mordulással, aztán elvégzi a korrekciót, majd biccent, hogy mehet tovább. Az ujjai a végére porosak, körme alatt finom sár ül meg, a térde alatti szövet elsötétül az avar nedvességétől.
Ahogy az utolsó sor is a helyére kerül, a nő még egy darabig figyeli a két sírt, ő viszont már hátranyúl a köpenyéhez. Előhúzza a pipát, megszokásból megforgatja két ujj között, majd a dohányos zsákért nyúl. Most csak egy kevés kerül bele, épp annyi, amennyi a szertartáshoz kell. A pipaszárat a szájába veszi, és miközben a kőhalmokat figyeli, egy halk morgással megszólal.*
- Fogyóban a készlet...
*A hangja száraz, mint mindig, ha a túlzott érzelmesség elől valami kézzelfoghatóra tér át. A tűzgyújtóval aprót pattan a pipába, nem szív bele, csak épp annyit, hogy a parázs életre kapjon. Hagyja, hadd izzon meg a dohány. Mire a nő feláll mellőle, ő már a láng szélén jár, de még nem fújja ki.
Egy ideig nem mozdul. Térdei alatt a talaj meleg, a teste nehezen engedi el a mozdulatlanságot. Elidőzik a sírok előtt, egymás mellett, csendben. Egyikük a múlté, a másik talán még él valahol, de már nem lehet utolérni. Nem imádkozik. Nem kell hozzá szó. Csak a gondolat, hogy mostantól ketten őrzik ezt a darab földet. Ennyi elég.
Felé nyújtja a pipát, anélkül, hogy ránézne.*
- Füstölőt nem hoztam.
*Nem vicc, nem szertartás. De nem is gúny. Csak egy alternatíva, ami legalább valamennyire illik a helyhez. Mert ha már búcsú nincs, legalább a füst szálljon.
A nő csendes mondata után, amit a kész sír felé intéz, Norennar csak bólint. Bólint, de még nem mozdul. Csak nézi a két kupacot. Nem próbál nevet adni egyiknek sem. Az egyik már nem változik. A másikról talán sosem tudják meg, kinek a neve illetné. De most már ott van. Egymás mellett. Egyformán csendesek. Aki eljön majd ide, nem fogja tudni, melyik melyiküké, és ez így van jól. A lényeg, hogy valaki emlékezett rájuk. Hogy nem tűntek el nyomtalanul.
Lassan feláll, térde alatt a nadrág recseg egyet a mozdulatra. Lenéz, megfogja az anyagot, de aztán csak legyint. Nem törődik a porral, a fű foltjaival, most nem fontos.
A kérdésre nem jön rögtön válasz. Csak a fej enyhe megrázása, épp csak annyi, hogy ezüst haját ne csak a szél lebegtesse. Utána jön a rövid, szokott stílusú felelet.*
- Nem érzem szükségét. Egyelőre leróttuk a tiszteletünk. Amúgy sem szeretnélek fenntartani.
*Ahogy kimondja, már indul is pár lépést távolabb, hogy eltegye a zsákot és visszacsatolja övére. A mozdulatai nyugodtak, nincsenek benne nagy gesztusok, csak a megszokott, kimért egyszerűség. A sírokra még egy utolsó pillantást vet, oldalról, szemöldöke alatt, mintha azt mérné fel: maradt-e bármi, amit még tennie kellene. De nem szól már semmit. Amit elmondott, elmondta. A többi... maradhat csöndben.*
1134. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-12 04:49:21
Üzenet elküldve: 2025-07-12 04:49:21
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*Nem néz fel azonnal, amikor a férfi elhúzódik tőle. Egy pillanatig még úgy marad, ahogy volt, a karjai között, a saját gondolataiban. Mintha csak most eresztené ki igazán azt a feszültséget, amit addig a mellkasa mélyén szorongatott. A hiánya hirtelen hidegként ül meg rajta, de nem az a fagyos, gyilkos hideg ez, hanem inkább az, ami az árnyék után marad a napon. Megszokható, túlélhető.
Egy utolsó pillantással még adózik a szél rezgette lomboknak, egy-egy tova röppenő madárnak, de végül rábólint arra, hogy ideje nekilátni a munkának. Finoman szorít rá a férfi kezére, hagyva, hogy felsegítse a földről. Azután pedig már azzal nem is bajlódik, hogy leporolgassa magát.
A rövid csókot követően halvány mosollyal pillant a férfi után, majd lassan követi őt néhány lépéssel később. Ráérősen, figyelmesen. Norennar szavai után egy futó pillantást vet a tábortűz helyére, de csak a fejét ingatva meghagyja azt háborítatlanul.
Talál eleget, kisebbet-nagyobbat. Egy-egy darabért pedig lehajol, amit érdemesnek tart arra, hogy helyet találjon neki. Néhány kő, lapos, szögletes, nehezen formálható, mintha mind magában hordozna valamit abból, amit nem tud kimondani. Elveszett nevek, elsuttogott ígéretek, régi hibák és meg nem történt búcsúk. Mégis gyűjti őket. Mert ez is része. Ez is kell. A kövek gyűlnek a kezeiben. Minden alaklommal, mikor markai már tele vannak, a sírhely mellé sétálva pakolja le őket a földre. Az ő szeme nem a praktikusságot keresi. A stabilitás problémáját meghagyja a férfinak, mint hozzáértőbbnek. Az egyik kőnek szép a színe, a másiknak a formája, a harmadik csak valamiért érdekes és éppen az tetszik.
Amikor már úgy látja, hogy elegendő a kettejük által gyűjtött kupac, letérdel Norennar mellé, egy pillanatra megáll. Nem néz rá, nem keresi a tekintetét. De a válluk összeér, és az a finom kontaktus több, mint amit bármilyen szó elmondhatna. Nem szándékos, de nem is véletlen. Mint két kő, amik egymás mellett tudnak megállni anélkül, hogy elnyomnák a másikat.
Az alapot rábízza a férfira, csak utána kezd neki maga is. A keze meg-megáll, ahogy elhelyezi az első követ, aztán a következőt. Nem siet, nem kapkod. Minden egyes darabot megsimít az ujjával, mintha meg akarna győződni róla, hogy méltó helyet kap. Az ajkai összeszorulnak, de a tekintete tiszta. Ebben a mozdulatsorban nincs már félelem. Csak hála. És valami furcsa, csendes béke, amit még nem ért, de már nem is akar eltaszítani. Nem érzi a lelkét könnyebbnek, de most végre megnyugtatja, hogy innentől már nem felejteni akar, hanem emlékezni. Akkor is, ha belül feszít, ha fáj.
Amikor a kupacba hordott kövek végre formát öltenek továbbra sem szól. Ölébe ejti kezeit és hosszan felsóhajt. Csendesen figyeli az egymás mellett álló emlékhelyeket, amik előtt térdelve továbbra sem érzi azt, hogy gyászolni akarna. Emlékezni és tovább vinni. Lassan előre nyúl, tenyereit a két sírhely tetejére simítja, mintha imát készülne mormolni. De ajkai továbbra sem nyílnak meg, viszont egy hálás mosoly óvatosan már játszani kezd ajkain.*
- Akkor jó helyre került ez is.
*Válaszolja végül halkan, miközben kezeit visszahúzza és apránként felkel a földről. Most már szentel időt annak, hogy nadrágjáról leporolja a koszt, közben lepillant a férfira.*
- Szeretnél még maradni?
*Nem néz fel azonnal, amikor a férfi elhúzódik tőle. Egy pillanatig még úgy marad, ahogy volt, a karjai között, a saját gondolataiban. Mintha csak most eresztené ki igazán azt a feszültséget, amit addig a mellkasa mélyén szorongatott. A hiánya hirtelen hidegként ül meg rajta, de nem az a fagyos, gyilkos hideg ez, hanem inkább az, ami az árnyék után marad a napon. Megszokható, túlélhető.
Egy utolsó pillantással még adózik a szél rezgette lomboknak, egy-egy tova röppenő madárnak, de végül rábólint arra, hogy ideje nekilátni a munkának. Finoman szorít rá a férfi kezére, hagyva, hogy felsegítse a földről. Azután pedig már azzal nem is bajlódik, hogy leporolgassa magát.
A rövid csókot követően halvány mosollyal pillant a férfi után, majd lassan követi őt néhány lépéssel később. Ráérősen, figyelmesen. Norennar szavai után egy futó pillantást vet a tábortűz helyére, de csak a fejét ingatva meghagyja azt háborítatlanul.
Talál eleget, kisebbet-nagyobbat. Egy-egy darabért pedig lehajol, amit érdemesnek tart arra, hogy helyet találjon neki. Néhány kő, lapos, szögletes, nehezen formálható, mintha mind magában hordozna valamit abból, amit nem tud kimondani. Elveszett nevek, elsuttogott ígéretek, régi hibák és meg nem történt búcsúk. Mégis gyűjti őket. Mert ez is része. Ez is kell. A kövek gyűlnek a kezeiben. Minden alaklommal, mikor markai már tele vannak, a sírhely mellé sétálva pakolja le őket a földre. Az ő szeme nem a praktikusságot keresi. A stabilitás problémáját meghagyja a férfinak, mint hozzáértőbbnek. Az egyik kőnek szép a színe, a másiknak a formája, a harmadik csak valamiért érdekes és éppen az tetszik.
Amikor már úgy látja, hogy elegendő a kettejük által gyűjtött kupac, letérdel Norennar mellé, egy pillanatra megáll. Nem néz rá, nem keresi a tekintetét. De a válluk összeér, és az a finom kontaktus több, mint amit bármilyen szó elmondhatna. Nem szándékos, de nem is véletlen. Mint két kő, amik egymás mellett tudnak megállni anélkül, hogy elnyomnák a másikat.
Az alapot rábízza a férfira, csak utána kezd neki maga is. A keze meg-megáll, ahogy elhelyezi az első követ, aztán a következőt. Nem siet, nem kapkod. Minden egyes darabot megsimít az ujjával, mintha meg akarna győződni róla, hogy méltó helyet kap. Az ajkai összeszorulnak, de a tekintete tiszta. Ebben a mozdulatsorban nincs már félelem. Csak hála. És valami furcsa, csendes béke, amit még nem ért, de már nem is akar eltaszítani. Nem érzi a lelkét könnyebbnek, de most végre megnyugtatja, hogy innentől már nem felejteni akar, hanem emlékezni. Akkor is, ha belül feszít, ha fáj.
Amikor a kupacba hordott kövek végre formát öltenek továbbra sem szól. Ölébe ejti kezeit és hosszan felsóhajt. Csendesen figyeli az egymás mellett álló emlékhelyeket, amik előtt térdelve továbbra sem érzi azt, hogy gyászolni akarna. Emlékezni és tovább vinni. Lassan előre nyúl, tenyereit a két sírhely tetejére simítja, mintha imát készülne mormolni. De ajkai továbbra sem nyílnak meg, viszont egy hálás mosoly óvatosan már játszani kezd ajkain.*
- Akkor jó helyre került ez is.
*Válaszolja végül halkan, miközben kezeit visszahúzza és apránként felkel a földről. Most már szentel időt annak, hogy nadrágjáról leporolja a koszt, közben lepillant a férfira.*
- Szeretnél még maradni?
1133. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-09 18:04:53
Üzenet elküldve: 2025-07-09 18:04:53
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
- Ugyan, nincs akkora szerencséje Lanawin világának, hogy velem együtt haljon ki a Dwirinthalen ház.
*A hangjában ott van a szokásos, hűvös gúny, az a fajta önirónia, ami inkább védőfal, mint valódi hit. A szeme megrebben, ajkára pedig vigyor ül, de nem marad sokáig. Néhány lélegzet után a vigyor visszafogott mosollyá szelídül, mintha engedne valaminek, amit sokáig tartott távol.*
- Ne aggódj, még jó darabig fogom itt rontani a levegőt.
*Most nem néz rá. Csak mondja, inkább magának, mintha ezzel próbálná biztosítani saját magát is, nem csak őt. A szél meglebbenti a köpenye szélét, és egy pillanatra csend borul közéjük megint. De ez a csend már nem zárt. Nem nyomasztó. Inkább csak egy kis szünet, amit mindketten megérdemelnek.
Norennar nem mozdul, s a levegőt is csak halkan veszi miközben a nő vívódását hallgatja. Csupán csendesen figyel. A karjai továbbra is köréje záródnak, és bár tekintetét időnként a fák lombja felé emeli, valójában minden szava megül benne. Mikor Thea hangja elcsuklik, majd újra kibontakozik, ő csupán hallgat. Az a fajta csend ez, amit nem illik megzavarni.
És amikor a nő végül kimondja, hogy szeretné megépíteni a kis emlékhelyet, hogy nem tudja, mit jelent, de mégis megtenné, Norennar nem kérdez vissza, nem kommentál. Helyette lassan elengedi őt, majd feláll. A mozdulatai kissé kimértek, mintha a föld túl sokáig tartotta volna helyben, és most újra kell tanulnia járni.
A tenyerét a derekára csúsztatja, kicsit oldalra hajol, míg végig nem roppan a háta. Egy mély, megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasából. Aztán lepillant a nőre, és szó nélkül kinyújtja felé a kezét.
Ha Thea elfogadja, egy könnyed, gyakorlott mozdulattal húzza fel. Ha nem, akkor nem erősködik, csak az övére simítja a tenyerét, majd leporolja a köpenye alsó szegélyét, különös gonddal ott, ahol eddig ült. Ezt még akkor is megteszi, ha a nő elfogadta a kezét, csak sorrendet vált. Aztán odafordul hozzá, és egyetlen, száraz félmosollyal közli:*
- Akkor kezdj el köveket gyűjteni.
*Nem hangzik kérésnek. Nem is parancs. Olyan, mintha valamit visszaadna neki, egy lehetőséget, hogy tegyen valamit az emlékért, amit nem felejthet el. Mielőtt elindulna, még odahajol, hogy egy röpke csókot nyomjon a nő arcára. Nem időzik, csak egy pillanat az egész, aztán hátat fordít és elindul a bokrok felé.*
- Ha nem találsz eleget, vegyél el nyugodtan a tábortűz körül.
*Szól vissza a válla felett, miközben már lehajol egy lapos, zömökebb darabért. Nem mérlegel. Az első három követ csak úgy felmarkolja, mintha ösztönből nyúlna értük, de a negyedik után megáll, összefogja a köpenye alját, és abba kezdi pakolni a továbbiakat. A kövek tompán koppannak egymáson, ahogy a szövettel kibélelt hajlatba hullanak. Nem sokkal később, mikor már vagy nyolc-tíz darab lapul a hajtásban, megáll.*
- Megérte leporolni...
*Morranja halkan az orra alatt. Visszalép a régi sírkupac mellé. Letérdel, nem túl ceremoniálisan, de nem is hanyagul, és egyszerű mozdulattal kiborítja az összegyűjtött köveket a fűbe. Egy pillanatig csak nézi őket, mint tolvaj a frissen zsákmányolt szajrét: melyik a jó forma, melyik a stabil, melyik lehet az első?
A keze lassan nyúl a legnagyobb után. Forgatja, nézi az alját, az élét. Aztán leteszi. Egy másikat vesz fel, ez simább, de keskenyebb. Kicsit arrébb tolja. Úgy viselkedik, mintha valami fontos épülne, nem a látvány miatt, hanem mert ez az egyetlen mód, ahogy most tiszteletet tud adni valaminek, amit nem ismert, mégis érzi a súlyát.
Nem szól. Nincs rá szükség. A kezei beszélnek helyette. Minden kő, amit elhelyez, egy újabb mondat: „itt volt”, „számított”, „nem múlt el nyomtalanul”.
És ha a nő is mellé térdel, nem néz rá, de a válluk néha összeér. Csendben dolgoznak, egy emlékhelyen, ami nem sír, mégis gyász lakozik benne. Nem halálról szól, nem az elveszettekről, sokkal inkább azokról, akik még mindig próbálják hordozni őket.
Norennar végül leteszi a következő darabot, hátrébb ül sarkaira, majd csak annyit mond, inkább maga elé:*
- Ha már felejteni nem tudunk, legalább legyen mire emlékezni.
*És ezzel be is fejezi a mondanivalót. Mert amit lehetett, azt már kimondta. A többi már csak kő a fűben. És egy nő a vállánál, akivel végre meg lehet osztani ezt az egészet.*
- Ugyan, nincs akkora szerencséje Lanawin világának, hogy velem együtt haljon ki a Dwirinthalen ház.
*A hangjában ott van a szokásos, hűvös gúny, az a fajta önirónia, ami inkább védőfal, mint valódi hit. A szeme megrebben, ajkára pedig vigyor ül, de nem marad sokáig. Néhány lélegzet után a vigyor visszafogott mosollyá szelídül, mintha engedne valaminek, amit sokáig tartott távol.*
- Ne aggódj, még jó darabig fogom itt rontani a levegőt.
*Most nem néz rá. Csak mondja, inkább magának, mintha ezzel próbálná biztosítani saját magát is, nem csak őt. A szél meglebbenti a köpenye szélét, és egy pillanatra csend borul közéjük megint. De ez a csend már nem zárt. Nem nyomasztó. Inkább csak egy kis szünet, amit mindketten megérdemelnek.
Norennar nem mozdul, s a levegőt is csak halkan veszi miközben a nő vívódását hallgatja. Csupán csendesen figyel. A karjai továbbra is köréje záródnak, és bár tekintetét időnként a fák lombja felé emeli, valójában minden szava megül benne. Mikor Thea hangja elcsuklik, majd újra kibontakozik, ő csupán hallgat. Az a fajta csend ez, amit nem illik megzavarni.
És amikor a nő végül kimondja, hogy szeretné megépíteni a kis emlékhelyet, hogy nem tudja, mit jelent, de mégis megtenné, Norennar nem kérdez vissza, nem kommentál. Helyette lassan elengedi őt, majd feláll. A mozdulatai kissé kimértek, mintha a föld túl sokáig tartotta volna helyben, és most újra kell tanulnia járni.
A tenyerét a derekára csúsztatja, kicsit oldalra hajol, míg végig nem roppan a háta. Egy mély, megkönnyebbült sóhaj szakad fel a mellkasából. Aztán lepillant a nőre, és szó nélkül kinyújtja felé a kezét.
Ha Thea elfogadja, egy könnyed, gyakorlott mozdulattal húzza fel. Ha nem, akkor nem erősködik, csak az övére simítja a tenyerét, majd leporolja a köpenye alsó szegélyét, különös gonddal ott, ahol eddig ült. Ezt még akkor is megteszi, ha a nő elfogadta a kezét, csak sorrendet vált. Aztán odafordul hozzá, és egyetlen, száraz félmosollyal közli:*
- Akkor kezdj el köveket gyűjteni.
*Nem hangzik kérésnek. Nem is parancs. Olyan, mintha valamit visszaadna neki, egy lehetőséget, hogy tegyen valamit az emlékért, amit nem felejthet el. Mielőtt elindulna, még odahajol, hogy egy röpke csókot nyomjon a nő arcára. Nem időzik, csak egy pillanat az egész, aztán hátat fordít és elindul a bokrok felé.*
- Ha nem találsz eleget, vegyél el nyugodtan a tábortűz körül.
*Szól vissza a válla felett, miközben már lehajol egy lapos, zömökebb darabért. Nem mérlegel. Az első három követ csak úgy felmarkolja, mintha ösztönből nyúlna értük, de a negyedik után megáll, összefogja a köpenye alját, és abba kezdi pakolni a továbbiakat. A kövek tompán koppannak egymáson, ahogy a szövettel kibélelt hajlatba hullanak. Nem sokkal később, mikor már vagy nyolc-tíz darab lapul a hajtásban, megáll.*
- Megérte leporolni...
*Morranja halkan az orra alatt. Visszalép a régi sírkupac mellé. Letérdel, nem túl ceremoniálisan, de nem is hanyagul, és egyszerű mozdulattal kiborítja az összegyűjtött köveket a fűbe. Egy pillanatig csak nézi őket, mint tolvaj a frissen zsákmányolt szajrét: melyik a jó forma, melyik a stabil, melyik lehet az első?
A keze lassan nyúl a legnagyobb után. Forgatja, nézi az alját, az élét. Aztán leteszi. Egy másikat vesz fel, ez simább, de keskenyebb. Kicsit arrébb tolja. Úgy viselkedik, mintha valami fontos épülne, nem a látvány miatt, hanem mert ez az egyetlen mód, ahogy most tiszteletet tud adni valaminek, amit nem ismert, mégis érzi a súlyát.
Nem szól. Nincs rá szükség. A kezei beszélnek helyette. Minden kő, amit elhelyez, egy újabb mondat: „itt volt”, „számított”, „nem múlt el nyomtalanul”.
És ha a nő is mellé térdel, nem néz rá, de a válluk néha összeér. Csendben dolgoznak, egy emlékhelyen, ami nem sír, mégis gyász lakozik benne. Nem halálról szól, nem az elveszettekről, sokkal inkább azokról, akik még mindig próbálják hordozni őket.
Norennar végül leteszi a következő darabot, hátrébb ül sarkaira, majd csak annyit mond, inkább maga elé:*
- Ha már felejteni nem tudunk, legalább legyen mire emlékezni.
*És ezzel be is fejezi a mondanivalót. Mert amit lehetett, azt már kimondta. A többi már csak kő a fűben. És egy nő a vállánál, akivel végre meg lehet osztani ezt az egészet.*
1132. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-09 07:50:58
Üzenet elküldve: 2025-07-09 07:50:58
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*A csend most ismét jó. Nem teher. Csak egy segítség, amivel lassan ki tudja üríteni a fejét és a kínzó emlékek gondolatát. A lányt, azt, amikor Norennar elment. Hogy minden egyes alkalommal, amikor talált valakit, akiben bízhatott, akinek fontos volt, aki számára is azzá vált, lassan, de teljesen biztosan veszített el mindenkit. Mintha erre lenne kárhoztatva, hogy amint beleéli magát a kis jóba, az élet úgy dönt, hogy ennyi éppen elég volt. Ez pedig mindent megmérgez, a mostot is. Hisz mi a biztosíték arra, hogy most nem lesz máshogy a férfival? Most itt van. Érzi és hallja, de hogyan tudja, egyáltalán hogy merje bebiztosítani, hogy ez már ne változzon meg többé?
Csak akkor nyitja ki a szemeit mikor először azt az egy szót hallja meg. Nem válaszol. Akkor sem, amikor jön a többi. Hagyja, hogy az mind megérjen benne, leülepedjen és rájöjjön, hogy továbbra sincs szüksége rá. Arra, hogy sajnálják őt, az időt, az emlékeket. Ő is sajnál sok mindent. Hogy akkor nem fordult vissza és nem rántotta fel a lányt a földről. Azt, amikor hagyta, hogy Norennar nélküle menjen el, mert akkor már túl törött és gyáva volt, hogy elszökjön utána. Megemeli a fejét a férfi válláról, majd rápillantva kissé megvonja a vállait.*
- Nem tűnt fontosnak. Vagy csak úgy gondoltam, hogy a veled eltöltött lopott időt jobb mással tölteni, mint kéretlenül megragadt emlékek felelevenítésével.
*Mosolyodik el kissé, majd nem mozdul az ölelésben. Norennar karjai körülötte biztonságot adnak, nem láncot, nem korlátot. Úgy simulnak köré, mint egy meleg takaró, amit az ember csak akkor vesz észre igazán, amikor rájön, mennyire fázott nélküle. A mellkasának dőlve hallja a férfi szívverését, nyugodt, mély ritmusát és ebben a ritmusban kezd lassan elcsitulni benne valami régi, makacs feszülés.*
- Egyikünknek sem volt könnyebb. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy akkor... ami után elmentél, akár... Nem tudom. Meg is ölhettek volna.
*Nyögi keserűen az utolsó szavakat, amitől szinte pánik szerű félelem költözik a szívébe. Amitől már nem is tűnik olyan terhesnek a megannyi emlék, mert itt van mellette Norennar, akivel emlékezni tud. Ha nem így alakult volna, ha az a férfi nem menti meg... Az a kellemetlen borzongás ismét végig járja a testét, libabőrt hagyva mag után. Finoman a férfi kezeire fog és szorosabbra vonja maga körül a karok ölelését, mintha most újra meg kéne bizonyosodnia arról, hogy valóban ez mind tényleg megtörténik. Nem csak valami gyász okozta elmebaj játszik vele gonosz tréfát.
Az ajkait összeszorítva hallgatja a tisztás neszeit. A madarakat, a szelet, a fránya tücsköket, de őt most mindez zavarja. Most neki a teljes csendre van szüksége, ahol nem hall mást, csak a férfi lélegzetének hangját, amiből biztosan tudhatja, hogy vele van.
Amikor végül a csend törik és a férfi óvatosan ismét megszólal, az hirtelen éri. A teste aprót rezdül, de ajkai közül megkönnyebbült sóhaj szalad ki. Először fel sem fogja magát a kérdést. Az lassan jut el a fejébe. Óvatosan felpillant a kőhalomra, majd apró sóhajjal harapja be az ajkát.*
- Nem tudom.
*Válaszolja végül óvatosan. A tekintete elréved a fák közé. A lombok mozgása közé szinte észrevétlenül simul bele egy emlék, a másik lányé, ahogy suttogva terveznek, hogyan szökjenek meg. A lány, aki félt, de vele tartott volna. És aki aztán eltűnt, nyomtalanul.*
- Talán már tényleg nem is él.
*A hangja tompa, halkabb. Nem a fájdalomtól, inkább a bizonytalanságtól. Az idő vasfoga minden emléket megpróbál elmosni, de ez az egy még mindig tisztán ég benne. Mégis... van benne valami kétség. Egy félig nyitva maradt ajtó.*
- És ha lerakjuk a köveket, akkor mintha... kimondanám, hogy nem jutott ki. Hogy nem volt olyan szerencsés, vagy... elég ügyes. Mint én.
*Kimondani ezt nehéz. Mert nem a büszkeség mondatja vele, hanem a bűntudat. A kegyetlen, lappangó érzés, hogy neki sikerült, de csak azért, mert gyorsabban futott, erősebben kapaszkodott. És a másik lány talán nem volt kevesebb, csak egy kicsit gyengébb.
Lassan fordul hátra Norennarhoz, csak annyira, hogy lássa a tekintetét. Ott keresi a választ, még mielőtt a szavak elhangzanának. De tudja, kimondani így is kell.*
- Ugyanakkor... ha nem csinálok semmit, az olyan, mintha azt mondanám, hogy nem számított. Mintha el lehetne felejteni.
*A sárgás szemek ide-oda cikáznak a férfi arcán, majd félszeg mosollyal visszafordul előre. Nem boldog mosoly ez, de őszinte. Egy felnőtt nő mosolya, aki már látott világokat elveszni, de még mindig képes hinni abban, hogy van értelme emlékezni.*
- De szeretnék benne segíteni. Persze, ha valóban nem bánod, hogy, ha ide kerül egy másik is. Mert ez mégis csak a te emléked.
*Aztán nem szól többet. Csak lélegzik, finoman, egyenletesen, ahogy a szívverése is lassul, most, hogy kimondta, amit addig csak magában hordozott. A csend visszatér, de már nem fenyeget. Nem fáj. Csak ott van velük, mint egy harmadik jelenlét, aki figyel, hallgat, és végre megérti, hogy nem minden emlék fáj, ha van, akivel meg lehet osztani.*
*A csend most ismét jó. Nem teher. Csak egy segítség, amivel lassan ki tudja üríteni a fejét és a kínzó emlékek gondolatát. A lányt, azt, amikor Norennar elment. Hogy minden egyes alkalommal, amikor talált valakit, akiben bízhatott, akinek fontos volt, aki számára is azzá vált, lassan, de teljesen biztosan veszített el mindenkit. Mintha erre lenne kárhoztatva, hogy amint beleéli magát a kis jóba, az élet úgy dönt, hogy ennyi éppen elég volt. Ez pedig mindent megmérgez, a mostot is. Hisz mi a biztosíték arra, hogy most nem lesz máshogy a férfival? Most itt van. Érzi és hallja, de hogyan tudja, egyáltalán hogy merje bebiztosítani, hogy ez már ne változzon meg többé?
Csak akkor nyitja ki a szemeit mikor először azt az egy szót hallja meg. Nem válaszol. Akkor sem, amikor jön a többi. Hagyja, hogy az mind megérjen benne, leülepedjen és rájöjjön, hogy továbbra sincs szüksége rá. Arra, hogy sajnálják őt, az időt, az emlékeket. Ő is sajnál sok mindent. Hogy akkor nem fordult vissza és nem rántotta fel a lányt a földről. Azt, amikor hagyta, hogy Norennar nélküle menjen el, mert akkor már túl törött és gyáva volt, hogy elszökjön utána. Megemeli a fejét a férfi válláról, majd rápillantva kissé megvonja a vállait.*
- Nem tűnt fontosnak. Vagy csak úgy gondoltam, hogy a veled eltöltött lopott időt jobb mással tölteni, mint kéretlenül megragadt emlékek felelevenítésével.
*Mosolyodik el kissé, majd nem mozdul az ölelésben. Norennar karjai körülötte biztonságot adnak, nem láncot, nem korlátot. Úgy simulnak köré, mint egy meleg takaró, amit az ember csak akkor vesz észre igazán, amikor rájön, mennyire fázott nélküle. A mellkasának dőlve hallja a férfi szívverését, nyugodt, mély ritmusát és ebben a ritmusban kezd lassan elcsitulni benne valami régi, makacs feszülés.*
- Egyikünknek sem volt könnyebb. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy akkor... ami után elmentél, akár... Nem tudom. Meg is ölhettek volna.
*Nyögi keserűen az utolsó szavakat, amitől szinte pánik szerű félelem költözik a szívébe. Amitől már nem is tűnik olyan terhesnek a megannyi emlék, mert itt van mellette Norennar, akivel emlékezni tud. Ha nem így alakult volna, ha az a férfi nem menti meg... Az a kellemetlen borzongás ismét végig járja a testét, libabőrt hagyva mag után. Finoman a férfi kezeire fog és szorosabbra vonja maga körül a karok ölelését, mintha most újra meg kéne bizonyosodnia arról, hogy valóban ez mind tényleg megtörténik. Nem csak valami gyász okozta elmebaj játszik vele gonosz tréfát.
Az ajkait összeszorítva hallgatja a tisztás neszeit. A madarakat, a szelet, a fránya tücsköket, de őt most mindez zavarja. Most neki a teljes csendre van szüksége, ahol nem hall mást, csak a férfi lélegzetének hangját, amiből biztosan tudhatja, hogy vele van.
Amikor végül a csend törik és a férfi óvatosan ismét megszólal, az hirtelen éri. A teste aprót rezdül, de ajkai közül megkönnyebbült sóhaj szalad ki. Először fel sem fogja magát a kérdést. Az lassan jut el a fejébe. Óvatosan felpillant a kőhalomra, majd apró sóhajjal harapja be az ajkát.*
- Nem tudom.
*Válaszolja végül óvatosan. A tekintete elréved a fák közé. A lombok mozgása közé szinte észrevétlenül simul bele egy emlék, a másik lányé, ahogy suttogva terveznek, hogyan szökjenek meg. A lány, aki félt, de vele tartott volna. És aki aztán eltűnt, nyomtalanul.*
- Talán már tényleg nem is él.
*A hangja tompa, halkabb. Nem a fájdalomtól, inkább a bizonytalanságtól. Az idő vasfoga minden emléket megpróbál elmosni, de ez az egy még mindig tisztán ég benne. Mégis... van benne valami kétség. Egy félig nyitva maradt ajtó.*
- És ha lerakjuk a köveket, akkor mintha... kimondanám, hogy nem jutott ki. Hogy nem volt olyan szerencsés, vagy... elég ügyes. Mint én.
*Kimondani ezt nehéz. Mert nem a büszkeség mondatja vele, hanem a bűntudat. A kegyetlen, lappangó érzés, hogy neki sikerült, de csak azért, mert gyorsabban futott, erősebben kapaszkodott. És a másik lány talán nem volt kevesebb, csak egy kicsit gyengébb.
Lassan fordul hátra Norennarhoz, csak annyira, hogy lássa a tekintetét. Ott keresi a választ, még mielőtt a szavak elhangzanának. De tudja, kimondani így is kell.*
- Ugyanakkor... ha nem csinálok semmit, az olyan, mintha azt mondanám, hogy nem számított. Mintha el lehetne felejteni.
*A sárgás szemek ide-oda cikáznak a férfi arcán, majd félszeg mosollyal visszafordul előre. Nem boldog mosoly ez, de őszinte. Egy felnőtt nő mosolya, aki már látott világokat elveszni, de még mindig képes hinni abban, hogy van értelme emlékezni.*
- De szeretnék benne segíteni. Persze, ha valóban nem bánod, hogy, ha ide kerül egy másik is. Mert ez mégis csak a te emléked.
*Aztán nem szól többet. Csak lélegzik, finoman, egyenletesen, ahogy a szívverése is lassul, most, hogy kimondta, amit addig csak magában hordozott. A csend visszatér, de már nem fenyeget. Nem fáj. Csak ott van velük, mint egy harmadik jelenlét, aki figyel, hallgat, és végre megérti, hogy nem minden emlék fáj, ha van, akivel meg lehet osztani.*
1131. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-08 21:34:33
Üzenet elküldve: 2025-07-08 21:34:33
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*Norennar nem mozdul. Nem húzódik el, nem zárkózik vissza. A vállához simuló fej ott pihen, és ő hagyja. Talán még jobban is ül most, mintha az iménti szavak súlyát próbálná kiegyensúlyozni valamivel, ami nem szavakból van. Egy darabig csak a neszek maradnak, a levelek zizegése, a távoli rigó hangja, a fű halk sóhaja, ahogy elnyeli a mozdulatlanságot. És Thea lélegzete. Az talán a legfontosabb most. Az, hogy itt van. Mellette.
A válasz nem egy mondattal kezdődik. Csak egy sóhajjal. Nem fáradt, nem túl mély. Inkább csak valami lemondó, belül rezdülő dolog, mint amikor az ember végre kimondja magában, hogy bizonyos kérdésekre sosem lesz válasz, és ez így marad.*
- Köszönöm.
*Csak ennyit mond. Maga elé, de egyértelmű, hogy nem a fáknak szól. Nem is magának. Nincs benne nagy gesztus, se hosszas felvezetés. Egyszerű és őszinte.*
- És sajnálom. A lányt. A Dwirinthaleneket, hogy ott hagytalak. Mindent.
*Megint csend. Nem sürgeti, nem bontja meg újabb mondatokkal. Csak ül, hallgat, hagyja, hogy a levegő ülepedjen. Az a fajta csönd ez, amit nem akar elkergetni, ritka fajta. Mintha a kimondottak után végre lenne elég tér azoknak is, amiket nem lehet kimondani.
De valami mégis benne maradt. Valami, ami nem engedi el. A nyelve alatt ott a mondat, de a hang megreked. A szeme sarkában egy rándulás, mintha mérlegelne. Aztán újabb sóhaj. Ez már halkabb, rövidebb. Csak annyi, mint egy apró belső lemondás. A fejét finoman elfordítja, oldalra néz, aztán vissza Theára.*
- Ezt... sosem mesélted eddig.
*A hangja nem számonkérő. Nem bántó. Inkább csak csöndesen megütött, kissé megbánó. Olyan valakié, aki úgy érzi, valamit elszalasztott. Aki nem kérdezett akkor, amikor még lett volna idő.*
- Nem is sejtettem eddig, min mentél keresztül.
*A tekintete egy pillanatra a fűre vándorol, aztán ültéből hátrafordul. Lassan, hirtelen mozdulat nélkül nyúl át Thea körül, és hátulról öleli magához. A karjai nem szorulnak erősen, csak finoman zárnak köré, ahogy a levelek zárják körbe az avart. A pipát még korábban letette, most nincs szüksége rá. Nem szavakkal akar válaszolni.
A homloka közel kerül a nő hajához, de nem érinti meg. Csak ott van, melegedő közelségben. A keze meg-megrezdül Thea oldalán, mintha valami ösztönből fakadó nyugtatást keresne, de nem kezd simogatni, nem tör meg semmit. A csend itt már nem súlyos. Csak együtt van velük, és ez most elég.
Percek telnek el így. Talán nem is mérik az időt. Az erdő neszei lassan visszatérnek. A madarak ismét szólnak, egy tücsök is nekilát a dolgának, mintha nekik is idő kellett volna, hogy megemésszék, ami elhangzott.
Norennar egy idő után finoman hátrébb hajtja a fejét, de a karjai maradnak. Egy hosszabb lélegzet után megszólal újra, most már valamivel több élet van a hangjában, bár még mindig csendes, valahol mélyről, de nem törékenyen.*
- Szeretnéd, ha raknék egy újabb sírt a másik mellé? A lánynak?
*Nem úgy mondja, mint aki meg akarja oldani a múltat. Nincs benne könnyelmű ígéret vagy üres gesztus. A kérdés halk, egyszerű, őszinte, olyan, mint egy kavics, amit az ember letesz valaki mellé, nem sírkőnek, csak emlékeztetőnek. Valamire, amit nem lehet helyrehozni, de nem is akar többé elrejteni.*
*Norennar nem mozdul. Nem húzódik el, nem zárkózik vissza. A vállához simuló fej ott pihen, és ő hagyja. Talán még jobban is ül most, mintha az iménti szavak súlyát próbálná kiegyensúlyozni valamivel, ami nem szavakból van. Egy darabig csak a neszek maradnak, a levelek zizegése, a távoli rigó hangja, a fű halk sóhaja, ahogy elnyeli a mozdulatlanságot. És Thea lélegzete. Az talán a legfontosabb most. Az, hogy itt van. Mellette.
A válasz nem egy mondattal kezdődik. Csak egy sóhajjal. Nem fáradt, nem túl mély. Inkább csak valami lemondó, belül rezdülő dolog, mint amikor az ember végre kimondja magában, hogy bizonyos kérdésekre sosem lesz válasz, és ez így marad.*
- Köszönöm.
*Csak ennyit mond. Maga elé, de egyértelmű, hogy nem a fáknak szól. Nem is magának. Nincs benne nagy gesztus, se hosszas felvezetés. Egyszerű és őszinte.*
- És sajnálom. A lányt. A Dwirinthaleneket, hogy ott hagytalak. Mindent.
*Megint csend. Nem sürgeti, nem bontja meg újabb mondatokkal. Csak ül, hallgat, hagyja, hogy a levegő ülepedjen. Az a fajta csönd ez, amit nem akar elkergetni, ritka fajta. Mintha a kimondottak után végre lenne elég tér azoknak is, amiket nem lehet kimondani.
De valami mégis benne maradt. Valami, ami nem engedi el. A nyelve alatt ott a mondat, de a hang megreked. A szeme sarkában egy rándulás, mintha mérlegelne. Aztán újabb sóhaj. Ez már halkabb, rövidebb. Csak annyi, mint egy apró belső lemondás. A fejét finoman elfordítja, oldalra néz, aztán vissza Theára.*
- Ezt... sosem mesélted eddig.
*A hangja nem számonkérő. Nem bántó. Inkább csak csöndesen megütött, kissé megbánó. Olyan valakié, aki úgy érzi, valamit elszalasztott. Aki nem kérdezett akkor, amikor még lett volna idő.*
- Nem is sejtettem eddig, min mentél keresztül.
*A tekintete egy pillanatra a fűre vándorol, aztán ültéből hátrafordul. Lassan, hirtelen mozdulat nélkül nyúl át Thea körül, és hátulról öleli magához. A karjai nem szorulnak erősen, csak finoman zárnak köré, ahogy a levelek zárják körbe az avart. A pipát még korábban letette, most nincs szüksége rá. Nem szavakkal akar válaszolni.
A homloka közel kerül a nő hajához, de nem érinti meg. Csak ott van, melegedő közelségben. A keze meg-megrezdül Thea oldalán, mintha valami ösztönből fakadó nyugtatást keresne, de nem kezd simogatni, nem tör meg semmit. A csend itt már nem súlyos. Csak együtt van velük, és ez most elég.
Percek telnek el így. Talán nem is mérik az időt. Az erdő neszei lassan visszatérnek. A madarak ismét szólnak, egy tücsök is nekilát a dolgának, mintha nekik is idő kellett volna, hogy megemésszék, ami elhangzott.
Norennar egy idő után finoman hátrébb hajtja a fejét, de a karjai maradnak. Egy hosszabb lélegzet után megszólal újra, most már valamivel több élet van a hangjában, bár még mindig csendes, valahol mélyről, de nem törékenyen.*
- Szeretnéd, ha raknék egy újabb sírt a másik mellé? A lánynak?
*Nem úgy mondja, mint aki meg akarja oldani a múltat. Nincs benne könnyelmű ígéret vagy üres gesztus. A kérdés halk, egyszerű, őszinte, olyan, mint egy kavics, amit az ember letesz valaki mellé, nem sírkőnek, csak emlékeztetőnek. Valamire, amit nem lehet helyrehozni, de nem is akar többé elrejteni.*
1130. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-08 20:41:53
Üzenet elküldve: 2025-07-08 20:41:53
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
//Az út mentén - a fák sűrűjében//
*Amióta újra Norennarral lehet most először érzi úgy, hogy a hallgatás, a csend kín. Amikor magában igyekszik azt állítani, hogy a kimondott szavait nem úgy értette, ahogy. Nem azt akarta éreztetni, amit. De felesleges állítgatni bármit is, mert nagyon is jól tudja, hogy úgy értett mindent, ahogy, hiába fáj és keserű. Nem szemrehányás, csupán csak valami mélyen megbújó keserűség, egy cseppnyi megbántódás tört magának utat, amit az évek alatt igyekezett elnyomni magában, hiszen, akinek ezek a szavak szóltak volna, éppen ő nem volt mellette. A viszontlátás öröme, az együtt töltött éjszaka, az ami után évek óta vágyott elnyomta benne mindezt. De most, hogy a város zümmögését maguk mögött hagyták, a csendben az óhatatlanul is utat tört magának. Attól a naptól kezdve, hogy útjaik szétváltak, igyekezett megértő és elfogadó lenni. De mielőtt maga is elment volna, addig az időt egyedül töltötte, magányosan, kapaszkodó nélkül. Vége volt annak, ami akkor, abban a kúriában még értelmet adott. Nem dühös miatta, már a csalódottságot sem érzi. Nem vágyja a másik bűntudatát, sem azt, hogy a bocsánatát kérje. Egyszerűen csak ennyi év elteltével, amikor már egy fokkal több bölcsességet és rálátást tudhatnak a magukénak, talán máshogy is végződhetett volna. De a múlt az múlt, kár a heget kapargatni.*
//A tisztáson - a füst mögött//
*Hagyja, hogy a tisztáson körbeölelje valami, ami hasonló, de mégis más, mint nem olyan rég a fűz alatt érzett. A csend szinte ugyan az, a szél járása is, ahogyan a madarak is ugyan úgy szólalnak meg. Mégsem érzi azt a békét, mint ott. Most pedig főleg nem, ahogy a kérdés elhagyja ajkait és a férfit figyeli. Szinte azonnal bánni kezdi. Inkább ne kérdezett volna, mert úgy néz ki, hogy válaszokat kap, amit talán hallani sem akar. Nem azért, mert számára lenne megterhelő, hanem éppen azért, mert Norennart félti, hogy olyan sebeket kell felszakítania, amiket talán nem lenne szabad.
És mégis őszintébbnek tűnik most, mint eddig bármikor. Talán mert nem kellett kérni tőle. Talán mert ez az, amit valójában soha nem mondott ki senkinek, és most mégis elmondja. Neki.
Lassan leül a fűbe, nem mozdul tovább. Nem próbál közelebb húzódni, nem nyúl felé, nem szól közbe. Hallgat, most meglepően sokáig. Csak ül, a tenyerét a combján nyugtatva, ujjai enyhén megfeszülnek, ahogy a pipafüst utolsó nyomai is eltűnnek körülöttük. Hallgatja a szavait, és érzi, ahogy minden mondat súlyt rak a levegőre és rá is. Nem nyomja, inkább csak formálja, ahogy a víz formálja a követ. Lassan, kitartóan.*
- Néha azok hagynak bennünk a legtöbbet, akik nem tartoznak hozzánk.
*Szólal meg végül halkan. A hangja puha, mint a moha, amin ülnek. Nem akar okos lenni. Nem próbál megoldani semmit. Csak éreztetni akarja, hogy ő ott van a férfinak.*
- Akik nem kérnek tőlünk semmit, csak jelen vannak, amikor kell. És akiket még akkor is keresünk, mikor már régen elmentek.
*Most néz csak rá igazán. Nem tolakodóan, nem fürkészve, csak nyíltan. Mint aki látja, amit megmutattak neki, és nem riad meg tőle.*
- A fájdalom nem tesz kisebbé. *Mondja, és ez már szinte suttogás.* Szerintem ő tudta, mit jelentettél neki és ő mit jelentett neked. És hogy mit tanított. Még ha nem is volt jó ember... valamit jól csinált.
*Egy pillanatra elfordítja a fejét, mintha a lombokon túl keresne valamit, majd vissza. Az ujjai közé vesz egy levelet, amit a szél sodort a lába elé. Nézi, forgatja, mintha abból olvasná ki azokat az emlékeket, amiket ő is igyekezett magában már régen eltemetni.*
- Mielőtt a családodhoz kerültem volna árvaházban éltem, ha lehet azt életnek nevezni.
*Fintorodik el, majd egy hosszú sóhajjal engedi ki ujjai közül a levelet. Csak azután folytatja, mikor az a fűbe ér. Egy utolsó pillantást vet még rá, mintha abból merítene megerősítést.*
- Ott volt egy lány. Teljesen az ellentétem volt. Csendes, magának való, aki inkább idomult, mintsem lázadjon. Ő volt az egyetlen, aki segített abban, hogy ne törjek meg, aki miatt kitartottam, aki miatt az egészet ott akartam hagyni és azt akartam, hogy ő is velem jöjjön.
*Erősen az ajkába harap, ahogy egyre inkább úgy érzi, hogy egy kátránnyal teli tó aljára süllyed le éppen. Nincs kapaszkodó, csak a sűrű massza, ami lassan eltelíti a légcsövet, a tüdőt és fojtogat.*
- Csak egy botlás volt az egész. Túl gyorsan történt és megrémültem. Azután... egyszerűen csak tovább szaladtam. Otthagytam úgy, hogy hátra sem néztem. Csak az őröket hallottam és a kiáltását.
*A tenyere izzadni kezd, ahogy pedig felpillant a férfira és a tekintetük találkozik, a könnyeknek csak nagy küzdelem árán tud gátat szabni. Csupán csak szemei csillogása árulja el, hogy azt igen nagy erővel tartja vissza.*
- Ha szerencsés, akkor felkötötték a Mélyköd ív alá. Ha nem, akkor talán még ma is odalent van a mélyben, Rabszolgavárosban.
*A gondolat libabőrt szül végig a karjain, amitől igyekszik minél gyorsabban megszabadulni, így a bőrére dörzsöl. Végül inkább felkel és lassan a kőkupachoz sétál. Most terhessé vált csak ücsörögni a fűben, gondtalanságot tettetve. A tenyerét a halom tetejére teszi, majd a száját húzva hunyja le a szemeit.*
- Az biztos, hogy bármi lett a vége, arról én és az önfejűségem tehet. Az, hogy minden áron magam mögött akartam hagyni Pirtianest.
*Végül a válla fölött hátrapillant a férfira.*
- Nem tudom, hogy mit érezhetsz, mert én nem gyászolok. Nincs jogom hozzá, a bűntudat nem engedi.
*A kezét lassan elhúzza, majd visszafordulva lép a férfi mellé, ahol visszaül a fűbe. De most nem néz Norennarra, csak a tisztást figyeli csendesen.*
- De talán néha... nem az számít, hogy el tudtunk-e búcsúzni. *Szólal meg végül halkan.* Hanem az, hogy volt valaki, akitől fáj, hogy nem tudtunk.
*Vékony mosoly jelenik meg a szája sarkában, nem vigasztalásból, inkább annak jeleként, hogy próbálja megérteni, amit a férfi érez.*
- Az ilyen emberek nem tűnnek el csak úgy. Maradnak bennünk, a dolgokban, amiket tőlük tanultunk. A döntésekben, amiket miattuk hozunk meg. Még abban is, ahogy most beszélsz róla.
*Egy pillanatra elhallgat, de a hangja továbbra is lágy, szilárd.*
- Lehet, hogy nem búcsúztál el tőle akkor, de most megtetted. Itt. Ebben. És szerintem... valahol, valahogyan, ez is számít. Főleg, hogy, ha jól sejtem gyakran kilátogatsz ide.
*Mosolyodik el valamivel szélesebben, ahogy a férfinak dől. Fejét a vállára hajtja, szemeit pedig ismét lehunyja. Most nem akar mást csak egy kis csendet. A szíve sajog a saját emlékeinek terhétől, és attól is, hogy szívesen segítene a férfi terhén is enyhíteni. De most az egyszer képtelen rá, mert egyszerűen nincs a kezében hozzá eszköz.*
//Az út mentén - a fák sűrűjében//
*Amióta újra Norennarral lehet most először érzi úgy, hogy a hallgatás, a csend kín. Amikor magában igyekszik azt állítani, hogy a kimondott szavait nem úgy értette, ahogy. Nem azt akarta éreztetni, amit. De felesleges állítgatni bármit is, mert nagyon is jól tudja, hogy úgy értett mindent, ahogy, hiába fáj és keserű. Nem szemrehányás, csupán csak valami mélyen megbújó keserűség, egy cseppnyi megbántódás tört magának utat, amit az évek alatt igyekezett elnyomni magában, hiszen, akinek ezek a szavak szóltak volna, éppen ő nem volt mellette. A viszontlátás öröme, az együtt töltött éjszaka, az ami után évek óta vágyott elnyomta benne mindezt. De most, hogy a város zümmögését maguk mögött hagyták, a csendben az óhatatlanul is utat tört magának. Attól a naptól kezdve, hogy útjaik szétváltak, igyekezett megértő és elfogadó lenni. De mielőtt maga is elment volna, addig az időt egyedül töltötte, magányosan, kapaszkodó nélkül. Vége volt annak, ami akkor, abban a kúriában még értelmet adott. Nem dühös miatta, már a csalódottságot sem érzi. Nem vágyja a másik bűntudatát, sem azt, hogy a bocsánatát kérje. Egyszerűen csak ennyi év elteltével, amikor már egy fokkal több bölcsességet és rálátást tudhatnak a magukénak, talán máshogy is végződhetett volna. De a múlt az múlt, kár a heget kapargatni.*
//A tisztáson - a füst mögött//
*Hagyja, hogy a tisztáson körbeölelje valami, ami hasonló, de mégis más, mint nem olyan rég a fűz alatt érzett. A csend szinte ugyan az, a szél járása is, ahogyan a madarak is ugyan úgy szólalnak meg. Mégsem érzi azt a békét, mint ott. Most pedig főleg nem, ahogy a kérdés elhagyja ajkait és a férfit figyeli. Szinte azonnal bánni kezdi. Inkább ne kérdezett volna, mert úgy néz ki, hogy válaszokat kap, amit talán hallani sem akar. Nem azért, mert számára lenne megterhelő, hanem éppen azért, mert Norennart félti, hogy olyan sebeket kell felszakítania, amiket talán nem lenne szabad.
És mégis őszintébbnek tűnik most, mint eddig bármikor. Talán mert nem kellett kérni tőle. Talán mert ez az, amit valójában soha nem mondott ki senkinek, és most mégis elmondja. Neki.
Lassan leül a fűbe, nem mozdul tovább. Nem próbál közelebb húzódni, nem nyúl felé, nem szól közbe. Hallgat, most meglepően sokáig. Csak ül, a tenyerét a combján nyugtatva, ujjai enyhén megfeszülnek, ahogy a pipafüst utolsó nyomai is eltűnnek körülöttük. Hallgatja a szavait, és érzi, ahogy minden mondat súlyt rak a levegőre és rá is. Nem nyomja, inkább csak formálja, ahogy a víz formálja a követ. Lassan, kitartóan.*
- Néha azok hagynak bennünk a legtöbbet, akik nem tartoznak hozzánk.
*Szólal meg végül halkan. A hangja puha, mint a moha, amin ülnek. Nem akar okos lenni. Nem próbál megoldani semmit. Csak éreztetni akarja, hogy ő ott van a férfinak.*
- Akik nem kérnek tőlünk semmit, csak jelen vannak, amikor kell. És akiket még akkor is keresünk, mikor már régen elmentek.
*Most néz csak rá igazán. Nem tolakodóan, nem fürkészve, csak nyíltan. Mint aki látja, amit megmutattak neki, és nem riad meg tőle.*
- A fájdalom nem tesz kisebbé. *Mondja, és ez már szinte suttogás.* Szerintem ő tudta, mit jelentettél neki és ő mit jelentett neked. És hogy mit tanított. Még ha nem is volt jó ember... valamit jól csinált.
*Egy pillanatra elfordítja a fejét, mintha a lombokon túl keresne valamit, majd vissza. Az ujjai közé vesz egy levelet, amit a szél sodort a lába elé. Nézi, forgatja, mintha abból olvasná ki azokat az emlékeket, amiket ő is igyekezett magában már régen eltemetni.*
- Mielőtt a családodhoz kerültem volna árvaházban éltem, ha lehet azt életnek nevezni.
*Fintorodik el, majd egy hosszú sóhajjal engedi ki ujjai közül a levelet. Csak azután folytatja, mikor az a fűbe ér. Egy utolsó pillantást vet még rá, mintha abból merítene megerősítést.*
- Ott volt egy lány. Teljesen az ellentétem volt. Csendes, magának való, aki inkább idomult, mintsem lázadjon. Ő volt az egyetlen, aki segített abban, hogy ne törjek meg, aki miatt kitartottam, aki miatt az egészet ott akartam hagyni és azt akartam, hogy ő is velem jöjjön.
*Erősen az ajkába harap, ahogy egyre inkább úgy érzi, hogy egy kátránnyal teli tó aljára süllyed le éppen. Nincs kapaszkodó, csak a sűrű massza, ami lassan eltelíti a légcsövet, a tüdőt és fojtogat.*
- Csak egy botlás volt az egész. Túl gyorsan történt és megrémültem. Azután... egyszerűen csak tovább szaladtam. Otthagytam úgy, hogy hátra sem néztem. Csak az őröket hallottam és a kiáltását.
*A tenyere izzadni kezd, ahogy pedig felpillant a férfira és a tekintetük találkozik, a könnyeknek csak nagy küzdelem árán tud gátat szabni. Csupán csak szemei csillogása árulja el, hogy azt igen nagy erővel tartja vissza.*
- Ha szerencsés, akkor felkötötték a Mélyköd ív alá. Ha nem, akkor talán még ma is odalent van a mélyben, Rabszolgavárosban.
*A gondolat libabőrt szül végig a karjain, amitől igyekszik minél gyorsabban megszabadulni, így a bőrére dörzsöl. Végül inkább felkel és lassan a kőkupachoz sétál. Most terhessé vált csak ücsörögni a fűben, gondtalanságot tettetve. A tenyerét a halom tetejére teszi, majd a száját húzva hunyja le a szemeit.*
- Az biztos, hogy bármi lett a vége, arról én és az önfejűségem tehet. Az, hogy minden áron magam mögött akartam hagyni Pirtianest.
*Végül a válla fölött hátrapillant a férfira.*
- Nem tudom, hogy mit érezhetsz, mert én nem gyászolok. Nincs jogom hozzá, a bűntudat nem engedi.
*A kezét lassan elhúzza, majd visszafordulva lép a férfi mellé, ahol visszaül a fűbe. De most nem néz Norennarra, csak a tisztást figyeli csendesen.*
- De talán néha... nem az számít, hogy el tudtunk-e búcsúzni. *Szólal meg végül halkan.* Hanem az, hogy volt valaki, akitől fáj, hogy nem tudtunk.
*Vékony mosoly jelenik meg a szája sarkában, nem vigasztalásból, inkább annak jeleként, hogy próbálja megérteni, amit a férfi érez.*
- Az ilyen emberek nem tűnnek el csak úgy. Maradnak bennünk, a dolgokban, amiket tőlük tanultunk. A döntésekben, amiket miattuk hozunk meg. Még abban is, ahogy most beszélsz róla.
*Egy pillanatra elhallgat, de a hangja továbbra is lágy, szilárd.*
- Lehet, hogy nem búcsúztál el tőle akkor, de most megtetted. Itt. Ebben. És szerintem... valahol, valahogyan, ez is számít. Főleg, hogy, ha jól sejtem gyakran kilátogatsz ide.
*Mosolyodik el valamivel szélesebben, ahogy a férfinak dől. Fejét a vállára hajtja, szemeit pedig ismét lehunyja. Most nem akar mást csak egy kis csendet. A szíve sajog a saját emlékeinek terhétől, és attól is, hogy szívesen segítene a férfi terhén is enyhíteni. De most az egyszer képtelen rá, mert egyszerűen nincs a kezében hozzá eszköz.*
1129. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-08 19:02:52
Üzenet elküldve: 2025-07-08 19:02:52
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
//Az út mentén - a fák sűrűjében//
*Norennar mozdulatai nem változnak, de a mondat mégis akár hegyes tőr csusszan be a bordái közé, egyenesen a szívébe, ahol nem szoktak sokáig időzni a szavak. Csak lecsorognak, megülnek, aztán elfelejtődnek. De ez nem ilyen.
„Sosem vonzott, ami csak szép. Jobban kedvelem azt, ami mellettem marad, amikor sötétebb lesz az ösvény.”
Nem néz hátra. Nem kérdez vissza. De a pillantása megbillen lefelé, mint amikor valakit hirtelen súly húz meg a mellkasában. Szinte észrevétlenül süti le a szemét. Egyetlen ütemtelenség a lépéseiben, ami csak annak tűnne fel, aki figyeli a hátát, a vállának ívét, az apró izommozgásokat a tarkója alatt. Szíve valóban kihagy egy ütemet, vagy csak ő érzi úgy. Nem tudja. Csak azt, hogy a csend most hirtelen más lett. Nem az erdő csendje, hanem a benne visszhangzó mondaté. Igyekszik elhessegetni a gondolatot, egy rutinos gondolatelterelő manőverrel: fák, moha, gyökerek, szélirány. De a mondat ott marad.
És nem tudja eldönteni, hogy mi bántja jobban. A bűntudat, vagy épp annak hiánya... Mégis megy tovább. Mint mindig. Egy szó nélkül. A mozdulatai csendesen viszik előre, a bozót megnyílik előtte, a válláról lehull egy-egy ággal szőtt fűszál. Nem szól. Mert ha megszólalna, talán nem tudná elhallgattatni magát újra.*
//A tisztáson - a füst mögött//
*A pipája mélyre szívja a füstöt. A tűz nélküli láng lassan, egyenletesen járja át a tüdejét, mintha nem is a dohány lenne, ami éget, hanem valami régebbi. Valami, ami ott gyűlik, ott gomolyog már hosszú ideje, csak sosem volt helye kifolyni.
A férfi nem válaszol azonnal. A tekintete a nőről az erdő lombjaira téved, valahová a mohaszőnyeg fölé, a levegő áttetsző sávjaira, ahol egy madár mozdul. Nem messze, egy ágon. Apró, sárgás szegélyű madár, túl élénk ide, túl eleven ebbe a hallgatásba. Csipog valamit. A hangja magas, tompán visszaverődik a levelekről, majd elhal, és semmi nem követi. A csend most túl hosszú. Kínosan hosszú. Még a madár is elhallgat.
A pipafüst végül kiszökik az ajkai közül.*
- Terhes az emlék... *Ismétli halkan, mint aki még ízlelgeti a szavakat.* - Valóban az.
*Ismét a tarkójához nyúl. Ujjai megkarcolják a bőrét, a hajtövét, a sóhaj megakad a torkában. Behunyja a szemét, pár másodpercig úgy marad, mintha onnan nézné vissza a kérdést. Mintha ott lenne a válasz. Talán valóban ott van.
Aztán lassan kinyílnak a szemei és a tekintete visszatalál Theára. A pillantása nyílt, minden védekezés nélkül. Nem hív, de nem is zár ki, csak engedi, hogy lássák azt, ami mögötte van.*
- De eleget érlelődött már bennem.
*Újra szív a pipából. A füst ezúttal szinte azonnal elszökik, ahogy kifújja, mintha csak meg akarna válni tőle, mielőtt megint túl sokáig maradna. A tekintete nyugodt, mégis ott bujkál mögötte a gyász, ami nem tör felszínre, de mégsem tűnik el. Egy érzés, ami túl régóta van ott ahhoz, hogy hangosan beszéljen róla, és túl ismerős ahhoz, hogy meglepje.*
- Egy férfi volt. Akinek a nevét se tudom, és mégis jobban szerettem, mint a vér szerinti apámat.
*Norennar szája sarka fáradt, keserű mosolyba rándul. Nem gúny, csak valami régi, magának szánt fintor. A fejét enyhén megrázza, mint aki még most sem tudja eldönteni, szánalmasnak tartsa-e ezt az egészet, vagy éppen túl soknak. De már nincs benne harag. Csak valami halk, elnyűtt emlék, amit nem lehet levakarni a bőr alól.*
- Amikor hátrahagytam a Dwirinthalen nevet… hát, az nem hagyott hátra engem.
*A pipát lehúzza a szájából, és két ujja között forgatja. A füst elvékonyodik, majd szétfoszlik a levegőben. Egy pillanatra nem mond semmit, csak a hamu pernyéjét figyeli, ahogy lehull egy levélre, majd lepattan róla, hangtalanul.*
- Megtalált néhány pénzéhes bandita formájában. Sosem tudtam meg, mit akartak. Eladni? Használni? Vagy csak úgy, valamiért, ami még maradt belőlem. Bármi is volt, már mindegy.
*Csend lesz. A fák fölött a lombok susognak, távol egy madár halkan visszacsipog valamit. Norennar nem néz Theára, de az arca nem zárkózik el. Vállai enyhén megereszkedve, ahogy ül, mintha régóta cipelne valamit, amit ma egy pillanatra le lehetett tenni.*
- Megmentett. Befogadott. Na meg nem csak azt tanította meg, hogy melyik végén kell fogni a kardot, hanem azt is, hogyan kell embert ölni...
*A hangja nem változik. Nem játszik meg semmit. Nem hősies, nem büszke, de nem is szégyenkező. Mintha csak egy eszköztár lenne, amit valaki otthagyott nála, és ő azóta is tudja, hogyan kell használni.*
- Nem volt jó ember, szerintem. De nem is kellett, hogy az legyen. Elég volt, hogy ott volt.
*A pipát újra a szájába veszi, de most nem gyújtja meg. Csak tartja. A tekintete elvándorol a kövek irányába. Nem élesen. Inkább úgy, mint aki nem akarja direkt nézni, de nem tudja megkerülni.*
- Úgy ment el, hogy el sem tudtam tőle búcsúzni.
*A szavai után egy kisebb szünet áll be. A szél megzörget néhány ágat fölöttük. Valahol egy mókus ugrik át egy gallyon, kis nesz kíséri, amit Norennar most hall is, de nem figyel rá. A lába mellé nyúl, és egy kis kavicsot görget meg a mutatóujjával, gondolkodás nélkül.*
- Ezért járok ki ide gyakran. De… nem az igazi.
*Most egy pillanatra Theára néz. A szeme alatt halvány vonalak feszülnek, mint amikor valaki visszatart valamit, de nem a sírást, csak a felesleges szavakat. Aztán sóhajt. Nem mélyen, csak halkan, alig mozdul a mellkasa tőle.*
- Nem hittem volna, hogy valaha hangosan kimondom, de rohadtul hiányzik az öreg…
*Ezzel nem tesz pontot a végére. Csak elhallgat. A pipát lassan eloltja, majd visszateszi a zsebébe, a mozdulat lassú és kiszámított. Jó szokását megőrizve nem siet vele. A füst már rég elszállt, de valami még mindig ott marad a levegőben. Norennar nem mozdul, nem húzódik távol. Csak ül, és hagyja, hogy a csend újra betöltse a teret.*
A hozzászólás írója (Norennar Dwirinthalen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.08 19:06:10
//Az út mentén - a fák sűrűjében//
*Norennar mozdulatai nem változnak, de a mondat mégis akár hegyes tőr csusszan be a bordái közé, egyenesen a szívébe, ahol nem szoktak sokáig időzni a szavak. Csak lecsorognak, megülnek, aztán elfelejtődnek. De ez nem ilyen.
„Sosem vonzott, ami csak szép. Jobban kedvelem azt, ami mellettem marad, amikor sötétebb lesz az ösvény.”
Nem néz hátra. Nem kérdez vissza. De a pillantása megbillen lefelé, mint amikor valakit hirtelen súly húz meg a mellkasában. Szinte észrevétlenül süti le a szemét. Egyetlen ütemtelenség a lépéseiben, ami csak annak tűnne fel, aki figyeli a hátát, a vállának ívét, az apró izommozgásokat a tarkója alatt. Szíve valóban kihagy egy ütemet, vagy csak ő érzi úgy. Nem tudja. Csak azt, hogy a csend most hirtelen más lett. Nem az erdő csendje, hanem a benne visszhangzó mondaté. Igyekszik elhessegetni a gondolatot, egy rutinos gondolatelterelő manőverrel: fák, moha, gyökerek, szélirány. De a mondat ott marad.
És nem tudja eldönteni, hogy mi bántja jobban. A bűntudat, vagy épp annak hiánya... Mégis megy tovább. Mint mindig. Egy szó nélkül. A mozdulatai csendesen viszik előre, a bozót megnyílik előtte, a válláról lehull egy-egy ággal szőtt fűszál. Nem szól. Mert ha megszólalna, talán nem tudná elhallgattatni magát újra.*
//A tisztáson - a füst mögött//
*A pipája mélyre szívja a füstöt. A tűz nélküli láng lassan, egyenletesen járja át a tüdejét, mintha nem is a dohány lenne, ami éget, hanem valami régebbi. Valami, ami ott gyűlik, ott gomolyog már hosszú ideje, csak sosem volt helye kifolyni.
A férfi nem válaszol azonnal. A tekintete a nőről az erdő lombjaira téved, valahová a mohaszőnyeg fölé, a levegő áttetsző sávjaira, ahol egy madár mozdul. Nem messze, egy ágon. Apró, sárgás szegélyű madár, túl élénk ide, túl eleven ebbe a hallgatásba. Csipog valamit. A hangja magas, tompán visszaverődik a levelekről, majd elhal, és semmi nem követi. A csend most túl hosszú. Kínosan hosszú. Még a madár is elhallgat.
A pipafüst végül kiszökik az ajkai közül.*
- Terhes az emlék... *Ismétli halkan, mint aki még ízlelgeti a szavakat.* - Valóban az.
*Ismét a tarkójához nyúl. Ujjai megkarcolják a bőrét, a hajtövét, a sóhaj megakad a torkában. Behunyja a szemét, pár másodpercig úgy marad, mintha onnan nézné vissza a kérdést. Mintha ott lenne a válasz. Talán valóban ott van.
Aztán lassan kinyílnak a szemei és a tekintete visszatalál Theára. A pillantása nyílt, minden védekezés nélkül. Nem hív, de nem is zár ki, csak engedi, hogy lássák azt, ami mögötte van.*
- De eleget érlelődött már bennem.
*Újra szív a pipából. A füst ezúttal szinte azonnal elszökik, ahogy kifújja, mintha csak meg akarna válni tőle, mielőtt megint túl sokáig maradna. A tekintete nyugodt, mégis ott bujkál mögötte a gyász, ami nem tör felszínre, de mégsem tűnik el. Egy érzés, ami túl régóta van ott ahhoz, hogy hangosan beszéljen róla, és túl ismerős ahhoz, hogy meglepje.*
- Egy férfi volt. Akinek a nevét se tudom, és mégis jobban szerettem, mint a vér szerinti apámat.
*Norennar szája sarka fáradt, keserű mosolyba rándul. Nem gúny, csak valami régi, magának szánt fintor. A fejét enyhén megrázza, mint aki még most sem tudja eldönteni, szánalmasnak tartsa-e ezt az egészet, vagy éppen túl soknak. De már nincs benne harag. Csak valami halk, elnyűtt emlék, amit nem lehet levakarni a bőr alól.*
- Amikor hátrahagytam a Dwirinthalen nevet… hát, az nem hagyott hátra engem.
*A pipát lehúzza a szájából, és két ujja között forgatja. A füst elvékonyodik, majd szétfoszlik a levegőben. Egy pillanatra nem mond semmit, csak a hamu pernyéjét figyeli, ahogy lehull egy levélre, majd lepattan róla, hangtalanul.*
- Megtalált néhány pénzéhes bandita formájában. Sosem tudtam meg, mit akartak. Eladni? Használni? Vagy csak úgy, valamiért, ami még maradt belőlem. Bármi is volt, már mindegy.
*Csend lesz. A fák fölött a lombok susognak, távol egy madár halkan visszacsipog valamit. Norennar nem néz Theára, de az arca nem zárkózik el. Vállai enyhén megereszkedve, ahogy ül, mintha régóta cipelne valamit, amit ma egy pillanatra le lehetett tenni.*
- Megmentett. Befogadott. Na meg nem csak azt tanította meg, hogy melyik végén kell fogni a kardot, hanem azt is, hogyan kell embert ölni...
*A hangja nem változik. Nem játszik meg semmit. Nem hősies, nem büszke, de nem is szégyenkező. Mintha csak egy eszköztár lenne, amit valaki otthagyott nála, és ő azóta is tudja, hogyan kell használni.*
- Nem volt jó ember, szerintem. De nem is kellett, hogy az legyen. Elég volt, hogy ott volt.
*A pipát újra a szájába veszi, de most nem gyújtja meg. Csak tartja. A tekintete elvándorol a kövek irányába. Nem élesen. Inkább úgy, mint aki nem akarja direkt nézni, de nem tudja megkerülni.*
- Úgy ment el, hogy el sem tudtam tőle búcsúzni.
*A szavai után egy kisebb szünet áll be. A szél megzörget néhány ágat fölöttük. Valahol egy mókus ugrik át egy gallyon, kis nesz kíséri, amit Norennar most hall is, de nem figyel rá. A lába mellé nyúl, és egy kis kavicsot görget meg a mutatóujjával, gondolkodás nélkül.*
- Ezért járok ki ide gyakran. De… nem az igazi.
*Most egy pillanatra Theára néz. A szeme alatt halvány vonalak feszülnek, mint amikor valaki visszatart valamit, de nem a sírást, csak a felesleges szavakat. Aztán sóhajt. Nem mélyen, csak halkan, alig mozdul a mellkasa tőle.*
- Nem hittem volna, hogy valaha hangosan kimondom, de rohadtul hiányzik az öreg…
*Ezzel nem tesz pontot a végére. Csak elhallgat. A pipát lassan eloltja, majd visszateszi a zsebébe, a mozdulat lassú és kiszámított. Jó szokását megőrizve nem siet vele. A füst már rég elszállt, de valami még mindig ott marad a levegőben. Norennar nem mozdul, nem húzódik távol. Csak ül, és hagyja, hogy a csend újra betöltse a teret.*
A hozzászólás írója (Norennar Dwirinthalen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.08 19:06:10
1128. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-08 17:56:41
Üzenet elküldve: 2025-07-08 17:56:41
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 97
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*A kendő meglengetésére először csak egy félmosollyal reagál. Szinte már túl gyenge ahhoz, hogy gúnynak lehessen nevezni, inkább valami fáradt egyetértés bujkál benne, ahogy enyhén megcsóválja a fejét. Azután jobban szemügyre veszi az anyagot, ami után tettetett viszolygással húzza el a száját.*
- Azt hiszem jobb is, ha azt nem teszed közel az arcomhoz.
*Fintorog, majd halkan felkuncogva már csak aprót von a vállain. A szemeiben látszik, hogy, ha Norennarnak könnyebb úgy, akkor a kendőtől sem fog ódzkodni. De végül az visszakerül abba a zsebbe, ahonnan előhúzták. Ő pedig mélységes hálát érez magában. Nem azért, hogy nem kell elviselnie a szemei előtt az igen viseltes anyagdarabot, hanem a bizalomért, amit kiérdemelten vagy sem, de megkapott a férfitól.
Mikor elindulnak az ösvényen túlra, a bozótba, tétován követi Norennart. Mozdulatai bizonytalanabbak, ahogy lába meg-megakad a sűrű gyökérhálóban vagy a fű rejtett görbületeiben. Nem olyan, mint ő. Nem úgy mozog, mint aki hazatalál az erdőbe. Nem emlékszik erre az útra, mert ez nem az ő útja. Ő csak vendég itt, egy túl elegáns, túl tiszta, túl sokat kérdező vendég. A sarka beleakad valamibe, félig megbotlik, aztán visszanyeri az egyensúlyát. Egy sóhajnyi bosszúság kicsúszik belőle. Egy pillanatra elképzeli magát, ahogy a selyembe bújva, a kis cipőjében tipeg át itt mindenen. A látvány szinte szórakoztatóan kellemetlen, ami után bizonyosan vissza kéne térnie a piacra, hogy a megszaggatott selyem helyett szerezzen valami újat.
A férfi szavai, a félhangos megjegyzés az ölebről, megállítják egy pillanatra. Csak megrázza a fejét, halk nevetés szalad ki belőle, de nem vidám, inkább csak egyfajta enyhe hitetlenkedés ül meg benne. Hiába igyekszik magát szinte hibátlan eleganciába csomagolni, mégsem tudja elképzelni, ahogy valami sipítozó kis szőrgombóccal jár-kel a hóna alatt.*
- Egy öleb?
*Suttogja vissza, mintha nem is neki, csak magának válaszolna, vagy az erdőnek, ami minden hangot magába szív.*
- Képzeld el azt a kis vakarcsot, ha elhoznám mondjuk ide. Az első bozót zörgésétől megriadva cipelhetném végig pátyolgatva.
*Vigyorodik el halványan, majd egy kis szünetet tartva, csendesen, alig hallhatóan hozzáteszi.*
- Sosem vonzott, ami csak szép. Jobban kedvelem azt, ami mellettem marad, amikor sötétebb lesz az ösvény.
*Nem néz rá közben. Nem mer. Mert tudja, a férfi értené, mit is jelent igazán az, amit mondott, és talán még azt is, amit nem.
Amikor a tisztásra érnek megáll. Szinte ösztönösen, mintha a moha puhább illata, a fény halkabb esése arra intené, hogy most csendesebbnek kell lennie. Szinte zavarba jön ettől a helytől, nem mintha félné, inkább csak úgy érzi, mintha valaki más emlékébe lépett volna bele. Oda, ahová nem hívta senki. Pedig akarták, hogy itt legyen. Norennar akarta, hogy ezt együtt járják végig, hogy elkísérje, hogy mellette legyen.
A tábortűz helyére pillant, majd a sárgák lassan tovább indulnak a kőhalom felé. A végén pedig ismét csak aprót rándulnak vállai.*
- Azt meg kell hagyni, hogy levegősebb, mint az én porlepte viskóm.
*Mosolyodik el, de a megjegyzés nem gúnyos éllel érkezik, csupán csak könnyedebb hanggal, mintha ezzel igyekezne a hely miatt rátelepedő apró feszültséget elűzni. Maga sem tudja, hogy miért érzi azt a kellemetlen szorítást a gyomrában. Talán inkább izgalomnak nevezhető. Azért mert itt van, mert hívták, mert egy olyan helyre lépett be, ami túl személyes és egy kicsit illetéktelennek érzi magát itt.
Norennart figyeli, ahogy a kövekhez megy. Ahogy mozdul, ahogy térdel, ahogy füstöl. A férfi testtartása, a mozdulatainak lassú ritmusa többet mond, mint bármelyik szava. Érzi, hogy most nem kérdezhet. Hogy itt nem lehet. Hogy ez a hely más. Több. Szentebb, mint bármi, amit ő valaha ismert. De mégis, a kíváncsiság ott motoszkál benne. És nem csak kíváncsiság. Valami több. Valami, amit a férfi csöndje, a víz öntése, a pipája lassú, őrszemként kitartó füstje ébreszt benne. Talán azért, mert ez az első alkalom, hogy valóban meglátja, nem csak nézi. Hogy nem csak a páncélt érzékeli, hanem a súlyt is alatta.
Amikor Norennar végül megszólal, a kérdésekkel, egy ideig csak hallgat. A férfi hangja nyugodt, sőt, szinte túl nyugodt. Mint aki már számított rá. Mint aki tudja, mit nem akar elmondani. És ez még nehezebbé teszi. A nő közelebb lép. Nem sokat, csak annyit, hogy ha akarja, lássa az arcát. Ne kelljen találgatnia. Karjait összefonja maga előtt, ujjai meg-megmozdulnak a bőrén, mintha valamit keresnének, szavakat, vagy egy kapaszkodót. Vagy bátorságot, hogy belekérdezzen egy olyan dologba, amire nem biztos, hogy szívesen adnak választ. De végül csak kérdez.*
- Ő ki volt?
*Egy emlék csupán, vagy valaki az emlékével együtt? A szemei a kőhalomra tapadnak. A hangja halk. De nem gyenge. Inkább csak óvatos, ahogy az ember egy sebre teszi a kezét. Tudja, hogy fájni fog, de nem hagyhatja érintetlenül.
Lassan szemei visszatalálnak a férfihoz és mielőtt a válaszolhatna, még egy suttogásnyi gondolat utat talál magának.*
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Szeretném tudni, de, ha terhes az emlék én nem akarok faggatózni.
*Hisz számára az is elég, hogy itt lehet most a férfival. Nem számít, hogy milyen emlék, fájdalom fölé hordtak köveket, még, ha szeretné is tudni. Még, ha úgy érzi, hogy talán így a férfinak is könnyebb lehet. Ugyebár ezt ő nem tudja helyette megítélni.*
*A kendő meglengetésére először csak egy félmosollyal reagál. Szinte már túl gyenge ahhoz, hogy gúnynak lehessen nevezni, inkább valami fáradt egyetértés bujkál benne, ahogy enyhén megcsóválja a fejét. Azután jobban szemügyre veszi az anyagot, ami után tettetett viszolygással húzza el a száját.*
- Azt hiszem jobb is, ha azt nem teszed közel az arcomhoz.
*Fintorog, majd halkan felkuncogva már csak aprót von a vállain. A szemeiben látszik, hogy, ha Norennarnak könnyebb úgy, akkor a kendőtől sem fog ódzkodni. De végül az visszakerül abba a zsebbe, ahonnan előhúzták. Ő pedig mélységes hálát érez magában. Nem azért, hogy nem kell elviselnie a szemei előtt az igen viseltes anyagdarabot, hanem a bizalomért, amit kiérdemelten vagy sem, de megkapott a férfitól.
Mikor elindulnak az ösvényen túlra, a bozótba, tétován követi Norennart. Mozdulatai bizonytalanabbak, ahogy lába meg-megakad a sűrű gyökérhálóban vagy a fű rejtett görbületeiben. Nem olyan, mint ő. Nem úgy mozog, mint aki hazatalál az erdőbe. Nem emlékszik erre az útra, mert ez nem az ő útja. Ő csak vendég itt, egy túl elegáns, túl tiszta, túl sokat kérdező vendég. A sarka beleakad valamibe, félig megbotlik, aztán visszanyeri az egyensúlyát. Egy sóhajnyi bosszúság kicsúszik belőle. Egy pillanatra elképzeli magát, ahogy a selyembe bújva, a kis cipőjében tipeg át itt mindenen. A látvány szinte szórakoztatóan kellemetlen, ami után bizonyosan vissza kéne térnie a piacra, hogy a megszaggatott selyem helyett szerezzen valami újat.
A férfi szavai, a félhangos megjegyzés az ölebről, megállítják egy pillanatra. Csak megrázza a fejét, halk nevetés szalad ki belőle, de nem vidám, inkább csak egyfajta enyhe hitetlenkedés ül meg benne. Hiába igyekszik magát szinte hibátlan eleganciába csomagolni, mégsem tudja elképzelni, ahogy valami sipítozó kis szőrgombóccal jár-kel a hóna alatt.*
- Egy öleb?
*Suttogja vissza, mintha nem is neki, csak magának válaszolna, vagy az erdőnek, ami minden hangot magába szív.*
- Képzeld el azt a kis vakarcsot, ha elhoznám mondjuk ide. Az első bozót zörgésétől megriadva cipelhetném végig pátyolgatva.
*Vigyorodik el halványan, majd egy kis szünetet tartva, csendesen, alig hallhatóan hozzáteszi.*
- Sosem vonzott, ami csak szép. Jobban kedvelem azt, ami mellettem marad, amikor sötétebb lesz az ösvény.
*Nem néz rá közben. Nem mer. Mert tudja, a férfi értené, mit is jelent igazán az, amit mondott, és talán még azt is, amit nem.
Amikor a tisztásra érnek megáll. Szinte ösztönösen, mintha a moha puhább illata, a fény halkabb esése arra intené, hogy most csendesebbnek kell lennie. Szinte zavarba jön ettől a helytől, nem mintha félné, inkább csak úgy érzi, mintha valaki más emlékébe lépett volna bele. Oda, ahová nem hívta senki. Pedig akarták, hogy itt legyen. Norennar akarta, hogy ezt együtt járják végig, hogy elkísérje, hogy mellette legyen.
A tábortűz helyére pillant, majd a sárgák lassan tovább indulnak a kőhalom felé. A végén pedig ismét csak aprót rándulnak vállai.*
- Azt meg kell hagyni, hogy levegősebb, mint az én porlepte viskóm.
*Mosolyodik el, de a megjegyzés nem gúnyos éllel érkezik, csupán csak könnyedebb hanggal, mintha ezzel igyekezne a hely miatt rátelepedő apró feszültséget elűzni. Maga sem tudja, hogy miért érzi azt a kellemetlen szorítást a gyomrában. Talán inkább izgalomnak nevezhető. Azért mert itt van, mert hívták, mert egy olyan helyre lépett be, ami túl személyes és egy kicsit illetéktelennek érzi magát itt.
Norennart figyeli, ahogy a kövekhez megy. Ahogy mozdul, ahogy térdel, ahogy füstöl. A férfi testtartása, a mozdulatainak lassú ritmusa többet mond, mint bármelyik szava. Érzi, hogy most nem kérdezhet. Hogy itt nem lehet. Hogy ez a hely más. Több. Szentebb, mint bármi, amit ő valaha ismert. De mégis, a kíváncsiság ott motoszkál benne. És nem csak kíváncsiság. Valami több. Valami, amit a férfi csöndje, a víz öntése, a pipája lassú, őrszemként kitartó füstje ébreszt benne. Talán azért, mert ez az első alkalom, hogy valóban meglátja, nem csak nézi. Hogy nem csak a páncélt érzékeli, hanem a súlyt is alatta.
Amikor Norennar végül megszólal, a kérdésekkel, egy ideig csak hallgat. A férfi hangja nyugodt, sőt, szinte túl nyugodt. Mint aki már számított rá. Mint aki tudja, mit nem akar elmondani. És ez még nehezebbé teszi. A nő közelebb lép. Nem sokat, csak annyit, hogy ha akarja, lássa az arcát. Ne kelljen találgatnia. Karjait összefonja maga előtt, ujjai meg-megmozdulnak a bőrén, mintha valamit keresnének, szavakat, vagy egy kapaszkodót. Vagy bátorságot, hogy belekérdezzen egy olyan dologba, amire nem biztos, hogy szívesen adnak választ. De végül csak kérdez.*
- Ő ki volt?
*Egy emlék csupán, vagy valaki az emlékével együtt? A szemei a kőhalomra tapadnak. A hangja halk. De nem gyenge. Inkább csak óvatos, ahogy az ember egy sebre teszi a kezét. Tudja, hogy fájni fog, de nem hagyhatja érintetlenül.
Lassan szemei visszatalálnak a férfihoz és mielőtt a válaszolhatna, még egy suttogásnyi gondolat utat talál magának.*
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Szeretném tudni, de, ha terhes az emlék én nem akarok faggatózni.
*Hisz számára az is elég, hogy itt lehet most a férfival. Nem számít, hogy milyen emlék, fájdalom fölé hordtak köveket, még, ha szeretné is tudni. Még, ha úgy érzi, hogy talán így a férfinak is könnyebb lehet. Ugyebár ezt ő nem tudja helyette megítélni.*
1127. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-08 17:07:16
Üzenet elküldve: 2025-07-08 17:07:16
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 468
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*Norennar hümmög a válaszra. Halk, mély hang csúszik ki a torkából, valahol a gondolat és az elismerés határán. Nem szólal meg azonnal, csak oldalra pillant Theára, mintha mérlegelné, elérkezett-e már az idő, hogy kimondja, ami benne mocorog. De aztán visszavonja a tekintetét. Most még megtartja magának. A nő hangjának emléke ott marad a levegőben, mint egy lassan oszló füstfoszlány – és ő még nem akarja eloszlatni.
Aztán Thea felé fordul a kendős megjegyzéssel. Norennar felvonja egyik szemöldökét, a szája sarkában pedig valami fáradt, mégis játékos mosoly tűnik fel. Zsebébe nyúl, ujjai kitapintják a durva szövésű, kissé már kirojtosodott textilt. Előhúzza, meglengeti a nő előtt. Koszos, gyűrött, és valaha fehér lehetett, de ma már inkább a vándorélet sápadt szürkéjét viseli magán.*
- Ha ennyire félted a világrend épségét, hát beköthetem a szemed.
*Mondja gúnyosan, de végül a kendőt visszagyűri a zsebébe. Egy pillanatig úgy tartja, mintha tényleg elgondolkodna rajta, majd csak legyint és elteszi.
A nő válasza után egy darabig hallgat. Amikor végül mégis szóra nyitja a száját, hangja szinte suttogás, mintha nem akarna visszhangot kelteni a lombok között.*
- Eleddig én is csak egyet hoztam ide.
*Nem teszi hozzá, hogy mi lett azzal az eggyel. Nem kell. Az árnyék ott rezdül a hangja mögött, de nem követeli, hogy szóvá tegyék. Int Theának, hogy induljanak tovább, és a sötétlő erdő felé veszik az irányt.
A fák egyre sűrűsödnek. Néhány bokor még kapaszkodik az erdő szélébe, de aztán elfogynak, és helyüket sűrű, magas törzsek veszik át. Az ágak összeborulnak felettük, a fény csak foszlányokban szűrődik át a leveleken. A színek tompulnak, a zajok elhalkulnak. Az aljnövényzet szinte teljesen hiányzik, csak néha sercen valami a bakancsuk alatt. Az ösvény egy darabig még tágas, kényelmesen követhető, de aztán Norennar letér róla. Mintha valamiféle belső térkép vezérelné, egy mozdulattal átlép a bozótos peremén. A testtartása nem árul el bizonytalanságot, olyan, mint aki régóta ismeri ezt a kerülőutat. A csapás, amin tovább haladnak, alig különbözik a környezettől: a moha kicsit világosabb csíkban fut, néhol meggörbült a fű, vagy az ágak hajlata mutatja, hogy nem ők az elsők, akik arra jártak.
A csendben, ami rájuk telepszik, ismét megszólal Norennar. A hangja alig emelkedik ki a lombok alatt szűrődő neszek közül, mintha szándékosan úgy ejtené ki a szavait, hogy ne zavarja meg az erdő saját ritmusát.*
- Azt gondoltam, egy öleb talán közelebb állna a szívedhez. *Jegyzi meg, szinte csak maga elé mormogva, de a hangjában ott bujkál valami furcsa, tétova kíváncsiság.* - Olyan... városiabb. Kifinomultabb. Valószínűleg a ruhádhoz is jobban menne… *Egy pillanatra elhallgat, aztán apró, alig látható vállvonással hozzáteszi.* - De úgy tűnik, rosszul tippeltem.
*A séta hosszú. Az erdő nem kegyelmez, a gyökerek kis híján kitérik a bokát, a sötét olykor túl mélyre húzódik. De Norennar nem áll meg, nem téved el. A teste emlékszik az útra. Az izmai, a lépései. Mintha maga az erdő tanította volna meg rá.
Végül megérkeznek. Egy elhagyatottnak tűnő tisztásra nyílik a keskeny ösvény, ahol a moha valamivel puhább, a levegő nedvesebb, és minden halkabb. A fák itt egy kicsit hátrébb húzódnak, a fény is bátrabban ereszkedik a földre. Norennar megáll egy ponton, ahol a földön néhány mohával benőtt kő hever. Az egykori tábortűz helyét ma már csak egy sötét folt és néhány hamuszürke emlék őrzi.*
- Üdvözöllek az én kis hajlékomban... Máris otthonosabbnak tűnik a tiéd, igaz?
*Hátrapillant válla felett, a tekintete fanyar, de nem rosszindulatú. Inkább csak az a fajta irónia villan fel benne, ami mögött fáradtság is lapul. Aztán a tekintete elkalandozik. Nem messze, az egyik szikla tövében egy kőhalom magasodik. Alacsony, durván rakott, de gondosan elrendezett.
Norennar nagyot sóhajt. A levegő beleremeg a mellkasában. Elindul. Nem először teszi, lábai mégis nehéznek érződnek, mintha a bűntudat súlya húzná őket vissza.
Megáll a kőhalom előtt. Egy darabig csak nézi. Aztán előveszi a pipáját. Szája sarkába illeszti, ujjai gyakorlott mozdulatokkal gyújtják meg a dohányt. A füst először vastagon kúszik fel, majd meglepően finom spirálban emelkedik a fák közé. Norennar a füstöt nézi. Nem gondolkodik. Csak nézi, ahogy a világ eloszlik a szálak között.
Végül a pipát leemeli, és az egyik kőre helyezi a halom tetején. Mint valami különös mécses. Nem hivalkodó, hanem az a fajta mozdulat, amit csak az ismétlés tesz szertartássá. Letérdel. A térdei puhán fúródnak a mohába, a háta egyenes. Ajkai halkan mozdulnak, alig hallható imát mormol, mintha csak a köveknek szólna, nem is az égnek. Nem szentbeszéd ez. Inkább emlékeztetés.
Feláll, előveszi kulacsát. Iszik néhány kortyot, aztán a maradékot lassan kiönti a kőhalom tetejére. A víz szinte hangtalanul csorog végig a sima köveken, apró cseppek pattannak le róla, egyenesen a mohába. A pipája nem nedvesedik meg, tovább füstöl az egyik kövön, mint valami őrszem, aki addig marad, míg újra nem szólítják.
Norennar újra sóhajt. A keze végig simít a köveken. Mintha el akarna simítani valamit. Egy mondatot, amit nem mondtak ki. Egy pillanatot, amit túl hirtelen temettek el.
Visszaveszi a pipáját. Megforgatja az ujjai között, aztán újra szájához emeli. A füst most keserűbb. Nem a dohánytól, a múlt íze maradt benne.
Megfordul. A tekintete Theára emelkedik. Szomorú, de nem gyenge. Nem törékeny. Inkább olyan, mint aki régóta cipel valami súlyos terhet a köpönyege alatt, és most először meg is mutatja.
Beszív. Kifúj. A hangja még mindig csendes s látszólag érzelmektől mentes.*
- Gondolom van pár kérdésed.
*Norennar hümmög a válaszra. Halk, mély hang csúszik ki a torkából, valahol a gondolat és az elismerés határán. Nem szólal meg azonnal, csak oldalra pillant Theára, mintha mérlegelné, elérkezett-e már az idő, hogy kimondja, ami benne mocorog. De aztán visszavonja a tekintetét. Most még megtartja magának. A nő hangjának emléke ott marad a levegőben, mint egy lassan oszló füstfoszlány – és ő még nem akarja eloszlatni.
Aztán Thea felé fordul a kendős megjegyzéssel. Norennar felvonja egyik szemöldökét, a szája sarkában pedig valami fáradt, mégis játékos mosoly tűnik fel. Zsebébe nyúl, ujjai kitapintják a durva szövésű, kissé már kirojtosodott textilt. Előhúzza, meglengeti a nő előtt. Koszos, gyűrött, és valaha fehér lehetett, de ma már inkább a vándorélet sápadt szürkéjét viseli magán.*
- Ha ennyire félted a világrend épségét, hát beköthetem a szemed.
*Mondja gúnyosan, de végül a kendőt visszagyűri a zsebébe. Egy pillanatig úgy tartja, mintha tényleg elgondolkodna rajta, majd csak legyint és elteszi.
A nő válasza után egy darabig hallgat. Amikor végül mégis szóra nyitja a száját, hangja szinte suttogás, mintha nem akarna visszhangot kelteni a lombok között.*
- Eleddig én is csak egyet hoztam ide.
*Nem teszi hozzá, hogy mi lett azzal az eggyel. Nem kell. Az árnyék ott rezdül a hangja mögött, de nem követeli, hogy szóvá tegyék. Int Theának, hogy induljanak tovább, és a sötétlő erdő felé veszik az irányt.
A fák egyre sűrűsödnek. Néhány bokor még kapaszkodik az erdő szélébe, de aztán elfogynak, és helyüket sűrű, magas törzsek veszik át. Az ágak összeborulnak felettük, a fény csak foszlányokban szűrődik át a leveleken. A színek tompulnak, a zajok elhalkulnak. Az aljnövényzet szinte teljesen hiányzik, csak néha sercen valami a bakancsuk alatt. Az ösvény egy darabig még tágas, kényelmesen követhető, de aztán Norennar letér róla. Mintha valamiféle belső térkép vezérelné, egy mozdulattal átlép a bozótos peremén. A testtartása nem árul el bizonytalanságot, olyan, mint aki régóta ismeri ezt a kerülőutat. A csapás, amin tovább haladnak, alig különbözik a környezettől: a moha kicsit világosabb csíkban fut, néhol meggörbült a fű, vagy az ágak hajlata mutatja, hogy nem ők az elsők, akik arra jártak.
A csendben, ami rájuk telepszik, ismét megszólal Norennar. A hangja alig emelkedik ki a lombok alatt szűrődő neszek közül, mintha szándékosan úgy ejtené ki a szavait, hogy ne zavarja meg az erdő saját ritmusát.*
- Azt gondoltam, egy öleb talán közelebb állna a szívedhez. *Jegyzi meg, szinte csak maga elé mormogva, de a hangjában ott bujkál valami furcsa, tétova kíváncsiság.* - Olyan... városiabb. Kifinomultabb. Valószínűleg a ruhádhoz is jobban menne… *Egy pillanatra elhallgat, aztán apró, alig látható vállvonással hozzáteszi.* - De úgy tűnik, rosszul tippeltem.
*A séta hosszú. Az erdő nem kegyelmez, a gyökerek kis híján kitérik a bokát, a sötét olykor túl mélyre húzódik. De Norennar nem áll meg, nem téved el. A teste emlékszik az útra. Az izmai, a lépései. Mintha maga az erdő tanította volna meg rá.
Végül megérkeznek. Egy elhagyatottnak tűnő tisztásra nyílik a keskeny ösvény, ahol a moha valamivel puhább, a levegő nedvesebb, és minden halkabb. A fák itt egy kicsit hátrébb húzódnak, a fény is bátrabban ereszkedik a földre. Norennar megáll egy ponton, ahol a földön néhány mohával benőtt kő hever. Az egykori tábortűz helyét ma már csak egy sötét folt és néhány hamuszürke emlék őrzi.*
- Üdvözöllek az én kis hajlékomban... Máris otthonosabbnak tűnik a tiéd, igaz?
*Hátrapillant válla felett, a tekintete fanyar, de nem rosszindulatú. Inkább csak az a fajta irónia villan fel benne, ami mögött fáradtság is lapul. Aztán a tekintete elkalandozik. Nem messze, az egyik szikla tövében egy kőhalom magasodik. Alacsony, durván rakott, de gondosan elrendezett.
Norennar nagyot sóhajt. A levegő beleremeg a mellkasában. Elindul. Nem először teszi, lábai mégis nehéznek érződnek, mintha a bűntudat súlya húzná őket vissza.
Megáll a kőhalom előtt. Egy darabig csak nézi. Aztán előveszi a pipáját. Szája sarkába illeszti, ujjai gyakorlott mozdulatokkal gyújtják meg a dohányt. A füst először vastagon kúszik fel, majd meglepően finom spirálban emelkedik a fák közé. Norennar a füstöt nézi. Nem gondolkodik. Csak nézi, ahogy a világ eloszlik a szálak között.
Végül a pipát leemeli, és az egyik kőre helyezi a halom tetején. Mint valami különös mécses. Nem hivalkodó, hanem az a fajta mozdulat, amit csak az ismétlés tesz szertartássá. Letérdel. A térdei puhán fúródnak a mohába, a háta egyenes. Ajkai halkan mozdulnak, alig hallható imát mormol, mintha csak a köveknek szólna, nem is az égnek. Nem szentbeszéd ez. Inkább emlékeztetés.
Feláll, előveszi kulacsát. Iszik néhány kortyot, aztán a maradékot lassan kiönti a kőhalom tetejére. A víz szinte hangtalanul csorog végig a sima köveken, apró cseppek pattannak le róla, egyenesen a mohába. A pipája nem nedvesedik meg, tovább füstöl az egyik kövön, mint valami őrszem, aki addig marad, míg újra nem szólítják.
Norennar újra sóhajt. A keze végig simít a köveken. Mintha el akarna simítani valamit. Egy mondatot, amit nem mondtak ki. Egy pillanatot, amit túl hirtelen temettek el.
Visszaveszi a pipáját. Megforgatja az ujjai között, aztán újra szájához emeli. A füst most keserűbb. Nem a dohánytól, a múlt íze maradt benne.
Megfordul. A tekintete Theára emelkedik. Szomorú, de nem gyenge. Nem törékeny. Inkább olyan, mint aki régóta cipel valami súlyos terhet a köpönyege alatt, és most először meg is mutatja.
Beszív. Kifúj. A hangja még mindig csendes s látszólag érzelmektől mentes.*
- Gondolom van pár kérdésed.
1126. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-05 14:20:33
Üzenet elküldve: 2025-07-05 14:20:33
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Nori szemeiből nem tűnik el a rettegést jelző csillogás. Nem tehet róla, de akitől fél, azt gyűlöli, és akit gyűlöl, azzal képtelen jól bánni, főleg, ha a gyűlölet forrása nem más, mint Eeyr. Letaglózva várja meg, míg Mai odalépked elé, s közben keresi kékjeiben a biztonságot, de ezúttal nem találja, csak jeges hidegséget, és még csak azt sem tudja -megint-, hogy miért kapja. A lány elmagyarázza neki, amit a pergamenen láttak. Nem egy vers volt.*
- Szóval mindet megölték. Értem. Akkor talán mégis jobb, ha én leszek a következő, nem pedig ő. *Pillant még egyszer Cilia irányába, miközben egyszerre dolgozik benne az a bizonyos félelem keltette utálat, és az, hogy Mai szereti a kislányt, tehát neki is szeretnie kellene, de sajnos nem megy. Mégis, gyakorlatilag kimondja, hogy ha kell, akkor ő fog meghalni helyette, csupán azzal nincs tisztában, hogy ezt mondta.*
- De én le tudom győzni a halált, tudod. *Nyújtja ki a kezét, pont azt, melyet az állításának határozottságát adó karkötő díszít. Az amulett a kezébe hullik, ő pedig össze is zárja az ujjait, elbújtatva benne a titokzatos kulcsot, mely talán az ő halálát is okozza majd, de ő nem fél ettől.*
- Nem halhatok bele, míg Sa'Tereth velem van. *Hangzik el a korábban emlegetett isten örök ellenségének neve is. Két, teljesen ellentétes vélemény, Mai pedig ott áll közöttük, minduntalan küzdve azért, hogy boldog lehessen mindkettejük oldalán. Talán az ő küldetése még lehetetlenebb feladat, mint felkutatni a medál titkát.*
- Ha hazaértem, te leszel az első, akit meg fogok keresni. *Ígéri meg, csak azt nem, hogy valóban haza fog térni. Nori nem hisz benne, s nem is aggódik, de könnyen elképzelhető, hogy most látja utoljára a nővérét, és még csak nem is tudja, hogy a családjától készül elbúcsúzni éppen. De végül nem hangzik el búcsú, Mai elfordul tőle, és már újra Ciliával foglalkozik. Nori is hátat fordít, de nem a lovát keresi, hanem Szörnyecskét. Azt fogja tenni, amit mindvégig érzett. Követni fogja a macskát, bármerre is vezesse őt. Ha megtalálja az állatot, akkor leguggol hozzá, és simogatni kezdi őt.*
- Itt van *mutatja felé a medált.* Mutasd, hová vigyem! *szól kedvesen, és ha a macska elindul valamerre, akkor -ha teheti lóháton- követi őt.*
*Nori szemeiből nem tűnik el a rettegést jelző csillogás. Nem tehet róla, de akitől fél, azt gyűlöli, és akit gyűlöl, azzal képtelen jól bánni, főleg, ha a gyűlölet forrása nem más, mint Eeyr. Letaglózva várja meg, míg Mai odalépked elé, s közben keresi kékjeiben a biztonságot, de ezúttal nem találja, csak jeges hidegséget, és még csak azt sem tudja -megint-, hogy miért kapja. A lány elmagyarázza neki, amit a pergamenen láttak. Nem egy vers volt.*
- Szóval mindet megölték. Értem. Akkor talán mégis jobb, ha én leszek a következő, nem pedig ő. *Pillant még egyszer Cilia irányába, miközben egyszerre dolgozik benne az a bizonyos félelem keltette utálat, és az, hogy Mai szereti a kislányt, tehát neki is szeretnie kellene, de sajnos nem megy. Mégis, gyakorlatilag kimondja, hogy ha kell, akkor ő fog meghalni helyette, csupán azzal nincs tisztában, hogy ezt mondta.*
- De én le tudom győzni a halált, tudod. *Nyújtja ki a kezét, pont azt, melyet az állításának határozottságát adó karkötő díszít. Az amulett a kezébe hullik, ő pedig össze is zárja az ujjait, elbújtatva benne a titokzatos kulcsot, mely talán az ő halálát is okozza majd, de ő nem fél ettől.*
- Nem halhatok bele, míg Sa'Tereth velem van. *Hangzik el a korábban emlegetett isten örök ellenségének neve is. Két, teljesen ellentétes vélemény, Mai pedig ott áll közöttük, minduntalan küzdve azért, hogy boldog lehessen mindkettejük oldalán. Talán az ő küldetése még lehetetlenebb feladat, mint felkutatni a medál titkát.*
- Ha hazaértem, te leszel az első, akit meg fogok keresni. *Ígéri meg, csak azt nem, hogy valóban haza fog térni. Nori nem hisz benne, s nem is aggódik, de könnyen elképzelhető, hogy most látja utoljára a nővérét, és még csak nem is tudja, hogy a családjától készül elbúcsúzni éppen. De végül nem hangzik el búcsú, Mai elfordul tőle, és már újra Ciliával foglalkozik. Nori is hátat fordít, de nem a lovát keresi, hanem Szörnyecskét. Azt fogja tenni, amit mindvégig érzett. Követni fogja a macskát, bármerre is vezesse őt. Ha megtalálja az állatot, akkor leguggol hozzá, és simogatni kezdi őt.*
- Itt van *mutatja felé a medált.* Mutasd, hová vigyem! *szól kedvesen, és ha a macska elindul valamerre, akkor -ha teheti lóháton- követi őt.*
1125. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-05 13:47:32
Üzenet elküldve: 2025-07-05 13:47:32
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Nehezítené a dolgát, hogy ha lemondani kellene valamiről ami jogosan az övé lenne. De most már minden kérdéses. Háza ami sosem volt családja kezében. Az amulett ami halál hoz a tulajdonosokra. Egyáltalán kell neki ez? Kellett bármelyik is? Fogalma sincs. Ragaszkodó jellem Cilia. Szeretné közel tudni magához mindazokat, és mindazt amit szeret. Viszont ebben így mit szeressen? Mást nem igazán tud mint szüleiről visszakapott emlékeit. Mert amit most lát maga előtt. Talán jobb, ha végleg háta mögött hagyja és elfelejti. Szeretné emlékeztetni magát, hogy amilye most van. Most mindennél többet ér. Mai, Trylnor, az árvaház, és saját élete. Hogy akkor, azon a napon nem veszett ő is a mocsár mélyére mint szülei. Lehet istene mégsem hagyta el őt? Pusztán csak ennyire futotta? Hogy ebből az esélytelen és reménytelen helyzetből amibe szülei keveredtek. Legalább ezt az apró kincset kimentette. Őt. Hogy valamilyen csavart módon Mai jusson. Hogy egy nő, aki nem lehet anya, átérezhesse annak örömét és fájdalmait. És egy árvává lett gyermek, aki így új esélyt kap az élettől. Sa'tereth, ha ő áll a háttérben, nem győzött családja felett. Mert ő még él, és követheti édesanyja lépteit. Ha most még nem is gondol erre Cilia, majd egy nap biztos fog. De mindennek meg van a maga ideje. A gyásznak és az örömnek is. A sebeknek idő kell még gyógyulnak.*
- Én sem akarom, hogy veled is az történjen.
*Válaszolja még fájdalmat sugárzó tekintettel Mainak, mikor amaz felemeli fejét. Ha őt is elvesztené emiatt a hülye medál miatt. Tényleg reménytelen lenne minden.
Sóhaja istene felé elhagyja a száját, ahogy Mai végül hátat fordítva Nori fele indul. Akivel most egy hatalmasat fordul a világ. Cilia nem is érti a hangszínt, és a riadalmat sem érti, ahogy a feketeség szinte gyilkos, de mégis rettegő tekintettel őt vizslatja. Hasonlóan tesz ő is, kissé behúzva nyakát, hiszen nem tudja mit tehetett Nori ellen. Így inkább a ló mellett várja meg Mait.*
- Uhum. Jövök.
*Nem fordít hátat teljesen Norinak, fél szemmel nézi annak mozdulatait, amíg útjuk ténylegesen elváll. Hogy végleg? Az majd még kiderül.*
*Nehezítené a dolgát, hogy ha lemondani kellene valamiről ami jogosan az övé lenne. De most már minden kérdéses. Háza ami sosem volt családja kezében. Az amulett ami halál hoz a tulajdonosokra. Egyáltalán kell neki ez? Kellett bármelyik is? Fogalma sincs. Ragaszkodó jellem Cilia. Szeretné közel tudni magához mindazokat, és mindazt amit szeret. Viszont ebben így mit szeressen? Mást nem igazán tud mint szüleiről visszakapott emlékeit. Mert amit most lát maga előtt. Talán jobb, ha végleg háta mögött hagyja és elfelejti. Szeretné emlékeztetni magát, hogy amilye most van. Most mindennél többet ér. Mai, Trylnor, az árvaház, és saját élete. Hogy akkor, azon a napon nem veszett ő is a mocsár mélyére mint szülei. Lehet istene mégsem hagyta el őt? Pusztán csak ennyire futotta? Hogy ebből az esélytelen és reménytelen helyzetből amibe szülei keveredtek. Legalább ezt az apró kincset kimentette. Őt. Hogy valamilyen csavart módon Mai jusson. Hogy egy nő, aki nem lehet anya, átérezhesse annak örömét és fájdalmait. És egy árvává lett gyermek, aki így új esélyt kap az élettől. Sa'tereth, ha ő áll a háttérben, nem győzött családja felett. Mert ő még él, és követheti édesanyja lépteit. Ha most még nem is gondol erre Cilia, majd egy nap biztos fog. De mindennek meg van a maga ideje. A gyásznak és az örömnek is. A sebeknek idő kell még gyógyulnak.*
- Én sem akarom, hogy veled is az történjen.
*Válaszolja még fájdalmat sugárzó tekintettel Mainak, mikor amaz felemeli fejét. Ha őt is elvesztené emiatt a hülye medál miatt. Tényleg reménytelen lenne minden.
Sóhaja istene felé elhagyja a száját, ahogy Mai végül hátat fordítva Nori fele indul. Akivel most egy hatalmasat fordul a világ. Cilia nem is érti a hangszínt, és a riadalmat sem érti, ahogy a feketeség szinte gyilkos, de mégis rettegő tekintettel őt vizslatja. Hasonlóan tesz ő is, kissé behúzva nyakát, hiszen nem tudja mit tehetett Nori ellen. Így inkább a ló mellett várja meg Mait.*
- Uhum. Jövök.
*Nem fordít hátat teljesen Norinak, fél szemmel nézi annak mozdulatait, amíg útjuk ténylegesen elváll. Hogy végleg? Az majd még kiderül.*
1124. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-05 13:16:52
Üzenet elküldve: 2025-07-05 13:16:52
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 422
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
*Bármennyire igyekezett, hogy minél nagyobb távot tegyen meg, mielőtt lecsap a rekkenő hőség, a nyári napot nem tudja lefutni. A nap állása alapján még akár reggelnek is nevezhető az időpont, mégis, már most is érezhető a meleg. Főleg Mykaelnek, aki minden ingóságát magán cipeli, beleértve a bőrvértjét is. Már most kezd izzadni, és hol van még az igazi meleg!
Bosszús emiatt, de hát így jár az, aki a nyár kellős közepén egész napos gyalogtúrára indul, egy olyan úton, ami nem sok árnyékot nyújt.
Ennek következtében már most is iszik a kulacsából, pedig még sok van hátra. A Thargok vidéke még nagyon messze van, az se biztos, hogy ma eléri, bár elvileg nem nagyobb távolság, mint a kikötő, amit rendre teljesíteni tud egy nap alatt.
Kezdenek feltünedezni az úton a vándorok és kereskedők, első sorban a Szántóföldek falvainak népe, akik viszont az ellenkező irányba, a város felé tartanak. Őt, az ágrólszakadt zsoldost pedig messze kikerülik, hiszen külseje alapján simán lehet őt akár haramiának is nézni.*
Bosszús emiatt, de hát így jár az, aki a nyár kellős közepén egész napos gyalogtúrára indul, egy olyan úton, ami nem sok árnyékot nyújt.
Ennek következtében már most is iszik a kulacsából, pedig még sok van hátra. A Thargok vidéke még nagyon messze van, az se biztos, hogy ma eléri, bár elvileg nem nagyobb távolság, mint a kikötő, amit rendre teljesíteni tud egy nap alatt.
Kezdenek feltünedezni az úton a vándorok és kereskedők, első sorban a Szántóföldek falvainak népe, akik viszont az ellenkező irányba, a város felé tartanak. Őt, az ágrólszakadt zsoldost pedig messze kikerülik, hiszen külseje alapján simán lehet őt akár haramiának is nézni.*
1123. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-05 12:40:17
Üzenet elküldve: 2025-07-05 12:40:17
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1261
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Nem ütközik túl nagy ellenállásba a kislány részéről. Ez megnyugtatja, de hogy örülne neki, azt nem mondaná. Jelen helyzetben semminek nem örül túlzottan. Az elkövetkezendő napok nem lesznek túl kegyesek. A lányt talán gyötörni fogják az emlékek, a veszteség, na meg az is, hogy az információkon túl nem szerzett mást. Bár, nem is azért indultak, hogy valami üsse a markukat, hanem, hogy végre megtudja Cilia azt, ami történt vele és a szüleivel. Még mindig nem mesélt, ezért Mai nem tud semmit, csak az általa látott és összerakott tényeket.*
- Hidd el, jobb lesz ez így. Nem szeretném, hogy bajod essen. *Az álla alá nyúl és úgy mondja az utolsó szavakat, mélyen a szép zöld szemekbe nézve. Eztán megkapja a medált, szorosan fogja a markában. Nori ismét semmi másra nem képes, mint arra, hogy rettentően ellenszenves legyen. Néha maga sem tudja, hogy mi az, ami ennyire hozzáköti őt. Tán a bűntudaton és valami torz megszokáson kívül más aligha. A viselkedése olyan, amiért majdnem képes és nem mond semmit, hadd fusson csak a halálába, miután átadja neki az ékszert. De csak futó gondolat. Úgy tűnik, ha valaki az ő Kincsével nem bánik jól, az hamar kiesik a kosárból. Vagy csak egy jó ürügy, hogy végre tényleg el tudja tüntetni az életéből. De a lelkiismerete győz.*
- A pergamenre a medál van rajzolva. Valamint három név, gyanítom a megelőző tulajdonosoké. Ebből kettő mögé oda van biggyesztve, hogy „halott”. Cilia édesapja neve mellé még ugyan nincs, de sajnos tudjuk, hogy mi történt vele. *Mondaná virágnyelven, de megtiszteli a kis elfet azzal, hogy nem ködösen beszél. Van elég nagy, és most van itt az ideje, hogy kissé felnőjön, még ha ott is lesz neki Mai mindig.*
- Ha ennek ellenére is utána akarsz menni, hát menj. *Nori felé mutatja a zafírt, ha akarja, akkor annak tenyerébe hullajtja. * - Hogy igazad volt, ne vigyen olyan tévútra, hogy nem halhatsz bele. *Ha nem lenne ott a karkötő, talán kissé másként vélekedne Mai is, de így könnyű elereszteni egy ilyen lehetetlen küldetésre.* - Ha jutsz valamire, remélem elárulod. Cilia, drágám. Gyere, másfelé megyünk. *Azzal vissza kíván szállni a lovára a gyerekkel együtt, s elvinné őt egy helyre, ahol még biztosan nem járt.*
A hozzászólás írója (Mai Faensa) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.05 12:43:33
*Nem ütközik túl nagy ellenállásba a kislány részéről. Ez megnyugtatja, de hogy örülne neki, azt nem mondaná. Jelen helyzetben semminek nem örül túlzottan. Az elkövetkezendő napok nem lesznek túl kegyesek. A lányt talán gyötörni fogják az emlékek, a veszteség, na meg az is, hogy az információkon túl nem szerzett mást. Bár, nem is azért indultak, hogy valami üsse a markukat, hanem, hogy végre megtudja Cilia azt, ami történt vele és a szüleivel. Még mindig nem mesélt, ezért Mai nem tud semmit, csak az általa látott és összerakott tényeket.*
- Hidd el, jobb lesz ez így. Nem szeretném, hogy bajod essen. *Az álla alá nyúl és úgy mondja az utolsó szavakat, mélyen a szép zöld szemekbe nézve. Eztán megkapja a medált, szorosan fogja a markában. Nori ismét semmi másra nem képes, mint arra, hogy rettentően ellenszenves legyen. Néha maga sem tudja, hogy mi az, ami ennyire hozzáköti őt. Tán a bűntudaton és valami torz megszokáson kívül más aligha. A viselkedése olyan, amiért majdnem képes és nem mond semmit, hadd fusson csak a halálába, miután átadja neki az ékszert. De csak futó gondolat. Úgy tűnik, ha valaki az ő Kincsével nem bánik jól, az hamar kiesik a kosárból. Vagy csak egy jó ürügy, hogy végre tényleg el tudja tüntetni az életéből. De a lelkiismerete győz.*
- A pergamenre a medál van rajzolva. Valamint három név, gyanítom a megelőző tulajdonosoké. Ebből kettő mögé oda van biggyesztve, hogy „halott”. Cilia édesapja neve mellé még ugyan nincs, de sajnos tudjuk, hogy mi történt vele. *Mondaná virágnyelven, de megtiszteli a kis elfet azzal, hogy nem ködösen beszél. Van elég nagy, és most van itt az ideje, hogy kissé felnőjön, még ha ott is lesz neki Mai mindig.*
- Ha ennek ellenére is utána akarsz menni, hát menj. *Nori felé mutatja a zafírt, ha akarja, akkor annak tenyerébe hullajtja. * - Hogy igazad volt, ne vigyen olyan tévútra, hogy nem halhatsz bele. *Ha nem lenne ott a karkötő, talán kissé másként vélekedne Mai is, de így könnyű elereszteni egy ilyen lehetetlen küldetésre.* - Ha jutsz valamire, remélem elárulod. Cilia, drágám. Gyere, másfelé megyünk. *Azzal vissza kíván szállni a lovára a gyerekkel együtt, s elvinné őt egy helyre, ahol még biztosan nem járt.*
A hozzászólás írója (Mai Faensa) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.07.05 12:43:33
1122. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-05 12:11:16
Üzenet elküldve: 2025-07-05 12:11:16
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1193
OOC üzenetek: 62
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Elege van. Megunta ezt az egészet. Eljöttek ehhez a hülye házhoz, ahol senki nem volt, csak egy hibbant banya, aki semmi hasznosat nem tudott mondani nekik, csak a kezükbe nyomott két papírlapot, amire érthetetlen baromságokat írtak fel. Legalábbis az egyikre biztosan. Ami Mainál van, azt még nem látta, de le meri fogadni, hogy azon is csak hasonló, használhatatlan találóskérdéseket találnak majd. A macskát kell követni, ez a megoldás, ahogy már az elejétől fogva tudták, nem pedig a lány örökségére hivatkozva az ő idióta elképzeléseit követni. Ebből is mi lett? Kiderült, hogy még csak nem az övé a ház sem. Ideges, és már nem is akar semmi mást, csak hazamenni. El is indul a lovához, hogy távozzon, de Mai megállítja őt.*
- Mégis mire várjak? *kérdezi türelmetlenül. Nem akar várni, menni akar, de mégsem megy. Bármennyire is haragszik, legbelül még továbbra is bízik Mai megérzéseiben, hisz azok még soha nem hagyták őket cserben. Nem ül hát fel a lóra, csak karba tett kezekkel áll és várja, hogy a másik két lány megbeszélje egymással, amit akar. Ő is hallja, hogy mit beszélnek, de nem hajlandó odafigyelni rá. Már akkor sértődötten fordítja el a fejét, és foglalkozik inkább a tájjal, mikor meghallja, hogy a medál veszélyes. Pont ezért kellene már rég nála lennie.
Azt továbbra sem tudja meg, hogy mi van a második pergamenen, amit most társai annyira néznek, de kisvártatva már azt látja, hogy az a bizonyos medál Ciliától Mai kezébe kerül, és mond valamit. Valami olyat, amit, ha csak fél füllel is, de bárcsak ne hallott volna meg.*
- Mit mondott?! *csattan fel a feketeség hangja.* Jól hallottam, hogy azt mondta, amit hallottam? *sziszegi, és közben riadt tekintettel lépked hátra, egyre távolabb Ciliától. Közben lepillant a kígyókat mintázó, átkozott karkötőjére is, mely valójában Sa'Tereth bilincse, de egyben a halhatatlanságának záloga is.*
- Mi lesz most? Döntsétek el végre, hogy odaadjátok azt a rohadt medált vagy nem! El akarok innen menni, nem akarom őt többet látni. *Barnái szinte szikráznak, ahogy Ciliát bámulja. Nem bánthatja őt, így elméje a másik lehetséges megoldáshoz nyúl. A meneküléshez. Most már tényleg nem akar itt lenni, hanem minél gyorsabban el akar tűnni Cilia közeléből, akivel ettől a pillanattól kezdve bizony ellenségek, és csakis az áll közéjük, hogy Mai igencsak bölcsen használta fel a Vérkötelék lehetőségét arra (is), hogy ez a helyzet ne érhessen ennél csúnyább véget.
Annyira megijeszti a név, hogy közben belesem gondol abba, hogy ha Eeyr valóban elhagyta azt a lányt, akkor talán mégsem szükséges utálniuk egymást.*
*Elege van. Megunta ezt az egészet. Eljöttek ehhez a hülye házhoz, ahol senki nem volt, csak egy hibbant banya, aki semmi hasznosat nem tudott mondani nekik, csak a kezükbe nyomott két papírlapot, amire érthetetlen baromságokat írtak fel. Legalábbis az egyikre biztosan. Ami Mainál van, azt még nem látta, de le meri fogadni, hogy azon is csak hasonló, használhatatlan találóskérdéseket találnak majd. A macskát kell követni, ez a megoldás, ahogy már az elejétől fogva tudták, nem pedig a lány örökségére hivatkozva az ő idióta elképzeléseit követni. Ebből is mi lett? Kiderült, hogy még csak nem az övé a ház sem. Ideges, és már nem is akar semmi mást, csak hazamenni. El is indul a lovához, hogy távozzon, de Mai megállítja őt.*
- Mégis mire várjak? *kérdezi türelmetlenül. Nem akar várni, menni akar, de mégsem megy. Bármennyire is haragszik, legbelül még továbbra is bízik Mai megérzéseiben, hisz azok még soha nem hagyták őket cserben. Nem ül hát fel a lóra, csak karba tett kezekkel áll és várja, hogy a másik két lány megbeszélje egymással, amit akar. Ő is hallja, hogy mit beszélnek, de nem hajlandó odafigyelni rá. Már akkor sértődötten fordítja el a fejét, és foglalkozik inkább a tájjal, mikor meghallja, hogy a medál veszélyes. Pont ezért kellene már rég nála lennie.
Azt továbbra sem tudja meg, hogy mi van a második pergamenen, amit most társai annyira néznek, de kisvártatva már azt látja, hogy az a bizonyos medál Ciliától Mai kezébe kerül, és mond valamit. Valami olyat, amit, ha csak fél füllel is, de bárcsak ne hallott volna meg.*
- Mit mondott?! *csattan fel a feketeség hangja.* Jól hallottam, hogy azt mondta, amit hallottam? *sziszegi, és közben riadt tekintettel lépked hátra, egyre távolabb Ciliától. Közben lepillant a kígyókat mintázó, átkozott karkötőjére is, mely valójában Sa'Tereth bilincse, de egyben a halhatatlanságának záloga is.*
- Mi lesz most? Döntsétek el végre, hogy odaadjátok azt a rohadt medált vagy nem! El akarok innen menni, nem akarom őt többet látni. *Barnái szinte szikráznak, ahogy Ciliát bámulja. Nem bánthatja őt, így elméje a másik lehetséges megoldáshoz nyúl. A meneküléshez. Most már tényleg nem akar itt lenni, hanem minél gyorsabban el akar tűnni Cilia közeléből, akivel ettől a pillanattól kezdve bizony ellenségek, és csakis az áll közéjük, hogy Mai igencsak bölcsen használta fel a Vérkötelék lehetőségét arra (is), hogy ez a helyzet ne érhessen ennél csúnyább véget.
Annyira megijeszti a név, hogy közben belesem gondol abba, hogy ha Eeyr valóban elhagyta azt a lányt, akkor talán mégsem szükséges utálniuk egymást.*
1121. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior közelében
Üzenet elküldve: 2025-07-05 11:38:47
Üzenet elküldve: 2025-07-05 11:38:47
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 61
Játékstílus: Vakmerő
//Emlékek útján//
*Eltávolodnak hát régi házától. Bár lenne valami ami több módon hasonlítana a régi képre ami felbukkantak emlékei között. Hogy örökre a fejébe tudja vésni, bár lehetséges az csak fájdalmasabb lenne mint valaha. Ám az idő könyörtelen módon tova haladt. Az élet pedig újakat engedett be oda, amit szüleivel hátra hagytak. Kegyetlen, de ez már csak ilyen. Az élet mit sem törődik azzal, aki megrekedt a múltban. Minduntalan halad tovább, mint a homokszemek az üvegcse szűk száján.
Gazdagabbak lettek hát ennyivel is. Csekély, de több mint a semmi. A kis fejtörő, lehet máskor nem okozna gondot Ciliának. De jelenlegi állapotában, agytekervényei nem igazán szolgálják jól. Mai biztató simogatása azért jól esik neki. Megadva a löketet azzal, hogy figyelmét legalább egy kissé elterelje az eddigi szomorú hírek sokaságától.*
~ Álom? Nem. Vagy mégis? Álomképek? Nem. Lelkiismeret? Nem. ~
*Morfondírozik, de egyik választ sem találja megfelelőnek. Így csak fejét ingatja rosszallóan. Mikor meghallja Nori válaszát is felolvasása után. Benne is felmerül az az érzés, hogy idejönni nem volt más mint időhúzás és saját magának egy alapos kínzás. Amivel túl sok sebet szaggatott fel. Egyedül magát okolhatja, hiszen ő akarta ennyire látni saját házát.
Mai felé fordul, amikor már végleg feladja a feladvány megfejtésének mivoltát. Legyen bármi köze is az amuletthez, most erre képtelen rájönni. Össze is hajtja óvatosan. Majd elteszi azt kis táskájába. Ám ekkor Mai hangja üti meg fülét. Valami hirtelen megváltozott. Mintha aggodalmat szűrne ki belőle. Nevét halván oda is fordul nevelőjéhez.*
- Igen Mai? A medál?
*Néz pár pillanat erejéig értetlenül, majd a felé nyújtott tekercsre ráfogva kezdi olvasni.*
~ Apám. ~
*Mereng el édesapján emlékén csupán egy pillanatra. Szemet szúr rögtön számára édesapja neve. A másik kettőről viszont fogalma sincs kik lehetnek. Illetve mi közük a medálhoz, azon kívül, hogy a tulajdonukban volt. Viszont az írás ami látható a nevek fölött tiszta és egyértelmű. Tekintetét aggodalmasan fordítja ismét Mai felé, ahogy tovább hallgatja a nő magyarázatát. Pillanatra fordul csak le, mikor megérzi annak tenyerét mellkasán, amivel a saját medáljának nyomását érzi bőrén.*
- Adjam át?
*Fordítja zöldjeit most Nori irányába bátortalanul. Mai bízik a feketeségben. Ezért is jöhetett velük. Ő pedig bízik Maiban, mindig is tette. A képlet pedig pofon egyszerű. Nincs más választása.*
- Rendben. Az övé lehet.
*Ereszti le fejét sajnálkozóan. Kíváncsi, nagyon szeretné látni saját szemével mi okozta ezt a sok borzasztó dolgot, és hogy miért. Zsebébe nyúl, majd kis kezével átadja Mainak az amulettet, hogy átadhassa azt Norinak.*
- Tessék.
*Mondja lágyan. Hangja továbbra is mérhetetlenül szomorú.*
- Eeyr, miért hagytál el minket.
*Szalad ki a fájdalmas sóhaj száján. Majd elengedi kis kezével Mai kezét, hogy menjen csak beszélgetni Norival.*
*Eltávolodnak hát régi házától. Bár lenne valami ami több módon hasonlítana a régi képre ami felbukkantak emlékei között. Hogy örökre a fejébe tudja vésni, bár lehetséges az csak fájdalmasabb lenne mint valaha. Ám az idő könyörtelen módon tova haladt. Az élet pedig újakat engedett be oda, amit szüleivel hátra hagytak. Kegyetlen, de ez már csak ilyen. Az élet mit sem törődik azzal, aki megrekedt a múltban. Minduntalan halad tovább, mint a homokszemek az üvegcse szűk száján.
Gazdagabbak lettek hát ennyivel is. Csekély, de több mint a semmi. A kis fejtörő, lehet máskor nem okozna gondot Ciliának. De jelenlegi állapotában, agytekervényei nem igazán szolgálják jól. Mai biztató simogatása azért jól esik neki. Megadva a löketet azzal, hogy figyelmét legalább egy kissé elterelje az eddigi szomorú hírek sokaságától.*
~ Álom? Nem. Vagy mégis? Álomképek? Nem. Lelkiismeret? Nem. ~
*Morfondírozik, de egyik választ sem találja megfelelőnek. Így csak fejét ingatja rosszallóan. Mikor meghallja Nori válaszát is felolvasása után. Benne is felmerül az az érzés, hogy idejönni nem volt más mint időhúzás és saját magának egy alapos kínzás. Amivel túl sok sebet szaggatott fel. Egyedül magát okolhatja, hiszen ő akarta ennyire látni saját házát.
Mai felé fordul, amikor már végleg feladja a feladvány megfejtésének mivoltát. Legyen bármi köze is az amuletthez, most erre képtelen rájönni. Össze is hajtja óvatosan. Majd elteszi azt kis táskájába. Ám ekkor Mai hangja üti meg fülét. Valami hirtelen megváltozott. Mintha aggodalmat szűrne ki belőle. Nevét halván oda is fordul nevelőjéhez.*
- Igen Mai? A medál?
*Néz pár pillanat erejéig értetlenül, majd a felé nyújtott tekercsre ráfogva kezdi olvasni.*
~ Apám. ~
*Mereng el édesapján emlékén csupán egy pillanatra. Szemet szúr rögtön számára édesapja neve. A másik kettőről viszont fogalma sincs kik lehetnek. Illetve mi közük a medálhoz, azon kívül, hogy a tulajdonukban volt. Viszont az írás ami látható a nevek fölött tiszta és egyértelmű. Tekintetét aggodalmasan fordítja ismét Mai felé, ahogy tovább hallgatja a nő magyarázatát. Pillanatra fordul csak le, mikor megérzi annak tenyerét mellkasán, amivel a saját medáljának nyomását érzi bőrén.*
- Adjam át?
*Fordítja zöldjeit most Nori irányába bátortalanul. Mai bízik a feketeségben. Ezért is jöhetett velük. Ő pedig bízik Maiban, mindig is tette. A képlet pedig pofon egyszerű. Nincs más választása.*
- Rendben. Az övé lehet.
*Ereszti le fejét sajnálkozóan. Kíváncsi, nagyon szeretné látni saját szemével mi okozta ezt a sok borzasztó dolgot, és hogy miért. Zsebébe nyúl, majd kis kezével átadja Mainak az amulettet, hogy átadhassa azt Norinak.*
- Tessék.
*Mondja lágyan. Hangja továbbra is mérhetetlenül szomorú.*
- Eeyr, miért hagytál el minket.
*Szalad ki a fájdalmas sóhaj száján. Majd elengedi kis kezével Mai kezét, hogy menjen csak beszélgetni Norival.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1292-1311